Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).

Műkincsek ebek harmincadján

Veszélybe került műtárgyak Magyarországon 1944-1949

„Míg a vidéki munka szépen haladt előre, addig a pesti nyomozások sanyarú kimenetellel végződtek. A nagyváros hivatásos zugkereskedőit, spekulánsait és orgazdáit szinte teljesen lehetetlen volt kézre keríteni. Egy-egy ügy kinyomozását sokszor hosszabb időre abba kellett hagyni, majd újra kezdeni. Annál nagyobb eredményként kell elkönyvelni, hogy a Hopp Múzeum ostrom alatt eltűnt képeinek legnagyobb részét hosszú hónapok munkájával sikerült visszaszerezni és két év múlva még három darab nyomára jutottunk. Az elveszett képekből ilyen módon 48 drb visszajutott eredeti helyére."

Az első kormányszintű döntés szintén az év közepén történt, a Minisztertanács 1945. július elején adta ki az egyes magángyűjtemények védelméről szóló jogszabályt, a többször hivatkozott 4450/1945 ME számú rendeletet.

E jogszabály rendelkezései alapján először egy ún. repülőbizottság szállt ki a megsemmisülés veszélyének leginkább kitett dunántúli területekre. Az augusztus 2-ától 11-ig tartó szemleút során a nyugat-magyarországon maradt műgyűjtemények pusztulását tudták - immár a harcok befejeződése után négy hónappal - felmérni, úgy, hogy a rendelkezésre álló gépkocsi műszaki hibái miatt a főútvonaltól távolabb lévő helységek és kastélyok szemrevételezésére kísérletet sem tehettek. Leginkább a jobban dokumentált főúri könyvtárak veszteségeit lehetett tetten érni, amelyek többsége a lángok martaléka lett. A más jellegű veszteség szintén megdöbbentette a szemlebizottságban részt vevő muzeológus-, levéltáros- és könyvtáros tagokat, akik a szemleút végén a probléma átfogó rendezését 

.

A VKM 1945. szeptember elején a Magyar Nemzeti Múzeum kebelében megalakította az Országos Gyűjteményügyi Bizottságot - alcíme szerint - a „nemzet szempontjából jelentős és veszélyeztetett magánygyűjtemények, könyvtárak és levéltárak biztonságba helyezésére". Az év utolsó harmadában e bizottság tagjai és megyei megbízottai igyekeztek bejárni az országot, és helyben gyűjtötték (volna) össze a pusztulásnak kitett értékeket.

Feladatukat azonban legnagyobb részt egy banális hiányosság miatt nem tudták teljesíteni: a bizottság nem kapott szállításra alkalmas járművet. Mind a megyei-, mind pedig az országos hatóságok - többszöri kérés ellenére - sem voltak hajlandók tehergépjárművet biztosítani. Indokaik szerint mind a benzinhiány, mind pedig a sürgősebb közélelmezési feladatok miatt volt lehetetlen autó átadása más célra. E tárgyi feltétel nélkül a bizottság nem tudta teljesíteni küldetését. 1946. február 26-án a tagok nyilatkozatba foglalták: „minthogy a Bizottság munkája, kellő támogatás hiányában oly eredményre, amely mellett a Bizottság tagjai a munkát tovább vállalhatták volna, egyik téren sem vezetett, a Bizottság tagjai f. hó 18-án tett személyes beszámolójuk alkalmával Miniszter Úrnak lemondásukat jelentették be." Valóban, 1946. február 18-án a bizottság tagjai egyértelműen kijelentették, hogy „gépkocsi hiányában a Bizottság működése elégtelen, s ilyen körülmények között nem vállalhatják az utókor előtt azon könyvtárak, levéltárak és műgyűjtemények pusztulásának súlyos felelősségét, melyek a felszabadulást követően megmaradtak, és gépkocsi rendelkezésre bocsátása esetén megmenthetőek lettek volna."

Az említett „támogatás hiányából" fakadó veszteségeket egy példával is tökéletesen lehet szemléltetni.

A Bizottság által a hédervári Khuen-Héderváry-kastély értékeinek megmentésére kiküldött megbízott három alkalommal utazott személyesen a kastélyba, 1945 szeptemberében két alkalommal, majd december elején ismételten. Míg szeptemberben a kastélyban rendezett körülmények látott (az épületet a szovjet hadsereg kórháznak használta), addig decemberben már merőben különböző állapotot észlelt. „Először is kb. hat hete az orosz nemibeteg kórházat elszállították, és harcoló [!] csapatok foglalták el a kastélyt. Amit még a legutóbb is jelentettem, annak most mind az ellenkezőjét tapasztaltam. Szeptemberben mind az orvosok, mind a betegek gondosan vigyáztak a könyvekre és a belső berendezésre. Akkor mindent teljesen ép állapotban találtam és hagytam el. Jelenleg a könyvszekrényeket tüzelik (a kastély berendezésével, a történelmi értékű 

-bútorokkal fűtenek), a megmaradt könyveket a legnagyobb szekrénybe teljes összevisszaságban 4-es és 5-ös sorokba belenyomkodták, s ezáltal a finom aranynyomásos bőrkötések feltépődtek, a papíranyag erősen megrongálódott, s ami a legelkeserítőbb, az első alkalmakkor a könyveket 100%-os épségben találtam, most pedig becslésem szerint a még ott maradt könyvek 10-15%-a, gondolom, a fűtés martaléka lett." - írta a megbízott 1945. december 15-én, hozzátéve azt is, hogy szeptemberben az egész anyagot el lehetett volna szállítani.

Khuen-Héderváry kastély, Hédervár, 1940 

A Bizottság lemondása után a kultuszminisztérium két miniszteri biztosságot hozott létre: a Köz- és Magángyűjteményekből Elhurcolt Művészeti Alkotások Miniszteri Biztosságát, és a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztosságát. Az előbbi biztosává

 nevezték ki, akinek a neve ettől kezdve egybeforrott a biztosságéval. Jeszenszky kinevezésekor kijelentette: „a közgyűjtemények anyagába nagy számban olyan műtárgyak keveredtek, melyeket önkényesen vettek el tulajdonosaiktól, vagy a Szépművészeti Múzeumban letétkép[pen] őriztettek, és így ebből származóan kártérítési igények merülhetnek fel az állammal szemben, kötelességem rámutatni arra a felelősségre, mely ez ügyben a magyar kormányt, elsősorban Miniszter Urat terheli, de ezen kívül terhel mindenkit, aki az ügyben közreműködni hivatott. A meglévő és elég nagy számban sérült, valamint a Németországból visszavárt anyag, továbbá az eddigi megállapítások szerint hiányzó vagy elpusztult műkincsek értéke nemcsak kulturális szempontból, hanem a műpiac árai szerint is messze meghaladja mindazon magyar javak értékét, melyeket Németországba hurcoltak. Ez az érték idővel, a felelősséggel együtt, csak növekedni fog, mert pótolhatatlan javakról van szó, és az esetleg elkövetett mulasztásokat a műtörténelem fogja nyilván tartani. Ezért a legpontosabb adatfelvételre, jegyzőkönyvi és leltári megállapításokra van szükség, hogy magunkat a jövő előtt fedezhessük. [...] Valószínű, hogy sok elveszett műtárgy fog a tulajdonjog 30 éves korhatárán belül előkerülni, melyekre nézve nekünk már előre gondoskodnunk kell megfelelő bizonyítékokról."

A Jeszenszky-féle biztosság tehát az elszállított gyűjtemények visszahozatalával és a jogi helyzetük tisztázásával foglalkozott. E gyűjtemények jelentős része korábban zsidónak nevezett vagyon volt. A biztosság működésének közel három éve alatt teljesítette legfontosabb feladatait: a rendeltetési helyükről elszállított tárgyakat lehetőség szerint visszahozatta, biztonságba helyezte, illetve ezek nagy részét - megfelelő ellenőrzés után - visszaadta a jogos tulajdonosoknak. (A vissza nem szolgáltatott műtárgyak miatt máig is tartó jogi eljárások folynak.) A Jeszenszky-féle biztosságot 1949. június 1-jével megszüntették, feladatait a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztossága vette át.

A Veszélyeztetett Magángyűjtemények Biztosságát az első időszakban 

 vezette.  1947. január 1-jétől vette át a biztosság irányítását (sokan az ő neve után ezért egyszerűen „Fügedi-biztosságnak" nevezik ezt a miniszteri biztosságot).

A Fügedi-féle biztosság a „nemzet szempontjából fontos" magángyűjtemények megóvása érdekében intézkedhetett a veszélynek kitett vagy eltulajdonított gyűjtemények felkutatásában, megőrzésében és biztonságba helyezésében. Ezek többsége állami- és magántulajdonból elkerült (ellopott) műtárgy volt. A miniszteri biztosság a magyarországi községekről jelentéseket, adatokat igényelt a munkájához, és azok alapján is jelölték ki a legégetőbben megoldandó feladatokat. Nagy súlyt fektettek az elhagyott kastélyok felkutatására.

A vidéki felderítő utakra történt kiszállások során a biztossághoz beosztott detektív helyi nyomozásokat folytatott, sőt házkutatásokat is tarthatott. Ezekben az esetekben a műtárgyakat számba vették, azokról nyilvántartást vezettek, és magyarországi tulajdonból elkerült műkincsek visszaszerzése érdekében egyéb hivatalos intézkedéseket tettek. Az átvett műtárgyakról három példányban elismervényt készítettek. A beszállított anyagot rendezték, leltározták, és a későbbiek folyamán a közgyűjteményeknek adták át, akikkel igyekeztek a jó viszonyt ápolni. 1948-ban a biztosság már hat főt alkalmazott szinte önálló hivatalként - ám egyébként alacsony ellátmánnyal - és még 1949-ben is a kiemelt értékek begyűjtését végezték.

A biztosság működését láthatóan akadályozta az egyéb hivatalok - leginkább az Elhagyott Javak Kormánybiztossága - tevékenysége. Ez a rivalizálás, a feladatkörök hasonlatossága valóban gyakran akadályozta a műkincsmentő munkát, ugyanis az előbb említett kormánybiztosság szintén kezelt műtárgyanyagot - sőt ki is utaltak belőle, anélkül, hogy erről a miniszteri biztosságot megkérdezték volna. Nagyobb gondot okozott, hogy a később alakult veszélyeztetett magánygyűjteményeket mentő biztosság kevesebb figyelmet és anyagi segítséget kapott a kormányzati szervektől. Jellemző, hogy 1946-ban, több mint fél éven át, a biztosság saját hivatali helyiség híján a biztos lakásában volt kénytelen a hivatalos ügyeket intézni.

A már a korábbi biztosság említésénél leírt hiányosság továbbra is hátráltatta a biztosság munkáját: a használható szállítójármű szinte teljes hiánya. Egyetlen, rossz műszaki állapotú gépkocsival rendelkeztek, teherszállításra alkalmas járművet ritkán tudtak szerezni, pedig a biztosság évekkel a háború után folytatta fő munkáját.

A soha el nem ért teherautó maradt szinte mindvégig a biztosság központi problémája, ennek hiánya az első két évben voltaképpen a magyar kulturális közvagyon jelentős mértékű elvesztését okozta.

Mivel a biztosság csak 1946 nyarán tudta - az indulás nehézségeinek leküzdése után - a lényegi munkáját megkezdeni, a műkincsmentés legalkalmasabb időszakát elszalasztotta. Ekkorra a vidéki gyűjtemények jelentős része (talán a nagyobb része is) szétszóródott, elpusztult. Ez a több mint egy éves késlekedés hatalmas veszteséget jelentett a magyar kulturális javak területén.

Ennek ellenére a biztosság erőn felüli munkát végzett, kiemelkedő értékű műtárgyakat és dokumentum anyagokat mentett meg és szállított közgyűjteményekbe, a múzeumoktól kezdve a könyvtárakon át a levéltárakig. Ebből a szempontból érdemel elismerést a biztosság.

A miniszteri biztosságot végül 1949. december 15-ei határidővel megszüntették, és a munkakörébe vágó feladatokat, más megszűnő intézményekével együtt, az újonnan felállított Múzeumok és Műemlékek Országos Központja vette át. Fügedi Eriket felmentették tisztéből, de egyidejűleg közölték vele, hogy a miniszter „megbízatásának teljesítése során végzett buzgó munkájáért a miniszteri biztosság megszüntetése alkalmából elismerését fejezi ki". A Múzeumi Központ azonban csak hetekkel később tudta megkezdeni működését, amelynek egyébként Fügedi is munkatársa lett.

A Biztosság működésének végén Fügedi Erik egy összegző jelentést készített. Ez a most közölt jelentés és a hozzá tartozó levél a 

 számára készült, és a múzeumi ügyekkel foglalkozó minisztériumi ügyosztály dokumentumai között maradt fenn. Az ügyosztálynak szóló kísérőlevélben az a megjegyzés is szerepelt, hogy a jelentés elkészítésével a biztosság dolgozói „Stalin [!] generalisszimusz 70. születésnapjára felajánlott munkájukat teljesítették." Fügedi Erik 1949. december 21-én (valóban Sztálin 70. születésnapján) fogalmazta meg levelét a regnáló miniszternek, és küldte el a miniszteri biztosság működésének, tevékenységének összefoglalását tartalmazó terjedelmes feljegyzést is.

Enteriőr, 1944

Fügedi leszögezte, hogy a „második világháború hadműveletei folytán gazdátlanná vált és veszélyeztetett magángyűjtemények megmentését végző miniszteri biztosság működését befejezte. Amikor az elmúlt három év során végzett munkáról és annak eredményeiről jelentést teszek, nem mulaszthatom el összefoglalni azokat a tapasztalatokat, melyeket a három év alatt magam és munkatársaim tettünk [!]. Tisztában vagyok azzal, hogy jelentésem nem fog újdonság erejével hatni a szakértők előtt, nem is célom benyomásaimat újdonságként előadni. Mindössze arról van szó, hogy a magyarországi magángyűjtemények háború előtti struktúráját felvázoljuk, s ezzel is érthetőbbé tegyük nem egy nagy múltú, s a nemzet szempontjából jelentős magángyűjteményünk szomorú sorsát. Az események menetének követése mindenkor a figyelő kortárs kötelessége volt, s ha most a lerögzítés feladatát vállalom, ezt annál nagyobb örömmel teszem, mert a feladat méltó a történészhez."

A terjedelmes dokumentum jellemzői közé tartozik, hogy keverednek a Köz- és Magángyűjteményekből Elhurcolt Műtárgyak Biztossága ügyeinek leírásai (mely, mint említettem, a Fügedi-biztosság jogelődje volt), és a saját biztossága hatáskörébe tartozó ügyek.

A szövegből élesen kiütközik a szovjetbarátság, sőt, a szovjet hadsereg dicsőítése. Ez nem feltétlenül volt a szerző egyenes szándéka, hanem inkább a korszak ideológiai kívánalma, amelyet egy, a világháború eseményeiről szóló jelentésnél nem volt tanácsos mellőzni. A korban a szovjeteket, és különösen a „hős szovjet katonákat" bírálattal vagy a legcsekélyebb mértékben kritikával illetni lehetetlen volt. A feljegyzés is csak szuperlatívuszokban ír a szovjet hadseregről (a kastélyokba beszállásolt szovjet tábornokok jelenléte megvédte a tömegek rombolása elől a kastély berendezését, stb.) A szovjetbarátság kényszere hadászatilag is szakszerűtlen kijelentésekbe torkollt. Például: „Fegyelmezett harcászati eljárásuk folytán az első támadó hullámok a kastélyokat nem használták fel beszállásolás céljaira, mert ez kisebb bombázásnál is nagy veszteségekre vezethetett volna. Így a kastélyok felhasználására csak a második vonalban került sor, legtöbbször hadikórház, raktár, egyes esetekben parancsnoksági központ formájában."

A korszakot jellemző kényszer-mentalitás ellenére mégis feltűnő, hogy a kastélyokban és a művészeti kincsekben keletkezett károkat egyes-egyedül a németek (és a „nyilas elemek") nyakába varrta a volt miniszteri biztos. Ez az egyoldalúság erősen csökkentette a jelentésben szereplő adatok hitelességét.

Emellett dicsérnie kellett a kibontakozó államszocialista rendszert is (pl. a Horthy-rendszerben oly kevéssé iskolázott és a „szocializmus fegyelmező iskoláját még nem ismerő" béresek viszik el volt uraik értékeit). 1949-ben már nem hiányozhatott az olyan kitétel sem, mely szerint „a munkásmozgalmi és az agrárproletariátusra vonatkozó adatok szempontjából jelentős uradalmi levéltárakat is jobban figyelemmel kísértük".

Érdekes megállapítást tesz abban is a szerző, amikor összehasonlítja a földbirtokos arisztokraták és (a többnyire zsidó származású) nagytőkések gondolkodásmódját és gyűjtési szokásait. Kijelenti, hogy „míg a történeti arisztokrácia gyűjteményeit a magyar jelleg mindenütt sűrűn átszőtte, addig iparmágnásaink kollekciói inkább nemzetközi értékek gyűjtésére törekedtek, nem utolsó sorban azért, mert ezek - a fentebb említett hitelképességgel kapcsolatban - könnyebben voltak mobilizálhatók."

Fügedi egyébként a főúri kastélyok berendezését nem is tartotta kiemelkedő értékűnek (a könyvtári anyag kivételével). A kastélyokban található képzőművészeti műtárgyakat már jobban becsülte, főleg azok történeti jelentősége miatt.

Az összegző jelentésben írtak bizonyos esetekben ellentmondásba is keverednek egymással. Fügedi először kijelentette, hogy a földbirtokosok nem voltak tisztában ingóságaik valódi értékével. Másik helyen az szerepel, hogy „igen sok, nagy értékű darab maradhatott volna meg közösségünk számára, ha a tulajdonos [a] személyzetének vagy alkalmazottainak figyelmét felhívta volna rá." (Ha nem volt tisztában az értékével, nem is tudta volna felhívni rá a figyelmet.)

Hasonlóképpen nem világos, hogy miképpen képzelte a közgyűjtemények anyagának a háború pusztításaitól való megmentését: maradjon-e a múzeumi anyag a bombázás helyszínén vagy kerüljön elszállításra?

Az összegző jelentésben szereplő számos példa (kastélyok anyagának mentése, stb.) sok esetben szorulnának magyarázatra, bővebb kifejtésre vagy éppen jelentős adatkorrekcióra. Az előzőleg írtakban, illetve a szöveg hivatkozásaiban csak a nagyobb tévedéseket állt csak módomban helyesbíteni.

A feljegyzés rendkívül adatgazdag, és többé-kevésbé dokumentálja azt az időszakot, amikor néhány elhivatott ember szinte heroikus erőfeszítéssel igyekezett megmenteni a magyar tárgyi művészeti értékeket az utókornak.

Forrásközlésemben a mai magyar helyesírási szabályokat követtem, a szövegben minimális változtatásokat eszközöltem, a gépírás során félreütött betűket helyesbítettem, a rövidítéseket és a kihagyásokat szögletes zárójelbe téve kiegészítettem. Az értelemzavaró elírásokat [!] jellel jeleztem.

A ismertnek tekintett magyar arisztokrata családokról nem adtam leírást, kivéve valamely okból keresztnévvel megemlített tagjaikról. A forrásközlésben Csánky Dénes néhol pontos i-vel írt nevét átjavítottam, a következetesen Eszterházynak nevezett Esterházy-család vezetéknevét azonban a szöveg szerinti változatban hagytam meg.

Fotók: Fortepan (10203, 24183, 42777, 74276)

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 22.

1962

Kirobban a kubai rakétaválság. John F. Kennedy amerikai elnök követeli a Szovjetuniótól, hogy szerelje le Kubában létesített...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak – II.

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es október 15-én. A most megjelenő 4. számban egymástól teljesen eltérő személyes sorsokkal ismerkedhetünk meg. Első írásunk szerzője, Veres Emese-Gyöngyvér az első világháborús barcasági csángó hősök nyomait követve jutott el a bécsi hadtörténeti levéltárba, ahol ráakadt a nagyszebeni August von Spiess ezredes mindeddig ismeretlen, német nyelvű hadinaplóira. Ezekből közlünk most egy rövid, magyarra lefordított részt. Cseres Judit és Gergely Ferenc a több mint negyedszázada elhunyt Kossuth-díjas író, Cseres Tibor 1956-os naplójegyzeteit adja közre. Ezek hűen tükrözik az író akkori lelki állapotát, a forradalom és szabadságharc eseményeihez való viszonyát. Garadnai Zoltán és Illyés Mária forrásközlése egy másik neves író, Illyés Gyula François Mitterrand francia elnökkel való 1982. július 9-i négyszemközti találkozóját ismerteti francia források alapján. Az eddigieknél árnyaltabb megvilágításba helyezi a francia elnök ott elhangzott szavait, és bemutatja Illyés Gyula szerepét a magyar–francia kapcsolatok történetében. Zubovits Fedor, a legendás katona, feltaláló, diplomata, sport- és közéleti ember gazdag életpályájáról korábban már több írás is megjelent az ArchívNetben. Kazareczki Noémi ezúttal a huszárkapitány lovagias afférjait és peres ügyeit tárja az olvasó elé. Összeállításunkat Salga Kristóf zárja, aki egy régiségpiacon vásárolt könyv lapjai közül véletlenül előkerült két magánlevelet ismertet. Mindkettőt Magyarországról kitelepített németek írták szigetcsépi ismerőseiknek 1948-ban. E levelek is tanúsítják, hogy a hazájukból elűzött németek nem szakították meg a kapcsolatot Magyarországgal, és továbbra is összeköttetésben maradtak korábbi jó ismerőseikkel, barátaikkal.

Budapest, 2019. október 15.

A szerkesztők