Női szerepek, női terhek a vészkorszakban

„Szürke arcomon a pír / Szemem szürke könnyet sír.”

„Tegnap is megszégyenítettek, még most is vér szökik az arcomba, ha rágondolok. A villamoson egy nő átadta a helyét nekem, két nő megszólalt: nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön. Azt kérdezem, nem látja-e, hogy fállapotos vagyok, azt feleli: na és, de zsidó! Vártam, hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét, elfordította a fejét. Rémes volt. Alig vártam, hogy lenn legyek a villamosról.”

Nők és tárgyi környezet viszonya

Az örökös csomagolás terhe

 

A nők tárgyi környezetükhöz való viszonyában az 1940-es évek radikális változást hoztak. Bizonyos cikkek elveszítették korábbi valós vagy vélt jelentőségüket, míg mások az alapjaiban átalakult körülmények között felértékelődtek. A fontossági sorrend a veszteségek és szerzemények tekintetében is módosult.

A nőknek mindenekelőtt el kellett sajátítaniuk a csomagolás apró praktikáit és trükkjeit. Ezt sűrűn gyakorolhattak a bevonuló férfiaknak összeállított, illetve - a személyes kívánságokon túl a mennyiségi korlátozás által is megszabott - postai küldemények feladásakor. A levélváltások elmaradhatatlan részét képezte egy-egy csomag sorsának nyomon követése az igényelt élelmiszer, ruhanemű, kisebb használati tárgyak listájának összeállításától, a csomagolás mikéntjére való kitételeken - például a tiltott áru

- át a szerencsés megérkezésig és elfogyasztásig, illetve használatba vételig. A válaszban a muszosok rendre beszámoltak arról, mit kaptak, tételesen felsorolva a csomag tartalmát, majd a feleségek, édesanyák ügyességét méltató, dicsérő szavak következtek. Olykor némi kritika is vegyült a köszönetnyilvánításba, ez a romlandó élelmiszerekkel, bizonyos cikkek aránytalan felhalmozódásával, vagy éppen lekváros üvegek kiömlött tartalmával állt összefüggésben.

Az alábbi lapot a munkaszolgálatos Csillag Tibor ugyan fivérének címezte, de hasonló feladatokkal kellett a nőknek is megbirkózniuk, másrészt a levelezésből többi darabjából kiderül, hogy Imrét is szorgos női kezek segítették a csomagolásban:

„Drága Imrém,

Ma írtam két lapot. Élelmiszert a látogatásra hozni nem szabad. De talán, ha a látogató magánok hoz ennivalót, ezt nem fogják elkobozni. Különösen fontos, hogy édességet és vitamint vihessek magammal, azon kívül sok cigarettát. Hozz tehát ügyesen csomagolva cca. 1000 cigarettát valami fadobozban [...] Összegezve a korábban közölteket, alumíniumdoboz, oldal-tarisznya, 1 kg cukorka csomagolva, és nem egy zacskóban, hanem többen, vitaminpótló, 1 pár finom vastag zokni, vatta, bőrzsír, rövidnadrág, nyári ing stb., amit írtam, és amit gondolsz még [...] Vigyázz, mert ha átkutatnak, akkor minden élelmiszert elkoboznak. Biztosabb, ha kevesebbet, de tömörebbet hozol. Nagyon szigorúan veszik az élelmiszercsomag becsempészését. Egy jobb pénzzacskó is kellene, kellene venni egy nagyon rendeset. Remélem, mindenre kiterjedt a figyelmem és minden közlésem eljutott

."

Az ország háborúba lépését követően a harctér és a hátország között a posta akadozott, és a századok mozgása is bizonytalanná tette a csomagok érkezését. A honvédeket is érintő problémákon túl a muszosokra szigorúbb rendszabályok

, továbbá a kézbesítést a kegyetlenkedő parancsnokok és keretlegények is megakadályozhatták. A szórakozó honvédek kedvelt hobbijai közé tartozott a küldemények megdézsmálása, a levelek szemétbe dobása és mindezt szívesen tetézték az üres csomagolópapír .

Mikor fogyott a készlet, akkor a nők sorra járták a rokonokat, ismerősöket. Főleg a szegényebb családoknál okozott problémát, ha egyszerre két-három férfit kellett a bevonuláshoz felszerelni. A csomagok sikeres megérkezése nagyon fontos volt, hiszen az elakadt élelmet, pokrócot, bakancsot pótolni komoly nehézségekbe ütközött. A feleségek és édesanyák leleményessége sokszor megtalálta a kiskapukat, kijátszotta a tilalmakat.

A nők 1944 tavaszától vidéken a gettósítás, deportálás, nyártól Budapesten a csillagos házba költözés, majd ősztől a pesti vagy nemzetközi gettóba hurcolkodás, illetve az őszi menetek megindulása kapcsán immáron nemcsak a katonakorú férfiaknak, hanem saját és többi családtagjaik számára is csomagolhattak. Megindult a fejtörés: mit célszerű vinni, mit muszáj itthon hagyni, mit kellene a szomszédokra bízni? Az értékek elrejtésével párhuzamosan valóságos ajándékozási hullám indult be, melynek haszonélvezői a keresztény rokonok, barátok, ismerősök lettek. A gyakorlati lebonyolítás során a női fejekből egészen meglepő szempontok is kipattantak: „Dr. Stark Lacihoz adtam minden fehérneműdet, mert a monogram, L. S. egyezett az

." A beregszászi gettósítás előtti csomagolás részleteinek bemutatása jól érzékelteti a helyzet nehézségét:

„Egy egész hétig csomagoltunk. Bőröndökben, táskákban, zsákokban. Nagy hátizsákot varrtam. Mindegyikünknek egyet. Úgy igyekeztünk csomagolni, hogy mindenkinek külön legyenek a dolgai. Sok-sok mindent csomagoltunk. Naponta szedtem ki egy álló hétig, átnéztem és újra csomagoltam. Még ezt nem tettem be a bőröndbe, azt a zsákba pakolom, ezt mindenképp magammal akarom vinni. Mikor idegesen elhatároztam, hogy nem nézem át a már fixre becsomagolt dolgokat, mert fáradt voltam, letört, ideges, újra átnéztem a fiókokat, szekrényeket és nem tudtam lemondani a még ott hagyott dolgokról, mert erre is, arra is nagy szükségem van, és nem tudom nélkülözni. Fájt a szívem, hogy ezt a sok kedves holmit másnak hagyjam. Újra át kellett nézni a bőröndöket és újra átcsomagolni. Legszívesebben mindent magammal vittem volna. De sajnos nem lehetett, nem volt hely [...]

Drága jó édesapám kért, hogy csak a legszükségesebb dolgokat vigyük magunkkal. Nem tudjuk, hol fogunk majd mindent eldobálni. S minden a legszükségesebb volt. Háromszori ágyhuzatra feltétlen szükség van. Törülközők, kevés asztalinemű, ruhák, testi fehérnemű, harisnyák, cipők és sok-sok apróság [...]

Az ismeretlen útra Édesanyám sütött, főzött. Szegény nagyon ideges volt, mennyit sírt, és hogy tönkrement egy pár nap alatt, az Apámmal együtt. A sütésnél én is segítettem. Vajas pogácsát, mákost, dióst, tekercset, kekszet és még olyan dolgokat készítettünk, ami sokáig eláll. Sok konzervet vásároltunk, aszalt gyümölcsöt, sok háztartási cikket, mert mindenre szükség

."

Mindez újrakezdődött, mikor a vagonírozás hírére a gettóban kipakolt holmit újra be kellett csomagolni. Igaz, ekkorra a csendőrök jóvoltából a készlet már a korábbi töredékére apadt. Csak utóbb vált világossá az emlékirat szerzője számára, milyen felesleges munkát végzett:

„Megkezdődött tehát a lázas készülődés. Egy perc alatt a gettó egy felbolydult hangyabolyhoz hasonlított. Zűrzavar, kiabálás, sírás, jajgatás. Felszedtünk magunkra annyi ruhát, fehérneműt, amennyit csak tudtunk. Egy hátizsákban az élelmet, egy másikban ruhát, fehérneműt a megengedett számban. A kézitáskámban sok-sok apróság, ami mind nélkülözhetetlen. Drága lapjaid, mind, ami dátum szerint volt összerakva, hogy az első laptól az utolsóig olvashassam, sorban. Sok kis amatőr kép, kedves, vidám családi képek. Ezen kívül képek együtt strandon, kiránduláson, az utcán és házunk táján, kedves mind. Hányszor néztem őket naponta. Rózsaszínes tábori lapok, melyeken írni fogok tudni Neked, Sanyikám, bárhová is megyünk. Milyen naiv voltam, Istenem.

A csomagolást siettették, aztán útbaigazítást adtak, hogy csomagoljunk, hogy szét ne hulljon, mert ha küldik utánunk, nem lesz idejük a széthullott csomagokkal bíbelődni. Az ágyneműt lehetőleg varrjuk be valamibe. Nem is tudtuk, hogy hol kezdjünk hozzá. Az ágyneműt bevarrtuk az ágytakaró belsejébe, jól erősen, ahogy mondták, ráírtuk a nevünket. Pontosan csináltuk, hogy megkapjuk majd. Három legkedvesebb ágyrendemet húztam fel még otthon. A rózsaszínt, a loxot, és a fehér világoskék angol szélűt. A kispárnát kézbe vinni hagytuk, mert ebben volt a pénz bevarrva és az úton lesz mire lehajtani Drága Szüleimnek a fejüket. A nagy ládába összeraktuk a téli kabátot, ruhákat, fehérneműt, cipőket és lelakatoltuk. A kulcsot magunkhoz vettük. Az ennivalót külön csomagoltuk. Még volt időnk kifőzni a raktáron lévő tojást, amit nem rég Kroo Béláék küldtek ki. Mire mindennel elkészültünk volna, a „Kamarás" figyelmeztetett bennünket, hogy mindent magunkkal vihetünk: értéket, pénzt, aranyat, és ha esetleg a gerendákban rejtettük volna el, vegyük elő, mert a barakkokat úgyis felégetik, mikor elmentünk [...]

Kijött a kamarás a csendőrökkel. Jobbra át-ot vezényeltek csomagok nélkül, mint akiket meg akarnak számolni. A csendőr durva hangon intette rendre a mozgolódó sorokat. Aztán elindították a menetet. Elindultunk, de rémülten láttuk, hogy egyenesen az előállított vagonokhoz irányítottak bennünket. Egymástól kérdeztük, mintha valamelyikünk is tudott volna kielégítő választ adni. A csomagokkal, mi lesz? Te jó Isten, Apuka kabát nélkül van. Ott maradt a csomagokon letéve, nagyon meleg volt, és nem vette fel. A retikülöm is letettem, amikor felsorakoztunk és benne van minden, amire szükségem van. A Sanyi lapjai, a képek stb. Talán megkapom, mert vagy kihozzák, vagy utánunk küldik. Közben mindig visszanézünk, hogy lehetséges az, hogy nem fogjuk megkapni az otthagyott dolgainkat, hanem gazdátlanul ott maradnak, és meg ezt a keveset is el fogják venni? Ez nem lehet! Azt az embertelenséget megcsinálni? De később rájöttünk, hogy

."

A nők tárgyaikhoz való ragaszkodásának és az egyes tételekről való lemondás - kezdeti -határozott elutasításának eredményeképpen olykor a legelképesztőbb tételek kerültek a hátizsákokba. Egy jómódú polgárcsaládból származó asszony az 1944 októberében Budapestről Hegyeshalom felé indított gyalogmenetre például annyi csomagot talált összeszedni magának, hogy a velük lévő férfiakkal szállítatta azokat, élelemmel, pénzzel honorálva szolgálatukat. A férjétől házassági évfordulóra kapott fél literes kölni akkor tört össze, mikor egyikük véletlenül leejtette a rábízott táskát. Mokett terítő, matlassé pongyola, angóra kendő, gyapjútakaró: ezek mind-mind a menetfelszerelés részét képezték. Mindez egyszerre a naivitás és a rutintalanság bizonyítéka is volt. Tulajdonosuk a ravensbrücki női táborban keserűen gondolhatott vissza arra, hogy e tárgyak pótolhatatlannak tűnő értéket jelentettek számára kálváriája kezdetén, melynek a végére az életén kívül egyebe nemigen maradt, és annak megóvása is meglehetően kétségesnek

.

A tárgyak megőrzése szimbolikusan a régi élet, a szabadság és a biztonság megőrzését testesítette meg, és mikor a kifosztottság állapotában felbukkant egy-egy darab ezen érzésekkel és emlékekkel megtöltött darabok közül, akkor az elkeseredettség visszatükröződött rajtuk. Szó szerint ez történt 1944. október 14-én, egy nappal a Szálasi-féle hatalomátvétel előtt a majdani gettó-utcák egyikében: „Elmentünk a Dohány utcában egy tükörüzlet előtt is, ahol én elkezdtem nevetni, mert eszembe jutott, hogy nem is olyan régen még itt alkudoztam egy barokk tükörre, minden vágyam az volt, hogy ezt megkapjam. Itt lóg még mindig a tükör, de hol vagyok már én

."

Hogy a barokk tükörben saját nyomorúságát meglátó Weisz Imréné életében milyen fontos szerepet töltöttek be a privát élet kellékei, az legjobban a Pozsonyi út egyik védett házába kerülésekor bizonyosodott be. Ekkor ugyanis első dolga volt a régi lakó fényképeit, cipőit, és kézimunkáit gondosan összerakni - a törékeny holmit a szekrénybe pakolni, a többit a rekamié ágyneműtartójába -, mondván, hogy szeretne az illetőnek mindent rendesen megőrizni. A főváros ostroma ekkor már küszöbön állt, mindenki a túlélésért küzdött, senkinek sem jutott eszébe, hogy idegen emberek fényképeit menekítse. Ebben az asszonyban azonban munkálkodtak a „boldog békeidők" normái, az emberi együttélés alapszabályai, amelyek arra késztették, még ezen ínséges időkben is a tőle telhető módon tartsa tiszteletben egy másik ember személyes életterét és annak berendezéseit,

.

 

Ezen a napon történt november 17.

1902

Megszületik Wigner Jenő magyar származású amerikai fizikus, Nobel-díjas († 1995)

1903

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, rövidítve RSZDRP két frakcióra oszlik: bolsevik, mensevik.

1922

Megszületik Stanley Cohen Nobel-díjas amerikai biokémikus.

1938

Olaszországban érvénybe lépnek a zsidóellenes törvények.

1939

Kilenc cseh diákot kivégeznek a náciellenes tüntetések miatt, melyek Jan Opletal halála kapcsán robbantak ki. Több egyetemet bezárnak és...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak – II.

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es október 15-én. A most megjelenő 4. számban egymástól teljesen eltérő személyes sorsokkal ismerkedhetünk meg. Első írásunk szerzője, Veres Emese-Gyöngyvér az első világháborús barcasági csángó hősök nyomait követve jutott el a bécsi hadtörténeti levéltárba, ahol ráakadt a nagyszebeni August von Spiess ezredes mindeddig ismeretlen, német nyelvű hadinaplóira. Ezekből közlünk most egy rövid, magyarra lefordított részt. Cseres Judit és Gergely Ferenc a több mint negyedszázada elhunyt Kossuth-díjas író, Cseres Tibor 1956-os naplójegyzeteit adja közre. Ezek hűen tükrözik az író akkori lelki állapotát, a forradalom és szabadságharc eseményeihez való viszonyát. Garadnai Zoltán és Illyés Mária forrásközlése egy másik neves író, Illyés Gyula François Mitterrand francia elnökkel való 1982. július 9-i négyszemközti találkozóját ismerteti francia források alapján. Az eddigieknél árnyaltabb megvilágításba helyezi a francia elnök ott elhangzott szavait, és bemutatja Illyés Gyula szerepét a magyar–francia kapcsolatok történetében. Zubovits Fedor, a legendás katona, feltaláló, diplomata, sport- és közéleti ember gazdag életpályájáról korábban már több írás is megjelent az ArchívNetben. Kazareczki Noémi ezúttal a huszárkapitány lovagias afférjait és peres ügyeit tárja az olvasó elé. Összeállításunkat Salga Kristóf zárja, aki egy régiségpiacon vásárolt könyv lapjai közül véletlenül előkerült két magánlevelet ismertet. Mindkettőt Magyarországról kitelepített németek írták szigetcsépi ismerőseiknek 1948-ban. E levelek is tanúsítják, hogy a hazájukból elűzött németek nem szakították meg a kapcsolatot Magyarországgal, és továbbra is összeköttetésben maradtak korábbi jó ismerőseikkel, barátaikkal.

Budapest, 2019. október 15.

A szerkesztők