Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).

A katonai fegyelemtől a sztrájkig. A hadiipari munkásság helyzete az első világháború idején

„Az elégedetlenségre vezető okok közül a legnyomatékosabb az elsőrendű életszükségleti cikkekkel való ellátás tekintetében mutatkozó fogyatékosság, a másik kérdés pedig, amely a munkások elégedetlenségének szintén oka, a bérkérdés” – hangsúlyozta a munkásság problémái iránt megértést tanúsító Szurmai Sándor honvédelmi miniszter az 1917. október 19-i kormányülésen. Az elhúzódó háború alatt a kormánynak mind nagyobb gondot okozott a hadiipar számára szükséges munkaerő biztosítása és a munkások követeléseinek kielégítése.

A munkások gyárhoz kötése és katonai fegyelem alá helyezése a munkaadókat kedvező helyzetbe hozta, s ezzel több munkaadó vissza is élt. Mivel az üzemek katonai irányítás alá került munkásait katonai szolgálatban állónak tekintették, elvileg sztrájkot nem folytathattak, sőt bérkövetelésekkel sem léphettek fel. A szabad munkavállalás lehetőségétől megfosztott és a gazdasági érdekharcában is korlátozott munkásság védelmében felszólaló szakszervezetek - élükön a vasas szakszervezettel - német, illetve osztrák mintára úgynevezett panaszbizottságok felállítását javasolták a katonai felügyelet alatt álló üzemekben a munkaügyi konfliktusok kezelésére, amit a kormány elfogadott. Az 1916. január 17-én kiadott rendelet alapján hét fős panaszbizottságokat hoztak létre a szakszervezetek és a munkaadók két-két, továbbá a katonai parancsnokságok, a honvédelmi és a kereskedelemügyi minisztérium egy-egy

. A bizottság a munkaadók és a munkavállalók, valamint a katonai hatóságok között közvetített. Ezzel elismerte a kormány a szakszervezeteket a munkásság érdekvédő szervezetének és egyben a munkaadók és a kormányzat tárgyaló . Az elnököt a honvédelmi tárca delegáltja adta, ami megfelelt a szakszervezetek igényének, ugyanis a katonai hatóságok sokszor bizonyultak megértőbbnek a munkásság panaszai iránt nemcsak a munkaadóknál, de a polgári hatóságoknál is. A rendelet kimondta, hogy a munkabér megállapításánál figyelembe kell venni az alapvető élelmiszerek és közszükségleti cikkek drágulását, a munkabért nem lehet a munkások hátrányára változtatni, s a túlórákat ki kell fizetni. A panaszbizottságoknak kezdetben csak véleményező és egyeztető hatásköre volt (ha az egyeztetés nem vezetett eredményre, az ügyet felterjesztették a honvédelmi minisztériumhoz), ám félév múlva, az első sztrájkok hatására bővült a jogkörük.

1916 májusáig a munkások fegyelmezetten dolgoztak a hadiüzemekben, amiben szerepet játszott a frontra küldés veszélye és a várható szankciók. Ám ahogy fokozódott az áruhiány, s nőtt az infláció, a munkások egyre elégedetlenebbé váltak. A munkások bére egyre kevesebbet ért, miközben munkaidejüket több ágazatban is megnövelték. A romló helyzet hatására 1916 nyarán több bánya és ipari üzem dolgozói sztrájkba léptek. Május végén a nélkülözés miatt elkeseredett Zsil-völgyi szénbányászok kezdték a sztrájkot, amit katonai erővel törtek le. Június végén a MÁV Gépgyárban következett be néhány napos munkabeszüntetés, amire a válaszul az Állami Gépgyárak Központi Igazgatósága elfogadta a hadügyminiszter korábbi javaslatát, s a gépgyár munkásait népfölkelő munkásosztagba szervezték. 1916. július 3-án a legfontosabb hadigyár, a csepeli lőszergyár alkalmazottai léptek sztrájkba a gyári munkásszervezet irányításával, s a bérkövetelések mellett az élelmezés hiányosságait és a katonai hatóságok túlzott beavatkozását kifogásolták. A hadügyi vezetés tisztában volt vele, hogy a csepeli sztrájkok elhúzódás esetén a lőszergyártás nagy kiesést szenved, amit nem engedhettek meg, hiszen a keleti fronton zajlott a Bruszilov - offenzíva. A lőszertermelés biztonsága érdekében a katonai hatóságok elrendelték a csepeli gyárban a hadiszolgáltatásra kötelezett munkások népfölkelő munkásosztagba szervezését, rögtönítélő bíráskodást hirdették, s ezzel együtt intézkedtek a bérpanaszok és az élelmezési problémák

is. 

A sztrájkok hatására a panaszbizottságokat 1916 júniusában kiterjesztették a bányamunkásokra, majd a július 19-én kelt rendelettel működésüket

. A bizottságok döntési jogosítványokat kaptak és megváltozott az összetételük: a munkaadók és munkavállalók képviseletét egy-egy főre csökkentették, a katonai parancsnokság kiküldöttjét kihagyták, helyette bekerült viszont a pénzügyminisztérium delegáltja, s így a munkaügyi vitákban magukat pártatlannak vélő hivatalos tagok, a minisztériumok képviselői kerültek többségbe. Az újjászervezett panaszbizottságok ezután is főleg bérkérdéssel foglalkoztak, valamint szociális juttatásokkal kapcsolatos ügyekkel. 1917 júniusától a munkások mellett az egyéb alkalmazottakra is kiterjesztette a kormány a hatáskörüket, viszont állami vállalatokban panaszbizottságok ekkor még nem működtek.

A munkaadók negatívan ítélték meg a panaszbizottságok tevékenységét, ami nem meglepő, hiszen a bizottságok többnyire a munkások javára döntöttek a vitás kérdésekben. A munkaadók felhívták a kormány figyelmét, hogy a honvédelmi tárca beavatkozása a munkaügyi vitákba szerintük negatív következményekkel jár. Összesen 35 ezer munkást foglalkoztató, 22 budapesti nagyvállalat kérte, hogy inkább szabadítsák fel őket a hadiszolgáltatási kötelezettség alól, hogy ezzel mentesülhessenek a katonai fegyelmezés és a panaszbizottságok hatásköre alól, mert a „feltornázott" bérek mellett már a maguk is tudnának munkásokat toborozni, s a munkaügyi kérdéseket is jobban tudják kezelni. Hasonló álláspontot képviselt Allender Henrik, a diósgyőri vas- és acélgyár igazgatója, aki ellenezte a gyár katonai felügyelet alá helyezését, azzal érvelve, hogy a gyári vezetés eredményesebben tud fellépni munkásaival szemben, ha erre kényszerül, mint a beavatkozó katonai hatóságok (Lásd a 6. számú forrást!).

A sztrájkokat azonban a hatóságoknak sem katonai fegyelmezéssel, sem a panaszbizottságok révén, a szakszervezetek bevonásával sem sikerült megakadályozni. 1917 tavaszán és nyarán újabb munkabeszüntetésekre került sor. Tisza István lemondását és a rövid életű Esterházy-kormányt követően (1917. június 15.-1917. augusztus 23.) Wekerle Sándor (immár harmadik) miniszterelnöki ciklusa elején, 1917 októberében tárgyalta a magyar kormány Szurmai Sándor honvédelmi miniszter két előterjesztését, melyben a sztrájkok megelőzése érdekében a munkásság helyzetét tanulmányozó miniszteri bizottság alakítására tett javaslatot. Az 1917. október 19-én kelt előterjesztés helyszíni ellenőrzéseket és bizottsági vizsgálatot indítványoz az üzemekben annak kiderítésére, hogy rendelkezésre áll-e megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer a munkások számára elérhető áron, megfelelőek-e a bérek, a vezényelt katonák és a népfelkelő osztagokba beosztottak egyenlő díjazásban részesülnek-e a többi munkással. (Lásd a 7. számú forrást!). A következő, október 30-ai ülésre készült előterjesztésében a honvédelmi tárca vezetője a miniszteri bizottság szabályzatát terjesztette elő (Lásd a 8. számú forrást!). Ezen az ülésen fogadta el a kormány, hogy a munkásügyi panaszbizottságok hatáskörét kiterjesztik az állami tulajdonú ipari üzemekre és bányákra is oly módon, hogy esetükben a panaszbizottság határozata csak miniszteri jóváhagyás után léphet

. Mivel az üzemekben a bérkövetelések nem választhatók el az élelmezés helyzetétől, az előterjesztő javasolta, hogy a panaszbizottságok e kérdéseket egymással összefüggésben tárgyalják, s a bizottságokba esetenként a közélelmezési miniszter képviselőjét is rendeljék ki.

A gazdaság egyre súlyosbodó válságát mutatja, hogy 1917 második felétől egyre nagyobb volt a szén- és a nyersanyaghiány, ami miatt számos hadivállalat időszakosan szüneteltette a termelést, s a munkások fizetésük egy részét szénsegélyben kapták. 1917-ig a sztrájkok alapvetően bérkövetelések miatt zajlottak, ám 1917 novemberétől a munkáskövetelések mindinkább politikai tartalommal telítődtek meg, amiben az oroszországi forradalom hatása is szerepet játszott: követelték a háború mielőbbi befejezést, az annexiómentes békét, s megjelentek a szolidaritási akciók. Az 1918. január közepén kezdődő alsó-ausztriai sztrájkhullám hatására január 18-án négy napos általános politikai sztrájk tört ki Budapesten, amely január 21-22-én vidéki városokra is átterjedt. Ettől kezdve a sztrájkokban rendre megjelentek politikai célok is, a bérügyi és szociális követelések mellett. A hatóságok nehéz helyzetbe kerültek: a haditermelés fenntartása érdekében tartózkodtak a kemény fellépéstől és a szélesebb körű megtorlástól, s nem merték alkalmazni a saját rendszabályaikat. Ezt tanúsítja a hadügyminiszternek a magyar honvédelmi, a pénzügy- és a kereskedelemügyi miniszterekkel egyetértésben kiadott 1918. március 21-i rendelete, amely a katonai hatóságok által követendő magatartást szabályozta a katonai fegyelem alá rendelt munkások sztrájkja esetén, s amit honvédelmi miniszter 1918. május 3-án megküldött a honvéd főparancsnokságnak, valamint a kerületi parancsnokságoknak. A katonai vezetők figyelmét felhívja arra, hogy kötelességük a sztrájkoló munkásokat figyelmeztetni katonai esküjükre, s arra, hogy a sztrájk a hadra kelt sereg súlyos károsításával jár. Ha a sztrájkolók parancsra sem veszik fel a munkát, megtorló rendszabályokat kell alkalmazni, de elsősorban a „főcinkosok" és a felbujtók ellen kell eljárni, s azokat, akikről kiderül, hogy a többi munkásra „izgatólag hatnak," „rossz befolyást gyakorolnak," az üzemből mielőbb el kell távolítani és katonai szolgálatra kell őket bevonultatni (Lásd a 9. számú forrást!).

Szterényi József, aki 1918. január 25-től Wekerle-kormány kereskedelemügyi minisztere volt, majd könyvet írt Ladányi Jenővel a magyar ipar háború alatti helyzetéről, azt állítja, hogy a hadiüzemekben akkor kezdett megbomlani a fegyelem a munkásoknál, amikor azt tapasztalták, hogy a sztrájkok nem vonnak maguk után keményebb retorziókat még a katonai fenyítő hatalom alatt álló munkásoknál sem. Véleménye szerint, mely sok tekintetben egybecseng a munkaadók kritikájával, a katonai hatóságok nem hozzáértő beavatkozása ébresztette a munkásokat a maguk fontosságának tudatára, s ásta alá az állam tekintélyét. A panaszbizottságok rendszere pedig a szakszervezeteket a gyárvezetőség bírájává tette, ami megnövelte tekintélyüket a munkásság előtt, annál is inkább, mert szavuknak súlya volt, ugyanis ha a bizottság nem a munkások javára döntött, azok egyből tiltakoztak, s akcióba

.

A nagyipari munkásság helyzete a háború alatt alapvetően megváltozott, ami hosszabb távú következményekkel járt. Mivel a munkásoknak lehetőségük nyílt a bérük fokozatos emelésére, így ez a réteg tudta leginkább mérsékelni az infláció hatását a bérből élő rétegük közül, sokkal inkább, mint a tisztviselők és más alkalmazottak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a háború végére öntudatosabbá váltak, sőt erejük tudatára ébredtek. A szakszervezetek integrálása a munkaügyi intézményrendszerbe elősegítette a munkásság szervezetté válását. A szakszervezetek népszerűek lettek, létszámuk rohamosan emelkedett, s a háború végére a munkások jelentős része taggá vált. Mivel a szakszervezetekbe való belépés egyben a szociáldemokrata párti tagságot is magával vonta, a háború végére a szociáldemokrata párt közel egymillió tagjával megkerülhetetlen politikai erővé nőtte ki magát.

 

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 24.

1927

Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszter 1927. augusztus 24-én megjelent (63 000. számú) miniszteri rendeletével szabályozta a...Tovább

1931

Károlyi Gyula miniszterelnök alakít kormányt.

1988

Pécsett megszületett az első magyar lombikbébi.

1989

Tízezer fiatalt vártak a a francia fővárosba a világ sok országából, köztük Magyarországról is a „Párizs 1989” elnevezésű nagyszabású...Tovább

1991

Ukrajna elszakad a Szovjetuniótól, és kikiáltja függetlenségét.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők