Mollináry Gizella hallgatásra ítélt írónő önéletírása, 1956 szeptember

Mollináry Gizella, a délszláv származású, két világháború között népszerű írónő 1956. szeptemberében terjedelmes beadványt készített, melyben beszámolt életéről és nyomorúságos helyzetéről abban a reményben, hogy visszakerülhet az írók világába: „Azt kérem tehát a T[isztelt] Elnöki Tanácstól, és a Központi Pártbizottságtól, hogy: a fentieket összegezve rehabilitáltassam, és pedig akként, hogy a fennálló törvényes rendelkezések értelmében műveim kiadassanak magyar és szerb nyelven.”

Bevezetés 

A magyar irodalomban a dualizmus korától kezdve mind több női író kezdett el tevékenykedni. Munkásságuk szinte majdnem az összes irodalmi műfajt felölelte, a politikai írásoktól kezdve egészen a legmélyebb líráig. A híresebb - ma már kevéssé ismert - írónők, Erdős Renée, Tormay Cecile, Kosáryné Réz Lola és mások neve mellett meg kell említenünk Mollináry Gizellát is, aki Magyarországon az egyik legsikeresebb író lett a 20. század húszas-harmincas éveiben, sőt leginkább a negyvenes évek első felében.

Mollináry Gizella délszláv (macedón-horvát) származású édesanyja nyolcadik gyerekként született Skopjéban, ahonnan fiatal korában távozott Budapestre. Első gyermeke, az 1896-ban Budapesten született Gizella egy időre már kiskorában megismerte az akkori állami gondozás intézményét, s többször is nevelőszülőkhöz került. Olasz orvos apja nem vállalta gyermekét, édesanyja pedig először a keresztszülőknek, majd vidéki nevelőszülőkhöz adta leányát. Vendéglősöknél, cselédeknél, vasutasoknál, parasztcsaládoknál is élt, ahol változó ellátásban és gondoskodásban részesült. Minden ilyen elhelyezés után anyja egy kis idő elteltével utána ment, és ismét magához vette. 1904-ben került vissza tartósan Budapestre családjához, amely ezek után is állandóan utazott és költözött, így Mollináry Gizella gyakran volt kénytelen lakóhelyet és iskolát változtatni.

Már fiatal korától önmagáról kellett gondoskodnia. Nagyon korán dolgozni kezdett, és minden lehetséges munkát elvállalt. Amikor kedvelt nevelőapja egy szerencsétlen váltóhamisítás miatt börtönbe került, egy építkezésen dolgozott malterhordóként. A későbbiekben is változatos munkák adódtak számára, dolgozott textilszövőként, cselédként és markotányos lányként, leghosszabb ideig azonban kofaként. Megismerte az éhezést, és voltak olyan helyzetek az életében, amikor a szenet a pályaudvarról, élelmet pedig a piacról kellett lopnia, vagy éppen ez utóbbit a szemétdombon keresgélnie. Életének pozitív élménye az volt, hogy egy laktanyában hosszabb ideig árusíthatott cukrot és édességet. Törekvő és figyelő személy révén igyekezett minél többet megtudni a világról, és minél több tudást szívni magába.

Az első világháború ideje alatt is árusításból tartotta el magát, azonban a háború végén - sok más emberhez hasonlóan - politikai tevékenységbe kezdett, és a korabeli szocialista eszmék képviselője, szószólója lett. 1919-ben a Nógrád megyébe került, ahol zömmel újságírói és propagandista munkát végzett. Eleinte a balassagyarmati laktanya ezred-irodáján hivatalnokoskodott, majd a szociáldemokrata párt egyik helyi vezetője lett, és lelkes pártszervezőként működött. 1919. januárjában részt vett a városban az első cseh légionárius-betörés elhárításában, majd ezek után a környékbeli műkincsek mentését felügyelte. A Tanácsköztársaság idején a „kommunista" párt helyi titkári posztját töltötte be, amelynek legfontosabb eseménye az újabb cseh betörés elleni küzdelem irányítása volt. Említésre érdemes, hogy Tormay Cecile ugyanebben az időben a környéken bujkált, ő azonban a vörös hatalom elől igyekezett - sikerrel - eltűnni. Mollináry a Tanácsköztársaság bukása után egy ideig szintén bujkálni kényszerült, majd elfogása után elítélték, börtönbe került, onnan azonban hamarosan sikerült megszöknie, és 1920-ban az akkori délszláv megszállási övezet területére átlépve a későbbi Jugoszláviába menekült.

Új lakhelyén irodalmi tevékenységbe fogott, és műveit - ekkoriban még leginkább verseit - Magyarországra küldte kiadásra, amelyek a korabeli irodalmi lapokban, például a Nyugatban jelentek meg. Ekkor, ill. a későbbiekben is sok elismerő kritikát kapott többek között Ignotus Páltól, Dsida Jenőtől, Szerb Antaltól vagy éppen Radnóti Miklóstól. A szerb-horvát-szlovén államban férjhez ment az igen jómódú Dragutin Nuberhez, a házasság azonban nem tartott hosszú ideig, és ő sem maradt sokáig az ország területén. Kint tartózkodása alatt ugyanis megismerkedett egy magyarországi vizsgálóbíróval, Gebauer Gusztávval, és találkozásuk után nem sokkal - 1924-ben, amnesztia révén - visszatérhetett a „trianoni" Magyarország területére. Gebauer Gusztáv lett a második férje, akitől Béla nevű fia is született.

Visszatérése után eleinte elsősorban verseket írt, amelyeket a korabeli irodalmi lapok közöltek. Bár a húszas-harmincas években több verses kötete is megjelent, mégsem verseivel, hanem regényeivel aratott komoly sikereket. Regényei leginkább önéletrajzi ihletésűek, gyermek-, illetve ifjúkora változatos élményei ihlették őket. Terjedelmes, rendkívül aprólékos, kissé egyenetlen és néha hihetetlen élményekkel teli művei nagy népszerűségre tettek szert, mint például a gyermekéveit megörökítő Betévedt Európába cím regény, amely 18 kiadást ért meg. Ezek után is sorban születtek bestseller művei (Betelt a Föld hamissággal, 1941; Meddő szüret után, 1942;Vádoltuk egymást, 1942). Legnagyobb sikereit az 1940-es évek első felében aratta, és műveit olasz nyelven is kiadták.

Írásait az irodalmárok és a kritikusok nehezen tudták besorolni valamely műfaji kategóriába, a kritikusok a „női írók" közé sorolták - nem is tartották igazi regényeknek, inkább emberi dokumentumnak, a líra, a szociográfia, az énfejlődés különös, de széteső keverékeinek. Lírájában - ahogy jellemezték - az asszonyi lélekről vallott, vallásos színezettel. Verselését formailag lazának, szétesőnek tartották. Nem tartották ősköltőnek sem, azonban kiemelték autodidakta tehetségét, amellyel kellő iskolázottság nélkül is megtanult beszélni. A kritikusok jellemzése szerint szülte verseit és könyveit, amelyeket mély, tiszta érzések és erős felindulás, valamint feszültség jellemzett, egy magasabb rendű lélek megnyilatkozása.

Férje jövedelme, valamint irodalmi munkássága révén meglehetősen jó anyagi körülmények közé került, és 1940-től minden idejét az irodalomnak szentelhette. 1937-ben vásárolt Nagymaros községben egy tágas villát, ahol kényelmesen és díszesen rendezkedett be.

Az 1930-as években - főleg rendkívül erős délszláv kötődései miatt - az antifasizmus táborába került, meggyőződését csak jobban megerősítette, hogy kadét fiát 1941-ben egy német szolgálatba adott hajón, az Ungváron vesztette el. Németellenessége miatt 1944-ben a Gestapo letartóztatta, ahonnan nehezen szabadult. A háború utolsó hónapjaiban bujkált, és a békét nagy megkönnyebbüléssel s reményekkel fogadta. 1945 után azonban csak egy könyve jelenhetett meg Az Isten hallgat című, szintén önéletrajzi mű (1947-ben). A kommunista hatalomátvétel után teljes mértékben háttérbe szorították, és hallgatásra ítélték.

Bár baloldali és „szocialista" meggyőződésű személy volt, munkái és stílusa a korszak „szocialista realista" irányzatába nem fértek bele, polgári írónőnek tartották. Délszláv származása, és erős délszláv érzelme nehezítette helyzetét az ötvenes évek Tito-ellenes politikája miatt, sőt megélhetése is veszélybe került. Írói próbálkozásai nem jártak sikerrel. Írásműveit, beadványait visszadobták, vagy nem válaszoltak rájuk, és kétségtelenné tették, hogy nem kívánják visszatérését az irodalmi életbe.

Arra kényszerült, hogy fizikai munkával - földműveléssel - keresse kenyerét, és ebből tartotta el beteg férjét is. Az egész korszakban folyamatosan panaszbeadványokkal és kérelmekkel ostromolta a hivatalokat - mindhiába. Az irodalmi élet hivatalos helyeitől rengeteg ígéretet kapott, de konkrét segítséget alig. Az írókat támogató ún. Irodalmi Alap nyújtott számára néha némi időleges segítséget segély és pénzkiutalás formájában, tartósan azonban nem oldották meg helyzetét. Nagymarosi házát üdülőnek szemelték ki, de ennek megvásárlásából sem lett semmi. 1956-ig nagyon keserves körülmények között élt.

1956 tavaszán végül felvették az Irodalmi Alap tagjai közé, az 1956-os forradalom után publikálni is engedték, ekkortól a katolikus Vigília című folyóirat közölte verseit. Az írónő 1978-ban hunyt el.

* * *

Most közölt terjedelmes beadványa 1956. szeptember végén született, és benne részletesen taglalja életútját és írói-társadalmi tevékenységét. A beadvány szinte egy kisebb életrajznak, önéletírásnak is tekinthető. Részletesen leírja benne az 1945 után vele történt eseményeket, viszontagságos megélhetési körülményeit. A beadvány szorosan kapcsolódik a magyar és a jugoszláv békülési folyamathoz, hiszen az írás születésével egyező időben folytak már tárgyalások a magyar és a jugoszláv fél között. (Ismeretes, a Gerő vezette párt és kormányküldöttség egy-két héttel később indult tíz napos útra Belgrádba, hogy aztán a forradalom kitörésének napján, október 23-án térjen vissza.) Mollináry reményeit a kibékülésbe vetette, s ettől várta helyzetének javulását is.

Beadványát a pártnak (Magyar Dolgozók Pártja), ill. az Elnöki Tanácsnak küldte meg, azonban ők ezt a kulturális ügyeket irányító tárcához, a Népművelési Minisztériumhoz továbbították. A beadvány intézését az októberi forradalom eseményei elsöpörték, és így nem is találtunk érdemi ügyintézésre utaló jeleket.

A beadvány 18 oldalas gépelt, kézzel javított irat, amelyet borítólapokkal főztek össze. A végén Mollináry Gizella sajátkezű aláírása szerepel, dátummal. Mellékletként több, könyveiből vett idézetet helyezett el, magyar és szerb nyelven.

Ezen a napon történt április 25.

1989

Megkezdődik a szovjet csapatok részleges kivonása Magyarországról.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők