Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).

Egy honvédtiszt a világháborúban - 2. rész

Galícia, Kárpátok, Csehország - az utolsó felvonás

„A háború értelmetlen, nem ismer semmi kíméletet. Nemcsak itt, hanem otthon és az egész világon minden pusztul, és a legtöbb szenvedés annak az országnak jut, ahol a csaták dúlnak. Hányszor kellett például ennek a népnek átszenvednie a rajtuk átrohanó támadásokat, s hányszor kellett nekik vidám arcot erőszakolni magukra az oroszok, németek, magyarok előtt. Hát csoda, ha ez a nép nem hisz senkinek, s nem tud senki iránt felmelegedni, nem tudja, hogy elveivel, cselekedeteivel melyik mellé álljon?"

Augusztus 1.

Hajnalban szemrevételezésre indulok az őrnagy úrral, egy lovassal és két golyószórós rajjal. Új szálláskörletet utaltak ki részünkre. Partizános vidék, de biztos vagyok benne, hogy nem fognak minket zavarni. Szakadó esőben indulunk, és hiába esőköpenyem, bőrig áztam a lóháton. Később értesültünk róla, hogy egyelőre maradunk körletünkben. Nem lehetetlen, hogy más feladatot kapunk.

 

Augusztus 2.

Reggel szép napsütésben ébredünk. Végre nemcsak eső jut nekünk. Öröm ért, mert elveszett legényem és holmim előkerült. Délben megjött az első posta. Öt darabot kapok, a legnagyobb öröm. Várom aggódva

levelét. Vajon tudja-e mi történt, vagy csak érzi? Mit írjak, ha kérdezi? Nem bírom a folytonos hazudozást.

Délután az ezred összes parancsnokaival szemrevételezésre megyek az új elszállásolási körletbe. Onnan szakadó esőben térek vissza, de szerencsémre egy sátorlap megvédett a teljes elázástól. A GH-főnök, Rabb Béla azzal fogad minket, hogy most jött vissza partizánfogságból. Az esetet így meséli el: reggel élelemvételezésre indult

öt emberrel és két szekérrel. Reggel negyed hétkor két német egyenruhás, csendőrjelvényt viselő katona állította meg és igazoltatta. Ekkor észrevétlenül kb. 20-an körülfogták és lefegyverezve őket elindultak velük egy hegyi úton az erdő mélyébe. Az üres szekereket hamar elhagyták és csak a lovak maradtak velük. Itt vártak, mert jött egy újabb fogás: egy lefegyverzett főhadnagy és két tisztes.

Egész délelőtt cipelték őket, és örültek, hogy két tisztet is sikerült fogniuk. Emezek ezalatt összebeszéltek, és egy éles kanyarban a sziklás szakadékba leugrottak. Ezt a partizánok csak jóval később vehették észre. A két tiszt és a két tisztes így megmenekült. Fegyvertelenül tették meg vissza a nagy utat, és valamennyien jelentkeztek csapatuknál. Később egy szakasz két golyószóróval és 6 lóval ment a tett színhelyére, hogy legalább a szekereket visszavontassa. Egy embert elfogtak, aki baltával a kezében csatangolt és füttyjeleket adott. Az ezredparancsnoksághoz kísérték.

 

Augusztus 3.

A nagyszabású visszavonulás után most már aránylag csendes napokat élünk. A határgerinchez 15-20 kilométerre, gyönyörű fenyvesek között vagyunk. Minden völgyben sebes folyású hegyi patak rohan a sziklás mederben. Fehér habjaival elkápráztatja a nézőt. A pisztrángok igazi hazája. Van velünk egy idősebb úr, sporthorgász, aki csak azon kesereg, hogy miért nincs itt a horgászfelszerelése. Szabad ideje itt mindenkinek van, nekem persze nincs. Sajnos, a gyakori eső - most éppen 24 órája esik - mindenkit fedél alá kényszerít. Ilyenkor előkerülnek a tábori lapok, olvassák újra meg újra és írnak szeretteiknek.

Naplóm előző - legeseménydúsabb - részét egy hazamenő bajtárssal elküldtem. Örülök, hogy az is hazajut, mert újra megírni már képtelen volnék. Hála Istennek, a legnagyobb harcokban is volt lelkierőm a napló vezetéséhez. Remélem, ez is, mint az előző részei, hazaér.

Végre megindult a postajárat, és 20 lapom, illetve levelem érkezik meg. Örömmel olvasom valamennyit, hiszen a nagy harcok után leginkább az otthoni hírekre vágyunk. Otthon is azt várják, hogy életjelt adjak.

A nap irodai munkával telt el. Remek vacsoránk volt: borjúpörkölt, rántott borjúhús fejes salátával, krumplipürével, majd rumos fekete. Hát, ilyen is előfordul.

Augusztus 4.

A legerősebb irodai napom. Örökké létszámot kell jelentenem, de a folytonos átcsoportosítás miatt ez nem könnyű. Munka közben kapom meg az elmaradt postámat, újabb 20 darabot. Elolvasására sincs időm.

Délután tisztigyűlés. Megkapjuk a parancsot, hogy a zászlóalj reggel védőállásba indul. Két napi hideg élelmet vételezünk fel. Sajnos, a nehéz utánszállítás miatt öten kapunk egy kenyeret. Ez bizony semmi. Későn fekszem le, és még gyorsan megírok néhány tábori lapot. Ki tudja, hogy a hegyek között lesz-e ilyen lehetőség.

 

Augusztus 5.

Hajnali 4 órakor indulunk. Kicsit már pirkad. Felhős az ég, a 3 napos esőtől minden elázott, sáros. Jó ideig lóháton megyek, majd egy meredekhez érünk, ahol a lóról le kell szállnom. Vagy 2 kilométerre 45 fokos hegyoldal. Nehezen haladunk. Néha a felhők közül a nap is kisüt, és ilyenkor megvilágítja a végtelen hegyeket. Gyönyörű minden, ilyesmit soha nem lenne módja látni az embernek. Ez az érzés kis gondfelejtő, s ha csak néhány pillanatra is, de nekem igen nagy élmény.

Itt már csak málhás állatokkal tudunk haladni. Lassan kígyózik felfelé a csapat. Valóságos őserdő ez, sehol egy emberi nyom. Mindent vastag, talán több évtizedes moha takar. A kidőlt faóriások százai korhadnak el, s ez mind azt igazolja, hogy itt valaha igen régen lehetett emberi élet. Találkozunk az I. világháború régi futóárkaival, tüzelőállásokkal, melyekben apáink harcoltak. Találunk eldobált konzerves dobozokat, pókhálószerűen elrozsdásodva, de felismerhetők. Ebből igen régen ettek elődeink.

Még egy nehéz emelkedő, és fenn vagyunk a hegyvidéket uraló

. A tetőn az előző háború védőállásai még használhatóak, kis kiigazítás, modernizálás szükséges. Egyik századunk ebben marad, mi tovább megyünk.

Sziklás gerincen haladunk. Az útba eső kidőlt ősfákat magunk előtt eltávolítjuk. A hatalmas sziklákon a lovak már nem tudnak haladni, s le kell térniük a hegyoldalra. Végre felérünk az előbbitől ugyan magasabb, de nem olyan szép kilátást biztosító csúcsra. Itt telepszünk meg, elhelyezzük több egységünket, majd hozzálátunk a lakóhelyünk elkészítéséhez. Míg ezzel legényeink bajlódnak, víz után járok parancsnokommal. Sokat mászkálunk, majd estére kb. 250 méterre találunk egy bővizű forrást. Kiszélesítjük medrét, majd az odavezető utat is megjelöljük. Éhes vagyok. Visszatérve ennék valamit, de kenyerünk elfogyott. Krumplink sincs. Vaj, zsír, szalonna, konzerv még csak akadna, de semmi hozzávaló. Holnap már lesz, mert a málháslovakat visszaküldtük élelemért. Este tűznél melegszünk, forró feketét, majd pálinkát iszunk, majd kimerülten lefekszünk.

 

Augusztus 6.

Kora hajnalban kelek. Végigjárom az állásokat, ellenőrzöm a figyelőket, az őröket. Virradatkor tüzet gyújtunk, és igyekszem felmelegedni. A tűz fényénél, a felkelő Nap és a lenyugvó Hold sugarainál szeretteimre gondolok, s pár sorral több levelet megírok. Csend és hideg van. Nagyon várjuk a napos időt, mert olyankor a csúcsokon igen meleg van, a sziklás föld felmelegszik és éjjel nincs olyan meleg, mint a völgyekben. Három napja javul az idő, de mi lesz akkor, ha ismét esősre fordul?

7 óra felé százados úrral elindulunk a bal század (

) meglátogatására, az ottani helyzet megismerésére. Az út nehéz. Kb. 4 kilométert kell a gerinc hatalmas szikláin zerge módjára megtenni. Egy gyakorlott turistának is elég lenne. Sokszor nevetségesen, de négykézláb megyünk. Végre ott vagyunk. A század emberei sasok módjára a sziklák között élnek, tűzfegyvereik a sziklák között vannak tüzelőállásban. Az egész egy középkori várerődhöz hasonlít. Gyönyörű kilátás nyílik az ellenséges előterepre. Látcsővel végignézem és tűzfüstökön kívül semmit nem látok.

Harcálláspontunkra visszatérve azonnal indulunk Czortka-ra (1248 méter), ahol végleges harcálláspontunk lesz. Kora délután érünk oda. Itt Bán százados úr százada van állásban, szintén régi világháborús emlékhelyen. Nem kell azon sokat változtatni, hiszen bizonyára akkor is a védelem volt a fő feladat, és nekünk sajnos nagyjából ugyanazok a fegyverek állnak rendelkezésre. Legényeink joggal bosszankodnak, hogy a már éppen elkészített bunkerunkat kellett az előbbi helyen hagyni.

Reggeli kirándulásunkon érdekes dolog történt. Elöljáróban: már pár nappal ezelőtt értesültünk arról, hogy az

együtt kíván velünk működni. E célból már fel is vették a kapcsolatot a megszállva tartó parancsnokkal, aki ajánlatukat a felsőbb parancsnokhoz továbbította. A szerencsés véletlen folytán éppen az egyik századnál voltam, amikor a kb. 1500 főnyi UPA két megbízottja ezen tárgyalások folytatására megérkezett. Pisztollyal és orosz géppisztollyal voltak felszerelve, térkép és térképtáska, tehát mindaz, ami egy vezetőnek szükséges. Az egyik németül tudott és így ezen a nyelven folyt a tárgyalás. Komoly szándékuk a velünk való együttműködés. Ők a szabad és független Ukrajnáért küzdenek, a németek és az oroszok ellen harcolnak, de a magyarokra nem haragudtak soha. Mindkettőnk ellensége az orosz, hát fogjunk össze. Vidámak, jókedvűek voltak, felajánlották élelmüket.

Sok tehenük, tejtermékük van. Tőlünk sót, cigarettát, szeszesitalt és lőszert kértek. Nekem szimpatikus mindkét harcos. Nekik nem számít, hogy esetleg életüket is kockáztatják. Csapataik is megszállva tartanak magaslatokat, a vonalak mögött támadnak és szabotázsakciókat végeznek. Az itteni vidékre valók, ismerik a hegyeket, szabadabban mozognak, mint mások. Járőrt adunk melléjük, kívánságukra bekísérjük őket az ezredhez, mert ma találkozójuk van a hadosztályparancsnokkal is.

Új helyünkön azonnal hozzáfogunk a bunkerépítéshez. Estére készen vagyunk, de még szépítésre szorul. Az élelemszállító málhás állatok megérkeznek. Van bőven minden, nem kell embereimnek nélkülözniük. Este 9 táján fekszem le és jól alszom.

 

Augusztus 7.

Ismét gyönyörű napsütés. Irodai dolgom bőven van.

jelenti, hogy egyik felderítő járőre harcba keveredett az oroszokkal. Semmi veszteség nincs.

Solymos értesít hadnagyi kinevezésemről. Örülök neki, de megünnepelni nem tudjuk, mert nincs mivel. Sok lapot megírok. Az égbolt sajnos felhősödik és félő, hogy holnap már esőre ébredünk.

 

Augusztus 8.

A nap egyhangú munkával telik. Erdőirtást végzünk, hogy a géppuskáknak kilövése legyen. Fából készült „lakosztályunk"-ba kályhát épít Jóska, a legényem, várjuk, hogy fog-e ez is füstölni. Sikerül, estére a szobában olyan meleg van, hogy otthonosan - végre levetkőzve - alszom. Kint azért hideg van.

 

Augusztus 9-17.

Hosszú idő, tele a hegyi élet változatosságaival. Általában kellemes időjárás volt. Az építkezés folyton tart. Mindenki olyan kalyibát épít, ami megvédi a hidegtől és az esőtől. Az Isten szeret minket, hogy ilyen szép időt ad. Kánikulaszerű meleg van a csúcsokon és a völgyekben is. Amerre járok, napozó és meztelenül fürdőző katonákat látok. Nekünk a fürdésből nem jut, mert a bővizű forrás vize a napi mosakodásra és lábmosásra elegendő.

Kellemes kis házunk van. Bódi százados úr kellemes és jóindulatú úriember, jó lakótárs. Kis bunkerszobánk 3X3 méteres, de az árkászok elszámítása folytán csak 170 centi magas. Szívesebben ülök. Parancsnokom találmánya, a „támlás szék", kiváló ülést biztosít. Egyméteres vastag fatörzsből készült, bevágva ülésnek és támlának. A földön fekszik, s mert alacsony, jólesik benne az ülés. Asztalunk komolyabb alapokon áll, nem nagy, de 2-3 embernek elegendő. Az ablak mellett két oldalon az ágyak. Lábam az ajtó felé, gazdám lába a rakott kéményű kályha felé néz. A tűzhely a legértékesebb bútordarab, de gyakran füstöl, és csak fekve lehet megmaradni. Valamit mintha csináltak volna vele, mert elviselhetőbb, vagy talán csak megszoktam? A falat (gerendákat) körül polcok díszítik, meg hatalmas szegek. Ide rakjuk dolgainkat.

A tető kiképzése félbevágott fenyőtörzsekből álló mennyezettel és arra ferdén épített esőelvezetővel biztosította a beázás mentességet. A fenyőfákról lefejtett kéregből palaszerűen borítottuk be a tetőt. Ez egyébként általánosan bevált és alkalmazott módszer volt. A hatalmas erdőben fehérlettek a lehántolt fák.

Ágyunkról még annyit, hogy sima deszkákból áll, rajta fiatal fenyőgallyak. Felette sátorlap és pokróc. Kemény az istenadta, de ez csak lefekvéskor és ébredéskor érezhető, mert közben ennek ellenére, vagy éppen ezért, mélyen szoktunk aludni.

E napokban gyakran másztam meg a hatalmas hegyet. Szép sportteljesítmény, s mikor egy napon kétszer kellett megmásznom, este nem kellett ringatni. Lent a völgyben,

szebb az élet, de fent szívesebben vagyok, ott a csend és a nyugalom mindent pótol (a fürdést kivéve). A frontkatona kisigényű. Megelégszik, ha napjában egyszer mosakodhat, fogait rendben tartja, körmei nem állatiasodnak el. Itt nem a kényelem és a higiénia, hanem a piszok, a férgek, a nélkülözés és a kimerültség a jellemző. Elsősorban ezek ellen kell küzdeni. Csodáltam, mint nélkülözték a dohányosok a cigarettát, ahogy tették egymás szájába a füstölgő csikkeket. Istennek hála, ebben nincs részem. Egyszer jutottam cigarettához, amikor Delatynban az utolsó pillanatban szétosztották a raktárkészletet (inkább szórták, cibálták). Megpakoltam magam Symphoniával, s minthogy több már nem fért zsebeimbe és térképtáskámba, hát megelégedtem 500 darabbal. Sok dohányért szomjas emberem kapott ebből. Nagy értékét mi sem bizonyítja jobban, mint egy eset, amikor a zászlóaljunkat támogató üteg parancsnokával, egy tüzér százados ismerősömmel összeakadtam, és felajánlottam két dobozzal. Csak unszolásomra fogadta el. Így születtek szövetségek, melyek sokszor eredményeztek egy-egy jókor érkező tüzérségi tűztámogatást.

Közben a járandóságát mindenki megkapja, a dohányzás már nem gond. A postajárat folyamatos lett. Naponta kapunk levelet, de újságfélét nem. Talán jó is, hogy a nagyvilágról semmit nem tudunk.

 

Augusztus 18-21.

A helyzet nagyjából változatlan. Nagy felderítő tevékenységet kezdünk. Naponta több járőrt indítunk és értékes hírekkel térnek vissza. Lassan kialakul a kép az ellenségről, s valamennyiünk véleménye, hogy itt tenni kell valamit. Egy terv alakul ki, és annak végrehajtására én kapok megbízást.

A fáradtságtó legyengült szervezetem lehet az oka, hogy influenza-jellegű betegségemből éppen kilábalva kaptam egy tüszős mandulagyulladást. Az ilyesminek a civil otthonban sem örül az ember, hát még itt a hegy tetején, 1400 méter magasan, 6 kilométerre az orvostól, aki egyébként is 6-700 méter szintkülönbséggel lejjebb van. Távbeszélőn kérek tanácsot és küld gyógyszert. Nehezemre esik minden szó. Ilyen terepen és egymástól gyakran távol már kiabálni kell, hogy megértsük egymást. Sajnos, a segédtiszt éppen az, akinek a telefon a legfőbb fegyvere, és sok beszélgetést kell lefolytatnia. Torkom napról napra rosszabb. Sok dolgom miatt nem fekhetem le. Lázam van, de nem tudom, mennyi. Szerencse, hogy étvágyam és ennivalóm van, ezzel mentem csökkenő erőmet és növelem ellenállásomat.

A gyógyulásban bízva merem vállalni az egyik vállalkozó csoport vezetését, amely néhány hét múlva fog elindulni komoly és szép feladattal. Erről később majd többet.

Egy érdekes jelenségre figyeltünk fel, ami harcainkat előnyösen befolyásolhatja. A partizánmozgalomról harctéri tapasztalatokból

sokat hallottam. Most tudtam meg, hogy - miként az indián és fekete népeknél - itt is törzsekben élnek. Ezek a törzsek egymással nincsenek jó viszonyban, gyakran harcolnak egymás ellen. Itt három ilyen törzs él. Egyik a velünk barátságos és a függetlenségért küzdő UPA, a második az oroszok oldalán harcoló és a németek ellen küzdő lengyel partizánok, mindenütt a reguláris csapatok előtt tisztogatnak, felderítést végeznek, szükségből harcolnak. Harmadik csoport a kommunista partizánok, orosz érzelmű, velük együttműködő, de önálló, útonálló, rablótámadásszerű harcmodorral. Én a velünk szimpatizáló és harcoló UPÁ-ról jegyzek fel néhány sort.

Az UPA nagy létszámú, jól felfegyverzett csoport. Rengeteg a géppisztoly, de nem hiányzik a tüzérség

sem. Harcok folyamán a hegyekben átcsoportosulnak, néha véletlenül, vagy talán bizalmatlanságból tűzharcba is keveredünk. A harcterületté vált falvak lakossága is velük tart. Egy-egy táboruk lakossága messzi vidékek lakóiból tevődik össze. Eldobált, halottaktól felszedett fegyvereket és ruházatot használnak, s már alig van köztük polgári ruhás harcos, ha van is, azon is bőven akad zsákmányolt felszerelés vagy ruházat. Többnyire német és orosz felszerelések ezek, de magyar is van közöttük. Utaktól eltérő ligetes völgyekben, a hatalmas fenyőerdők védelme alatt élnek. Velük a gyermekek, állatok. Igazi élet-halál harc ez. Elszánt szabadsághős mind, elszánt harcos, akiknek az élet nem szabadság, csak majd akkor, ha vágyaik és céljaik - a szabad és független Ukrajna - teljesülnek.

A német megszállás alatt nem tudtak szervezkedni. Ahogy a németek elhagyták Ukrajnát és a Kárpátok lejtőire visszavonultak, máris fegyverben álltak.

Összekötő tiszteket küldtek szélső századunkhoz, ahol egy kárpátaljai zászlós nyelvükön tárgyalt velük, majd jóváhagyásra felterjesztette a partizánok együttműködésre vonatkozó javaslatait. A megegyezés szentesítve lett. A hadosztályparancsnokság részünkre hasznosnak ítélte meg a barátságot és kívánságukat, nevezetesen, hogy lőszert és pálinkát adjunk, a hadosztály teljesítette.

Azóta gyakran jönnek velünk. A hegyeket nagyon ismerik, mesterei a járőrözésnek. Táboraikat azonban még tőlünk is védik. Tisztjeik vannak, akik nem engednek betekintést a tábor belső életébe. Ha arra kerül egy magyar járőr, busásan megvendégelik, mert élelmük bőven van. Sokszor ajánlanak fel élelmet, de amíg van, addig nem fogadunk el semmit.

A jelenlegi harcterületre eső falvak ukrán lakossága velünk szemben bizalmas, közlékeny. Titokban az is UPA, de nem fegyverrel. Nekik vagy nem jutott fegyver, vagy éppen az a feladatuk, hogy a faluban maradva csendesen figyeljék az eseményeket, elsősorban az orosz járőrözést. Nagy szervezet ez, és nehéz volna ellenük harcolni. Szerencsére erre nem kerül sor.

 

Augusztus 22-23.

Megkapom a vállalkozás vezetésére a parancsot. Arról van szó, hogy a

által felderített orosz erőt észrevétlenül úgy fogjuk el, hogy puskalövés ne essék. A felderítés szerint Porochi-ban három épület: az iskola, a szemben lévő istálló és az attól jobbra lévő tiszti szállás van megszállva. Ereje kb. 50-60 fő. Zászlóaljparancsnokunkkal hosszasan megbeszélve mindhárman (Nagy Lehel, Kállay és én) megállapodtunk, hogy a támadást a következőképpen hajtjuk végre:

  1. Kállay a csoportját átviszi a folyón (esetleg csak az innenső parton marad, és megfelelő pillanatban innen támad)
  2. Ugyanakkor Nagy Lehel megtámadja az iskolát
  3. Én egy hozzám beosztott őrmester csoportjával az istállót és a tisztilakást.

Mindezek nagy vonalakban rögzítették a mozzanatokat, valójában azonban a legapróbb részletekig mindent megbeszéltünk. A terv végrehajtásának kimenetele nem volt kétséges. Ennek ellenére a legnagyobb óvatosságra és körültekintésre határoztam el magam.

 

Augusztus 24-25.

A csoport 120 önként vállalkozóból állt. Közvetlen beosztottaim nagyrészt önként jelentkeztek, sőt, a gh. számvivői is velem jöttek. Az 1. századtól kaptam 21 főt. Déli 12 órára együtt volt a csoport, de még sok elintéznivalóm van, hiszen három napig nem leszek itt. Előre kell dolgoznom. Kiosztom a 120 embernek a három napi élelmet, lőszert és megnézem szerelvényüket. Teljesen kiment az eszemből, hogy a viszonylag kényelmes csizmámba még valami tömítőt tegyek, mert így feltörheti lábamat. Erre már csak elindulás után gondoltam, de nem mentem vissza. Egy közeli tisztáson lejátszottuk a támadás mozzanatait, majd délután kettőkor útnak eredtünk.

Meredek hegyoldalakon kígyózik a csapat. Harcterületen vagyunk, itt már oroszok is lehetnek. Késő este érünk

, amely már a cselekvések színhelye. A sötétség miatt az a tervünk, hogy távcsővel végignézzük az oroszokat Porochy-ban - még világosban - nem sikerült. Lehel, Kállay és én néhány ember kíséretében előrementünk egy házcsoportig, ahonnan néhány napja Kállay a felderítést végezte (hasznos adatokat kapott a lakosságtól). Mi is kérdezgettünk és halljuk, hogy három csinn-bumm is van a faluban. Ez ronda tüzérségi fegyver, nagy pusztítást tud végezni a gyalogság ellen. A terven ez nem változtat, csak annyit, hogy ezekre egy külön kis csoportot kell szánni.

Az egész éjszaka ébren telt el. Az oroszok folyton lövöldöztek és rakétáztak. Hajnali szürkületben Tibor, Lehel és én néhány emberrel elindulunk előre Porohy szélére, hogy megfigyeljük az orosz erőt biztosító részeket. Nehéz terepen végül egy nagy kukoricásban kellett előrekúszni, s akkor előttünk állt kb. 250-300 méterre az iskola és környéke. Észrevétlenül rejtőzünk el a falu felé lejtő domboldal bokrai között. Onnan távcsövezünk, s valósággal a hasukba látunk bele. Két órán át tartott a néma figyelés, amikor két emberünk csúszik utánunk, és jelenti, hogy egy UPA-s van itt, és figyelmeztet, mert

felől hajnalban 200 orosz elindult, hogy visszatérési utunkat elzárja és bekerítsen. Úgy határozunk, hogy beszélünk a partizánnal, s ha igaz a hír, ha nem, a faluból kihúzódunk és a közeli cserjés magaslatot szálljuk meg. Csak megjegyzem, hogy a faluban nyoma sem volt annak, hogy minket felfedtek, tehát a bekerítés nem tőlünk indult el. Az oroszok egymás után jártak a WC-re, és otthonosan viselkedtek.

Kb. 10 órára visszahúzódtunk a mögöttes dombra, de a számbavételnél a Kállay csoportból két fő hiányzott. Egy járőrt visszaküldünk a keresésükre, de a falut már megközelíteni nem tudták, mert egy harckocsiból, géppuskából, géppisztolyból tüzet kaptak. A partizán közlése és elhatározásunk helyessége igazolódott, mert fél óra késéssel már nem tudtunk volna visszavonulni. Orosz rakétajelre aknavetőtüzet kaptunk, de a két hiányzón kívül veszteségünk nem lett.

Visszafelé nagy kerülővel jöttünk. A gyalogösvény két UPA-táboron vezetett keresztül. Ez nagy élmény volt. Harmonikaszó és katonás fegyelem. Fakéregbe vájt őrhely állított meg. Elöl mentem. A német állj!-ra németül kértem parancsnokot. Pisztolylövésre jött és átvezetett a táboron. A gyalogösvényről lemenni nem volt szabad. Nézelődni igen. Az őrség-gyűrű tömegén mentünk keresztül, csodáltuk a csinos bundás hölgyeket, a játszó gyerekeket.

Ez a kiruccanás részemre a lábfeltörésem miatt volt fájdalmas. Mindkét sarkamon még odafelé menet keletkezett seb. Ezzel kellett megtennem a kb. 25 kilométeres utat. A pihenőtől vagy a kényszermegállástól szenvedtem, mert utána elindulni igencsak fájdalmas volt. A két fiú miatt is aggódtam, hiszen feleltem értük és az egyiknél egy kályhacső (Ofenrohr) és lőszer is volt, s annak nem volt szabad orosz kézre kerülni.

Este 8-kor érkeztünk meg, s akkor még jelentést kellett írnom a történt eseményekről és felderítésünkről. 11 óra tájban feküdtem le, és mint akit agyonvertek, fáradtan és fájdalommal azonnal elaludtam, de még álmodni sem értem rá, pedig az gyakori volt.

Még megemlítem, hogy a partizán parancsnok sokat mesélt harcaikról, s mikor meglátta, hogy Steyer pisztolyom van, elkérte és helyette egy 5,65 milliméteres Browningot adott két tárral. Mondta, hogy neki az jobban kell, mert letámasztva 100 méterről is eltalál vele egy embert.

Augusztus 26-29.

Nyári kánikula van. A napon nem lehet sokáig maradni, jobb a bunkerszobában. Nyoma sincs az ősz közeledtének.

Sok levelet kapok. Kis szabad időmben örömmel válaszolok rájuk. A posta olvasása és a levélírás a legkedvesebb foglalkozásom. Lassan múlik az idő, szabadságról szó sincsen. 28-án olvasom a Honvédségi Közlönyben, hogy a doni harcokért megkaptam a

Már nem vártam, mert egy és fél éve terjesztettek fel, de azért örülök neki. Leváltásunkról már komolyan beszélnek. Hír szerint elsején már lemegyünk Cherepelow-ba, ahol néhány hetet töltünk.

Nagy öröm ér. A vállalkozáskor elmaradt két bajtársunk egészségesen, de kályhacső nélkül megérkezett. Két napig bolyongtak, figyelték a legmagasabb hegyet és idetaláltak. Elmesélik, hogy a visszavonulásunkat a kukoricásból nézték végig, látták az orosz harckocsit, az oroszok egy része át is ment a kukoricáson, de nem vették őket észre. Ekkor szétszedték a páncélelhárító fegyvert, darabjait szétdobálták, a lőszert pedig a kukoricásba beásták. Erre mondják, hogy minden jó, ha a vége jó.

 

Augusztus 30-31.

Leváltásunk komoly. Befejeztük az erődítést és várjuk a leváltókat. Változatlanul nagy meleg van. Az oroszok 31-én bekerítették az egyik UPA-tábort. Kb. 300 orosz támadja őket, de nem tartják tragikusnak a helyzetet. Felajánljuk segítségünket, hogy aknavetőkkel megritkítjuk a támadókat. A partizánok azonban a területen szétszórva harcolnak, s így lőni nem tudtunk.

A vezér délután 4-re ígérte jövetelét tájékoztatás és megbeszélés végett. Később sem érkezett, elmaradt a másnapi aknázás is. A terv szerint bevonták volna az UPA-járőröket az aknázás idejére. A délutánra tervezett aknázás elmaradt, mert közben az oroszok odébbálltak.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt november 17.

1902

Megszületik Wigner Jenő magyar származású amerikai fizikus, Nobel-díjas († 1995)

1903

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, rövidítve RSZDRP két frakcióra oszlik: bolsevik, mensevik.

1922

Megszületik Stanley Cohen Nobel-díjas amerikai biokémikus.

1938

Olaszországban érvénybe lépnek a zsidóellenes törvények.

1939

Kilenc cseh diákot kivégeznek a náciellenes tüntetések miatt, melyek Jan Opletal halála kapcsán robbantak ki. Több egyetemet bezárnak és...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak – II.

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es október 15-én. A most megjelenő 4. számban egymástól teljesen eltérő személyes sorsokkal ismerkedhetünk meg. Első írásunk szerzője, Veres Emese-Gyöngyvér az első világháborús barcasági csángó hősök nyomait követve jutott el a bécsi hadtörténeti levéltárba, ahol ráakadt a nagyszebeni August von Spiess ezredes mindeddig ismeretlen, német nyelvű hadinaplóira. Ezekből közlünk most egy rövid, magyarra lefordított részt. Cseres Judit és Gergely Ferenc a több mint negyedszázada elhunyt Kossuth-díjas író, Cseres Tibor 1956-os naplójegyzeteit adja közre. Ezek hűen tükrözik az író akkori lelki állapotát, a forradalom és szabadságharc eseményeihez való viszonyát. Garadnai Zoltán és Illyés Mária forrásközlése egy másik neves író, Illyés Gyula François Mitterrand francia elnökkel való 1982. július 9-i négyszemközti találkozóját ismerteti francia források alapján. Az eddigieknél árnyaltabb megvilágításba helyezi a francia elnök ott elhangzott szavait, és bemutatja Illyés Gyula szerepét a magyar–francia kapcsolatok történetében. Zubovits Fedor, a legendás katona, feltaláló, diplomata, sport- és közéleti ember gazdag életpályájáról korábban már több írás is megjelent az ArchívNetben. Kazareczki Noémi ezúttal a huszárkapitány lovagias afférjait és peres ügyeit tárja az olvasó elé. Összeállításunkat Salga Kristóf zárja, aki egy régiségpiacon vásárolt könyv lapjai közül véletlenül előkerült két magánlevelet ismertet. Mindkettőt Magyarországról kitelepített németek írták szigetcsépi ismerőseiknek 1948-ban. E levelek is tanúsítják, hogy a hazájukból elűzött németek nem szakították meg a kapcsolatot Magyarországgal, és továbbra is összeköttetésben maradtak korábbi jó ismerőseikkel, barátaikkal.

Budapest, 2019. október 15.

A szerkesztők