Osztály[-ismétlés elleni]harc a szovjet pedagógiában, 1952

A Közoktatásügyi Minisztérium Köznevelés c. folyóiratának 1952. március 15-ei számában fölöttébb érdekes írás látott napvilágot a magyar pedagógusok okulására. Az osztályismétlés, mint akkoriban minden, e kérdéskör is ideológiai köntösbe burkolva bukkant fel. A cikkből megtudhatta az érdeklődő olvasó, hogy bár sok a bukás még a szovjet iskolákban is, de a tanulók „harcolnak azért, hogy mindenkinek négyes és ötös osztályzata legyen.”

A Közoktatásügyi Minisztérium Köznevelés c. folyóiratának 1952. március 15-i számában (VIII. évf.) fölöttébb érdekes írás látott napvilágot a magyar pedagógusok okulására: bizonyos N. F. Panfilenkó: Harc az osztályismétlés leküzdéséért c. munkája (eredetije a Szovjetszkaja Pedagogika 1950. július 7-ei számában jelent meg). Némi pikírt gúnnyal azt is mondhatnánk, hogy lám, a régi tétel, amely szerint a szovjet tudomány fél évszázaddal előzi meg korát, ismét beigazolódott, a helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Nem pusztán arról van szó, hogy a gyermekek lélektani fejlődés szempontjából nem jó, ha osztályismétlésre kényszerülnek a nebulók: mint akkoriban minden, e kérdéskör is ideológiai köntösbe burkolva bukkant fel. A cikkből megtudhatta az érdeklődő olvasó, hogy bár sok a bukás még a szovjet iskolákban is, de a jeles szerző egyúttal arról is biztosított mindenkit, hogy - a kor és a rendszer militáns hangulatának megfelelően - a tanulók "... harcolnak azért, hogy mindenkinek négyes és ötös osztályzata legyen."

A haladó szovjet pedagógia rendkívüli eredményeire fogékony magyar olvasóközönség ezt nyilván örömmel olvasta, de szerencsére tanáraink nem csupán olvastak! Panfilenkó írása ugyanis valóságos lavinát indított el, a téma újra és újra felbukkant a Köznevelés hasábjain. Ez természetesen: hiszen ha még a szovjet iskolákban sem sikerült leküzdeni az osztályismétlést, nyilvánvaló, hogy a magyar pedagógusoknak fokozott mértékben szembesülnek a kapitalista pedagógia e nehéz örökségével. Hogy ne legyen kétség afelől, hogy a magyar pedagógusok is megszívlelik és a gyakorlatban is igyekeznek hasznosítani az előttük járó szovjet tudomány kétségbevonhatatlan eredményeit, az Bozán H. Béla Az osztályismétlés ellen c. írása hivatott igazolni igazolta, amely 1952. július 1-én jelent meg ugyancsak a Köznevelésben. A szerző Panfilenkó művének laudatiójával indít: "Ez a cikk egyszerűen és világosan vezet rá bennünket, magyar nevelőket is arra, hogy felismerjük feladatuk lényegét. [...] A szovjet pedagógia ismerte fel először az elmaradás problémáját, mint az osztályismétlés okát, s tett kísérletet ennek kiküszöbölésére a tanulókkal való egyéni foglalkozás útján. Az eredmények átütő sikert jelentettek. [...] A cikk nyomán kezdtem önmagamat és a látogatások alkalmával kartársaimat figyelni és munkánkban szintén tapasztaltam azokat a káros jelenségeket, amelyeket Pamfilenkó is ki kellett küszöbölnie munkája eredményessége érdekében. [...]Harcunk sikere azon múlik, hogy a szovjet nevelők tapasztalatait helyesen értékeljük."

S a "szovjet nevelők" természetesen nem hagyták cserben a módszereiket ismertetését emésztő kíváncsisággal váró magyar kollégákat. A Köznevelés 1952. szeptember 15-i számában afféle összefoglalásként újabb érdekes írás jelent meg, ezúttal egyenesen L. Dubrovina, az OSZSZSZK közoktatásügyi miniszterének első helyettese tollából (ennek eredetije, mint azt a lap olvasóival is tudatták, az Ucsityelszkaja Gazeta 1952. évi 68. számában látott napvilágot). A tanulmánynak már a címe is rímelt a fentebb idézett írásokéra: Az osztályismétlés elleni harc. "A folyó 1951-52-es tanév tavaszi vizsgáinak eredménye szerint [az OSZSZK] számos határ területén, megyében és autonóm köztársaságban nem csak, hogy nem csökkent az ismétlés százaléka, hanem kissé még emelkedett is (Novgorod és Pazkov megyében, a Kabardai és Mordvin ASZSZK-ban, Leningrád és Omszk városokban stb)." - szögezte le rögtön az elején a nyilván a magyar olvasó számára is sokkolóan ható szomorú tényeket a miniszterhelyettes, majd e megállapítást azzal is kiegészítette, hogy a matematika mellett a nemzetiségi területeken főleg orosz nyelvből, illetve emellett saját anyanyelvükből érnek el kimagaslóan rossz eredményeket a tanulók." Szerencsére azonban a kiváló összegző tanulmány azt is egyértelművé tette, hogy van kiút, épp csak ennek megtalálásához meg kell vizsgálni az okokat. Így pl. a következő problematikus gócpontot: "Az Úttörő- és Komszomolszervezet iskolai szerepének lebecsülése odavezet, hogy sok iskolában még az úttörők és a Komszomol-tagok közt is igen sok a rossz tanuló."

Vagyis, mint abban a korban és abban a rendszerben minden, az osztályismétlés elleni harcot is ideológiai alapon kell megkezdeni. E feltevés alighanem önmagáért beszél. A továbbiakban minden más kommentár nélkül L. Dubrovina fentebb idézett cikkét közöljük, reményeink szerint immár egyszerűen mint az '50-es évek jellemző dokumentumát, olyat, amelyet a pedagógusok közül ma már legfeljebb csak a történelemtanárok használhatnak - történeti forrásként.

Ezen a napon történt október 24.

1917

Első világháború: A tizenkettedik isonzói csata kezdete. Az osztrák-magyar támadó csapatok Caporettónál áttörik az olasz frontot, átkelnek...Tovább

1929

„Fekete csütörtök” a New York-i tőzsdén, e napon robban ki az 1929-től 1933-ig tartó gazdasági világválság.

1937

Szálasi Ferenc megalapítja a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot.

1956

A DISZ KV mintegy hattyúdalaként jelent meg egy nyugalomra intő közlemény a Népszavában, amelyben az előző napi események okát a párt PB...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők