Bevezetés

Az 1960-as években a restaurált államszocialista rendszer konszolidációjával párhuzamosan érezhetően csökkent a társadalomra irányuló hatalmi nyomás. A hatalom és a társadalom "békés egymás mellett élése" valós tapasztalat volt, még akkor is, ha ennek hátterében sokszor felülről irányított manipulációk, lent pedig elvtelen kompromisszumok és a kollektív amnézia húzódott is meg. A rendszer nem kis mértékben a tabuk tiszteletben tartására épült, bizonyos dolgokat nem lehetett megkérdőjelezni, sőt beszélni sem volt szabad. Ez egy sajátos metanyelv kialakulását eredményezte, a "békés egymás mellett élés" a "békés egymás mellett elbeszélés" időszakává is vált. Az emberek megtanultak a sorok között olvasni, a kimondott szavak mögött a ki nem mondottakat keresték, mivel tudták vagy sejtették, hogy nem adhatnak teljesen hitelt a hivatalos nyilatkozatoknak, szövegeknek, beszédeknek. A probléma azonban a pártállam számára is fennállt: a Kádár-féle kompromisszum értelmében ugyanis a hatalom sem várta, nem is várhatta el, hogy a társadalom őszinte legyen vele. Ez megnehezítette a vezetés számára, hogy valós képeket, információkat szerezzen a társadalomból és a társadalomról, ami pedig elengedhetetlenül szükséges volt a társadalom folyamatos és állandó ellenőrzéséhez, a potenciális veszélyforrást jelentő csoportok elszigeteléséhez és felszámolásához. Többek között ezért volt létszükséglet a pártállam, és általában minden diktatúra számára a besúgók (ügynökök, titkos megbízottak, informátorok) hálózatának működtetése.

A Kádár-rendszer láthatóan sikeres konszolidációja ellenére mindig voltak olyan csoportok, amelyek nem tudtak és nem akartak megbékélni a rendszerrel, amelyek felrúgták a hatalom és a társadalom kapcsolatának rituáléit. Noha nem beszélhetünk össztársadalmi ellenállásról, sőt hatékony, széles bázisra épülő ellenzékről sem, számos jele van annak, hogy a magyar társadalom bizonyos mértékig megőrizte az önálló gondolkodás és véleményalkotás képességét. Ilyen jeleknek tekinthetők az állami és pártvezetőknek címzett névtelen levelek is, amelyek - ha nem kizárólag a vezetőket szidalmazó szövegeket tartalmaznak - "a nép" üzeneteként az embereket foglalkoztató kérdésekről, véleményükről tájékoztatnak. A alábbiakban a hatvanas évek végén Szabolcs-Szatmár megyében feladott, és vélhetően itt is írt levelek alapján próbálhatunk meg képet kapni a hatalmon lévők és a "lentiek" sajátos kommunikációjáról. 1968 februárjában Nyíregyházán adtak fel két, teljesen azonos szövegű levelet Kádár Jánosnak és Losonci Pálnak címezve, fiktív feladóval. A megyei állambiztonsági szervek "Anonymus" névvel nyitottak az ügyre dossziét, ám a feladó kilétét nem sikerült felderíteni, így a dossziét 1969. május 5-én lezárták. 1968-ban Tiszavasváriból is küldtek névtelen leveleket a pártlap, a Népszabadság címére, majd ugyanez a személy 1971-ben Polgárról írt, ezúttal az MSZMP Központi Bizottságának. Az elkövetőt, aki után a szerv "Krónikás" név alatt nyomozott, ezúttal sem sikerült megtalálni. (A továbbiakban én is a nyomozó hatóság által adott nevükön nevezem őket.)

A levelekből megtudhatjuk, hogy milyen kérdések foglalkoztatták az embereket a hatvanas évek végén, a Kádár-korszak "csúcsidőszakában". "Anonymus" - aki magát egyébként Magyar Árpádnak nevezte - levele Losonci Pál újévi köszöntőjére adott válasz, elsősorban a rendszer legitimitását kérdőjelezi meg. Kétségbe vonja, hogy a vezetésnek joga és kellő alapja lenne arra, hogy az egész magyar nép nevében beszéljen, hiszen azt nem is kérdezik meg. A többpártrendszert nem pótolhatja a Népfront, a szabad választásokat nem pótolhatja az "önkritika", a kommunista diktatúrából nem lesz sem szocializmus, sem demokrácia pusztán attól, hogy ezeket a szavakat szajkózzák. A levél hangneme távolról sem durva, inkább az Elnöki Tanács elnökének beszéde által kiváltott felháborodás jellemzi. "Veszélyes" volta abból fakad, hogy félrebeszélés helyett nevén nevezi a dolgokat. "Krónikás" leveleiben is az egyik központi elem a szabadság hiánya, ezekben azonban nagyobb szerep jut a korrupció és a protekció, a sógorság-komaság uralta rendszer, a hivatali arrogancia feletti felháborodásnak, az anyagi, egzisztenciális kérdéseknek, a dőzsölő kommunista urak és a dolgozó szegény nép helyzete közötti különbség hangsúlyozásának. Ráadásul ennek a szegény népnek már szórakozás sem jut, mert a magyar labdarúgó válogatott kikap a szovjetektől, a sörért meg kénytelenek egymást taposni az emberek. A kisemberek elemi szabadságvágyát fogalmazzák meg ezek a levelek nemcsak a foci, hanem a csehszlovákiai bevonulás kapcsán is, amely őszinte felháborodással tölti el a levélírót. Noha a hangnemben és szenvedélyességben különbözik a két személy, közös bennük, hogy felháborodásuk elsődleges tárgya a hatalom szavai és az emberek által tapasztalt valóság közötti távolság, ami a lent lévők számára egyszerűen azt jelentette, hogy a fent lévők hazudnak.

Magukon a leveleken túl figyelemre méltó az íróik felderítésére irányuló állambiztonsági feldolgozó munka is. A közölt iratokból is kitűnik, milyen intézkedésekkel próbáltak az elkövetők nyomára jutni: az eszközök az írásszakértői véleménytől az ügynökök bevonásáig széles skálán mozogtak. Ezen eszközök egyike-másika mai szemmel nézve már-már komikusnak tűnhet (főleg, ha tudjuk, hogy a felderítés eredménytelen volt): az 1968. április 3-i intézkedési tervben feladatként jelölték meg például a levélpapír és a boríték vizsgálatát. 1969. január 3-ra (!) meg is lett az "eredmény": hivatalos levelezéshez használt közönséges borítékról és levélpapírról van szó, amiket mindenhol, állandó jelleggel lehet kapni - ezeket ránézésre meg lehetett volna állapítani. Hasonlóan mulatságos ugyanezen intézkedési terv ama része, amely a "nos" és a "node" szavakat gyakran használó személyek felkutatásával igyekszik szűkíteni a lehetséges levélírók körét. A technikai módszereken túl bepillantást nyerhetünk az állambiztonsági hermeneutikába is: tanulságos, és nem kevésbé mulatságos, hogy pusztán a szövegek elemzése révén teljes magabiztossággal határozzák meg a levélírók személyiségjegyeit, életkorát, iskolázottságát, sőt (korábbi és jelenlegi) foglalkozását, társadalmi helyzetét, lakóhelyét, és még sorolhatnánk. Az állambiztonsági szervek szerint például a "kalmár" szó és szinonimáinak használata alapján "Krónikás" korábban piaci adásvétellel foglalkozó, majd állami alkalmazásba került személy. A levelek és a hozzá kapcsolódó állambiztonsági iratok további mélyebb és részletesebb elemzése minden bizonnyal számos új adalékkal szolgál majd a kommunista hatalom és a társadalom kapcsolatának, az államszocialista rendszer természetrajzának vizsgálatához.

A két névtelen levélíróra vonatkozó iratok az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található dossziékból származnak: az "Anonymus" fedőnevű rendkívüli esemény dosszié archív száma O-13332, míg a "Krónikás" fedőnevű dossziét O-14724 számon irattározták. "Anonymus" levele géppel írt (a végén kézzel írt szavakkal), és a borítékon található bélyegző szerint 1968. február 7-én adták fel Nyíregyházán. Ugyanezt a levelet másnap Kádár János részére is elküldték. "Krónikás" leveleit kézzel írta, az 1968. május 22-én, július 4-én és augusztus 30-án Tiszavasváriban postára adottakat nyomtatott nagybetűkkel, míg az 1971. február 22-én Polgáron feladottat nyomtatott kisbetűkkel. A névtelen leveleket betűhíven közöljük, a kapcsolódó iratokban előforduló elírásokat, helyesírási hibákat azonban javítottuk. A közölt iratok szigorúan titkos minősítése megszűnt.