Egy holokauszt-túlélő 1945-ös levélnaplója

„Ma olvastam – böngésztem az „Elhurcoltak lapját.” Emiliről ismét van hír benne, már nem a régi Hombergben, Kassel mellett, hanem Ziegenhain, Kasseltől DNy-ra. Böngészés közben többször akadtam Schönberger névre. A pillanat ezredrészéig se tartott, míg a mellette lévő keresztnevet megnéztem, hátha Erzsébet. De egyik se Te voltál édes Erzsikém!”

„Várlak Benneteket, mint olyanokat, kik jöhetnek!"

A fent vázolt kontextusba ágyazódik az itt közölt forrás, amelynek műfaja levél formátumban írott napló, a „Fogorvosi napló 1941" feliratú füzetbe írt oldalak soha fel nem adott levelek laza füzéreként kapcsolódnak

. Szerzőjük, Schönberger Samu, ha akarta volna sem tudta volna feladni üzeneteit, mert azok címzettjei számára ismeretlen helyen . A férfi a front mögött konszolidálódó Debrecenben vetette papírra gondolatait. Nem tudjuk hazaérkezésének pontos dátumát, annyi bizonyos, hogy 1944. május 23-án otthonából munkaszolgálatra vezényelték és a 106/302. munkaszolgálatos század kötelékében Zomborra került, őt tehát nem érintette a gettósítás és deportálás, ugyanakkor elszakadt családjától.

Schönberger Samu

A naplóként írt levelek címzettjei Samu felesége: Juliska, három gyermeke: Noémi, Erzsike, Gabika és olykor édesanyja: Nina. Erzsikét többször becenevén, Süsükének hívja édesapja. Legidősebb lányát, Noémit egyszer sem szólítja ezen a néven, ha más forrás nem állna rendelkezésünkre, akkor egy hivatalos értesítő szövegének idézéséig nem is jönnénk rá, hogy a sokat emlegetett Emili valójában Schönberger Noémi.

Ahogyan Gyáni Gábor összefoglalja tanulmányában, az olyan személyes dokumentumok - vagy más néven én-források - megszólaltatásakor, mint e napló, mindig fel kell tennünk a következő kérdéseket: mennyire hihető, mire jó, vagy mire alkalmas a választott szöveg és miféle valóság, a valóság milyen minősége és síkja ismerhető meg belőle?

A naplók fő értéke nem a történeti múltra vonatkozó elsődleges adatok, hanem a szubjektív történelem primer dokumentálásában rejlik. A politikai, gazdasági, társadalmi folyamatok makrotörténete nem ismerhető meg belőlük, a múlt személyes átélése, a megélt emberi tapasztalat annál

. Minden személyes dokumentum egyedi és egyéni, a hallgatás éppoly beszédes, mint a szókimondás, a megszólalás módja, beszámoló jellege és stílusa szintén értékelhető információt jelent. A naplók szerzői nem igazodnak külső referenciákhoz, nem másnak írnak, a - memoárral ellentétben - a strukturált énkép, az aktuális társadalmi konvencióknak való megfelelés hiánya erős fragmentáltságot .

A Schönberger-naplóban a várakozás és a vágyakozás narratívája szólal meg, minden gondolat e köré szerveződik. A belső lelki vívódások, a külvilágra való reflexiók és a múlt vetített képei mind ennek az elbeszélőmódnak rendelődnek

. A korszak köztörténete nem jelenik meg, a személyes sors összekapcsolódása a köztörténeti eseményekkel csak kivételes esetekben villan fel, például egy népbírósági perre való utalás formájában. Samu mindennapjaiból - az utolsó, hétköznapi problémákról beszámoló bejegyzések kivételével - szintén csak néhány röpke epizód sejlik fel, így mikor dolgozik, ruhatárát javítgatja, bombakárosult házukat renoválja. Mivel semmi híre sincs szerettei felől, az új életre való készülődés percei közé rendre bekúszik Auschwitz kísértő szelleme, és folyton megkérdőjelezi, van-e értelme e cselekedeteknek. Ahogy maga is írja, csak azért tevékenykedik, végzi a hétköznapok rutinfeladatait, hogy ezzel elkábítsa magát, elterelje gondolatait . A belső világra való reflexióé a főszerep, a külső világból semmi sem érdekes, ami - közvetve vagy közvetlenül - nem a hazavárt személyekről szól. A szerző nem akar összefüggő történetet alkotni, emlékei, mindennapjai különálló mozaikokként szorulnak a sóhajok közé. Nem egy rekonstruált narratíva megteremtése a cél, Samu a lelki szenvedés levezetésképpen ír, a bejegyzések kohézióját a deportált családtagok sorsa teremti meg.

A Schönberger-család, az 1934-ben készült felvételen.
Balról jobbra haladva Julianna, Noémi, Erzsébet és Samu látható

A szerző nem hiába nevezi a „jajok és fájdalmak könyvének" művét, a sorokat olvasva valóságos szenvedéstörténetet bontakozik ki, a forrás közlése kapcsán joggal merült fel a szövegből a szinte semmilyen információs értékkel nem bíró, folytonos önismételgetésekbe fulladó, jóformán a hazavártak szólongatásában, hívogatásában, becézgetésében kimerülő parttalannak tűnő részek elhagyásának indokoltsága. Végül több okból is ennek elvetése mellett döntöttem. Egyrészt a szövegkorpusz megbontásával, megvágásával a szenvedéstörténetet csonkítottam volna meg, a gyötrődések pedig nem helyezhetőek patikamérlegre, hogy aztán az érdektelenebb, kevésbé informatív részek a szemétkosárba landoljanak. Másrészt ezek az elnyújtott bekezdések szimbolikusak: utalnak az üldözöttek felszabadulás utáni élethelyzetére, magukra hagyatottságukra és arra a közönyösségre is, ami nem gyorsította meg sem a felvilágosítást, sem a távolra kerültek hazaszállítását, sem pedig az áldozatokért való gyász megkezdését. Az itt közölt átirat ezért teljes egészében megfelel a vonalas füzet kézzel írott tartalmának.

 Ami a család történetére vonatkozóan nem derül ki a forrásból, az megtudható Emili, azaz

könyv alakban is publikált visszaemlékezéséből, illetve a róla forgatott . E szerint a Schönberger-szülők 1921-ben Szegeden házasodtak össze, innen Esztergomba, majd 1940-ben Debrecenbe költöztek. A család polgári életmódot folytatott, melynek anyagi feltételeit Samu tanári állást vállalva teremtette meg. Noémi megemlíti, hogy sokat zongorázott, apja hegedűn kísérte, a zongorától való megfosztás a gettó-élet egyik fájdalmas pontjaként maradt meg emlékei között. Az édesanya olvasni és varrni szeretett, a család tartotta a vallási szokásokat. Az 1944-es tragédia idején Juliskát 43, gyermekeit: Noémit 22, Erzsikét 13 évesen, Gabikát pedig 6 hónaposan kell magunk elé képzelnünk.

Ezen a napon történt december 07.

1916

Az Osztrák–Magyar Monarchia és a Német Császárság csapatai elfoglalják Bukarestet.

1917

Az Egyesült Államok hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.

1926

Az Electrolux szabadalmaztatja a gázzal működő hűtőszekrényt.

1929

Új alkotmányt hirdetnek ki Ausztriában.

1930

Horthy Miklós kormányzó felavatta a margitszigeti Nemzeti Sport-uszodát.

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők