Dokumentumok a fővárosi vendéglátók államosításáról 1949–1953.

„Amikor megjött a férjem, a kávéház helyén lóistálló volt az oroszoknak, nem volt könnyű rendbe hozni a helyiséget. A férjem társban volt a bátyjával, aki nagy betegen jött haza, rövid időn belül meg is halt. A volt strómanokkal nyitotta meg az üzletet, de a kommunista párt kérte, hogy adjuk oda nekik, adnak helyette másikat. Jó adottságú helyiség volt, saroküzlet, nagy kirakatokkal, színpaddal, jól jött volna nekik. A férjem nem adta. […] Csúnyán elbántak velünk, megfenyegették a piaci árusokat, hogy aki bejön hozzánk, attól elvetetik az árusítási engedélyt.”

Bevezetés 

Az 1948-as fordulat után nyilvánvalóvá vált, hogy elhárultak az akadályok a magánszektor állami ellenőrzésébe vétele elől, az államosítás végrehajtása csak idő és ütemezés kérdése lett. Egyedül a mezőgazdaságban engedték még továbbra is a magángazdálkodást (azaz helyesebben nem tartották időszerűnek annak fölszámolását). Az 3500/1948. számú március 25-én kiadott 

 értelmében államosították a 100 főnél több alkalmazottat foglalkoztató üzemeket, ill. olyan 100-nál alacsonyabb létszámúakat is, ahol azt az államgazdaság és a hároméves terv érdeke  A magánszektort „a lehető legjobban vissza kell szorítani. Azon a területen kell ideiglenesen működni hagyni, ahol az értékesítési nehézségek, vagy egyéb konkrét okok teszik szükségessé. Állami, szövetkezeti és szovjet gyáraktól csak akkor kaphatnak árut, ha erre a gyárnak külön engedélyük van. Esetleg ebben is csak azok részesülhetnek, akiket név szerint kijelölnek. Magángyáraktól is csak ott kaphatnak árut, ahol másképpen nem történt intézkedés. Állami gyárak új bizományi szerződést nem köthetnek velük, a régieket fel kell bontani. Új iparengedélyeket semmilyen szakmára nem szabad kiadni. Az ideiglenesen megmaradók működési körét a magán-kiskereskedelemre kell korlátozni. Állami és szövetkezeti kiskereskedelmi vállalatok nem vásárolhatnak tőlük. Nagykereskedelmi  semmilyen különleges árkedvezményt nem kaphatnak. Meggondolandó, hogy azok[nak], akik iparukat át akarják majd cserélni kiskereskedői iparra, ezt megengedjük-e. Ezeket a rendszabályokat nemcsak a közvetítő, hanem a begyűjtő-kereskedelem vonalán is a lehetőségek szerint

A magánvállalkozás (a mezőgazdasági szektortól eltekintve) legtovább a kereskedelmi szférában maradhatott fent. A Magyar Dolgozók Pártja Államgazdasági Osztályának 1949. január végi előterjesztése még azzal számolt, hogy 1949. december 31-ig befejeződhet a magán-nagykereskedelem államosítása. A kiskereskedelmi áruforgalomból - annak ellenére, hogy a Közért élelmiszer üzlethálózat megteremtése már elindított egy fordulatot - még

A kereskedelemben az állami szektor csak 1952-re jutott túlsúlyra, ekkor a magánkereskedők száma 20 000-ről 1300-ra csökkent. 1949-ben mintegy 250 ezerre tették a kisiparosok és a kiskereskedők létszámát, eltartottakkal együtt pedig kb. 700-800 ezerre. Korabeli becslések szerint Magyarországon a magánszektorban 2000-2500 nagykereskedő és 120-125 ezer kiskereskedő dolgozott, előbbiek mintegy háromnegyede A statisztikai évkönyvek is a magánkisipar jelentőségének folyamatos csökkenését mutatják. Egyedül a „nem termelő vándoripar" (piaci árusok, vásárosok, cirkuszosok, artisták) maradt meg teljes egészében magánkézben.

A felszabaduló munkaerőt az állami termelő szektor üzemei és szövetkezetei voltak hivatottak magukba szívni, ám a sokszor kisemmizett kiskereskedők és kisiparosok nehezen alkalmazkodtak a központi árutermeléshez, ezért gyakorta illegálisan is fenntartották praxisukat, másrészt az állami szolgáltató szektor alacsony színvonala és hozzá(nem)értése képtelen volt pótolni hiányukat. A szabad piac valamilyen szintű fennmaradása így törvényszerű volt, amit Nagy Imre kormány 1953. nyári megalakulása után a párt korifeusai is beláttak.

A magánkisiparban dolgozók létszáma 1950-re 40, 1953-ra a háború előtti létszám (1938) mindössze 13,5 százalékára zsugorodott. A mészárosok esetében (a központi elosztás miatt) ez az aránycsökkenés még drasztikusabb, 26%-ról 1% alá csökken a magánzók részesedése, itt az államosítás 1953-ra szinte teljessé vált. A magáncukrászoknál későbbre ütemezték az államosítás fő hullámát, 1950-ben arányuk 72%, 1953-ban azonban mindössze 9% (a cukrászda és a fagylalt igazán csak a háború után kezdett elterjedni, addig csak a luxuscukrászdák jellemzők, 1948-től, népszerűségük miatt számuk jelentősen emelkedik). 1955-re a kisiparból élők száma újra növekedni kezdett, indokolt esetben az ellátás biztosítása érdekében 1953-tól néhányan visszakaphatták az ipart, de nem engedték továbbra sem új iparengedélyek kiváltását.

Számuk a továbbiakban stagnált, de utánpótlás híján megkezdődött lassú kihalásuk. A volt mészáros iparosok 1953 után sem váltották ki újra az ipart, ennek oka szakmájuk alapanyagának „eltűnése", a krónikus húshiány volt.

1948 márciusától az új hatalom meglehetősen abszurd kinevezési gyakorlatot [popup title="folytatott." format="Default click" activate="click" close text="„– És 1948-ban az államosítás idején? – Éppen meccsen voltam, itt, Tatabányán. Egyszer csak bemondta a hangosbeszélő, hogy én azonnal menjek fel az Iparügyi Minisztériumba. [...] Engem azért hívtak el a meccsről a minisztériumba, mert én lettem a Mész-, Cement-, Üveg- és Kerámiaipari Tröszt vezérigazgatója.” – Részlet Goda János, volt munkás-vezérigazgatóval készült interjúból. Cserhalmi Imre: Történelmi kulcsátvétel. Interjúk államosító igazgatókkal. Bp., 1983. 43."] A kinevezések a későbbiekben nem kaptak ekkora nyilvánosságot, hiszen sokkal szélesebb réteget - kiskereskedőket és kisiparosokat - érintett, és ez jobban megosztotta a társadalmat. Épp ellenkezőleg, a végrehajtáskor a hatóságok gondosan ügyeltek a feltűnés és az erőszak alkalmazásának kerülésére. Az államosítást végrehajtók kiképzésénél külön felhívták a figyelmet erre: [popup title="„Az eljárásuk során a leghatározottabban tartózkodni kell az erőszakos viselkedéstől, öntudatos kommunistákhoz méltóan kell viselkedniük. [...] Mikor belépnek, nézzék meg, hogy vannak-e fogyasztók az üzletben, várják meg, amíg azokat kiszolgálják, vagy ha úgy veszik észre, hogy a helyiségben állandó forgalom van, akkor keressék a tulajdonost, közöljék jövetelük célját, és az üzletet csukják be, az ajtóra pedig 'leltározás miatt zárva' feliratot helyezzenek. [...] Motozást, kutatást semmi körülmények között nem szabad végezni."" format="Default click" activate="click" close text="Részlet egy a BkM Titkárságán, a kirendelt vállalatvezetők tájékoztatására készült beszéd vázlatból. MOL XIX–G–4–jj 36. d."] 1948 és 1950 között még ilyen és ehhez hasonló kitételek is szerepeltek a szigorúan bizalmas utasításokban, ám 1951-1952-ben viszont már nyoma sincs a „visszafogottságra intő" kitételeknek. „Közöljék a tulajdonossal azt, hogy az árukészlet, a berendezés és felszerelési tárgyak ellenértékét a tulajdonos nevére zárolt csekkszámlára fizeti be, amely összegből az adótartozások levonása után a tulajdonos arányos térítésben részesül. [...] Az alkalmazottakat kivétel nélkül az állami vendéglátóipari vállatok (földműves-szövetkezetek) azonnal átvenni kötelesek."

Kártérítésben csak igen ritkán részesülhetett a volt tulajdonos, az adótartozások ugyanis vagy meghaladták a lefoglalt értéket, vagy egyszerűen nem fizették ki az elkobzott értékeket. Több egykori „maszek" vendéglős panaszlevélben fordult az illetékes hatóságokhoz, melyekben az államosítás során lefoglalt személyes tárgyaikat (ágyneműt, matracot, biciklit, lábosokat, élelmiszert) próbálták visszaszerezni - ám ezeket legtöbbször már kiutalták. A tehetősebb vendéglősök ügyvédi megkeresés útján próbálkoztak, kevés sikerrel. Ezekben az üzletekben a vendéglős a vendéglőhöz csatlakozó lakásban, szobában élt, ill. a háborús pusztítás eredményeként fellépő lakáshiány miatt nem rendelkezett külön konyhával. Mivel a személyes élettér és fogyasztói nyilvános tér részben vagy egészben egybeolvadt, a konyhában, a raktárban vagy a pincében tárolt élelmiszerek egyben a családi létfenntartását jelentették, ám ezeket a lefoglaláskor nem vették figyelembe. Ráadásul a bonyolult árucsere-kapcsolatok miatt a lefoglalt javak és felszerelések sok esetben nem az államosított vendéglős tulajdonát képezték.

A későbbiekben már az sem volt egyértelmű, hogy átvegyék-e az államosított üzletek alkalmazottait. [popup title="„A magánkézben lévő valamennyi vendéglőt és kocsmát folyó hó 29-én, szerdán fogjuk országosan egységes szempontok alapján felszámolni. [...] Az akció végrehajtása során általában az ebben a tárgyban kiadott 591-70/1952. sz. utasítás szerint kell eljárni. Az utasítás szempontjából mind a továbbüzemeltetett, mind pedig a bezárt üzletek berendezési tárgyainak és árukészletének átvételére a területileg illetékes vendéglátóipari vállalatot (földműves-szövetkezetet) kötelezzük. [...] Az állami vállalatok (földműves-szövetkezetek) minden esetben kötelesek jogfolytonossággal átvenni a bezárt üzletek alkalmazottait. A hálózatbővítésre igényelt létszámkeretet kizárólag azokkal a korcsmárosokkal és vendéglősökkel szabad betölteni, akik szakmai és politikai szempontból nem esnek kifogás alá." " format="Default click" activate="click" close text="Javaslat a vendéglátóipar megszüntetésére, kelt: 1952. október 22-én. MOL XIX–G–4–jj 36. d."]A végrehajtás módszerei tehát egyre keményebbé és kíméletlenebbé váltak.

A Belkereskedelmi Minisztériumban (BkM) kiterjedt listákat készítettek az államosítandó kereskedőkről, ezen üzletek adó és hiteltartozásáról valamint tulajdonosaik, alkalmazottaik és nem utolsó sorban a közönségük politikai megbízhatóságáról. Mindezek alapján választották ki az azonnal községesítendő, megszüntetendő üzleteket. Esetenként engedélyezték a további magánműködést, ám legtöbbször ekkor is megszorításokkal, így például, megvonták a korlátlan italmérési jogot, és mindenkit köteleztek a kizárólagos állami árubeszerzésre és értékesítésre. Az üzletek államosításának menetére részletes akcióterveket dolgoztak ki, amely kiterjedt az eljárás során a kereskedővel történő bánásmódra, a lefoglalandó eszközökre, de még arra is, hogy mi a teendő akkor, ha az üzletet zárva találják, ha kiderül, hogy a kereskedőnek másutt is van üzlethelyisége, vagy ha nem a kereskedő tulajdonát képező eszközökre bukkannak. Az utasításokban általában külön rögzítették, amennyiben az üzlet kapcsolatban áll a tulajdonos lakásával, akkor hogyan vehetik igénybe a közös használatú helyiségeket (konyhát és annak felszerelési tárgyait). A vállalati kezelésbe vett kocsmák ill. vendéglők élére politikailag megbízható kádereket választott ki a minisztérium, majd „terv szerint" megkezdődtek a kirendelések az üzletek élére. A leendő vállalatvezetőket általában egy-két nappal az akció előtt, kampányszerűen, szigorúan bizalmas levélben értesítették új pozíciójukról, majd másnap kirendelt pénzügyőrök, könyvelők, biztososok jelenlétében a teljes árukészletet leltárba vétették velük. A vállalatvezetők kirendelése után pár hónappal eldöntötték a minisztériumban, hogy megéri vagy nem éri meg tovább üzemeltetni az adott egységet. Egy 1952. október 22-én készült kimutatás szerint, a Budapesten megszűnésre javasolt 569, még magánkezelésben üzemelő kocsmából és vendéglőből 268-at zártak be, és 301-et kívánt tovább üzemeltetni a

melynek 40%-át továbbüzemeltették, 60%-ukat pedig bezárták, az amúgy is elmaradottabb vidéki hálózat még jobban csökkent az ellátás.

Az üzletbezárás jellemzően két módon történt, vagy a Pénzintézeti Központon (Magyar Nemzeti Bank, MNB-n) keresztül, és/vagy iparengedély megvonás útján. A bezárásokat bizalmik (ü. b.), népi ellenőrök kiterjedt jelentései alapján készítette elő a BkM. Felszámolták azokat a vendéglátóhelyeket, amelyeknek a tulajdonosát politikailag nem találták megbízhatónak. Nem volt mentség, ha egyszer is előfordult, hogy a tulajdonos „demokráciaellenes" kijelentéseket tett, továbbá akkor, ha a vendégkört veszélyesnek, „politikailag megbízhatatlannak" ítélték. Ha a gyakori provokatív igazoltatások során a vendéglőben közveszélyes munkakerülőt, kétes egzisztenciájú, gyanús „elemeket" találtak, vagy titkos üzleti társulások (csendes társak) leleplezése történt meg, szintén azonnali eljárásra került sor. Megvonták az iparengedélyt, ha az ellenőrzés során kiderült, hogy a tulajdonos árut és felszerelést rejtett el vagy készleteit kiárusította. Amennyiben politikai okokra hivatkozva nem tudták megszüntetni vagy államosítani a vendéglátót, akkor a gazdaságossági szempontokat vették elő, mint például a leggyakrabban az adótartozást. Ennek az indoknak az ürügyén le tudták foglalni a kereskedő ingóságát, hogy fedezze (vagy részben fedezze) a tartozást. Az üzletek zömét adó- és köztartozás miatti működésképtelenségre történő hivatkozás ürügyén államosították. Egy 1948. júliusi kimutatás szerint, a fővárosban 214 vendéglős köztartozása közel 7,3 millió forintra rúgott.

A vendéglátóipari engedélyek bevonásánál gyakori hivatkozási alap volt az elégtelen higiénia, így a „közegészségügy érdekében" is államosítottak, és döntöttek az üzemi étkezdék hálózatának kiépítéséről, népszerűsítéséről. Ám a gyakorlatban az üzletek színvonala, a központi kiutalások és a kirendelt üzletvezetők szakmai hiányosságai valamint miatt csak tovább romlott. Ugyan elérhetővé váltak ezek a munkáscsaládok számára is, ám (a propaganda ellenére) zömében alkalmatlanok voltak magasabb szintű igények kielégítésére.

A volt kereskedőket, tulajdonosokat beosztotti munkakörbe másik vállalathoz helyezték, vagy „politikailag indokolt esetben" kitelepítették. Akiket nem találtak veszélyesnek, azokat a vendéglátóiparban tovább foglalkoztatták, de sokszor nem a képzettségüknek megfelelő szinten. Sokan önként ajánlották fel az államnak üzletük tulajdonjogát, mivel nem tudtak belőle megélni, vagy így akarták megelőzni a felszámolást. Ezek a vendéglősők a minisztériumtól kérvényezték, hogy hagyják meg volt vendéglőjükben őket üzletvezetőként, vagy kapjanak máshol szakmájuknak megfelelő munkalehetőséget.[popup title=" Alulírott azon tiszteletteljes kéréssel fordulok a Tekintetes Nemzeti Vállalat Igazgatósághoz, hogy 1923. év óta fennálló, Sashalmon, a Benierky [?] u. 19. sz. alatti vendéglő üzletemet átvenni, és engem üzletvezetőnek megtartani szíveskedjenek. [...] Két utcára nyíló nagy sarokház, mely áll egy téli söntésből és külön szobából, továbbá egy nyitott veranda, terasz, büfé és nagy kioszk kerthelyiségből. A mai napig is egy jól menő konzervgyár közelében levő jó forgalmú adómentes üzlet." " format="Default click" activate="click" close text="Göttler Lászlóné kérelme vendéglőjének államosítására 1949-ből, MOL XIX–G–4–jj 36. d."]Mivel a nyersanyag beszerzése is enyhén szólva akadozott, ezért megélhetésük és a vevőkör ellátásának biztosítása érdekében kénytelenek voltak a feketepiacról, drágán feltölteni készleteiket. Az áru akár öt-hat kézen is átment, így minden érdekelt leszedte a „sápot" az üzlet után. 1946-ban még elsősorban az árdrágítókkal szembeni küzdelem került előtérbe, és az ellenőrzések nem jártak nagyobb elkobzással (többnyire felhívták a figyelmet a hibákra) - eltekintve pár kirívó szabálytalanságtól. 1949-ben ezzel szemben a represszió teljes garnitúráját alkalmazzák a szabálytalanságot vétőkkel szemben. A folyamatos ellenőrzések alkalmával általában kiderült, hogy a beszerzett élelmiszert nem a központi kiutaláson keresztül vették igénybe (márpedig máshogy nemigen tudtak elégséges nyersanyaghoz hozzájutni), hanem a vendégektől kapott közértjeggyel vagy szabadpiacon jutottak hozzá - ami szigorúan tilos volt. A hatóságok pedig az ellenőrzések során úgy tettek, mintha nem tudtak volna a hivatalos beszerzési csatornák nehézségeiről: 

Az üzletekhez

akikről hamar kiderült alkalmatlanságuk. Azokat, akiket pár hónapos működésük során nem tartottak megfelelőnek, leváltották. Sokszor csak azért döntöttek egy üzlet bezárása mellett, mert nem találtak megfelelő vezetőt. Az ellátás színvonala tovább romlott, mivel a kinevezett káderek nagy része nem értett a vendéglátáshoz, alacsony volt az iskolai végzettségük, gyakran így nem volt sok affinitásuk a vállalatirányításhoz vagy az adminisztrációhoz.

A „fű alatti" likvidálás - a magáncégek ellehetetlenítésének - elsődleges eszközei ajövedelemadó-behajtás, a hitelpolitika szigorítása és az áruellátás állami ellenőrzése voltak. Központilag szabályozták az árakat, az Árhivatal, pedig folyamatosan csökkentette a haszonkulcsokat. A közületeknek az állam engedélyt adott arra, hogy rendkívüli hatállyal felmondhassák az üzlethelyiségek bérleti jogát. Csak állami cégektől vásárolhattak a talpon maradt magánzók. Az állami nagykereskedelmi vállalatok pedig, ha erre utasítást kaptak, egyszerűen nem látták el áruval a kereskedőt vagy az iparost.

A vendéglátó magánkereskedők kiszolgáltatottak voltak - csakúgy, mint másutt a kiskereskedelemben -, hiszen üzletüket szinte bármikor becsukhatták, mivel képtelenek voltak alkalmazkodni a sűrűn kiadott rendeletekhez, jelentős adótartozásuk volt, s a propaganda céltáblájára kerültek. Ha az illető kereskedő jó kapcsolatokkal rendelkezett, vagy le tudta kenyerezni a pártfunkcionáriusokat - olykor a saját fogyasztási szükségleteik és igényeik kielégítése miatt - sokszor szemet hunytak a nyilvánvaló szabálytalanságok felett, ilyen volt például a szakszervezeti zugbüfé jelensége, a

A BkM-ben funkciójuk szerint szakosztályokba sorolták az államosított vendéglátó egységeket - ami gyakorta nem egyezett annak tényleges felhasználási módjával és színvonalával. A magánkereskedelmi államosítások, kimutatások sokszor üzemekként említik ekkor a kereskedelemi vendéglátóhelyeket is, mivel ténylegesen üzem és nem üzletszerűen működtek, ill. képzelték el a működésüket. Ennek tökéletes megfelelője a 

mint a korszak „típusvendéglátó" egysége. Az államosítással járó ingatlanok megkurtítása (panziók szobáinak és az üzlethelységek egyes részeinek elvétele), forrás és eszköz elvonás a vendéglátó és szórakoztatóipart fokozottan érintette, mivel a hatalom így kívánta vélt és valós ellenséges politikai csoportok működését (kapcsolattartását) megszüntetni. A szabadidő „félig nyilvános" tereinek korlátozásával az informális közösségek csatornáit akarták ellenőrzés alá vonni:  Ez utóbbi cukrászdák lefoglalására 1952-ben került sor.

Üzemi bizalmik jelentései és a pénzintézeti központtól kért adósság-nyilvántartások alapján listákat állítottak össze a megszüntetendő, ill. állami kezelésbe veendő üzletekről. A bizalmik a már kinevezett vállalatvezetőkről is jelentéseket írtak, hogy nem saját hasznukra fordítják-e pozíciójukat:[popup title=" „Alulírott javaslom, hogy Babucs Vince vendéglős Hold u. 11. sz. alatti üzletét kérem minél előbb a Nemzeti Vállalat kezelésébe venni. [...] Annál inkább is sürgős az üzlet [...] kezelésbe vétele, mert tudomásom szerint 100-150 hektó bor szokott lenni a pincében, és a gyanúm az, hogy ez a készlet erősen megapadt. Utánpótlást nem csinál, és a pénzt sem fordítja az üzlet raktárának további kibővítésére. A főnöknő [vállalatvezető - H.G.] kijelentése is gyanús, mert azt a kijelentést tette, ha már el is viszi az üzletet a N.V., nem lesz baj, mert már ő gondoskodott a megélhetéséről. Ezért kérem az ügy sürgős elintézését." " format="Default click" activate="click" close text="Részlet Fodor Jenő bizalmi jelentéséből: MOL XIX–G–4–jj 36. d."]Mint említettük, a szakképzetlen munkásigazgatókat, vállalatvezetőket rendszeresen leváltották, áthelyezték. Volt munkástársaik közül sokan nehezen viselték, a kinevezéssel járó alá-fölé rendeltséget, így rendszeresen fel is jelentették őket. Az egyes vendéglátók élére kinevezett vállalatvezetőktől, a párt bizalmi embereitől elvárták a vendégkör alapos megfigyelését, a szabálytalanságok jelentését. Nem csoda, ha a vállalatvezetők kinevezése, fokozott ideológiai felvilágosításuk (kiképzésük) átlagon felüli fontosságú volt a BkM és a Szálloda és Élelmiszerkereskedelmi Központ számára. Sokszor a BM és a helyi pártvezetés bevonásával, irányításával folyt az egyes üzletek illegális gazdálkodásának és politikailag „gyanús" elemeinek kiszűrése. „A Központ naponta kapott szóbeli bejelentéseket a Belügyminisztériumtól és a rendőrhatóságtól, amelyben közlik, hogy a pensiókat titkos találkahelyeknek használják, és azoknak működése a közerkölcsbe ütközik."

Arra törekedtek, hogy az összes kijelölt üzletet egyszerre és egy időben számolják föl, vagy egymástól távol eső körzetekben kezdjék meg az akciókat, így minimalizálva annak kockázatát, hogy híre menjen az akciónak az üzlettulajdonosok körében. Ezért az iparjogosítvány megvonása és az államosítás jobbára egyszerre történt. A „Központ", apensiók gyors államosítására történő javaslatának indoklásában hivatkozott a tulajdonosok körében bevett átmentési stratégiákra: 

Mivel a zsidó származásúak, főként Budapesten, felülreprezentáltak voltak a kereskedelemben és a kisiparban, ezért őket méginkább sújtotta az államosítás. Egy zsidó kávés család történetét leíró dolgozatban így emlékezik vissza a tulajdonos felesége az üzletük államosítására: „A Rottenbiller utcában kiigényeltünk egy üzletet, kávéházat csináltunk belőle. Nagyon jól beindult minden, odaszoktak a vásárosok, onnan indultak, oda érkeztek. Fényes estélyeket szerveztünk, nagy mulattságokat, műsoros esteket. A

A férjem a lehető legjobbat akarta kihozni az üzletből, sokat befektetett adósságra. Olyan kávéfőző gépet vett részletre, amilyen kevés volt a városban. Szilveszterre hozta meg, berendelte mindenből a legjobbat, persze utólag fizettük volna ki. Jól is ment minden, tele volt az üzlet vendéggel, mindenki mulatott, amikor éjfél után bejött négy férfi. A pincéreket odaállították a pulthoz, kiborították a pénztárcájukat, a férjemet és engem pedig kidobtak a boltból. Minden ottmaradt, csak az adósság maradt a mienk. Így ment ez akkoriban,

A nehéz sorsú zsidó családok számára nem jelentett előnyt a származásuk. A munkatáborokból vagy száműzetésükből visszatérve, üzletükben más tulajdonost találtak. Az 1945-ös fordulatot megélő magyar, nagyrészt budapesti zsidóság helyzete egyáltalán nem javult. Az antiszemita megnyilvánulásokat ugyan az 1945/VIII. törvénycikk bűnvádi eljárás alá utalta, és a zsidótörvényeket eltörölték, ám a feszült, nehéz gazdasági körülmények őket is érintették. Az idézett kortanú visszaemlékezés szerint a Teleki téri kávés üzletet és vendégkörét nem csak adminisztratív eszközökkel revolverezték, ezért (ill. gyaníthatóan a kötelező munkaidő és munkahely bevezetésével) kénytelenek voltak átállni a mozgóárusi értékesítésre, ami hatékonynak, de kockázatosnak is bizonyult: „Amikor megjött a férjem, a kávéház helyén lóistálló volt az oroszoknak, nem volt könnyű rendbe hozni a helyiséget. A férjem társban volt a bátyjával, aki nagy betegen jött haza, rövid időn belül meg is halt. A volt strómanokkal nyitotta meg az üzletet, de a kommunista párt kérte, hogy adjuk oda nekik, adnak helyette másikat. Jó adottságú helyiség volt, saroküzlet, nagy kirakatokkal, színpaddal, jól jött volna nekik. A férjem nem adta." Nem segített rajtuk az sem, hogy mindhárom családtag, még a mélyen vallásos nagymama is belépett a pártba. Hiába próbálták ezzel is menteni a menthetőt. A kommunista párt nem szerette, ha a kérésére nemmel válaszolnak. Minden eszközzel megpróbálták érvényesíteni akaratukat, szemet vetettek a tér csomópontján álló sokablakos szép saroképületre. „Csúnyán elbántak velünk, megfenyegették a piaci árusokat, hogy aki bejön hozzánk, attól elvetetik az árusítási engedélyt. Ettől kezdve üres volt a bolt, senki nem mert bejönni." A saját egzisztenciát féltő vendégkört a kellemesen eltöltött órák emléke, a baráti kapcsolatok sem tudták visszacsábítani az üzletbe. A kávéház naphosszat üresen állt, az alkalmazottakat meg fizetni kellett. Az eladatlan áru nap mint nap megromlott, a ráfizetés rohamosan nőtt. A csőd szélén álló kávéházat csak a feleség leleményessége tudta megmenteni egy rövid időre:

Egyik forrásunk egy Felvidékr?l kitelepített vendéglős sorsára, egzisztenciájára világit rá. Molnár Sándor egykori lévai vendéglősmester végső elkeseredésében a regnáló kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszterhez, Rónai Sándorhoz fordult. A miniszterhez címzett levelében az üzletének és ingóságai elvételének igazságtalanságaira hívta fel a figyelmet, és kérvényezte az államosítás hatályon kívül helyezését. A kérelem és a család sorsát nem tudjuk, csak annyit, hogy az ügy aktuális előadója, dr. Székely minisztériumi segédtitkár a Pénzintézeti Központ Titkárságának továbbította a vendéglős kérelmét, azzal, hogy lefoglalt ingóságait (legalábbis a dokumentumban aláhúzott tárgyakat) kapja vissza, valamint a szakszervezet bevonásával terjesszen fel javaslatot a lefoglalt hat kilogramm méz, három edény gyümölcsíz és öccse ágyneműjének

Ezen a napon történt április 18.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő