Bevezetés 

Az 1988-as év eseményei

1987-1988 folyamán Párizsban szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy Nyugat-Németország aktivitása megnövekedett Kelet-Európában, és a német-szovjet kapcsolatok szerepe Moszkva számára is egyre fontosabbá vált a hagyományos szövetségesi viszonyhoz képest, ami ismét felerősítette a franciák hagyományos aggodalmait Nyugat-Németország túlzott kelet-európai szerepvállalását, és egy esetleges új német-szovjet Rapalló-szerződés megkötését illetően. Párizs - elkerülendő teljes kiszorulását a térségből - minden eszközzel a korábban kialakult kapcsolatok további fejlesztésére és az együttműködés fenntartására törekedett, és a németekkel is szorosabb kapcsolatok kialakításával kívánta a német-francia együttműködést kiszélesíteni. 1987-ben Bécsben összeült az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia, de Párizs továbbra is a gaulle-ista hagyományokat követte, és a multilaterális kapcsolatok helyett elsősorban a bilaterális kapcsolatok fejlesztésére helyezte a hangsúlyt, vagyis a lényeget tekintve továbbra is óvatos nyitási politikát folytatott a keleti országok irányában.

A francia-magyar kapcsolatok terén francia részről még 1987-1988 folyamán is nagy figyelemmel tekintettek az ország első vezetőjének számító Kádár János személyére és rendszerének sajátosságaira. Az 1978-as és az 1984-es párizsi Kádár-látogatások, ill. az 1982-es budapesti Mitterrand-út kapcsán a magyar vezető személye többször is a francia elemzések fókuszába került. 1987. március 12-én a francia nagykövet asszony - Christine Malitchenko - az utolsó beszélgetést folytatta Kádár Jánossal, aki a magyar-francia kapcsolatok további fejlesztéséről és a mérsékelt magyar reformok fontosságáról beszélt. 1987 végére 1988 elejére azonban Párizsban is egyértelművé vált, hogy a régi rendszer nem marad fenn eredeti formájában, de csupán fokozatos - a kommunista párt által kézben tartott - reformokat vártak. Úgy látták, hogy a kádári örökséggel, vagyis Kádár János személyének és rendszerének megítélésével az országnak egyszer még szembe kell néznie. (Lásd az 1. és a 3. számú dokumentumot!)

A franciák komolyan arra törekedtek, hogy megértsék és támogassák a rendszer reformjára törekvő magyar vezetőket, de láthatjuk, hogy 1988-ban (egészen 1989 végéig, 1990 elejéig) még fel sem merült bennük egy esetleges későbbi radikális változás lehetősége. A francia nagykövetség folyamatosan készítette a feljegyzéseket, az elemzéseket, és értelemszerűen a párizsi Külügyminisztériumban is ebből, ill. ezek alapján dolgoztak. A francia diplomaták ugyanakkor folyamatosan szembekerültek azzal a ténnyel, hogy a német és osztrák kollégáikhoz képest csak korlátozottabb kommunikációs lehetőséggel rendelkeztek, így a magyar folyamatokat illetően - tekintettel arra, hogy azok önmagukban is ellenmondásosak voltak - egészen 1989 végéig „sötétben" tapogatództak, és alapvetően csak feltételezésre szorítkozhattak.

Az események gyorsaságát mutatja azonban, hogy amikor Jean-Bernard Raimondkülügyminiszter 1988. március 24-25-án Magyarországra látogatott, a hivatalos magyar vezetők mellett - Várkonyi Péter külügyminiszter és Marjai József miniszterelnök-helyettes - Paskai László bíborossal is találkozott, és első alkalommal magyar ellenzékieket is fogadott a Csaba utcai francia rezidencián. A francia külügyminiszter érzékelte a magyar partnerek franciabarát szemléletét, és látogatása meggyőzte arról, hogy „utódját már egy születőben lévő új, demokratikus Magyarország vezetői fogadják". (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

Párizsban a magyarországi változások kapcsán az alábbi ellentmondásos tényezőket látták:

1. A gazdasági nehézségek instabilizáló tényezővé válhatnak, és a békés átmenet ellen hathatnak.
2. Az 1956-os forradalom öröksége, amely időzített bombaként húzódott meg az események hátterében. 
3. A Szovjetunióhoz fűződő viszony újragondolása, amely a magyar nemzeti érzések újraéledését eredményezte.

Mitterrand elnököt 1988. május 16-án újraválasztották, és ez egy új szakasz kezdetét jelentette a francia keleti nyitási politikában. Franciaország újra késznek mutatkozott arra, hogy aktívabb szerepet játsszon Kelet-Európában. Párizsban ugyanis egyre inkább azt kezdték érezni, hogy egy új „munkamegosztás" alakul ki Bonnal a kelet-közép-európai érdekszféra felosztásában. Francia részről úgy látták, hogy a németek elsősorban a gyenge, fizetésképtelen, gazdasági bajoktól szenvedő országokat (Lengyelország, Bulgária, Románia) kívánják „átengedni" a franciák számára, és a jobb teljesítményt mutató országokat (Magyarország, Csehszlovákia, NDK) a saját „hátországuknak" tekintik. Ez a „felosztás" természetesen elfogadhatatlan volt Párizs számára, mivel francia részről is inkább a reálpolitikát, vagyis a gazdasági-társadalmi változásokhoz való alkalmazkodást, és nem a történelmi hagyományok hangoztatását tartották elsődlegesnek. 1988 nyarán az Élysée-palotában egy szűk körű beszélgetésen elhatározták, hogy a második Mitterrand-elnökség első éveiben a francia államfő valamennyi kelet-európai államba - kivéve az akkor már szalonképtelennek tartott Romániát - ellátogat. Lényeges változást jelentett, hogy a francia stratégia részévé tették azt, hogy a kelet-európai ellenzéki mozgalmak vezetőivel a hivatalos elnöki látogatások keretében találkozzanak. 1988 nyarára ugyanakkor a keleti blokkon belül már mindenki számára világossá vált az, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok nem tudják tartani a fegyverkezési versenyt, és ez a magyar kommunista vezetőket is egyre nagyobb rugalmasságra és óvatosságra ösztönözte.

A francia-magyar kapcsolatok területén kiemelt eseményt jelentett a Nagy Imre-emlékmű felavatása 1988. június 17-én. Az ünnep alkalmából - hallatva a „hivatalos" Franciaország hangját - François Mitterrand elnök is szolidaritási üzenetet küldött. Ez a megemlékezés egyértelműen összekapcsolta az 1956-os és az 1988-as magyarországi eseményeket, és komoly visszhangot kapott a francia értelmiségi körökben. A francia nagykövet 1988 októberében értékelte a magyarországi történéseket. Jól jellemzi a franciák aggodalmait, hogy a nagykövet bizonytalannak látta a helyzetet, és bár a magyarországi reformokat (idézőjelben használta a szót) pozitívan értékelte, mögötte egyértelműen a moszkvai támogatás legitimáló erejét látta, ami viszont - meglátása szerint - nem feltétlenül egyezett a formálódó ellenzék elképzeléseivel. A lakosság apatikus és rendszerellenes hozzáállását szintén lényeges instabilizáló tényezőnek tartotta. 1988 végén tehát már egyértelműen zavarosnak és ellentmondásosnak látták a Kádár utáni Magyarország helyzetét. Így nem volt véletlen, hogy az új magyar első titkárt és miniszterelnököt megkülönböztetett figyelemmel fogadták Párizsban, mivel úgy értékelték, hogy személyisége, tapasztalata és politikája a franciák által nagyra értékelt Gorbacsovéhoz hasonlít. Grósz Károly 1988. november 17-19-én látogatott Franciaországba (ehhez az úthoz kapcsolódott madridi látogatása is), és a kétoldalú politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztését, a magyar sajátosságok elismerését, valamint a magyar reformok támogatását kérte francia tárgyalópartnereitől.(Lásd a 4. és az 5. számú dokumentumot!)

Összegezve megállapítható, hogy 1988 folyamán a francia politika és diplomácia érzékelte a magyar változásokat, de a nemzetközi helyzet stabilitását elsődleges tényezőként tekintve egyértelműen a status quo fenntartására törekedett.

Ebben a helyzetben francia köztársaság vezetői a nemzetközi kapcsolatok bevett szabályait követve egyenrangú partnert találtak az ország gazdasági válságba jutása miatt nyitási kényszerbe kerülő magyar reformkommunista vezetőkben. A „hivatalos" Magyarország képviselői (elsősorban Grósz Károly, majd Németh Miklós miniszterelnök) tehát potenciális partnert jelentettek számunkra. Lényeges változást jelentett viszont az a tény, hogy ellentétben a korábbi politikával, nyíltan felvették a kapcsolatot a formálódó magyar ellenzéki mozgalmak képviselővel. Ez lépés - ismerve azt a korábbi politikát, hogy nem támogatják nyíltan a kelet-európai ellenzéki mozgalmak képviselőit - érdemi, de még továbbra is inkább erkölcsi jelentőségű lépést jelentett. E tekintetben a változást François Mitterrand elnök 1990. januári látogatása jelentette...