Összefoglaló a Külügyminisztérium a számára az 1919-es párizsi békekonferenciáról

„Azt, hogy a Wilson–Clemenceau párbajban Wilson maradt alul, azt részben Wilson pszi-chológiai és értelmi fogyatékosságainak tulajdonítja Keynes, részben a párizsi környezet befolyásának. Clemenceauval ellentétben Wilsonnak nem volt semmiféle összefoglaló terve. Amint elvei gyakorlati megvalósítására került sor, eszméi ködössé és homályosokká váltak. Részletjavaslatai nem voltak, európai kérdésekről rosszul volt informálva, az euró-paiak között nehézkesen mozgott. Előzékenységgel és látszólagos engedékenységgel könnyen el lehetett mozdítani álláspontjáról.”

Bevezetés 

Az alábbiakban egy olyan forrást teszünk közzé, amely a második világháborút lezáró párizsi békén Magyarországot képviselő Béke-előkészítő Osztály számára készült. A dokumentum keletkezésének pontos idejéről, szerzőjéről (szerzőiről?) sajnos nincs információnk, a célja azonban egyértelmű: a trianoni béke magyar tapasztalatainak összegzése, hogy afféle munícióval lássa el a magyar küldöttséget.

1919. január 18-án Versailles-ban kezdetét vette az első világháborút lezáró békekonferencia, élén elvileg a Legfelsőbb Tanáccsal, a gyakorlatban azonban a „négy nagy" (Woodrow Wilson amerikai elnök, David Lloyd George brit miniszterelnök, Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök és Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök) alkotta Négyek Tanácsával.

Azáltal, hogy az Antant elfogadta Horthy Miklós személyét, kikerülhetetlen volt, hogy Magyarország is megjelenjen a béketárgyalásokon. 1919. december 29-én a még augusztusban életre hívott úgynevezett Béke-előkészítő Iroda előterjesztését tárgyalta meg a magyar minisztertanács, arra készülve, hogy a magyar békedelegáció milyen álláspontot képviseljen. E munkálatok egyik vezéralakja gróf Teleki Pál, a későbbi külügyminiszter és miniszterelnök, a jeles földrajztudós volt. Itt kell jelezni, hogy a Horthy-kor későbbi elitjének számos tagja volt ott Párizsban vagy igyekezett munkájával itthonról elősegíteni a kitűzött célokat. Az Iroda Teleki vezetésével készítette el azokat a tanulmányokat, statisztikákat és különböző térképeket - köztük a magyar lakosság többségét vörös színnel jelző, és nevét innen nyerő úgynevezett Vörös Térképet (Carte Rouge) -, amelyekre alapozva az Apponyi Albert vezette békeküldöttség 1920 elejétől Párizsban megpróbálta védelmébe venni és érvényesíteni Magyarország érdekeit. Nem nélkülözte a naivitást az a végül elfogadott kormányzati álláspont, hogy bár elvileg ragaszkodni kell a történelmi Magyarországi területi sérthetetlenségéhez, ugyanakkor a Wilson elnök által meghirdetett pontokra hivatkozva a vitatott területeken népszavazást kell kezdeményezni. Nem kevésbé volt irreális az az elképzelés sem, hogy az esetleges kompromisszumos megoldásokat eleve tárgytalannak tekintették.

Az Apponyi vezette delegáció reménytelen küldetésre vállalkozott, amikor megpróbálkoztak az általuk összeállított érvrendszer mentén méltányos békét kicsikarni Magyarország számára. Erre esélyük sem volt, a győztesek teljes mértékig kihasználták pozíciójukat, békeszerződésről valójában nem is beszélhetünk, hiszen Trianonban békediktátum aláírására került sor. A valós tárgyalások helyett azzal kellett beérnie a vesztes államok képviselőinek - így Magyarországnak is -, hogy álláspontjukat ismertethették, ám ettől teljesen függetlenül különféle szankciók árnyékában diktált, előre kidolgozott feltételeknek kellett megfelelniük, anélkül, hogy bármibe is érdemi beleszólásuk lett volna. Apponyi érvei, amelyeket a wilsoni pontokra, elsősorban a népek önrendelkezési jogára alapozott, nem hullhattak termékeny talajra. Hiába érvelt azzal, hogy a vitatott területek történelmi jogon ezer éve Magyarország részei voltak, hiába vetette fel, hogy azok sorsát népszavazással kell eldönteni épp az önrendelkezési jog érvényesítése okán, és hiába érvelt azzal, hogy az etnikailag kevert térségben az újonnan létrehozandó államokban a kisebbségek aránya épp olyan nagy, sőt nagyobb lesz, mint a status quo fenntartása szerinti Magyarországon. A lényegi kérdések eldőltek, nem a magasztos elvek, hanem a nagyhatalmi politika pillanatnyi érdekei mentén az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán miniszterelnökeiből (előbbi esetében az elnökből) és külügyminisztereiből álló Tízes Tanácsa, majd a Négyek Tanácsa és a Külügyminiszterek Tanácsa tárgyalásain.

Az elcsatolt területekről három szinten határoztak. A hierarchiában legalul elhelyezkedő szervek, a Területi Bizottságok voltak azok, ahol a tényleges döntések megszülettek. Ezek 1919 elejétől kezdték meg működésüket - jellemző módon valamennyi élén francia tisztviselő állt elnökként. Ezek a márciusban életre hívott Központi Területi Bizottsághoz terjesztették fel javaslataikat, amelyek elvileg az etnikai elv elsődleges érvényesítése mentén születtek, ám valójában maximálisan alárendelték ezt a kisebb szövetségesek, ill. az újonnan létrejövő államok stratégiai szempontjainak. Ezt elősegítette, hogy képviselői a Területi Bizottságok ülésein durva túlzásoktól, sőt valótlanságoktól sem mentesen képviselték álláspontjukat, kivétel nélkül élvezve a francia elnökök teljes körű támogatását. Bizonyos értelemben az egész béke-előkészítésre a káosz volt jellemző, és sokáig az sem volt eldöntött, hogy béke-előkészítő alsóbb bizottságok milyen szerepet fognak betölteni? Csak később vált világossá, hogy döntéseiket e „nagyok" lényegében szó nélkül átveszik. Ilyen értelemben e bizottságok „nyugodtan" dönthettek, hiszen nem tudhatták, hogy javaslatuk „csont nélkül" átmegy a végén.

A felterjesztett javaslatokat 1919 májusában hagyta jóvá a Központi Területi Bizottság, majd pedig júniusban már a Legfelsőbb Tanács is. Ezek között kivételként egyetlen pont volt, amit újratárgyalásra bocsátottak, a színmagyar Csallóköz Csehszlovákiához csatolása, ám jellemző módon Eduard Benes csehszlovák külügyminiszter hamis érvei nyomán végül ez a kérdés is Magyarország kárára dőlt el. Május 3-án a Külügyminiszterek Tanácsa, május 5-én pedig az úgynevezett Csehszlovák Területi Bizottság vitatta meg ismét a Csallóköz hovatartozásának kérdését, végül május 8-án a Külügyminiszterek Tanácsa véglegesítette a magyar határokat, melyeket egyedül az amerikai külügyminiszter kifogásolt, mint a Magyarországra háramló büntetés aránytalanságát.

A későbbiekben Lloyd George jelezte ugyan a Legfelsőbb Tanácsban, hogy túlzónak tartja a Magyarországot sújtó büntetést, ám a franciák ezúttal is hajthatatlannak bizonyultak. A román, csehszlovák és jugoszláv delegációk pedig egyértelműen nem engedtek a már nekik ígért területekből, így végül Nagy-Britannia visszakozott, az Egyesült Államok pedig ekkorra már elhagyta a konferenciát. Eközben Magyarországon Kun Béla tanácskormánya a lehető legrosszabb időben jött létre, hiszen a bolsevizmus, a kommunizmus fenyegető terjedésére hivatkozva a szomszéd államok haddal támadtak Magyarországra. Az azonban nem igaz, hogy a Tanácsköztársaság miatt sújtották ennyire durván a békediktátumban az országot. A környező, illetve létrejövő új államok vezetőinek - mint már esett róla szó - a területszerzés volt az elsődleges célja, a kommunista rendszer léte csak az argumentációt segítette. Horthy Miklós szintén nem élvezhette szimpátiájukat, számukra a Monarchia embere volt.

Hogy mennyire nem a kommunizmus léte volt a lényeg, azt a román bizottság 1919. február 17-ei ülésén - tehát a kommün létrejötte előtt - felmerült ellentétek is bizonyítják. A franciák és angolok a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad vasútvonalat Romániának akarták juttatni, míg az olaszok és amerikaiak tiltakoztak ez ellen az etnikai elv alapján. Sir Eyre Crowe brit szakértő bizottsági tag ekkor mondta következőket: „Ha néhány százezer magyart fel kell áldozni egy jobb közlekedési vonal biztosítása érdekében [Románia számára], akkor véleményem szerint nem szabad haboznunk."

A békeszerződés végleges szövegét 1920. május 6-án nyújtotta át a nagyhatalmak nevében a magyar békedelegációnak az új francia miniszterelnök, Alexandre Millerand. Ennek kézhezvétele után „válaszul" Apponyi Albert bejelentette lemondását posztjáról. 1920. június 4-én került sor a később trianoni béke néven híressé vált „békeszerződés" aláírására. Ennek következményeként Szlovákia (a korábbi magyar Felföld) és Kárpátalja területe Csehszlovákiához, a nyugati határsáv Ausztriához, Horvátország, Szlovénia, a Bácska és a Bánát egy része a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, a Bánság másik részét, valamint Erdélyt és Magyarország keleti területeit (Partium/Részek) pedig Romániához csatolták. E döntés következtében a történelmi Magyarország elveszítette egykori területe kétharmadát. Horvátországot nem számítva 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent az ország területe, lakosainak száma 18,2 millióról 7.6 millióra esett vissza. Százalékban kifejezve: egykori területének 33%-a, népességének 36%-a maradt csupán fennhatósága alatt. Magyarország képviseletében Bénárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli és teljhatalmú követ látta el kézjegyével a békefeltételeket. Ez a feladat az Apponyi lemondását követően voltaképp gróf Teleki Pálra várt volna, ám ő ekkor már a miniszterelnöki poszt várományosa volt, és nem lett volna szerencsés a magyar belpolitikában, ha nevéhez kötődik a békediktátum aláírásának ódiuma.

***

Két és fél évtizeddel később a magyar Külügyminisztérium 1945 májusában kezdte meg a felkészülést a békekötésre. A Béke-előkészítő Osztály megszervezésével Gyöngyösi Jánoskülügyminiszter a korábbi béke-előkészületeket is irányító Kertész István követet bízta meg. Az osztály munkája kezdetben főként a különböző beérkezett anyagok értékelésében merült ki. Kertész ugyanakkor szükségesnek tartotta, hogy a magyar kormány a békével összefüggő legfontosabb kérdésekben fogalmazza meg álláspontját, és azt hozza a szövetségesek tudomására. A békecélok mielőbbi megfogalmazása mellett szólt, hogy az 1945. július 17. és augusztus 2. között ülésező potsdami háromhatalmi értekezleten megalakították a Külügyminiszterek Tanácsát, amely döntő szerepet játszott a csatlós államokkal kötendő békeszerződések kialakításában és a területi kérdések rendezésében.

A magyar Külügyminisztérium 1946. február 1-jei jegyzékében foglalta össze Magyarország általános szempontjait a béketárgyalásokat illetően: a nemzetiségi és a területi elv összhangba hozását, a gazdasági és kulturális együttműködés biztosítását, az államközi politikai és társadalmi ellentéteket okozó tényezők kiküszöbölését. A párizsi békekonferencia 1946. július 29-én kezdte meg munkáját részben plenáris üléseken, részben bizottságokban és albizottságokban, hogy döntsön a Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal és Romániával kötendő békeszerződésről. Az ellenséges államok képviselőinek plenáris meghallgatása után a tervezetekről a vita a bizottságokban, ill. albizottságokban folyt, ahol azonban a vesztes államok képviselői általában már nem lehettek jelen. A magyar békedelegációt Gyöngyösi vezette, aki augusztus 8-tól a békekonferencia bezárásáig, október 15-ig tartózkodott a francia fővárosban. Helyettese előbb Bolgár Elek volt, akit augusztus végén Gerő Ernő váltott fel. A kormány felkérésére a delegáció munkáját segítette Károlyi Mihály párizsi követ is.

A második világháborút lezáró magyar békeszerződést 1947. február 10-én látta el kézjegyével Gyöngyösi János. A békeszerződés a trianoni békeszerződés területi döntéseitől csak annyiban tért el, hogy a Csehszlovákiának ítélt három Pozsony környéki magyar faluval (Oroszvár, Dunacsúny és Horvátjárfalu) tovább csökkentette az ország területét. A békeszerződés ratifikációs vitájára a Nemzetgyűlésben 1947. június 24-én került sor. Az amerikai törvényhozásban 1947. június 5-én, Nagy-Britanniában júliusban, a Szovjetunióban augusztus 31-én fogadták el a magyar békeszerződést. A ratifikációs okmányok letétbe helyezésére 1947. szeptember 15-én került sor Moszkvában - ezzel hivatalosan is érvénybe lépett a békeszerződés.

Az itt közölt forrás a célt tekintve tehát hiába jött létre, azonban történészi szemmel nézve igen értékes dokumentum. Gondos munka eredménye, amelyet valószínűleg többen állítottak össze, keletkezése pedig időben nem esik olyan távol a trianoni békéétől. Gondos és részlet-, valamint adatgazdag áttekintés egy olyan történelmi döntésről, amely Magyarország 20. századi sorsát döntően befolyásolta. Közlését indokolja, hogy az összefoglaló könnyen és érthetően hozza közelebb a mai olvasóhoz is a nagyhatalmi politika döntési mechanizmusát Trianon 90. évfordulóján is, néha egészen az apró részletekig.

Ezen a napon történt június 27.

1903

Gróf Khuen-Héderváry Károly alakít kormányt.

1929

A Bem József tábornok hamvait Törökországból szülővárosába, Tarnówba szállító vonat megáll Budapesten. A főváros lakossága a Magyar...Tovább

1941

7 óra 10 perckor – a hadiállapot bejelentése előtt közel három órával – a veszprémi 4/II. bombázórepülő-osztály két százada, a 4/3. „Sárga...Tovább

1989

Krassó György és 27 társa megalapítják a Magyar Október Pártot Budapesten.

1995

Az Atlantis űrrepülőgép – többek közt két orosz űrhajóssal a fedélzetén – elindul a Mir űrállomáshoz.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt években a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont számának két írása is ízelítőt nyújt. A szám tematikája: „Magyar diaszpórák, emigráns egyesületek, személyes sorsok a 20. században”. Az összeállításban a már említett két dokumentumközlésen kívül olvashatunk még sanghaji magyar kalandorokról, az ottani magyar érdekvédelemről, továbbá a franciaországi, illetve a tengerentúli magyar diaszpóra szervezeteiről, azok működéséről. Nem kapcsolódnak szorosan a témához, de érdekfeszítőek a kristályéjszaka magyar vonatkozásai, és igen tanulságos olvasmány Alapi Gyula Rákosi Mátyáshoz írt, mindeddig ismeretlen levele is.

Technikai okok miatt az összeállításunkat két, formailag ugyan különálló, de tartalmilag szorosan összetartozó részre bontottuk: az elsőt, tehát az idei 2. számot 2017. június 21-én, míg a második részt, azaz a 3. számot június 28-án közöljük.

Budapest, 2017. június 21.

A szerkesztők