Női szerepek, női terhek a vészkorszakban

„Szürke arcomon a pír / Szemem szürke könnyet sír.”

„Tegnap is megszégyenítettek, még most is vér szökik az arcomba, ha rágondolok. A villamoson egy nő átadta a helyét nekem, két nő megszólalt: nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön. Azt kérdezem, nem látja-e, hogy fállapotos vagyok, azt feleli: na és, de zsidó! Vártam, hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét, elfordította a fejét. Rémes volt. Alig vártam, hogy lenn legyek a villamosról.”

A női test megpróbáltatásai

 

A férfiak is foglalkoztak - ha nem is olyan hangsúlyosan - a testükkel, visszaemlékezéseikben megemlítik, hogy mikor a táborban fürdési lehetőséghez jutottak és levetkőztek, megdöbbentette őket a ruhák alá rejtett csontkollekciók látványa. Testük megváltozását a nőkkel ellentétben ők többnyire fizikai állapotuk leromlásaként élték meg.

A táborba érkezés első napján a fertőtlenítőbe meztelenre vetkőzve sorakoztak fel a női foglyok, a felügyeletet ellátó SS-ek kinevették, kigúnyolták őket. Még véget sem ért a táborban töltött első nap, de ezen élmények realizálása sokukban messzemenő következtetéseket szült. Néhányan a teljes megsemmisülésként élték meg ezt a tortúrát, úgy érezték, életük egy fejezete ezzel lezárult. A bőrük maradt meg rajtuk, amit egyedül sajátjuknak mondhattak, hiszen a hajuktól is azonnal megfosztották őket. A kötelező nyári kopaszság a legtöbb lágerben előírás volt, télen a fejbőr tetején a homloktól a tarkóig három cm széles csíkot kellett a hajból kivágni, a láger szótárban ezt a részt Himmler-sétánynak vagy tetűútnak

.

A későbbi megpróbáltatások fényében ugyan a „kisebb" személyes tragédiákat alkották a kopaszítások, mégis erős jelentéstartalmuk volt. A nők egyediségüktől való megfosztásának speciális formái, általános gyakorlatai voltak. Pécsi Katalin szerint, amikor a nők a hajuk elvesztéséről írtak visszaemlékezéseikben, akkor nem mellékes témákat emeltek be a szenvedés nagy toposzaiba, mivel ezeknek az eseményeknek óriási volt kifejezőerejük. Önmagán túlnő minden egyes motívum jelentése és általuk ábrázolhatóvá válik a „

"

A kopaszsággal való szembesülés fájó pont. A nők szinte nem ismertek egymásra, ekkori énjünket nem azonosították korábbi önmagukkal: „Négyen voltunk most együtt, és átmentünk egy másik szobába, ahol csupa ismerős volt. Itt néztem először tükörbe, vagyis egy ép ablaküvegbe. Elszörnyedtem. Egy fénylő, kopasz fejű borzalmas szörnyeteg nézett velem szembe [...] A sok idegen között ismerős arcra szerettem volna bukkanni. Végre megláttam Ilát, illetve valami torzs, kopasz alakot, aki valaha Ila

"

Az Auschwitzból munkára szállított nők haja lassan visszanőtt, ezért is nagyon kegyetlen büntetésként élték meg egy Leipzig közeli gyárban az újabb kopasztást: „Azt a szokást vettük fel, hogy a WC-ben találkoztunk és mondtuk el, amit napközben a gyárban hallottunk. Az egyik januári napon rajtakapták két társunkat, hogy sokáig időznek a WC-ben. Büntetésül újra kopaszra nyírták sok leány fejét, és ők fedetlen fővel dolgoztak a tető nélküli termekben. Akkor határoztuk el, hogy ha mi egyszer megszabadultunk, lenyírjuk az

haját." Ezen szándékukra Gábor Sándorné a felszabadulás utáni napokról szóló beszámolójában is utal. A gyalogmenetben lassan eltűntek mellőlük az őket őrző nők, a visszaemlékező szerint ekkor nem a retorzión járt az eszük, minden erejükkel a túlélésre koncentráltak, ennek ellenére a bosszú-hajnyírás elmaradását szívből .

8. kép:
Trepper Pálné kérvénye a 101/85. tábori munkásszázad parancsnokságához
Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, 2011.722.14

A vészkorszak alatti üldöztetést elszenvedők egyik nagyon speciális csoportját képezik az áldott állapotban lévő nők, ugyanakkor az ő sorsuk megismerése által válik teljessé a női szenvedéstörténet. Most két ilyen történet következik, az egyik főszereplője terhesen került a koncentrációs táborba, a másik pedig a fővárosban élte át és túl az egyre nehezebb hónapokat.

Somogyi Sándorné akkori férjét, Lacit 1943-ban hívták be munkaszolgálatra, ekkor még nem voltak két éves házasok: „Lacit egyszer engedték haza, 1944. március 19-én, nevezetes napon, a németek bevonulásakor. Olyan haláli fáradt volt, hogy azonnal lefürdettem, és ágyba dugtam. Le volt nagyon fogyva. Délután már vissza kellett mennie a körletbe. Ekkor láttam őt életemben utoljára. Azért egy kis ajándékot sikerült kapnom. Egy hónap múlva kiderült, hogy állapotos

"

Auschwitzban a szelekciókor még nem derült fény állapotára, így az egészséges nők közé került. Mivel a munkára való folyamatos válogatások alkalmával anyaszült meztelenül kellett a foglyoknak az SS-felügyelők előtt elsétálniuk, ezért terhességének látható jelei nem maradhattak titokban. Kétszer is elkapták, és agyba-főbe verték az állapotos asszonyt. Majd 68 sorstársával együtt egy kórházbarakkba került. Itt önként jelentkezhettek injekciózásra, aki erre rászánta magát, az ígéretet kapott, hogy nem esik bántódása. Somogyi Sándorné látva, hogy a többi nő, akiket kísérletezés céljából Mengele laboratóriumába vittek, mind odavesztek, jelentkezett:

„Nekem kb. egy nap múlva elindultak a fájások, összesen három injekciót kaptam, de három napig tartott, míg megszültem. Egy kolozsvári orvosnő segített a szülésnél, ő is megszenvedett velem, olyan nagyon nehéz szülésem volt, talán azért, mert még csak a nyolcadik hónapban voltam. Kislány lett, és ha élne, Juditka lett volna. Azonnal papírba csomagolták, és már vitték is kifelé, mikor elkezdtem üvölteni, hogy legalább mutassák meg. Visszahozták, egy pillanatra széthajtották rajta a papírt. Egy gyönyörű, ép és egészséges, kis dundi baba volt. Ekkor 1944. október 10-e volt."

Három nappal ezután kiürítették a kórházbarakkot, a megmaradt tizenhét nő a szülés után már újra egészségesnek számított, ezért munkára vezényelték őket a többiekkel

.

Weisz Imréné már szíve alatt hordta gyermekét, mikor a Sztójay-kormány első rendeletei megjelentek az újságokban. Naplójában az üldözés részleteinek elmesélése mellett nagyon kifejezően és érzékletesen rögzíti azon élményeit, vívódásait, kétségbeeséseit is, melyek áldott állapotához kötődtek. Ezek egy része a fizikai nehézségekkel állt kapcsolatban, más részük pedig a környezetében lévők - legyenek azok ismerősök, vagy idegenek - magatartásával.

 

„Április 22.

Nagy plakátok hirdetik az utcákon; nekünk nem szabad tejet, tojást, vajat enni. Én, mint másállapotos kapok ugyan tejet, de csak a felét, mint a ker.[keresztény] állapotos. Lassan szeretnének minket

.

Május 4.

Tegnap is megszégyenítettek, még most is vér szökik az arcomba, ha rágondolok. A villamoson egy nő átadta a helyét nekem, két nő megszólalt: nézd, milyen fontos, hogy a zsidó leüljön. Azt kérdezem, nem látja-e, hogy állapotos vagyok, azt feleli: na és, de zsidó! Vártam, hogy valaki szólni fog mellettem, de még az a nő is, aki átadta a helyét, elfordította a fejét. Rémes volt. Alig vártam, hogy lenn legyek a villamosról.

Június 16.

Félek ezektől a napoktól, a csomagolástól, a dolgok elhelyezésétől, a sok megrázkódtatástól. Pedig megfogadtam, hogy nagyon fogok vigyázni magamra. Egy testileg és lelkileg egészséges gyereket akarok a világra hozni. Ezt akármilyen eszközökkel is meg fogom tartani.

Tegnap nagyon felizgatott, amikor megtudtam, hogy Győzőék kisfia pár napos korában meghalt. Bebeszéltem magamnak, hogy ezek az idők hozzák az életképtelen gyerekeket. Talán én is hiába viselem végig. Rettenetes volna. De biztatom magam, nem lehet, mert én annyira kívánom azt a gyereket, hogy még a legrosszabb helyzetben sem gondolnám, hogy jobb lenne most nélküle, hogy az én akarásom elég kell, hogy legyen arra, hogy valami jót, szépet hozzak a világra.

Ezzel a hangulattal mentem el B. dr.-ékhoz. Hivatott, gondolom, valami fontosat akar. Őt már nem találtam otthon, de a felesége is el tudta mondani, mi az a fontos. Nagyon rossz hírek vannak biztos helyről a deportálásunkról, ezért indítassam meg azonnal a szülést, hogy addigra, mire rám kerül a sor, én már egészséges legyek. De hiszen csak a 8. hónap elején vagyok. Nem lesz ez a gyerekre nézve veszélyes? - kérdem. De igen, mondja, számolni kell azzal, hogy a gyerek nem marad meg, de most nem az a fontos, hanem csak én, mert egy későbbi szülés valahol útközben kórház, orvos nélkül, mindkettőnkre nézve katasztrofális lehet.

Zokogtam. Nem, nem teszem meg. Én mindenáron akarom ezt a gyereket, nem ölöm meg. Ha megtenném, ez azt jelentené, hogy feladtam a reményt és akkor az én életemet sem akarom menteni.

Június 25.

Idegesen vártam a kocsit, akkor üzentek, hogy nem tudnak jönni, gondoskodjak másik kocsiról. Nagyon megijedtem, mit csináljak most, ha nem tudok elmenni estig, internálnak, vagy ha elmegyek, mit tudok egyedül a kezembe

. Leszaladtam az utcára és ott minden kocsit megállítottam, könyörögtem nekik, vigyék el a holmimat. Hallani sem akartak róla, mert még vagy nem voltak készen a munkájukkal, vagy már annyira fáradtak voltak az emberek, hogy nem bírták a munkát. Sírva szaladgáltam az utcán a nagy hasammal, integetve minden kocsinak, de a legtöbb meg sem állt.

Június 30.

Ma mindenki csak a deportálásunkról beszélt... Mi sem vagyunk kivételek. Az egész országban már végrehajtották. Pont most, mikor úgy közeledik a szülés. Mit csináljak? Hogyan fogok szülni? Nem tudok sehová sem befeküdni, még azt mondják, hogy csak szülési fájdalmakkal, de mit csinálok, ha 5 óra után jönnek rám a fájdalmak, akkor nem mehetek ki az utcára, és orvos sem jöhet hozzám. Nem szeretnék itt a lakásban szülni, minden felkészültség nélkül. Mit csinálok, ha a szülési fájdalmak légó alatt jönnek rám. Mind egy-egy fájdalom, egy kínzó

.

 

Weisz Imrénének szerencséje volt, újszülöttje igen hamar alkalmazkodott a magyarországi zsidóellenes rendszabályokhoz, és a kijárási tilalom beállta előtt jött világra. Július 19-én - a sikeresen lebonyolított kórházba szállítás után - megszületett Évike.

 

Július 23.

Tegnap olvastam egy cikket, amiben az újságíró felháborodva ír arról, hogy a zsidó nők propagandaszerűen szülik most a gyerekeket, és hogy ezt meg kell akadályozni.

A szobában van még P.né és É.né, É-né nem tud semmiről, ő keresztény. Minket ugyan sajnál, de fogalma sincs róla, mi az, ami velünk történik. Ma már hazamegy, és mi irigykedve kérdezzük P.nével egymástól, miért különb ő nálunk, miért mehet most nyaralni a gyerekekkel, felvehet segítséget, szabad lehet, és nem érez semmit a mi nyomorúságunkból. P.né még nálam is elkeseredettebb. A napokban várja a gyereket, de nem kívánja őt, fél tőle, hogy most csak teher lesz. Én csodálkozva hallgatom őt, hogy meri kimondani, hogy minek szül ő gyereket, minek egy zsidó gyerekkel több a

"

Ezen a napon történt december 12.

1940

Aláírják a magyar–jugoszláv „örök barátsági szerződést”.

1941

A második világháborúban Nagy-Britannia hadat üzen Bulgáriának és Magyarországnak, Románia az Amerikai Egyesült Államoknak és India...Tovább

1981

A KISZ KB e napra szervezett békemenete lényegesen különbözött a fiatalok eredeti elképzeléseitől. A békemenet az ország összes...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők