Az első nyilvános telefonfülkék Budapesten

Budapest Székesfőváros Tanácsa, a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróság, a Magyar Telefonautomata Rt., valamint a Standard Villamossági Rt. dokumentumai – szabadalmi okirat, telefonállítási szerződés, szabadalmi- és műszaki leírások – az első nyilvános, pénzbedobós telefonkészülékek felállításáról és gyors elterjedéséről tájékoztatnak az 1920-as évek végétől a második világháború befejezéséig.

Bevezetés

A közterületi telefonok állítására az IBUSZ Rt. kért engedélyt 1927-ben, és összefogva a Magyar Vasúti Forgalmi Rt.-vel megalapította a Magyar Telefonautomata Rt.-t (rövidítve Matart) a nyilvános, pénzbedobós telefonkészülékek elterjesztésére. A köztelefonok állításának jogát pedig még abban az évben átengedte az újonnan alapított cégnek (4047/1927. ker. min. számon). A magyar posta 1928-ban állt át egy új műszaki megoldásra a telefonhálózatban, bevezették a

elősegítve a gyorsabb hívásbonyolítást. A frissen alakult társaság erre az új fejlesztésre építve, üzleti alapon kívánta - a posta konkurenciájaként - kihasználni a telefonhálózat bővítésében rejlő üzleti lehetőségeket. Kifejezetten a „közönség" által látogatott közterületeken (utcákon, hivatalokban - postahivatalok kivételével -, pénzintézetekben, dohánytőzsdéken, pályaudvarokon, szállodákban stb.) kívánt mind a manuális, mind az automata CB központokhoz kapcsolódó készülékeket üzemeltetni. Budapest Székesfőváros Tanácsa az első 200 db nyilvános állomás felállítására 1927 szeptemberében adott engedélyt. (1. számú forrás) A fülkék száma néhány év alatt gomba módra szaporodott, 1930-ban újabb 200 készüléket üzemeltek be, 1932 végére pedig már a 600-at is elérte a közterületi telefonok száma a fővárosban. A második világháborúra a Matart által üzemeltetett köztelefonok mennyisége megközelítette a 2000 darabot.

Az első telefonok a belvárosba, pontosabban a nagykörútra, Andrássy útra, Baross térre, Rákóczi útra kerültek - a Duna és a nagykörút által határolt területen belülre. Az első fülkét a Váci út 6. szám alatt helyezték üzembe 1928. szeptember 13-án. Budapest első 50 készülékéből további tíz darabot a budai részen, a maradék 20-at pedig a pesti oldalon a Duna és a Nagykörút által határolt részen kívül állítottak fel. Arányaiban a VIII. kerület volt a legjobban ellátott. Az 1930-ban kiadott újabb engedély a pesti oldal Nagykörúton kívüli részén irányzott elő további 200 db készülék üzembe helyezését. Az utcai készülékek számát a posta vezérigazgatósága - mint az illetékes kereskedelmi minisztérium engedélyező hatósága - az előfizetős telefonok számához igazította (legalább egy utcai fülkére 200 előfizetős magántelefon esett). Minden 25. köztelefon helyét a posta szabadon - a Matart megkérdezése nélkül - jelölte ki, és az utcai fülkék legalább 200 méterre estek egymástól.

Hogyan is néztek ki az első fülkék? (2. számú forrás)

80x80 cm alapterülettel egy 50 cm mély alapon álltak, minimálisan 30 év időjárásálló vasvázzal, erős üvegezéssel épültek, és a járdaszegélytől legalább 35 cm-re kellett elhelyezni őket. A Matart engedélyokirata szerint a telefonüzemeltetés 30 évre szólt, ezt követően a rendelkezés a köztelefonokat mindenestül, kifogástalan állapotban az állam, illetve a város tulajdonába adta át. A fülkéket díszítő hirdetések ízlésességére - város szépészeti szempontból - a telefonállítás helyén működő illetékes hatóság ügyelt. Minden fülkében elhelyeztek készülék-ismertetőt, a legújabb előfizetői névsort, egy írópolcot, valamint az adott területen illetékes mentők és tűzoltók hívószámait, a fülkék áramellátását a budapesti elektromos hálózattól külön áramköri hálózaton üzemeltették. Színükre vonatkozóan csak a temetőkben volt előírás, ahol csak tompa és sötét színeket lehetett a festésre felhasználni. A természetesen előrefizetős rendszerű készülék magyar gyártmányú volt, 110 volt egyenárammal működött és MK 55 névre hallgatott. A tervezést, a gyártást a Standard Villamossági Rt.-re bízták. (3. számú forrás)

A köztelefonokat üzemeltető társaságnak a fülkehelyek kijelölésében egyezkednie kellett részben a postával, részben az illetékes városi hatóság közigazgatási vegyes bizottságával. Mindemellett a Matartnak a legtöbb gondot a telefonfülkéin elhelyezett hirdetésekre és a postának a telefonkészüléktől a telefonközpontig járó műszaki szolgáltatási díj mértékének rendszeres szabályozására kellett fordítania.

Budapest területén a Budapesti Hirdető Vállalat rendelkezett hirdetési joggal. A telefonfülkéket felállító Matart a fülke telefonnal átellenes, másik oldalára cukor-, csoki-, gyufaautomatát szeretett volna elhelyezni (végül erre nem kapott engedélyt), illetve a fülke tetején kívánt hirdetni. A telefonállítási szerződések 1927-1932 folyamán (Budapest várossal, Újpest várossal, a budapesti köztemetőkkel, a MÁV-val, az állami hidak miniszteri biztosával Budapest hídjaira) eltérően szabályozták a kérdést, de mindegyik egységesen rögzítette a hirdetési lehetőségek feltételeit. Az idevágó tárgyalások eredményeként az első 50 nyilvános fülkét a Budapesti Hirdető Vállalat hirdető oszlopaiban helyezték el. Amennyiben a telefonfülke hirdetését az előbbi cég szervezte, a hirdetési bruttó bevétel 40%-át, ha maga a Matart, akkor 60%-át kellett befizetni a hirdető vállalat kasszájába; a megmaradt díjösszegből pedig 8% járt a posta jóléti intézményeinek.

A telefonkészülék és a CB központ között futó áramkörök, vezetékek az állam tulajdonát képezték, amelyeket a posta épített ki és tartott karban. Az állami szolgáltatásért az üzleti bruttó bevételből a telefonüzemeltető meghatározott összegű fenntartási díjat fizetett a postának. A díjtétel nagysága a Matart összes telefonkészülékén lebonyolított hívások kiátlagolt havi középértékétől függött. 1928-ban még a helyi beszélgetési díjak 24-40%-át kellett megtéríteni a postának, de a második világháború végéig az e célból kifizetett postai járandóság folyamatosan emelkedett, miközben a beszélgetési díjat csak egy ízben növelték. A köztelefonok használatából keletkező tiszta haszon a 10%-ot nemigen léphette túl az előbbi díjtétel, az egységnyi beszélgetésre eső területhasználati díj, az

és a cég működtetési rezsiköltségeinek arányos leszámítolása után.

A kezdet kezdetén - 1928-ban - a

díját a posta vezérigazgatósága 20 fillérben állapította meg, amely nem is módosult 1943-ig, amikor hirtelen 50%-kal emelkedve 30 fillért ért el. A viszonylag szűkre szabott haszonsávért az első készülékek felszerelésétől kezdve állandó harcot vívott a Matart az ügyeskedő állampolgárokkal.

A tiszta és használható állapotú fülkék fenntartása a telefon működtetésének okiratba foglalt feltétele volt, másrészt a cég jó hírének sarokpontja. A Budapesti Főkapitányság az első évben szigorú szankciókat alkalmazott a szándékos rongálókkal szemben: „vétségként 2 évig terjedő fogházzal [...] és 2000 pengőig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő" - szólt a végzés.
A leggyakoribb visszaélésként a drótra kötött és a pénzbedobó nyílásba leeresztett, majd visszarántott módszert könyvelték el. Kiválóan alkalmazták a lapított két filléresek helyett a 20 filléres érméket is a telefon használatával visszaélők. A készülékek ütögetése, a pénzkidobók szándékos eltömítése sem mai találmány. Egy ízben a Matartnak éppen azért kellett az új berendezések pályázatának elbírálásakor visszautasítani egy ajánlatot, mert a pályázó terméke a tesztelések során éppen a készülék egyenletes, tartós ütögetésekor nem végezte el előírásszerűen munkáját. Nem véletlen, hogy a cég szabadalmai között kettő is akadt, amelyet a visszaélések kiszűrése érdekében jegyeztek be. (4. számú forrás) A visszaélések méretét jelzi, hogy pl. 1935. januártól október végéig a közterületi telefonokból összesen 200 000 db nem megfelelő érmét szedtek ki a cég műszaki szakemberei! A magyar két filléresek mellett nagyon alkalmasnak bizonyultak a cseh 25 filléresek és a román leiek a telefonálási költségek leszorítására. 1935 végén éppen ezért új, az addigiaknál sokkal nagyobb hatásfokú biztonsági eszközt építettek be a nyilvános készülékekbe, amelyet leifogónak is neveztek. A telefon-kiegészítőt a Schemberg cég gyártotta és egy mérlegrendszerrel működött, amely a megadottnál kisebb súlyú érméket kiválasztva megakadályozta a vonalnyitást. A leiek esetében ez a biztonsági eszköz 100%-ban, a cseh pénzek kiválasztásánál legalább 60-80%-ban eredményesnek bizonyult. 1943-ban a megemelkedett telefonálási tarifa magával hozta a kétérmés bedobási rendszert és kis híján káoszt teremtett a telefonok terén (legalább két érmét kellett bedobni a helyi beszélgetéshez, mert 30 filléres nem volt forgalomban). Az új díjszabás szerint a közkészülék használatához megfelelő legeredményesebb érmebedobási kombináció: a tíz fillérest követi a 20 filléres. Ugyanis minden más kombinációban - a gyors egymás utáni érembedobásnál - gyakori dugulások keletkeztek a pénzelvezető csatornában. A műszaki hibák száma megháromszorozódott az előző évhez képest. A bizonytalan működésű utcai készülékek forgalmának várható visszaesése miatt döntött a Matart 1943 novemberében a tantuszok bevezetése mellett, a villamosokon már évek óta használt nem kereskedelmi forgalmú érmék mintájára. (5. számú forrás) A kezdeti elképzelés egy horganyból megtervezett telefonérme volt, amely az egyéb fémtartalmú fizető eszközöktől a készülékbe szerelt mágnes segítségével könnyen elkülöníthető lett volna. Az új érme alakjához igazodó pénzbedobó csatornát azonban minden készüléknél módosítani kellett volna, ami a háborús körülmények miatt lehetetlennek tűnt. A posta másrészt - elfogadva a Matart ötletét - postai értékcikként kívánta veretni a tantuszt a Magyar Királyi Pénzverdénél, valamint a filléres érmékhez képest keskenyített szélekkel megterveztetni. A módosított ötlet a Matart számára is elfogadható volt, de az ismétlődő bombatámadások miatt 1944-ben az utcai fülkék szinte teljes egészében megsemmisültek. A közterületi telefonálás a rézből vert tantuszokkal csak 1946 augusztusától indult el újra.

Ezen a napon történt december 08.

1906

Elhelyezik ünnepélyesen a Szent István-bazilika zárókövét I. Ferenc József jelenlétében.

1941

Az Egyesült Államok Kongresszusa hadat üzen Japánnak, ezzel az Egyesült Államok belép a második világháborúba.

1941

Ausztrália, Dél-afrikai Köztársaság, Kanada és Új-Zéland hadat üzen Magyarországnak.

1955

Az Európa Tanács elfogadja jelképéül az európai zászlót.

1956

A a budapesti központi munkástanács öttagú delegációja a parlamentben tárgyal Marosán György államminiszterrel, Salgótarjánban sortűz...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők