Osztály[-ismétlés elleni]harc a szovjet pedagógiában, 1952

A Közoktatásügyi Minisztérium Köznevelés c. folyóiratának 1952. március 15-ei számában fölöttébb érdekes írás látott napvilágot a magyar pedagógusok okulására. Az osztályismétlés, mint akkoriban minden, e kérdéskör is ideológiai köntösbe burkolva bukkant fel. A cikkből megtudhatta az érdeklődő olvasó, hogy bár sok a bukás még a szovjet iskolákban is, de a tanulók „harcolnak azért, hogy mindenkinek négyes és ötös osztályzata legyen.”

A Közoktatásügyi Minisztérium Köznevelés c. folyóiratának 1952. március 15-i számában (VIII. évf.) fölöttébb érdekes írás látott napvilágot a magyar pedagógusok okulására: bizonyos N. F. Panfilenkó: Harc az osztályismétlés leküzdéséért c. munkája (eredetije a Szovjetszkaja Pedagogika 1950. július 7-ei számában jelent meg). Némi pikírt gúnnyal azt is mondhatnánk, hogy lám, a régi tétel, amely szerint a szovjet tudomány fél évszázaddal előzi meg korát, ismét beigazolódott, a helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Nem pusztán arról van szó, hogy a gyermekek lélektani fejlődés szempontjából nem jó, ha osztályismétlésre kényszerülnek a nebulók: mint akkoriban minden, e kérdéskör is ideológiai köntösbe burkolva bukkant fel. A cikkből megtudhatta az érdeklődő olvasó, hogy bár sok a bukás még a szovjet iskolákban is, de a jeles szerző egyúttal arról is biztosított mindenkit, hogy - a kor és a rendszer militáns hangulatának megfelelően - a tanulók "... harcolnak azért, hogy mindenkinek négyes és ötös osztályzata legyen."

A haladó szovjet pedagógia rendkívüli eredményeire fogékony magyar olvasóközönség ezt nyilván örömmel olvasta, de szerencsére tanáraink nem csupán olvastak! Panfilenkó írása ugyanis valóságos lavinát indított el, a téma újra és újra felbukkant a Köznevelés hasábjain. Ez természetesen: hiszen ha még a szovjet iskolákban sem sikerült leküzdeni az osztályismétlést, nyilvánvaló, hogy a magyar pedagógusoknak fokozott mértékben szembesülnek a kapitalista pedagógia e nehéz örökségével. Hogy ne legyen kétség afelől, hogy a magyar pedagógusok is megszívlelik és a gyakorlatban is igyekeznek hasznosítani az előttük járó szovjet tudomány kétségbevonhatatlan eredményeit, az Bozán H. Béla Az osztályismétlés ellen c. írása hivatott igazolni igazolta, amely 1952. július 1-én jelent meg ugyancsak a Köznevelésben. A szerző Panfilenkó művének laudatiójával indít: "Ez a cikk egyszerűen és világosan vezet rá bennünket, magyar nevelőket is arra, hogy felismerjük feladatuk lényegét. [...] A szovjet pedagógia ismerte fel először az elmaradás problémáját, mint az osztályismétlés okát, s tett kísérletet ennek kiküszöbölésére a tanulókkal való egyéni foglalkozás útján. Az eredmények átütő sikert jelentettek. [...] A cikk nyomán kezdtem önmagamat és a látogatások alkalmával kartársaimat figyelni és munkánkban szintén tapasztaltam azokat a káros jelenségeket, amelyeket Pamfilenkó is ki kellett küszöbölnie munkája eredményessége érdekében. [...]Harcunk sikere azon múlik, hogy a szovjet nevelők tapasztalatait helyesen értékeljük."

S a "szovjet nevelők" természetesen nem hagyták cserben a módszereiket ismertetését emésztő kíváncsisággal váró magyar kollégákat. A Köznevelés 1952. szeptember 15-i számában afféle összefoglalásként újabb érdekes írás jelent meg, ezúttal egyenesen L. Dubrovina, az OSZSZSZK közoktatásügyi miniszterének első helyettese tollából (ennek eredetije, mint azt a lap olvasóival is tudatták, az Ucsityelszkaja Gazeta 1952. évi 68. számában látott napvilágot). A tanulmánynak már a címe is rímelt a fentebb idézett írásokéra: Az osztályismétlés elleni harc. "A folyó 1951-52-es tanév tavaszi vizsgáinak eredménye szerint [az OSZSZK] számos határ területén, megyében és autonóm köztársaságban nem csak, hogy nem csökkent az ismétlés százaléka, hanem kissé még emelkedett is (Novgorod és Pazkov megyében, a Kabardai és Mordvin ASZSZK-ban, Leningrád és Omszk városokban stb)." - szögezte le rögtön az elején a nyilván a magyar olvasó számára is sokkolóan ható szomorú tényeket a miniszterhelyettes, majd e megállapítást azzal is kiegészítette, hogy a matematika mellett a nemzetiségi területeken főleg orosz nyelvből, illetve emellett saját anyanyelvükből érnek el kimagaslóan rossz eredményeket a tanulók." Szerencsére azonban a kiváló összegző tanulmány azt is egyértelművé tette, hogy van kiút, épp csak ennek megtalálásához meg kell vizsgálni az okokat. Így pl. a következő problematikus gócpontot: "Az Úttörő- és Komszomolszervezet iskolai szerepének lebecsülése odavezet, hogy sok iskolában még az úttörők és a Komszomol-tagok közt is igen sok a rossz tanuló."

Vagyis, mint abban a korban és abban a rendszerben minden, az osztályismétlés elleni harcot is ideológiai alapon kell megkezdeni. E feltevés alighanem önmagáért beszél. A továbbiakban minden más kommentár nélkül L. Dubrovina fentebb idézett cikkét közöljük, reményeink szerint immár egyszerűen mint az '50-es évek jellemző dokumentumát, olyat, amelyet a pedagógusok közül ma már legfeljebb csak a történelemtanárok használhatnak - történeti forrásként.

Ezen a napon történt február 20.

1938

Svájcban népszavazással arról döntenek, hogy a rétoromán legyen a nemzet negyedik hivatalos nyelve.

1945

Az SZDP és az MKP összekötő bizottsági ülésén a szociáldemokraták bejelentették, hogy fenntartják az önálló pártifjúsági mozgalom létre-...Tovább

1962

John Glenn az első amerikai űrhajós, megkerüli a

1999

A Szojuz TM–29 űrhajóval elindul az első szlovák űrhajós, Ivan Bella.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

„A demokrácia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése. Meg kell szüntetni azt a tarthatatlan állapotot, hogy a magyar nép ellenségeinek zöme az egyházak, elsősorban a római katolikus egyház palástja mögé búvik.” Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkárának 1948. január 10-én elhangzott szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy a fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig – mint minden vélt vagy valós ellenfele esetében – annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. A katolikus egyház megosztása és a hívők elbizonytalanítása érdekében létrehozták a rendszert hűen kiszolgáló ún. békepapi mozgalmat, majd a diktatúra egyházpolitikai programja végrehajtása céljából az Állami Egyházügyi Hivatalt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Az MSZMP KB 1958. július 22-i határozata ennek szellemében vonta le a következtetést: „a szocializmus építésének korszakában az egyházak még hosszú ideig fennmaradnak, ezért megsemmisítve a klerikális reakció ellenforradalmi kísérleteit, az egyházakkal pozitív együttműködésre törekszünk.” A Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett korszak egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Ez vezetett a Vatikán és a magyar kormány közötti 1964-es Részmegállapodás megkötéséhez. A megegyezés tovább erősítette a nyugati körökben „liberálisnak” tartott kádári Magyarország pozitív imázsát, a magyar katolikus egyháznak pedig – bár érdemben nem javított helyzetén – a püspöki székek betöltése révén lehetőséget nyújtott az építkezésre. Jóval később, az 1980-as években, a szocializmus válsága közepette a Kádár-korszak egyházpolitikája defenzívába kényszerült, az évtized végéig pedig teljesen összeomlott.

Az ArchívNet idei 5–6. összevont számának fő témája tehát: „Egyház és vallás a kommunista diktatúrában”. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 5-ös szám 2018. december 17-én, míg a 6-os 2018. december 29-én jelenik meg.

Budapest, 2018. december 17.

A szerkesztők