Egy irreális terv 1951-ből

Javaslat magyar–csehszlovák területcserére

„Magyarország és Csehszlovákia között területcserét hajtsanak végre. Magyarország a Vág, Garam, vagy Ipoly vízi energia termelésre alkalmas területéből egy részt kapna, lehetőség szerint a Vág alsó szakaszából, amellyel alumíniumtermelésünk – olcsó villanyenergiát előállítva – rentábilisan lenne végezhető. […] Csehszlovákia cserébe vagy a jó mezőgazdasági termelésre alkalmas dunántúli északi területrészből kapna ellenértéket képező darabot, vagy bauxit, timföld, esetleg alumínium formájában lekötött rendszeres szállítmányt.”

A második világháború utáni Magyarország talán egyik legvitatottabb és leginkább érdeklődésre számot tartó gazdasági kérdésének az 1950. január 1-jével induló I. ötéves népgazdasági tervet tekinthetjük. Az I. ötéves tervvel kapcsolatos előterjesztést a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Politikai Bizottsága 1949. január 20-án tárgyalta első ízben, majd 1949. február 17-én részletesebb irányelveket is 

. Az Országgyűlés végezetül 1949. december 10-ei ülésén  a Magyar Népköztársaság első ötéves állami népgazdasági tervéről szóló 1949. évi XXV. törvényt.

Levél a területcseréről 

Forrásközlésünk szerzője az I. ötéves terv teljesítése érdekében fogalmazta meg javaslatát. Gondolkodására nyilvánvalóan hatott az 1949. április 16-án aláírt magyar-csehszlovák barátsági együttműködési, kölcsönös segítségnyújtási egyezmény, amely után a Magyar Dolgozók Pártja vezetői a két ország közötti kapcsolatokat úgy állították be, mintha az összes kérdést rendezték volna. Elképzelésének lényege az volt, hogy Csehszlovákia és Magyarország között tárgyalások kezdődjenek a két ország „érdekét szolgáló" területcseréket illetően. (Lásd az 1. forrást!) A Vas Zoltánnak, az Országos Tervhivatal elnökének címzett irreális tartalmú elképzeléssel természetesen nem foglalkoztak komolyan, de mivel a rendszert segítő szándékkal készült, ezért a tervhivatal egyik munkatársa rövid levélben válaszolt neki. Az Országos Tervhivatal és így 

 iratai között számos olyan javaslat található, amelyek a különféle elgondolásokat tartalmaznak tervek, újítások kivitelezésével összefüggésben. A levél szerzője a Csehszlovákia és Magyarország közötti területcserét a magyar-csehszlovák lakosságcseréhez hasonlóan képzelte el, amelynek során. Ismeretes, a német és a magyar kisebbségtől megszabadulni kívánó nacionalista csehszlovák kormány között a tárgyalások a felvidéki magyarság sorsát illetően már 1945 végén elkezdődtek, és a javaslat megalkotójával ellentétben korántsem nevezhetjük azt a kérdés rendezésének. Már csak azért sem, mivel a csehszlovák fél 1945 után sem volt hajlandó hallani semminemű területcseréről. A két ország kapcsolatait pedig a későbbiekben is meghatározták a felszín alatt húzódó és kezeletlen problémák, mint például a felvidéki magyar nemzetiség helyzete.

A javaslat szerzője történelmi érvrendszerrel kívánta alátámasztani elképzelését, amelynek végén úgy vélte: „Mindkét ország most már dolgos építőmunkát végez, fogvicsorgatás helyett baráti megértéssel keresi a közös problémák megoldását." Ezért „elérkezett az idő olyan tárgyalások megindítására is, ami egyrészt mindkét országban gazdasági előnyöket hozhatna, teljesebbé tenné gazdasági önellátásunkat, egyben további kiépítője lenne a baráti közeledésnek." A Tervhivatal válaszlevele éppen ezt a részt ragadta ki, a központi elemre, a területcserére azonban nem reagált: „Hosszabb idő óta folynak Csehszlovákia és Magyarország közt gazdasági és kulturális téren minden ágát felölelő tárgyalások. Ezek közt szerepelnek a Cím javaslatban említettek is."

MOL XIX–A–16–e–B/K/37/1951. (1. d.) 1951. március 3. – Magyar Országos Levéltár, Vas Zoltán elnök iratai 1949–1953.

Tanulságos, hogy a Magyarország és Csehszlovákia közötti területcserét miképpen kívánta az egyébként építészmérnök végzettségű javaslattevő végrehajtani. Eszerint Magyarország Csehszlovákia vízienergia-termelésre alkalmas területeiből kapott volna - lehetőség szerint a Vág folyó alsó szakaszából -, amellyel az olcsó villamos energia miatt ország alumíniumtermelése kifizetődő lenne. Ebből a villamos energiából még a dunántúli mezőgazdasági területek villamosítása is megoldható. Csehszlovákia mindezekért cserébe a területéhez közelálló mezőgazdasági termelésre alkalmas észak-dunántúli magyar területekből kapna egy „darabot", vagy bauxit, timföld, esetleg alumínium formájában lekötött szállítmányt, sőt a magyarországi bauxit lelőhelyek résztulajdonosa lehetne a folyószakaszokért cserébe. A javaslatban azonban nem csak a Vág folyó egy része szerepelt átadandó folyóként, hanem a Garam, vagy az Ipoly folyó vízienergia termelésre alkalmas részei is. A szerző alig lépett túl az ötlet szintjén, s a gyakorlati megvalósítás - még ha tartalmazott végrehajtási javaslatot - nélkülözött minden realitást.

Érdekes megállapításokat tartalmaz a javaslat azon része is, amely Magyarország „tagadhatatlan" előnyeit vázolja. A terv alapján a magyar igény tehát nem lett volna más, mint a felvidéki vízienergia termelésre alkalmas folyóinak a megszerzése a magyar alumíniumgyártás és energiatermelés ötéves tervének teljesítéséhez. Ezzel összefüggésben a terv második pilléreként az első ötéves terv keretében Magyarországon fejlesztendő bauxitbányászat és az abból készült timföld gyártása szerepelt, amelynek végterméke az ekkor már mind szélesebb körben alkalmazott alumínium volt. Az alumíniumgyártáshoz, de egyáltalán a magyar ipar és a mindennapi élet működéséhez tehát elengedhetetlenül szükségesnek mutatkozott Magyarország energiatermelésének jelentős megemelése. Az első ötéves terv fő irányszámainak tervezésekor - az éves ipartelepítési tervnek megfelelően - mindezek ismeretében határoztak a magyarországi bauxitbányászat fejlesztéséről, köztük a tatabányai alumíniumkohó kibővítéséről (felújításáról), az almásfüzitői timföldgyár és az inotai alumíniumkohó felépítéséről. A javaslat röviden értekezik a csehszlovákok számára is fontossá váló ügylet indokairól, amiben azt emeli ki, hogy Csehszlovákiának a vízi energia teljes kihasználására nincsen meg a megfelelő adottsága, a két világháború között megtermelt villamosenergiából pedig „bérbeadásszerűen" juttatott Magyarországnak.

A magyar-csehszlovák területcserére vonatkozó javaslat végrehajtási tervezetére vonatkozóan a készítő a szoros, folyamatos egyeztetést jelölte meg, amit Magyarország, Csehszlovákia és a többi közép-kelet-európai szocialista országok között, valamint a Szovjetunióval képzelt el. Mindez arra is utal, hogy a szerzőnek nem ismerte a korabeli kapcsolatrendszereket, hatalmi viszonyokat, viszont olyannak akart látszani, aki politikailag érett, hozzáértő szakember: „A területcsere ötletének megindítása óvatosságot igényel, nehogy ellenséges magatartás alakuljon ki bármelyik oldalon is. [...] Más államok megértő hozzászólásait is kérni kellene, hogyan látják ezt a kérdést, mint kívülálló érdektelenek. Az ő megvilágításaik, különösen, ha a szovjet megbízott is hozzászólna és a mindenkor tapasztalt, összehangoló, mindenki érdekét egyformán szem előtt tartó magatartását mindkét fél elfogadná." A csehszlovák-magyar területcsere tervének készítője az ötletet - annak esetleges létrejötte esetén - tovább gondolandónak ítélte meg, s a következőképpen fogalmazott: „Ha ez a csere beválna, alkalmas például szolgálhatna más, hasonló kérdések rendezésére az összes népidemokráciák területein. Ilyen kérdések lennének még az ugyancsak Csehszlovákiával határos ércbányáink esete, vagy a csehszlovák és román területek fatermelő vidékeiből területcserék. Úgy érezzük, hogy az ilyen gazdasági kérdések megfelelő lélektani alapon történő rendezése, nemcsak a gazdasági feszültséget vezetné le, de elősegítené az országhatárok elmosódását és a népek összehangolását, mert a komplettebben ellátott területeken megelégedettebb, barátibb érzésű lenne mindenki." A fenti idézet is jól mutatja a javaslat abszurditását, hiszen a Szovjetunió árnyékában ekkor nem volt lehetőség semmilyen politikai mozgásra, nemhogy ilyen feszültséggócok gerjesztésére.

 

 

Ezen a napon történt augusztus 25.

1907

Stuttgartban megtartották a szocialista ifjúsági szervezetek első nemzetközi konferenciáját. A tanácskozás középpontjában a militarizmus...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők