Szövőnők a „Karády szobában”: élmunkás és sztahanovista üdülések

„Horváth Edével és Kék Zoltánnal Galyatetőn voltam a jó munkáért. Én olyan gyönyörű helyen életemben nem voltam, pláne mikor megmondták, hogy a szoba, ahol laktunk, Karády Kataliné volt. Lent gyönyörű fürdő volt, gyönyörűen sütött a nap. Gondoltam, megpróbálok síelni. Fölcsatoltam a sílécet, hát jött a busz. Dudált, de én nem tudtam se jobbra, se balra menni. A busznak kellett megállni.”

Bevezetés 

Elsősorban propagandisztikus érdekeket szolgált egy olyan új szokás kialakítása a hatalom által teremtett "munkáselitnél", az élmunkásoknál és sztahanovistáknál, amely korábban szinte kizárólag a polgárságra volt jellemző. Hasonlóképp volt ez a szervezett üdülés lehetőségével is. Az élmunkásüdülések az összes üdültetésnek csak igen kis hányadát tették ki, mégis - erősen politikai és propaganda-jellegüknél fogva - jól elkülöníthető "üdültetési-típusba" tartoznak. Felnőtt üdülésben több százezren részesültek a szakszervezeten keresztül az adott időszakban, de közöttük is igen magas a "munkában kitűnt dolgozók" aránya.

A "munkában élenjárókat" ingyenes üdüléssel először 1947 júniusában jutalmazták. Az IBUSZ 1947 júniusában 25-én és augusztus 14-én egy-egy nyaraló vonatot indított Abbáziába, az Adriai-tenger partjára. 1948-ban a SZOT-nál problémák adódtak az élmunkások üdültetésével kapcsolatban, mivel a jugoszláv szakszervezetekkel megkötött üdülési cseremegállapodás - amely keretében a jugoszláv tengerpartra utazott volna 30 magyar élmunkás - érvényét vesztette a megállapodás után két hónappal, mert időközben Titóék "láncos kutyának" bizonyultak. Mindezek ellenére csereüdültetések keretében 30-30 élmunkás üdülhetett Romániában és Bulgáriában, míg tízen Albániában.

A galyatetői nagyszállót - amely luxusüdülőnek számított - 1948-tól élmunkásüdülővé kívánta tenni a Szaktanács, ezért szembekerült a népjóléti tárcával, mert az "gyógyszállóként" akarta hasznosítani az épületet. A harc valójában a szakszervezeti és a minisztériumi funkcionáriusok között folyt, mert mindegyikük "saját" üdülőt akart. A Szaktanácsi feljegyzés az ügyben megállapította: "félő, hogy az üdülőt ismét oda nem való elemek fogják elözönleni". A vita azzal zárult, hogy 1948. június 24-én a népjóléti minisztérium átadta "Közép-Európa legfényesebb üdülőjét" az élmunkásoknak, és azok már nyártól ott üdülhettek. 1948 októberétől 1949 januárjáig 950 élmunkás üdült Galyatetőn, ezenkívül 1949 februárjában a Szaktanács üzembe helyezte az ugyanezt a célt szolgáló balatonkenesei üdülőt.

Az üzemekben már 1948 áprilisától elsősorban az élmunkásoknak biztosítottak helyet az üdüléseknél. Az üdültetésnél elsőbbséget élveztek a vasasok és a bányászok. 1949-ben a szakszervezetek már 650 magyar élmunkást üdültetését tervezték a Magas Tátrában, a lengyel hegyekben, Romániában és Bulgáriában, végül csak 476-an jutottak el az említett helyekre. 1950-től beindul a szervezett galyatetői élmunkás- és sztahanovista-üdültetés: 1950-ben 5200, a következő évtől 5700 élmunkást és sztahanovistát üdültetnek ingyen Galyatetőn. 1950-ben is akadtak azért "problémák": "a lazaság következtében előfordult, hogy egyes élmunkások Galyatetőn töltötték szabadságidejüket, és szabadsági idejükön kívül még külföldön is nyaraltak ugyanabban az évben".

1949-ben az élmunkásokat a SZOT javaslata alapján az OTI utalta be és a költségeket is az OTI viselte. A Galyatetői élmunkásüdülő kiemelt élelmezési ellátásban részesült a többi üdülőhöz képest, mivel "az üdültetés egyik igen lényeges és fontos kelléke, hogy az üdülők élelmiszerellátása megfelelően bőséges és változatos legyen". A Galyatetői üdültetés költségei mintegy 80 %-kal voltak magasabbak a többi üdülőhelyek költségeinél.

A Galyatetőre küldött élmunkások számára az üdülés teljesen ismeretlen fogalom volt: a munkában megfáradt vájárok és szövőnők számára a paradicsomi környezetben a hegymászás vagy a sport furcsa foglalatosságnak számított. A szabadidő eltöltését - mivel munkájuk mellett nem igen volt szabadidejük - az üdülői kultúrfelelősök próbálták "tanítgatni" nekik. Ennek ellenére 1949-ben egy jelentés megállapítja: "a propagandista nem foglalkozik az élmunkásokkal... nem ragadja meg a lehetőséget, hogy kollektív játékokat szervezzen, amelyen keresztül megbarátkoztatná egymással az embereket, így sokszor előfordul, hogy 3-4 élmunkás ült az asztalnál órák hosszat szótlanul". Még rádió sem volt, ezért javasolják, hogy az élmunkások nagy többségéhez alkalmazkodva létesítsenek céllövészetet, kuglipályát, állítsanak fel tornaszereket, nyújtókat, birkózó-szőnyeget, mászórudat, futball- és egyéb labdajáték lehetőséget nyújtsanak, és a rádiót vezessék be a szobákba szabályozható hangszórókon keresztül.

A nyilvánosságnak szánt visszaemlékezések rózsaszínűbb képet festettek: "Két hetet töltöttünk Galyatetőn. Nehéz volna felsorolni, milyen vidám szórakozási lehetőségek vártak ránk, milyen kényelemben volt részünk. Szánkóztunk, hólabdáztunk, ha pedig kedvünk támadt, fürödtünk a meleg uszodában, s az ablakon át gyönyörködtünk, milyen szépen hull kint a hó" - írta téli üdüléséről Krievich Józsefné, a Csepeli Szőrmekonfekció sztahanovistája 1954-ben.

Az élmunkások szerették volna magukkal hozni 6 éven aluli gyermeküket, ha ezt elérhető áron megtehették volna, továbbá nehezményezték azt is, hogy nem oszthatják meg szabadságukat férjeikkel vagy feleségükkel, így nem érzik annyira jól magukat és 3-4 nap szükséges ahhoz, hogy környezetükhöz hozzászokjanak. Deák József októberi jelentése után a helyzet decemberre sem sokat változott. Egy új jelentés szerint "az üdülés nem volt megfelelő, mert a dolgozók majdnem kizárólag az épületeken belül tartózkodtak, kártyázással, sakkozással és ivással töltötték idejüket".

A SZOT az élmunkások után 1949-ben 30 forintos térítési díjat fizetett naponta, amiből ötszöri étkezést, továbbá a vacsorához egy pohár hosszúlépést, sört vagy feketekávét kellett a szálláson kívül biztosítani. 1949-ben a napi 30 forintos térítési díjjal "luxusigényeket" is ki tudtak elégíteni: a legmagasabb jövedelmű élmunkáscsaládokban sem költöttek fejenként 10 forintnál többet naponta étkezésre.

A SZOT 1949. október 2-től a Mecseki Üdülőszállót is felhasználta kétszer két héten keresztül élmunkás-üdültetésre, de ez a panaszok miatt nem ismétlődött meg: a főépületbe privát vendégek kerültek, míg az élmunkásokat - a SZOT határozott utasítása ellenére - a melléképületekbe, emeletes ágyakon helyezték el. Az üdülővezető - akit a panaszok miatt elbocsátottak - ellen még az a vád is felmerült, hogy a szállóhoz leérkezett Lenin és Sztálin képeket nem engedte kitenni, csak ünnepélyes alkalmakkor. Az üdülőkben a falakon lógó képek máshol is feljelentésekre adtak okot, például a pálfai üdülőben a kiküldött ellenőrök azt tapasztalták, hogy "megérkezésünkkor Erzsébet királynénak az üdülőben felakasztott képét eldugták". A magyar 5200 fős élmunkás-üdültetés a térségben egyedülálló volt: egyedül Lengyelországban üdültettek kifejezetten élmunkásokat 1950-ben, de csak 3000 főt. Az 1951-es üdülők közötti munkaversenyt és az "Ország legszebb üdülője" címet és vándorzászlót a Galyatetői élmunkásüdülő nyerte.

A csereüdülésekben a csehszlovák-magyar csereüdülés dominált, de Zakopanéba és a Balti-tengerhez is küldtek élmunkásokat üdülni. A romániai és bolgár tengerpartra 100-100 főt küldtek. A külföldi programokban kulcsszerepet töltött be a gyárlátogatás.

A térítési díj Galyatetőn reálértéken csökkent, de a kiemelt üdülők (Galyatető, Lillafüred) különleges ellátását meg akarták őrizni, ezért belső utasításba adták, hogy "a nagyobb SZOT üdülők (Galyatető, Lillafüred) szervezzenek önálló mezőgazdasági egységeket az ellátás megjavítására". Csökkent a külföldi csereüdülésekre fordított kiadások reálértéke is 1951-től kezdve. 1953-tól a sztahanovisták létszáma - így az ingyenes üdülésre jogosultak száma - már meghaladta azt a keretet, amivel "érdemben" foglalkozhattak volna.

Mind a hazai, mind a külföldi élmunkás- és sztahanovista üdülésekről a megbízott személyek (Galyatetőn mindig néhány ÁVH-s is üdült, a külföldi csoportokban pedig "politikai munkatársak") jelentést tettek. Ezekben a jelentésekben a csoportok politikai felelősei beszámoltak az élmunkások és sztahanovisták politikai hozzáállásáról, erkölcsi életéről és magaviseletükről. Volt olyan jelentés, amely beszámolt arról, hogy Mariensky Láznéban az üdülő sztahanovisták között felbukkant egy "esetleges Rajk kém, aki a Szovjetunióban elvégzett katonai főiskola után külföldön kém lett". Ugyanezek a jelentések felhívták az illetékesek figyelmét néhány visszásságra is: például arra, hogy "az oroszlányi XVI. akna ... egyik legjobb sztahanovistája fizetett szabadságát odahaza töltötte, ugyanakkor a Vendéglátó Vállalat igazgatóját küldték el ingyenes üdülésre, majd a következő turnusban a feleségét".

Az élmunkások és sztahanovisták üdüléseik során egy addig szinte ismeretlen világgal találkoztak. Olyan szobákba kerültek, ahol korábban híres színészek, gazdag polgárok laktak. Az üdülés alatt olyan szokásokkal próbáltak ismerkedni, amelyeket korábban csak gazdagok gyakorolhattak. "Horváth Edével és Kék Zoltánnal Galyatetőn voltam a jó munkáért. Én olyan gyönyörű helyen életemben nem voltam, pláne mikor megmondták, hogy a szoba, ahol laktunk, Karády Kataliné volt. Lent gyönyörű fürdő volt, gyönyörűen sütött a nap. Gondoltam, megpróbálok síelni. Fölcsatoltam a sílécet, hát jött a busz. Dudált, de én nem tudtam se jobbra, se balra menni. A busznak kellett megállni" - emlékszik vissza egy sztahanovista szövőnő.

A sztahanovisták között voltak olyanok is, akik a hivatalostól eltérő program szervezésével fejezték ki "önállóságukat". "Voltam egyszer Mátraházán, azt jó munkáért kaptuk öten a műhelyből... Én voltam a legfiatalabb. Szemináriumot akartak tartani az üdülőben. Mondtuk a gondnoknak, hogy azt nem. A Sanyi volt a szószóló. Mindennap fogtuk magunkat, elmentünk kirándulni Mátraházára. Valakinek volt fényképezőgépe és lefényképezett egy Szűz Mária képet. Ez később valahogy előkerült. Itthon fegyelmit kapott érte".

Az élmunkásüdülések legnagyobb jelentősége mégis talán az volt, hogy amíg tartottak, az új munkáselit tagjai - legalább az üdülések idejére - úgy érezték, hogy törődnek velük, megbecsülik őket. A középosztály egyik legjellegzetesebb fogyasztási szokását, az üdülést, a munkások között elsőként az élmunkások és sztahanovisták ismerték meg. Az 1949-ben és 1950-ben még kulcsfontosságúként kezelt élmunkás-üdültetés 1951-től kezdve egyre kevesebb támogatást élvezett. A külföldi üdülésekre is egyre kevesebb anyagi forrást biztosítottak. Ez az összeg arra volt elég, hogy megcsillantsa a kitüntetett munkások előtt az ingyenes "luxusüdülés" lehetőségét. 1953-ra az élmunkásüdülések támogatása reálértéken majdnem az 1949-es szintre esett vissza, 1954-től pedig megszüntették az élmunkások és a sztahanovisták üdültetését. A Galyatetői szálló ismét a legfelső elit üdülőhelye, "gyógyszálló" lett.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 19.

1944

Felkelés tör ki a német megszállók ellen Párizsban

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők