Hadirokkant sors a második világháború után

A hadirokkant „ott reszket hidegrázósan, roncs idegekkel az utcasarkon, világtalan szemmel, fehér botjára támaszkodva és ott ül a hídfőknél, villamos végállomásoknál, sétatereken, fél karral, fél lábbal vagy mind a két végtagja híjjával. […] Mindennapi útjainkon előttünk bicegnek, roskadoznak, mint a nemzet lelkiismeretének élő, tragikusan vonagló és vádoló jelképei. […] Vádolják […] a haladás, az emberiesség, a közjólét ellenségeit, e romlott képzeletű, rögeszmékbe zavarodott politikusokat, akik két világháborúba taszították a békés, munkás és emberi életet szomjazó népeket.”

Bevezetés 

Az emberiség történetében minden háborúnak legszomorúbb és legfájdalmasabb emléke a rengeteg véráldozat, a nagy emberveszteség. A véres háborúkat szinte törvényszerű bizonyossággal követte a pestis, a kolera és más járványos betegségek emberpusztítása, s a háborúkhoz kapcsolódó járványok áldozatainak száma többszörösen meghaladta a hadi cselekményekben meghaltakét. Az embert, a közkatona életét nem sokra becsülték: a beteget, a sebesültet sorsára hagyták, még ki is fosztották a csatamezőn, ha a maga erejéből nem tudott hazavánszorogni. A csonka vitézek sorsa minden korszakban szánalmas volt, bár próbálkozások történtek arra vonatkozóan, hogy egyenlő helyzetbe kerüljenek az épkézláb emberekkel.

A háború áldozatairól való állami és társadalmi gondoskodás első kezdeményezője hazánkban gróf Tisza István miniszterelnök volt, aki 1915 tavaszán Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság néven a hadisérültek orvosi utókezelése és munkaképességük helyreállítása érdekében saját vezetése alatt mozgalmat indított, hiszen a háború befejezése után rokkantak tömegei keresték életlehetőségeiket. A Bizottság működési köre hamarosan szűknek bizonyult, hiszen gondoskodni kellett a háború összes sérültjéről és betegéről is. Helyére ezért 1915. szeptember 15-én a M. Kir. Rokkantügyi Hivatal lépett. A Hivatalt a miniszterelnökség fennhatósága alatt a rokkant katonák gondozásának egységes irányítására, szervezésére és igazgatására hozták létre a 3301/1915. sz. miniszterelnöki rendelettel. Legfőbb irányítását a kormányrendelet a kezdeményező gróf Tisza István miniszterelnök hatáskörébe utalta, akinek az ügyvezető alelnök, gróf 

 államtitkár közvetlenül referált. A M. Kir. Rokkantügyi Hivatal a fővárosban és a vidéki városokban további utókezelő gyógyintézeteket hozott létre, különleges kórházakat állított fel, és fokozta az oktatási lehetőségeket.

A kormány a hadirokkantakon kívül a háború más kárvallottjai gyámolításáról is próbált gondoskodni. Ennek érdekében 1917-ben létrehozták az önálló Népjóléti- és Munkaügyi Minisztériumot, amely számos feladatot átvett a Belügyminisztériumtól: a közegészségügy, a betegellátás, a közjótékonyság, az alapok és az alapítványok ügyeit, amelyek 1920-ban a Népjóléti- és Munkaügyi Minisztérium ügykörébe kerültek át. 1932-ben megszüntették ezt a minisztériumot, s a feladatkörökkel együtt az iratok is visszakerültek a Belügyminisztériumba. A tárca 1944 decemberében állt fel ismét, majd 1951-től már Egészségügyi Minisztérium elnevezéssel működött.

Az 1917. március 8-án a 900/1917. M.E. sz. alatt kiadott rendelet a hadirokkantakról és családjaikról, valamint a hadiárvákról és hadiözvegyekről való gondoskodást nemzeti feladatnak nyilvánította, és kimondta, hogy ezt a feladatot az állam az önkormányzati hatóságok és a társadalom közreműködésével köteles teljesíteni. A kormány a háború áldozatainak gondozásával járó tennivalók vezetését és irányítását az Országos Hadigondozó Hivatalra (OHH) bízta, mely átvette a M. Kir. Rokkantügyi Hivatal szervezetét és hatáskörét. Az OHH elnöki teendőinek ellátásával gróf Teleki Pált bízták meg. Teleki új mandátumát felhasználva két nagy képviselőházi felszólalásában is foglalkozott a rokkant- és egészségüggyel. Legfontosabb feladatának a hadirokkantak életbe való visszavezetését és társadalomba való integrálásukat tekintette, s a hadigondozottak „rehabilitációját" célzó intézkedéseket hozott. A háborúban megsérült embereknek a kórházi kezelésen kívül iskolát, képzést, ill. átképzést és munkahelyteremtést írt elő, még akkor, amikor a hadsereg kötelékében levőnek számítottak. 

állított fel, a hadigondozás ügyének „egyöntetű ellátása" végett „hadigondozó kormánybiztosokat" nevezett ki, a törvényhatósági bizottságokat és a társadalmat arra buzdította, hogy a hadigondozottak javát szolgáló alapítványokat, ösztöndíjakat, nevelő- és gyógyintézeteket, otthonokat stb. létesítsenek.

A háborús vereség, majd az őszirózsás forradalom győzelmét követően 1918 novemberétől új feladatot jelentett a területe jelentős részét elveszítő országban a hadigondozás. A mai értelemben vett modern hadigondozás az első világháború után bontakozott ki, ugyanis a sokféle területen, számtalan formában jelentkező szociális gondok közül kiemelkedett a hadirokkantak és hadigondozottak (hadiárvák és hadiözvegyek) problémája.

A háború miatt megélhetésüket vesztettek ellátására, illetve részleges, vagy teljes rehabilitációjára, munkába állítására ugyan több állami és társadalmi szervezet is alakult (pl. a háborúból hazatért vak hadirokkantak részére létrejött Vakok Szövetsége, a 

 nevű üzem, különböző rokkant egyesületek, a Hadirokkantak, Özvegyek és Árvák Nemzeti Szövetsége (HADRÖÁ), a Magyar Nemzeti Hadirokkantak és Árvák Csoportja), ám összességében megállapítható, hogy a legtöbb esetben csak viszonylag kis összegű, készpénzbeli támogatást tudtak nyújtani, ami az érintettek sorsán, megélhetési gondjain, legégetőbb problémáin nemigen változtatott.

Az első világháború után a frontról hazatért katonák számára a Nagyatádi Szabó István-féle

 szóló törvény jelentett némi gondoskodást, amikor földet osztottak az arany vagy ezüst vitézségi éremmel kitüntetett földműveseknek, a földműves hadirokkantaknak, a munkaképes földműves hadiözvegyeknek és a felnőtt földműves hadiárváknak, valamint a vitézeknek. A törvény végrehajtása során mintegy 300 000 ember kapott egy-két holdas törpebirtokot örök használatra, amelyet „rokkant fődek"-nek neveztek. Ilyen rokkant-telepek alakultak az ország sok településén, például  Salgótarjánban, Kaposvárott, Őrhalmon, Fóton és Mórahalmon stb.

A hadigondozottak otthon, falusi környezetben tartása az akkori Népjóléti Minisztérium egyik meghirdetett célja volt, ám egy-két mezőgazdasági átképző akción és a 6000/1922. BM rendelettel meghirdetett Horthy Miklós 

kívül mást nemigen tudtak tenni. A megindított átképző, elsősorban háziiparra oktató tanfolyamok a húszas évek derekára rendre kifulladtak, s a hadirokkantak és hadigondozottak meglehetősen nagy számban koldulásra kényszerültek (dacára annak, hogy a hatóságok ezt minden eszközzel igyekeztek megakadályozni), ill. a közületek alkalmi, igen csekély összegű segélyeire szorultak.

Az 

 majd az  alapján a háború áldozatairól való gondoskodás terén tett kormányintézkedések az elmúlt időkhöz képest lényeges haladást mutattak. Legfontosabb intézkedések voltak, hogy a hadigondozottak nyugdíjilletmény helyett járadékot kaptak, amelynek mértéke aránytalanul nagyobb volt a magas fokban megrokkant egyéneknél, mint a kisebb törődöttségűeknél. A járadék ugyanis csak a súlyos mértékben megrokkant vagy keresetképtelen egyéneknél szolgált a megélhetés alapjául, míg a csekélyebb testi fogyatékosságban szenvedő rokkantaknál és hadiözvegyeknél a járadéknak az volt a rendeltetése, hogy az elhalt családfő elmaradt keresetéért némi jövedelem kiegészítést, kárpótlást nyújtson. A rokkantházi ellátásra szoruló hadirokkantak elhelyezésének céljára 1922 őszén 300 férőhellyel megnyitották a  A rokkantházi ellátás magában foglalta a rokkantak teljes szükségleteiről való gondoskodást.

A 2700/1922. M. E. számú ellátási rendelet értelmében és keretében azok a rokkantak, akik a katonai szolgálat következtében beállott vagy azzal összefüggésben álló betegség vagy sérülés miatt gyógykezelésre vagy műtétre szorultak, az állam, illetőleg az országos betegápolási alap terhére részesültek kezelésben.

A magyar törvényhozás a Gömbös Gyula hadügyminiszter által aláírt, 1933. évi VII. hadigondozási törvényben emlékezett meg „fiainak a világháború során teljesített önfeláldozó szolgálatairól", s e törvény megalkotásával „rótta le háláját" az ország súlyos gazdasági helyzetében a „hősi halált halt vagy hadiszolgálat következtében megrokkant katonákkal s ezek hátramaradottaival" szemben.

A hadigondozási törvény állami feladatnak tekintette a gondoskodást a hadirokkantakról, a hadiözvegyekről, a hadiárvákról, a hadigyámoltakról és a hadigondozott családtagokról. A hadigondozottakat pénzellátás szempontjából osztályozták (tiszti, altiszti vagy legénységi ellátási csoport), a hadirokkantakat pedig e csoportokon belül a kereső- és munkaképesség-csökkenést okozó hadirokkantság mértékének megfelelően I., II., III. vagy IV. járadékosztályba sorolták. A törvény második fejezete részletesen kifejtette a hadirokkantak ellátására vonatkozó rendelkezéseket. A hadigondozottak igényjogosultságának elbírálására minden járásban, minden törvényhatósági jogú és megyei városban, továbbá Budapest székesfőváros minden közigazgatási kerületében Hadigondozó Bizottságokat hoztak létre.

Az 1943. szeptember 28-ai minisztertanácsi ülésen a Hadigondozó Hivatal 1944. január 1-jétől a honvédelmi tárcától a Miniszterelnökség alá került. Megváltozott a hivatal elnevezése is, Országos Hadigondozó Hatóság lett, és a polgári személyek hadigondozási ügyeit végezte. A hadigondozási nyugdíjak is átkerültek a honvédelmi tárcától a Miniszterelnökség nyugdíjasai közé.

A hadigondozási törvényt a második világháború befejezéséig alkalmazták, vissza ugyan nem vonták, de különböző politikai megfontolásokból az állam évtizedekig nem rendezte egységesen a hadigondozottak 

 1945 után is érvényben volt, de évről évre fokozatosan szűkítették a hatályát.

A második világháborút követő kommunista térhódítás nem ígért sok jót az áldozatok, a hadirokkantak számára. Pedig a fronton meghalt körülbelül 400 ezer magyar katona, a különböző harci cselekményekkel, valamint a hitleri koncentrációs táborokban és a szovjet hadifogolytáborokban elhunytakkal kiegészítve számuk megközelítette az egymilliót. A hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák száma 800 ezer körül volt.

1949-ben életbe lépett a teljes jogfosztottság. Minden hősi halottat és katonát, aki a frontról hadirokkantként jött haza, bűnösnek nyilvánítottak, amiért részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. Az özvegyek is vétkesek voltak, mert úgymond „nem akadályozták meg, hogy férjeik kimenjenek a frontra".

***

Még dörögtek a fegyverek az ország területén, amikor az Ideiglenes Nemzetgyűlés Debrecenben 1944. december 21-én tartott ülésén hozott határozatával ismét életre hívta a Népjóléti Minisztériumot, és az egészségügy irányításának feladatát hatáskörébe 

 Megkezdődött a népjóléti tárca apparátusának kialakítása. A kezdeti időszakot a minisztérium irányításáért folyó pártpolitikai küzdelmek és sorozatos hivatali átszervezések jellemezték. A minisztérium irányítását a Magyar Kommunista Párt által delegált politikusok látták el, akik a hatalomért folyó harcban az apparátus egyes részeit közvetlenül felhasználták. A Magyar Dolgozók Pártja megalakulását követően a népjóléti tevékenység közvetlenül is pártirányítás alá került.

A 90/1945., a 209/1945. és a 335/1945. M. E. számú 

 értelmében kibővítették a tárca feladatait, mivel megkapta a többi minisztérium által leadott ügyköröket is. A minisztérium átvette - a sváb kitelepítési akció kivételével - a volt Népgondozó Hivatal egész szociális feladatkörét, a Miniszterelnökségtől átvállalta a hazatérő hadifoglyok gondozásával egybefüggően ennek a feladatkörnek egészségügyi, a Honvédelmi Minisztériumtól pedig gazdasági vonatkozású ellátását. A hadirokkantak, valamint a háborús sérültek és hadigondozottak ápolására Budapesten és Debrecenben állami hadigondozó gyógyintézetet létesített.

A népjóléti munka homlokterében a hadigondozottakról, a hadirokkantakról és a hazatérő hadifoglyokról való gondoskodás állt. A hadigondozottak száma több mint félmillió volt, „Közülük 334 000 a hadisegélyesek, 36 000 a rokkantak, 61 000 hadiözvegyek, 40 000 a hadiárvák, 24 000 a hadigondozott családtagok és több mint 10 000 a háborús polgári gondozottak 

A Népjóléti Minisztériumban, megalakulásától kezdve működött a IV. Hadigondozási főosztály, amely a Honvédelmi Minisztérium és a Miniszterelnökség által a 209/1945. M E. sz. rendelettel leadott ügykört vette át. A főosztály két osztályból állt, a hadigondozási igazgatási osztályból és a hadigondozottak szociális érdekvédelmi osztályából. A főosztály foglalkozott a hadirokkantak pénzellátási ügyeivel, a hadigondozási alap létesítésével, a rokkantügyi tanács felállításával, a mesterséges testrészpótlás kérdésével, a hadirokkantak utókezelésével és reumatikus gyógykezelésével, a plasztikai műtétek végzésével, a tüdőbeteg hadirokkantak gondozásával, átképző tanfolyamok szervezésével és a vak hadirokkantak elhelyezésével.

Az 1948-ban bekövetkezett kommunista hatalom eltolódás és szervezeti átalakítások miatt a minisztérium Hadigondozási főosztályát 1948-ban megszüntették, feladatait és ügykörét a Társadalompolitikai főosztály vette át, majd az 1948. augusztus 26-án kiadott 9090/1948. Korm. sz. rendelettel létrehozták az Országos Hadigondozó Hivatalt azzal a céllal, hogy átvegye a Népjóléti Minisztériumra ruházott hadigondozási ügyköröket.

Az Országos Hadigondozó Hivatalhoz és a népjóléti miniszterhez írt levelek sokasága bizonyítja, hogy a hadirokkantak helyzete korántsem volt olyan egyértelmű és problémamentes a háború befejezését követően, mint (akkor!) sok esetben tudósítottak róla. Forrásunkban a hadirokkantak panaszos leveleiből idézünk, melyek a rokkantak kétségbeesett és kilátástalan helyzetét, sérelmeit, megélhetési gondjait, napi problémáit érzékeltetik.

A Népjóléti Minisztérium Hadigondozási főosztályának iratai között található egy dokumentum, mely egy névtelen szerző véleményét fogalmazza meg a hadirokkantakról. A szerző véleménye szerint a hadirokkantak a „nemzet lelkiismeretének élő, tragikusan vonagló és vádoló jelképei", akik vádolják „két nemzedék állami életének, szellemi életének irányítóit, a haladás, az emberiesség, a közjólét ellenségeit, e romlott képzeletű, rögeszmékbe zavarodott politikusokat, akik két világháborúba taszították a békés, munkás és emberi életet szomjazó népeket". A hadirokkant hozzátartozik a főváros képéhez, hiszen az utcasarkokon, a sétatereken, a hídfőknél és a villamos végállomásokon megjelenve állandó jelenségként kísérik az emberek mindennapjait, s a „háborús felelősség megtestesült vádjai", amikor a „megrázó, hátunkat viszolyogtató emberroncsok" hidegrázósan reszketve, roncs idegekkel, fél karral, fél lábbal vagy világtalan szemmel fehér botjukra támaszkodva a főváros mind több pontján megjelennek. Megjelenésükkel a nemzet lelkiismeretét akarják felrázni, amikor reszkető és remegő kezüket nyújtva koldulnak és világtalan szemükkel, roncs végtagjaikkal pénzért, alamizsnáért könyörögnek, ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy elvett és tönkretett életükért, vigasztalan sorsukért és hozzátartozóik sorsáért az „egyetlen és igazi kárpótlás az, hogy a hadiárvák nemzedékét megmentjük a tudomány és a politika árulóinak újabb háborújától".

Egy másik, szintén 1946-ban keletkezett beadvány összefoglalást és áttekintést ad a hadigondozottak, köztük a hadirokkantak méltánytalan helyzetéről, a hadigondozás körül kialakult és tapasztalt visszásságokról. A levelet a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége debreceni csoportja írta Molnár Erik népjóléti miniszternek. Hacker Kálmán 75%-os és Budaházy Jenő 25%-os hadirokkant 24 pontba szedte a „hadigondozottak legsúlyosabb sérelmeit" és ezekkel kapcsolatos kérelmeit. A levélben részletesen feltárták és elemezték a hadirokkantak helyzetét és javaslatot tettek azok megoldására is.

A hadirokkant levélírók sérelmezték a járadékok késedelmes kifizetését, mivel a hadigondozottak tömegei „irtózatos nyomorban és rettenetes ínségben tengődnek". Kérték, hogy szankcionálják, ha a járulékokat nem fizetik ki időben. A hadigondozottak jogos sérelmét a minisztérium az igényjogosultság felülbírálásának elhúzódásával magyarázta.

A hadirokkantak elvárták, hogy a törvényhatósági szociális ügyosztályok teljes személyzetét hadirokkantakkal váltsák fel, mivel az ügyosztályokon dolgozó nem hadigondozott vezetőktől és beosztott tisztviselőktől a „rideg mellőzésen kívül semmit sem kaptunk, s tőlük egyebet a jövőben sem várhatunk". A minisztérium elutasító válaszát azzal indokolta, hogy „ezek az ügyosztályok nemcsak hadirokkantak ügyeivel" foglalkoznak.

Kérték, hogy a „hadirokkantak vérrel megszerzett és megszolgált nyugdíját" (tekintet nélkül állására, foglalkozására, vagyonára vagy keresetére) minden egyes hadirokkant részére „vérrel szerzett jog címén" feltétlenül és teljes egészében meghagyják. Azzal érveltek, hogy „Lehetetlen, hogy az új szociális világrend vezetői mostohábban bánjanak el a harctereket megjárt és sokat szenvedett hadirokkantakkal, mint a régi vezetők."

A debreceniek adókedvezményeket, föld- és házhely kiutalását, ipari-, kereskedelmi- és vállalkozási tevékenységük kifejtése érdekében kamatmentes kölcsön folyósítását kérték, valamint azt, hogy az iparrevízió alkalmával vegyék figyelembe a hadigondozott iparosok és kereskedők érdekeit. Harcoltak azért, hogy akinek a megélhetését biztosító jövedelme volt, az ne kaphasson állami jogosítványt vagy iparengedélyt. Követelték, hogy minden 60. életévet betöltött hadirokkant egy rokkantsági fokkal magasabb járadékosztályba léphessen. A rádió előfizetési díját minden hadirokkantnak engedjék el, a lakbéradónál pedig nagyobb kedvezményeket kapjanak.

A 24 pontba összesűrített levélre a Népjóléti Minisztérium Hadigondozási főosztályának főosztályvezetője pontról pontra haladva válaszolt. A minisztérium válaszában, teljes mértékben egyetértett a felsorolt követelésekkel, azt napirenden tartotta, és az igazságtalanul hátrányt szenvedett hadirokkantakat a „legmesszebbmenő támogatásban" részesítette, ugyanakkor a levélírókat az „állandóan tárgyalunk", „újból tárgyalásokat kezdünk" és „főosztályunk minden esetben eljár" szóvirágokkal nyugtatgatta. Elismerte, hogy a hadirokkantak és hadigondozottak követelései és sérelmei jogosak, hiszen csak a tisztes megélhetést szerették volna elérni saját maguk és családjuk számára, ám a részükre juttatott járulékok és segélyek ezt nem tették lehetővé, mivel a pénz, ami a hadirokkantak helyzetén javított volna, hiányzott.

Forrásunkban egyéni hadirokkant kérelmeket is közlünk, amelyeknek tartalma sok esetben összecsengett a fenti csoport írásával. Lengyel Simon Polgárdiban élő hadirokkant például „esendő kérelemmel" fordult Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyetteshez, s tőle várta szenvedései „enyhítését", mivel „használható műlábaim nincsenek". A kérelem mellett megtalálható Polgárdi község üzemi bizottsága elnökének és MKP titkárának támogató levele is. Elintézésként a Népjóléti Minisztérium jelentést készített az ügyről. A jelentés érdekessége, hogy a Hadigondozási főosztály kétségbe vonta, hogy a „kérelmező hadirokkant-e", mivel a művégtag kiutalása iránti kérelemből nem volt egyértelműen megállapítható ennek ténye, ezért jelentéstételre hívták fel Polgárdi község elöljáróságát.

Rengl Imre budapesti lakos hadirokkant átképzése ügyében fordult Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyetteshez. Az ügyet kedvezően bírálták el, mivel a hadirokkant munkába állítása érdekében a Hadigondozási főosztály megkereste a Nehézipari Minisztériumot. A hadirokkant munkába állításáról azonban nem találtunk dokumentumot.

A hadirokkant segélyek folyósításának elmaradása, késése miatt szinte naponta érkeztek panaszos levelek a minisztériumhoz, ami előrevetítette, hogy a beadott kérelmeket nehézkesen, mondhatni csigalassúsággal intézték az illetékes hatóságok. A hadirokkant illetmények felemelése tárgyában több beadvány is született, melyek elintézése a kérelmező számára nem járt mindig sikerrel. Gárvány István kaposvári lakos kérelme a miniszterelnök-helyetteshez, „valami módon elkallódott". A kérést megismételték, ám a Népjóléti Minisztérium titkárságának levele lakonikus tömörséggel megállapította, hogy a hadigondozási pénzellátások összegének felemeléséről a „mindenkori költségvetéssel biztosított hitelhez mérten történhet gondoskodás", tehát nem lehetséges a pozitív elbírálás. Tóth Csepregi János szintén hadirokkant járadéka felemelése érdekében emelt szót az illetékeseknél, ám a kérelemre adott válasz nem volt bíztató, ugyanis a Hadigondozási főosztály megállapította, hogy „fogyatkozása nem a háborús katonai szolgálat sajátos természete következtében, hanem veleszületett alkati hajlamosság alapján lépett fel, melyet a hadiszolgálat fáradalmai és nélkülözései is súlyosbítottak", ezért III. járadékosztályból I. járadékosztályba sorolására „nincs lehetőség".

Nagy Gyula Szabolcs megyei hadirokkant levélben kérte újbóli hadirokkanttá nyilvánítását, valamint családjának áttelepítését Ungvárról a magyarországi 

mivel a régebben folyósított hadirokkant járadékát „Oroszországba" történt elhurcolása miatt beszüntették. Hazatérése után az országhatárok változása miatt nem mehetett haza Ungvárra, ahol a családja élt, hanem mint magyar állampolgár, szülőfalujában, Vissen telepedett le. A minisztérium a hadirokkantság ügyében „sürgős jelentéstételre" utasította a járási főjegyzőt, valamint az ügyet áttette a Külügyminisztériumba a családegyesítés megoldása érdekében.

Forrásunkban közöljük a pápai hadirokkantak és hadigondozottak panaszbeadványát a karácsonyi segélyek elmaradásáról. A polgármester visszatartotta a segélyek kifizetését a szeretet ünnepe előtt, mert „gyűlöli" a hadigondozottakat, s szerinte „mi szegény hadigondozottak dögöljünk meg". Kérték a polgármester megregulázását, hogy az „ne kivert kutya módjára bánjon" velük, hanem a járandóságukat utalja ki, mert az „nekünk jár, mert ezért mink szenvettünk [!] meg". A minisztérium saját hatáskörében intézkedett az ügyben. Utasította a pápai polgármestert az igényjogosultak karácsonyi segélyének haladéktalan kifizetéséről, egyben tájékoztatta a belügyminisztert a panaszbeadványról. A panaszosok beadványát végül is kedvezően intézték el, mivel Pápa megyei város polgármestere jelentette a Népjóléti Minisztériumnak, hogy a hadisegélyben, valamint a hadi- és háborús polgári gondozási pénzellátásban részesülők karácsonyi segélyét a városi adóhivatal kifizette.

A végtaghiányos hadirokkantak szinte állandó harcot folytattak a művégtag lábak és kezek megszerzéséért. Levelek sokasága bizonyítja, hogy művégtagok beszerzése mennyi időt és fáradságot emésztett fel. A hadirokkantak több esetben soron kívüli elbírálásért folyamodtak a miniszterhez, különböző pártfogókat, segítőket kerestek, akik támogatták ezeknek az életmentő termékeknek a beszerzését. A Magyar Állami Művégtaggyár igazgatójának jelentése szerint a várakozók nagy száma miatt csak kevesen juthattak a művégtaghoz, s a gyár kapacitása sem tette lehetővé a termelés növelését. Ugyanez volt a helyzet az ortopéd cipőt igénylőknél, s a cipők javítása is akadozott.

Nagyivánból egy 100%-os hadirokkant kétségbeesett levelet írt 1946. október 14-én a köztársasági elnöknek. Levelében elpanaszolta, hogy „ügyemmel bárhová fordultam, még meghallgatásra nem találtam. [...] 1946. évi július havi fizetésemet nem kaptam meg, hogy miért, azt sem tudom, ha kérem, gúnyolódva elutasít az elöljáróság." Levelében felteszi a kérdést: „Alázatos tisztelettel kérem, mi jár egy hadirokkantnak?" Kérelmére ugyan nem kapott választ, ám „folyamodványát kivizsgálás és részletes jelentéstétel végett" megküldték a tiszafüredi járási főjegyzőnek

Egy másik nagyiváni illetőségű „féllábú hadirokkant" szintén „tiszteletteljes kéréssel" fordult a köztársasági elnök „igazi magyar és meleg szívvel átérző mindent messzelátó nemes szívéhez". Az ő kérelmét is a járási főjegyzőhöz 

Stanzel Ágoston budapesti lakos 1946. augusztus 9-ei levelében rokkant cipőt kért Rákosi Mátyástól. Kérelmét azzal indokolta, hogy „teljesen nincstelen vagyok, közeleg a tél: le vagyok rongyolódva, a lábam kint van a cipőmből; a Főváros sem tud adni, mert azok a briganti németek és a nyilasok mindent elvittek. Kérve kérem kedves Rákosi elvtárs, méltóztassék kérelmemnek helyt adni és egy pár negyvenkettes cipővel megajándékozni." A Minisztérium a cipő beszerzése érdekében kapcsolatba lépett az Unitárius Segélybizottság és a Magyar Vöröskereszt képviselőjével, azonban ők „jelenleg" nem rendelkeztek megfelelő cipővel. Mivel a minisztérium szociális gondoskodási osztálya „nyolc pár bakancs felett rendelkezett", így „Rendeletre" egy pár cipőt postai úton elküldtek a 

Bakos Imre újkécskei hadirokkant tüdőbeteg svájci gyógykezelését kérte, ugyanis 1948-ban „olvastam arról", hogy Magyarországról Svájcba visznek ki tüdőbeteg hadirokkantakat, s „én is nagyon szeretnék azok közé tartozni, akiket majd kivisznek gyógyulni". A svájci gyógykezelés lehetősége azonban csak ábránd maradt, mivel a minisztérium értesítette Újkécske községi elöljáróságát, hogy „értesítse nevezettet" arról, hogy tüdőbetegek Svájcban való gyógykezelésére hadirokkant jogon nincs lehetőség.

A hadirokkant kérelmek között található dr. Rácz Jenő pénzügyminiszter levele is, melyet 

 kisgazdapárti államminiszterhez írt a hadirokkantak adókedvezménye ügyében. A Hadigondozási főosztály az adókedvezmények ügyét „állandóan napirenden" tartotta, s a tárgyalások eredményeként a Pénzügyminisztérium adott bizonyos adókedvezményeket a hadigondozottak részére. Mivel ez a hadirokkantak részére nem jelentett számottevő könnyítést, ugyanakkor e kedvezmények kiszámítása rendkívül nagy adminisztrációval járt, a pénzügyminiszter az adókedvezmények újbóli bevezetését nem tartotta célravezetőnek.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a Magyar Országos Levéltárban található hadirokkantakra vonatkozó iratok egyértelműen bizonyítják, hogy a hadirokkantak megítélése a kommunista hatalomátvétellel jelentősen megváltozott. A korszakban a hadirokkant kérdés éveken keresztül visszatérő problémaként jelentkezett, s ideológiai okokból is fontos összeütközési pont volt. A változó politikai helyzet súlyos áldozatokat követelt az esztendők óta nélkülöző tömegektől és a mindig mostohagyermekként kezelt hadirokkantaktól is. A hadirokkantakat ért súlyos sérelmek megszüntetését, a hadirokkantak nyomortól és a nagyfokú nélkülözéstől való megmentését a koalíciós kormányok sem tudták megoldani, 1948-tól pedig a háborús ellenségkeresés közepette a jó szándék is háttérbe szorult .A hadigondozás és a hadirokkant ellátás megoldása elé leküzdhetetlen akadályok tornyosultak, melyeket a hatalmon levő kormányok nem tudtak, vagy nem akartak megoldani.

Ezen a napon történt augusztus 21.

1959

Eisenhower amerikai elnök rendelete értelmében Hawaii az USA 50. tagállamává válik.

1965

Samu, az előember csontjait megtalálják a vértesszőlősi ásatáson

1968

A 20-ról 21-re virradó éjjel megkezdődik a Varsói Szerződés csapatainak inváziója Csehszlovákia ellen Magyarország részvételével.

1968

A Varsói Szerződés csapatai leverik a „prágai tavaszt”. A demokratikus ellenzék teljesen feladta a rendszer megreformálhatóságának...Tovább

1982

Ifjúsági búcsút tartottak a Bács-Kiskun megyei Hajóson, ahol Paskai Lász-ló mutatott be szentmisét.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők