„Az istenhit és az istentagadás között nincs kompromisszum” – A keletnémet püspöki kar 1960-as nagyböjti pásztorlevele

„Tagadjatok meg minden közreműködést, mely a szocializmus istentelen világnézetéhez való csatlakozással lenne egyértelmű. Krisztust félreérthetetlenül megvallani egyet jelent azzal, hogy a materializmust félreérthetetlenül megtagadom. Ne hagyjátok magatokat megnyugtató szóbeszéddel megzavarni. […] Ahol tudtok, álljatok ki mindig a hit és az igazság mellett, és sohase hallgassatok emberfélelemből.”

Bevezető

 

A magyar katolikus egyház helyzete a második világháborút követően alapjaiban változott meg. Az állam és az egyház szeparációját hirdető, az egyházakat defenzívába kényszerítő új hatalom számos olyan intézkedést hozott, amelyek évszázados hagyományokat számoltak fel. Az egypártrendszer kiépítésére törekvő kommunisták 1945 és 1950 között folyamatosan törték meg és számolták fel ellenfeleiket, s nem kerülhették el sorsukat a nekik ellenálló egyházak vezetői és tagjai sem. A szerzetesrendek működési engedélyének megvonása, 1950 után egy időre – úgy tűnt – befejeződtek a katolikus egyházzal szembeni fellépések. Az egyház elszigetelése és a közéletből való kizárása sikeresen végződött: anyagi alapját elvették, a bázisát alkotó társadalmi csoportokat egzisztenciálisan megtörték, mozgalmait, egyesületeit felszámolták, intézményeiket államosították, prímását koncepciós perben elítélték, a többi főpapot pedig sikerült rákényszeríteni az állammal való kiegyezésre. Az állam és az egyház közötti kapcsolat mégsem került „nyugvópontra”. A Magyar Dolgozók Pártja egyházpolitikáját jellemző harc a „klerikális reakció” ellen 1950 után is folyamatosan lehetőséget és feladatot adott a katolikus egyházzal szembeni fellépésekre. Az egyház elleni támadásoknak szervezeti és adminisztratív eszközei voltak. A szervezeti eszközök legfontosabb eleme az 1951-ben létrejött Állami Egyházügyi Hivatal volt, amelynek fő feladata a különböző felekezetek feletti állami ellenőrzés megteremtése lett. A hivatal az állami egyházpolitika végrehajtásáért felelt. Az egyház korlátozásának legfontosabb adminisztratív szerve – különböző szervezeti változásokkal – a Belügyminisztérium (BM) maradt. A pártközpont útmutatásai alapján a BM volt az a szerv, amely az egyes elvek, irányok kidolgozásáért és megvalósulásáért felelt. A leglátványosabb adminisztratív intézkedések az egyháziak ellen lefolytatott perek voltak, amelyek közül Grősz József és társai pere emelkedett ki. A per nemcsak abból a szempontból figyelemreméltó, hogy az egyik legtöbb eljárást magába foglaló monstre persorozat volt a diktatúra éveiben, hanem azért is, mert Grősz személyében a katolikus egyház második emberét is – hasonlóan az elsőhöz – perbe fogták és elítélték.

 


Grősz József

 

Az 1956-os forradalom nem hozott döntő változást a katolikus egyház életében. Bár a börtönök ajtajai az egyháziak számára is megnyíltak, de többen voltak olyanok, akiket 1957 folyamán visszavittek büntetésük letöltésére. A forradalom megtorlása és Kádár János hatalmának kiépítése párhuzamosan zajló folyamatok voltak: ahogyan sikerült a forradalomban résztvevőket letartóztatni, bíróság elé vinni és elítélni, úgy szilárdult meg a hatalma. A „konszolidálódó” rendszernek 1958-ra lett elég ereje és lehetősége arra, hogy figyelme újra azon rétegek felé irányuljon, akikre addig nem volt elég energiája. Így két olyan határozat is megszületett 1958 nyarán, amelyek ezt követően meghatározták az MSZMP egyházpolitikáját. A határozatok hangneme és nyelvezete egyszerre mutat hasonlóságot és különbséget a Rákosi-korszak egyházpolitikai megnyilatkozásaival. Retorikai szinten a hatalom feladta az egyházak gyors és látványos felszámolásának vágyát – többek között azért sem sikerült ezek megsemmisítése, mert a „reakciós elemek” eltávolítása, bebörtönzése, meghurcolása ellenére az egyház tovább élt szervezetében, illetve tömegbázisában –, és új politikát fogalmazott meg: „Mivel az egyházak a szocializmus körülményei között is hosszú ideig létezni fognak, szükséges a szocialista állam és a különböző egyházak közötti együttműködés. Az együttműködés azért is szükséges, mert az állam és az egyházak közötti harc rendkívül sok erőt és figyelmet von el a szocialista építőmunkából, és ez számunkra semmiképp sem előnyös. Az egyházak számára sem előnyös a harc, mert szükségszerűen olyan korlátozó intézkedések alkalmazásához vezetne, amelyekből az egyháznak haszna nem származna.”[1] A kádári egyházpolitikát egyszerre jellemezte az egyházak működésének korlátozott szabadsága, a látszólagos engedmények, valamint az egyházellenes harc.[2] Amikor a párt „balszárnya” erősödött, rendszeresen jelentkeztek az egyház elleni adminisztratív lépések. Ennek az erősödésnek markáns megmutatkozása volt az MSZMP KB Politikai Bizottsága 1960. június 21-én elfogadott határozata, amely a reakció fő erejeként az „egyházi jobboldalt”, valamint az „illegális klerikalizmust” jelölte meg.[3] Ez lehetővé tette, hogy a Belügyminisztérium megindítsa azt az országos akciót, amely „Fekete Hollók” néven került be a történetírásba. A „Fekete Hollók” fedőnevű ügy a Kádár-korszak legnagyobb rendőrségi akciójának tekinthető: 1956 és 1989 között – leszámítva a forradalom megtorlását – nem fordult elő ilyen széleskörű és ilyen sok embert érintő rendőrségi razzia, majd persorozat. 1960 novemberében és 1961 februárjában közel kétszáz helyen tartottak egyszerre házkutatást, és hozzávetőlegesen száz főt helyeztek előzetes letartóztatásba. Az első hullámban (1960. november 22.) a Regnum Marianum-mozgalomhoz tartozó papokat tartóztattak le, a házkutatások során ekkor és később is kiemelt figyelmet fordítottak a keletnémet püspöki karnak az 1960-as év nagyböjtjére írt pásztorlevelére.[4]

A dokumentumközlés ezt a körlevelet szeretné bemutatni, amely a korszakban egyedülálló módon tiszta és egyértelmű szavakkal fogalmazta meg, hogyan, milyen elvek és gyakorlat mentén kell egy kereszténynek az ateista diktatúrában élnie. A korabeli olvasók számára a német püspökök[5] egyértelmű állásfoglalása iránymutatásul szolgált, és kontrasztban állt a magyar püspöki kar hallgatásával. 1960. január 20-án kelt a körlevél, amit február 21-én minden templomban felolvastak, és ami nemcsak a német hívek körében fejtette ki hatását,[6] hanem – különböző utakon – eljutott Magyarországra is. A dokumentumról hamar tudomást szerzett az állambiztonság, de a kiterjedt operatív munka ellenére nehezen szerezték meg a szöveget. A házkutatások során azonban több helyen megtalálták a pásztorlevelet,[7] az ellenséges tartalmú brosúrák között első helyen említették, és tulajdonosaikra súlyos büntetés várt.

A kihallgatási jegyzőkönyvekből kiderül, hogy legalább két úton érkezett Magyarországra az NDK püspökeinek felhívása. Úgy tűnik, hogy a levél továbbításában és Magyarországon való terjesztésében a Mária Légiónak[8] kiemelt szerep jutott. Nemcsak azért következtetünk erre, mert a Mária Légió vizsgálati anyagában[9] találtuk meg a levelet, hanem azért is, mert a mozgalom két vezetője, Földi Endre és Bolza Marietta különböző úton való hozzájutás után más-más köröknek juttatta tovább. Földi – miközben a magyar püspökök közül[10] szeretett volna találni valakit, aki elismeri az 1956-ban Magyarországra érkezett Mária Légiót – találkozott Dudás Miklós hajdúdorogi püspökkel, aki átadta neki a nagyböjti pásztorlevelet.[11] Hamar felismerte, hogy milyen horderejű írásról van szó, ezért nemcsak a Légió csoportvezetői előtt ismertette, hanem más közösségekhez is továbbította. Nem volt ismeretlen számára az „illegális” katolikus irodalom terjesztése, hiszen az ötvenes évek eleje óta a Vatikánból származó könyveket, leveleket fordíttatott és ezeket, valamint a hitéletet segítő füzeteket, brosúrákat sokszorosított. Nagyon széles kapcsolatrendszere alakult ki az évek során és biztosra vehető, hogy megbízható csatornákon keresztül továbbította a keletnémet püspöki kar körlevelét. Bolza Marietta, a Légió helyettes vezetője igyekezett megismertetni a mozgalmat nemcsak fővárosi, hanem vidéki papokkal, hívőkkel is. Ennek érdekében több vidéki utazást tett, így jutott el 1959 tavaszán Pécsre, ahol Barcza Tivadar katolikus pap elvállalta, hogy vezet egy pécsi csoportot. Az együttműködés azonban nem sokáig tartott, mert Barcza nem értett egyet a Légió irányításával és külföldi kapcsolataival.[12] Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a hozzá Nyugat-Németországból érkezett – a Konradblatt[13] c. folyóirat egyik számában leközölt – körlevelet átadja Bolza Mariettának. Barcza Tivadar – vallomása szerint – a keletnémet püspökök pásztorlevelét a küldeményben kapott újságban fedezte fel, és ezután fordította le magyar nyelvre. A Bolzához került példányt – a házkutatási jegyzőkönyvek alapján – nem találta meg a rendőrség, minden valószínűség szerint ő is továbbadta.

A körlevél a Mária Légión kívül központi szerepet töltött be a Regnum Marianum-közösség életében is. Nem rekonstruálható pontosan, hogyan jutott el hozzájuk, de azt tudjuk, hogy a közösség papi tagjai együtt olvasták és értelmezték.[14] Közösen jutottak arra a véleményre, hogy e világos és radikális útmutatás szerint kellene élniük a magyarországi katolikusoknak is. A közösség több tagja (Tompa Nándor,[15] Keglevich István)[16] az általuk vezetett fiataloknak felolvasta, sőt Keglevich minden papnak, aki a kelenföldi plébániára érkezett, beszámolt a körlevélről és annak tartalmáról. 1960 őszén azt fontolgatta, hogy szentmise alkalmával a hívek előtt felolvassa, amire végül letartóztatásáig nem került sor.

A nagyböjtre írt pásztorlevél külön érdekessége, hogy azt nemcsak a híveknek címezték, hanem a keletnémet püspökök készítettek egy másik változatot a lelkészkedő papság számára is, hogy világos iránymutatást nyújtsanak számukra.[17] A dokumentum leszögezi, hogy segítséget, eligazítást szeretne adni a híveknek, akiknek egy olyan világban kell élniük és boldogulniuk, amely száműzi Istent a mindennapok valóságából. A püspökök – átérezve a hívők vívódását – először megfogalmazzák azokat a kérdéseket, amelyekkel szembetalálják magukat a keresztények, de rögtön világossá teszik: A keresztény életet áldozatvállalás és lemondás nélkül elképzelni nem lehet, különösen ebben a mai világban, amelyben élünk.”[18] Ennek értelmében kitartásra és helytállásra szólítják fel az olvasót. A keletnémet püspökök, tiszteletben tartva az életutak sokféleségét, nem akarnak kész válaszokat adni a felmerült kérdésekre, hanem kifejezésre juttatják a keresztény alapelveket, és felhívják a figyelmet az azokból fakadó küldetés nagyságára.

 

Dokumentum

 

A keletnémet püspöki kar 1960. évi pásztorlevele

Kelet-Berlin, 1960. január 20.

 

A keresztény ember feladata az istentelen környezetben

(A keletnémet püspöki kar 1960. évi böjti pásztorlevele)

 

Az 1959. évi közös pásztorlevelünkben kénytelenek voltunk az egyház egyre növekvő szükségéről beszélni. „Az Egyház a keresztúton” – ez volt a múlt évi körlevelünk középpontja. Ez alkalommal a ti hétköznapi gondjaitokról, súlyos lelkiismereti problémáitokról, amelyek titeket gyötörnek, – szólunk. „A keresztény ember az istentelen környezetben” legyen ez évi pásztorlevelünk témája.

 

I. GYÖTRŐ KÉRDÉSEK

 

Lássuk tehát először, hogy milyen kérdések gyötörnek titeket napról napra, hogy gondjaitokra az Egyház a választ megtalálja.

Ti szocialista környezetben éltek. Mi jelen körlevelünkben nem akarunk a szocializmus társadalomtudományáról szólni, hanem annak világnézeti oldalát tekintjük. A hívő keresztény ember problémája leginkább abban áll, hogy a szocializmus olyan világnézeti alappal rendelkezik, mellyel a keresztény hit össze nem egyeztethető, – s ez a világnézeti alap a dialektikus materializmus. A dialektikus materializmus alapjaiban ellenkezik mindenféle vallással, mivel az állítólag ellentmond „az igazi tudományoknak” és a társadalmi haladást gátolja. Most a legutóbbi időkben egyre nagyobb nyomást fejtenek ki, hogy a dialektikus materializmus mind a társadalomnak, mind az egyénnek egész életét áthassa. Ahogy mondják: minden ember éljen „szocialista” életet.

Ennek a szocialista életnek körülményei napról napra súlyos lelkiismereti problémák és döntések elé állítanak benneteket. E kínzó kérdések közül megemlítünk néhányat:

Szabad-e hallgatnotok, ha az Egyházat, a keresztény hitet az iskolákban, az üzemekben és gyűléseken megrágalmazzák?

Tétlenül nézhetik-e a szülők, ha gyermekeiket az iskolában hitük miatt háttérbe szorítják és kigúnyolják?

Részt vehettek-e a szocialista szertartásokon, például névadáson, ifjúvá avatáson, pap nélküli temetésen, hogy ezáltal súlyos kellemetlenségektől szabaduljatok?

Aláírhattok-e olyan határozatokat és kötelezettségeket, melyek a ti keresztény lelkiismeretetekkel ellenkeznek?

Szabad-e az istentelenség propagandáját támogatnotok?

Megmaradhattok-e, vagy választhattok-e olyan hivatást, melyben a tapasztalat szerint nem élhettek keresztény életet?

Vállalhatjátok-e a besúgó szerepét?

Engedhettek-e püspökeitekkel szemben olyan csoportok rábeszélésének, melyek magukat „kereszténynek” nevezik?

Ezeknek és az ehhez hasonló kérdéseknek a megválaszolása sokszor egyéni és családi életeteknek súlyos hátrányaival jár.

Végeredményben a legnagyobb kérdés számotokra:

Van-e lehetősége a keresztény embernek a jelen körülmények között keresztény módjára élnie? Találhat-e a jelen körülmények között olyan hivatást, mely az ő keresztény életét betölti?

Hála Istennek, mi tudjuk, hogy sokan közületek e kérdésekre a Szentlélektől kapott világossággal válaszolnak, és a kegyelem erejével ennek minden nehéz következményét magukra vállalják. De tudjuk azt is, hogy a kérdések mennyire gyötrik a többséget, és mennyire keresik rájuk a választ. Éppen ezért kötelességünknek tartjuk, hogy felvilágosító és egyúttal erősítő szóval forduljunk hozzátok, – ezeknek a dolgoknak a megítéléséről és a jelen körülmények közötti küldetésetekről.

 

II. A KERESZTÉNY ALAPELVEK

 

Minden kérdésre most nem tudunk választ adni, mert az élet nagyon sokrétű. De meg akarjuk mutatni azokat az alapelveket, amelyek hozzásegítenek a helyes út megtalálásához.

1. A ti keresztény életetek célját a Megfeszített követésében lássátok.

A következő tanácsok csak arra lesznek eredményesek, ha szilárd az elhatározásotok, hogy a Megfeszített tanítványai lesztek. A keresztény életet áldozatvállalás és lemondás nélkül elképzelni nem lehet, különösen ebben a mai világban, amelyben élünk. Az Egyház nem tudja megmondani nektek, hogy hogyan tudtok minden nehézséget elkerülni és a hátrányos megkülönböztetésektől szabadulni. De megmutatja nektek az Egyház azt, hogy hogyan találjátok meg az örök üdvösségre vezető utat „jó lelkiismerettel és igaz hittel” (1Tim 1,6). Vannak a Szentírásnak olyan részei, melyeket állandóan szem előtt kell tartani, hogy az abban foglaltak szerint alakítsátok lelketeket. Gondoljatok pl. az Úr eme komoly szavára: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved?” (Mt 16,26). És emlékezzetek a római levél bátorító szavaira: „Ki ragadhat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség? Ruhátlanság, életveszély vagy a hóhér bárdja? Semmi el nem szakíthat minket az Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8, 34‒39).

2. Szilárdan valljátok meg Krisztust és az Ő Egyházát.

Hívő keresztények is sokszor keresnek mellékutakat, hogy az elvi döntésektől szabaduljanak. Mások pedig ezt a kiútkeresést a gyengeség és a kezdődő hitehagyás jelének veszik, és még jobban megzavarodnak. A mellékutakon való járással csak még súlyosabb helyzetbe kerültök, és a döntéstől mégsem szabadulhattok meg. Legtöbbször a legjobb nyíltan kimondani: „Katolikus vagyok, ezt nem tehetem meg.”

3. Tagadjatok meg minden közreműködést, mely a szocializmus istentelen világnézetéhez való csatlakozással lenne egyértelmű.

Krisztust félreérthetetlenül megvallani egyet jelent azzal, hogy a materializmust félreérthetetlenül megtagadom. Ne hagyjátok magatokat megnyugtató szóbeszéddel megzavarni. A szocialista szertartásokról ismételten szólottunk hozzátok. Így most csak a múltkori pásztorlevelünk következő mondatára utalunk, és ismételten kihangsúlyozzuk: „Katolikus, keresztény nem vehet részt névadó ünnepségen, szocialista ifjúavatáson, pap nélküli temetésen vagy más hasonló egyházellenes ünnepségeken anélkül, hogy hitét meg ne tagadná. Az istenhit és az istentagadás között nincs kompromisszum.” Tagadjatok meg ígéretet, mellyel akár gyerekeitek iskolába való beíratásakor, akár az üzemben, ahol dolgoztok, arra akarnának kötelezni, hogy ezeken a szertartáspótló ünnepségeken részt vesztek.

4. Ahol tudtok, álljatok ki mindig a hit és az igazság mellett, és sohase hallgassatok emberfélelemből.

Bizonyos, hogy nem mindig tudjátok hallatni a hangotokat, ha valahol igazságtalanság történik, vagy ha az Egyházat vagy a hitet gyalázzák. Jól meg kell fontolnotok, hogy mikor beszéljetek, és hogy a nyílt szó mikor hasznos. Sajnos azonban, hogy sokan akkor is hallgatnak, amikor beszélni lehetne, sőt beszélni kellene is. Különösen gyermekeitek hitének védelmében, amikor hitük miatt hátrányos helyzetbe jutnak, ilyenkor kellene a szülőknek bátran és okosan ellenállniuk.

5. Nem szabad közreműködni közvetlenül azokban a dolgokban, amelyek a keresztény lelkiismerettel ellenkeznek.

Sok dolgot nem tudtok megakadályozni, melyet mások Isten parancsolata ellen művelnek, és megtörténhetik, hogy azt, amit ti helyes szempontból tesztek, mások meg nem engedett célokra fordítják. Őrizzétek meg a helyes ítélőképességeteket, hogy a jót a rossztól megkülönböztetni tudjátok. Minden egyes esetet külön vizsgáljatok meg, hogy mennyire mehettek el abban. Ha például egy bizonyos hivatás gyakorlása az Egyház elhagyása vagy a keresztény élettel össze nem egyeztethető magatartás nélkül nem lehetséges, – akkor bár nehéz szívvel – de azt kell tanácsolnunk, hogy arról a hivatásról mondjatok le, azt az állást hagyjátok ott. Ha ilyen ügyben bizonytalan a lelkiismeretetek, forduljatok tanácsért egy tapasztalt lelkipásztorhoz vagy akár egy jámbor és lelkiismeretes hittestvéretekhez. Minden nap imádkoznotok kell, hogy a helyeset megismerjétek, és imádkoznotok kell lelki erőért, hogy a megismert helyest meg is tegyétek.

6. Legyetek óvatosak mindazokkal szemben, akik a kereszténységgel visszaélnek.

Nap mint nap halljuk, hogy csoportok, melyek magukat kereszténynek nevezik, gyűléseken való részvétel vagy más tevékenységbe való belekapcsolásotok által a ti szilárd álláspontotokat megingatni és megzavarni, és az egyház pásztoraitól titeket elszakítani törekszenek.

Minden ilyen kísérletezőtől tartsátok magatokat távol. A velük való együttműködéssel sem az Egyházon nem segítetek, sem az egyes személyeken. Sőt, ezáltal a viselkedés által megzavarjátok saját magatokat és másokat is. Hála Istennek, az ilyesfajta törekvések eredménytelenek maradtak. A jövőben is maradjunk egységesek.

 

III. A KERESZTÉNY EMBER KÜLDETÉSE/HIVATÁSA

 

Tanításunkkal és intésünkkel most arra a nagy hivatásra akarunk figyelmeztetni titeket pár szóval, mely Isten rendelése szerint a mai életből adódik számotokra.

1. A mai helyzet ügyeteket az Úr trónusa elé viszi.

A jelen óra titeket az eddigieknél jobban akar összekötni az Istennel. A mindenfelé megkövetelt istentagadás örvendetes tapasztalattal jár: s ezt az Istenhitet kiirtani nem lehet!! Habár sokan bizonytalanokká is válnak, mások azonban – a fiatalok között is – annál inkább keresik az Egyház válaszát, és kapaszkodnak támogató kezébe. Minden gondunkban a zsoltárossal mondjuk: „Nekem azonban jó az Istenhez ragaszkodnom, az Úrban, az Istenben bízom.” (Zsolt 72,28). A jelen időben néhányan közülünk a tüzes kemencébe zárt három ifjúhoz váltak hasonlóvá, akik a kemencében még hangosabban dicsérték az Istent, mint addig.

Azt mondják, hogy a hit idejét múlta, és hogy az árt az embereknek. A keresztény embernek az a hivatása a mai életben, hogy megmutassa, hogy mire képes az ember az Isten segítségével. Isten nélkül az ember nyomorékká satnyul. Ez a világ rátok szorul. A világ szemében ti az Isten előtt álltok és az Ő szeretetének vagytok – imádkozva és áldozatot hozva – a képviselői. Így a ti életetek rendkívül mély értelmet nyer. Ha fáradtnak és törődöttnek érzitek magatokat, hozzátok szól az Úr szava: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve és én felüdítelek titeket.” (Mt 11,28). Olyan öröm birtokában vagytok, melyet senki el nem vehet tőletek és amelyik átnyúlik az örökkévalóságba is. 

2. A mai helyzet megerősíti a család erejét.

Ma jött el a családok nagy órája. Minél inkább fenyegeti az egyént a tömegemberré válás és az istentelenség, a családoknak annál jobban az emberiesség és az élő hit várává kell válniuk. A megpróbáltatás itt is olyan erőket fog feléleszteni, melyek egyébként alva maradtak volna.

Az 1959. december 2-i iskolai törvény által az istentelen iskolának gyermekeitekre való ráhatása még erősebb lehet, és azt, hogy számukra hitbeli eligazítást adjatok, új veszély fenyegeti. A törvény szándéka és törekvése az, hogy a szülőknek a gyermekükhöz való jogát korlátozza. Ezért mi, püspökök, kötelességünknek tartottuk, hogy a család – a szülő – és a gyermek nevében felemeljük tiltakozó szavunkat.

Most azonban ebben a hozzátok intézett szózatunkban reménységet, de egyben felelősségérzetet akarunk bennetek ébreszteni. Bízzatok a család fenntartó és nevelő erejében. „Tengernyi víz sem tudja eloltani a szeretetet.” – mondja a Szentírás (C.c 8,7).

Ne engedjétek a gyermekeknek és a felnőtteknek sokoldalú igénybevétele által a családi életet szétzülleszteni, hanem minden időt minél jobban használjatok ki, hogy együtt lehessetek. A családi élet ma a legjobb hitoktató és nevelő a gyermek számára – és ti szülők vagytok gyermekeitek első számú hitoktatói és lelkipásztorai. Ha pedig valakit a családban a hitetlenség vagy a közömbösség megfertőzött, akkor vegyétek őt körül türelmes és megértő szeretettel. Semmiféle illúziókba nem ringatjuk magunkat, tudjuk, milyen nagy a családokat fenyegető veszedelem, és mennyi a szétesett család. De még nagyobb a bizodalmunk, hogy a jelen szükségben az igazi keresztény család élete mégis megerősödik.

A családoknak ezen helyzetében és az őket fenyegető veszedelmek közepette az egyházközségeknek, plébániáknak arra kell törekedniük, hogy meleg családi közösségeket fejlesszenek ki, hogy a családoknak, a küszködő ifjúságnak és az egyedülállóknak biztos támaszt nyújtsanak.

3. A mai helyzetben tegyetek mindenkivel jót.

A mai iparosodott világ az embernek az emberhez való viszonyát veszélyezteti, különösen ott, ahol az emberekre világnézeti nyomás nehezedik. Az emberek mind gyakrabban hidegen és gyanakodva mennek el egymás mellett. De éppen az ilyen fagyos környezetű világban vágyódik az emberi szív megértő és támaszt nyújtó barát után, és keresi a testvérnek jóságos kezét. Ebbe a világba nyertünk mi küldetést, hogy „üdvözítő Istenünk jóságát és emberszeretetét” mutassuk meg nekik. (Tit 3,4). Boldog, aki ezt megérti, a mai nehéz helyzetben megtalálja a hivatását.

És ezt a szeretetet leginkább azokkal szemben mutassátok meg, akik tévelyegnek és Istent elvetik. Az ilyenek szíve üres és boldogságra és szeretetre éhezik, – még akkor is, ha magabiztos és kemény szóval fordul ellenetek. Éppen ezeknek van leginkább szükségük a ti szeretetetekre. Ha ti, mint Krisztus tanítványai, a Jó Pásztor könyörülő szívével járjátok a világot, sok sebet gyógyíthattok meg, bátortalanokat megerősíthettek és sok tévelygőnek utat mutathattok. Persze, ezt a feladatot csupán emberi erővel nem hajthatjátok végre, hanem csak az Isten szeretete által, melyet a Szentlélek által reánk kiárasztott.

4. Szenteljétek meg állapotbeli kötelességeiteket.

A mi időnk és a mi korunk a nagyértékű és állandó munka kora. És éppen nektek kell megérni, hogyan teszik Istenné és az emberi élet végső céljává a munkát, amely ugyanakkor nehéz és nyomasztó teherként van a nyakukban. A munkának ebbe a világba ti, mint keresztények küldettetek.

Ti, mint Isten fiai és leányai dolgozzatok. Számotokra a munka nagyon nagy dolog; Istentől reátok kiszabott feladat. Az Ő világát kiépíteni, törvényeit felfedezni a feladatotok. De a munka után vár titeket a megpihenés Istenben, mint az ember legmélyebb vágyának beteljesedése. Ezért a ti hétköznapjaitok az Úr napjaival vannak beoltva, és így a ti munkában töltött óráitok imádkozó és istenszerető lélek erejéből élnek.

Testvéreitekért dolgoztok. Minden munka a keresztény ember számára valamiképpen szolgálat-teljesítés embertársával szemben, akár egyén, akár a közösség számára. Ti családotokért és gyermekeitekért dolgoztok. Ha ma ugyanannyit beszélnek a „közösségi munkáról” – úgy a keresztény ember a hit fényénél látja munkájának felelősségét a közösséggel szemben, és éppen ezért legjobb tudása szerint dolgozik, és igyekszik erejének javát nyújtani.

Ti úgy dolgozzatok, mint kereszthordozó Urunk tanítványai. A munka robotja, mely néha olyan nyomasztó tud lenni, a keresztény számára megenyhül a kereszthordozó Krisztussal való kapcsolat révén. S ez a kapcsolat az áldozati oltárhoz való rendszeres járásban teljesedik ki. Ezért tud vidám lelkületű lenni a keresztény ember az ő munkahelyén, és ezért tud minden munkát, mely egyébként őt ki nem elégíteni, felebarátjáért végzett áldozat és engesztelésképpen elvégezni.

Összefoglaljuk pásztorlevelünket Szent Pál szavaival: „Méltón éljetek ahhoz a hivatáshoz, melynek részesei lettetek.” (Ef 4,1). A mi életünk a jelen világban nem a vak sors vezetése, – legyen bár olykor nagyon nehéz is, de az mégis csak az Úrtól reánk kirótt feladat. A szó, melyet hozzátok intéztünk, olyan szívből fakadt, mely életetek terhét ismeri és veletek együtt szenved. Mégis pásztori tisztünk felelőssége és atyai szeretetünk kényszerített, hogy így beszéljünk. De tudjátok meg azt is, hogy az eljövendő böjti időben nap mint nap az oltárnál megemlékezünk gondjaitokról és imáinkkal köztetek leszünk.

De ti is közelítsetek az Úrhoz ebben a kegyelmi időben elmélkedéssel és imádsággal, hogy az Ő hívását megértsétek és a kegyelem erejével követhessétek. És ha az Egyház lemondásra és áldozatvállalásra kér titeket, akkor a Megfeszítetthez akar titeket közelebb vezetni, és a mindennapi élet küzdelmeire akar képessé tenni benneteket. Minden nehézség közepette a nemzetek apostolával imádkozunk hívő bizalommal: „Neki pedig, aki a bennünk működő erővel minden megtehet, azonfelül is, amit kérünk, vagy amit megértünk, dicsőség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban, minden nemzedéken át, örökkön örökké. Ámen.”

Áldjon meg titeket a Mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ámen.

 

Berlin, 1960. január 20.

 

A berlini püspöki konferencián összegyűlt püspökök és püspöki helynökök

 

 

Jelzet: ÁBTL 3. 1. 9. V–146877/5. – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Hálózati, operatív és vizsgálati iratok, A központi operatív nyilvántartást végző szervezeti egységek által kezelt dossziék, Vizsgálati dossziék, Bolza Marietta és társai – Eredeti, gépelt.

 

[1] Balogh Margit–Gergely Jenő: Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon, 1790–2005. II. Bp., 2005, 1003.

[2] Balogh Margit: Egyház és egyházpolitika a Kádár-korszakban. Eszmélet, 9. évf. 1997/34. 69–79.

[3] Köbel Szilvia: „Oszd meg és uralkodj!” Az állam és az egyházak politikai, jogi és igazgatási kapcsolatai Magyarországon 1945–1989 között. Bp., Rejtjel, 2005, 137.

[4] A pásztorlevél német nyelven megtalálható: Gerhard Lange–Ursula Pruss–Franz Siegfried SchraderSeifert: Katholische Kirche – Sozialistischer Staat DDR. Dokumente und öffentliche Äuβerungen 1945–1990. Leipzig, 1993, 163–168. (továbbiakban: Katolische Kirche, 1993.) Dokumentumközlésünkben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (továbbiakban: ÁBTL) őrizetében megmaradt fordítását tárjuk a nyilvánosság elé: Hálózati, operatív és vizsgálati iratok (továbbiakban: 3), A központi operatív nyilvántartást végző szervezeti egységek által kezelt dossziék (továbbiakban: 3. 1.), Vizsgálati dossziék (továbbiakban: 3. 1. 9 V–146877/5. Bolza Marietta és társai, 208–217.

[5] Az aláírók a következő püspökök voltak: Julius Döpfner berlini püspök, Otto Spülbeck meiβeni püspök, Ferdinand Piontek görlitzi püspök, Friedrich Rintelen paderborn-magdeburgi püspök, Joseph Freusberg erfurti püspök, Bernhard Schräder schwerini püspök, Joseph Schönauer meiningeni általános helynök. Katolische Kirche, 1993, 168.

[6] E szövegközlés keretén belül nincs lehetőségünk arra, hogy részletesen kitérjünk a körlevél NDK-beli fogadtatására, így csak utalni tudunk arra, hogy több püspököt is beidéztek a közzététel után. Bernd Schäfer: Staat und katolische Kirche in der DDR. Köln, 1999, 159.

[7] A regnumi atyák közül Werner Alajosnál: ÁBTL 3. 1. 9 V–146695/1. Werner Alajos és társai, 56.; Rózsavölgyi Lászlónál: ÁBTL 3. 1. 9 V–146695/2. Werner Alajos és társai, 170.; Keglevich Istvánnál: ÁBTL 3. 1. 9 V–146695/3. Werner Alajos és társai, 237.; a Mária Légió vezetőjénél, Földi Endrénél: Budapest Főváros Levéltára (továbbiakban: BFL), a jogszolgáltatás területi szervei (1945–2003) (továbbiakban: XXV), Fővárosi Bíróság iratai (1951–2005) (továbbiakban: XXV. 4.), titkos ügykezelés alól kivont perek iratai (1951–1980) (továbbiakban: XXV. 4. f.) 1961-9220. Havass Géza és társai, 3563.

[8] A Mária Légió katolikus lelkiségi mozgalom, amit 1921-ben Frank Duff alapított azzal a céllal, hogy a szükséget szenvedőkön segítsen.

[9] ÁBTL 3. 1. 9 V–146877/5. Bolza Marietta és tásai, 208–217.

[10] Földi Endre találkozott a váci, székesfehérvári, veszprémi és pécsi püspökkel is, ám csak szóbeli jóváhagyásukat sikerült elnyernie. ÁBTL 3. 1. 9 V–146877/3. Bolza Marietta és társai, 87.

[11] ÁBTL 3. 1. 9 V–146877/3. Bolza Marietta és társai, 88.

[12] A Mária Légiót Írországban alapították, majd Bécsből érkezett Magyarországra 1956 őszén.

[13] A freiburgi érsekség hivatalos lapja.

[14] Az eseményről Keglevich István számolt be vallomásában, amelyet közöl Krajsovszky Gábor: Keglevich István kihallgatási jegyzőkönyve és önvallomása 1956-ról. http://epa.oszk.hu/01200/01268/00039/pdf/EPA01268_betekinto_2016_3_3.pdf (A letöltés ideje: 2018. 11. 22.)

[15] ÁBTL Operatív dossziék (továbbiakban: 3. 1. 5 O–11516/1a. Regnum, 20.

[16] ÁBTL 3. 1. 9 V–146695/3. 248–263.

[17] Katholische Kirche, 1993, 169–179.

[18] Részlet a körlevélből, ami alább olvasható.

Ezen a napon történt december 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők