Egy honvédtiszt a világháborúban - 1. rész

Galícia, Kárpátok, Csehország – az utolsó felvonás

„A nap folyamán négyszer cserélnek helyet a levegőben a gépek. Amint eltűnnek a Stukák, jönnek a Martin bombázók és a Raták. Nagy pusztítás mind a két esetben. Csapataink előretörése megakad, sőt, estére kénytelenek vagyunk az erdőt feladni.[…] Estére mondhatnám kísérteties lett a csend. Harcok után ez legtöbbször így szokott lenni. Mindkét fél kimerült a gigászi küzdelemben és az éjszaka is nyugodtan telt el. A Hold fénye megvilágítja a terepet, a figyelőállásokból azonban egy-egy rakéta felszáll, ami fényével jobb áttekintést biztosít és megnyugtat.”

Forrás

A háború borzalmai, annak sokszor őrülettel határos, idegtépő pillanatai a mai kor embere előtt nem ismeretlenek. Szerény naplóm nem nagyon tartalmaz borzalmakat, inkább egyéni benyomásokat, hangulatképeket, néha egy-egy emlékezetesebb harccselekményt. Talán nem is olyan hangulatos, mint szerettem volna, de őszinte sorok ezek, melyeket kis kivétellel nem fűtött szobában, hanem a harchelyzet adta körülmények között jegyeztem fel. Hol fa tövében kuporogva, hol lövészárokban, lóháton, vagy menet közben, sokszor éjjeli szolgálat közben húztam elő féltve őrzött naplómat az eső vagy a hó elől védve, néha csak annyi idő volt, hogy gyorsírással feljegyezhettem a fontosabb eseményeket.

Ez a háborús időszak 1941-1945. években tombolt. A sors úgy rendelte, hogy nekem minden esztendő egy részét harctéren kellett töltenem, s addig nem volt nyugtom, amíg hazánk földjén az utolsó puskalövés el nem hangzott.

1941 júliusában a Keleti-Kárpátokban megindult a magyar támadás. Két magyar hadtest, a Kárpát-csoport és a gyorshadtest áldozatok árán, de szépen tör előre. Később már jóformán nincs is ellenállás, és egymás után kerül német-magyar kézre

, , , , . Ekkor, mint hadapród őrmester Szolnok-Doboka vármegyében Oláhlaposon bátyámnál voltam szabadságon. Táviratilag rendeltek vissza Kassára, ahol egy napot kapva az előkészületekre útba indítottak a Kárpát csoporthoz. Most tudtam meg, mi az ismeretlen harcmezőre útba indulni egyetlen adattal, a tábori postaszámmal kezemben. Mint egy tábori levelet, úgy irányítgattak össze-vissza. Lavocsnénál átléptem a határt, de visszairányítottak, mert arra tovább nem járt vonat. Ekkor Csapon át Körösmezőre utaztam, majd itt egy alkalmas teherautóra ülve folytattam utamat Kolomeára. Innen együtt haladtam a Kárpát-csoporttal a Dnyeszteren, Bugon, át Winnicáig. Szerencsére nyugodt irodai beosztásom volt a parancsnokságnál, és háborús szolgálatom alatt éppen ezért ez volt az egyetlen kellemes periódus. A honvágy azonban a kis távolság ellenére szokatlanul nagy volt bennem, és felejthetetlenül boldog érzés volt, mikor leváltásom 1941. október közepén megérkezett és hazatérünk. Kassára visszatérve a hadtestparancsnokságon bajtársi vacsorára voltam hivatalos. Két nap múlva leszereltem, és boldogan tértem vissza szüleimhez Tolcsvára.

Nyugtom nem volt soká. Pár hónap elteltével a SAS behívó ismét megtalált és 1942. október 5-én már utaztam Kassára, ahol készülőben volt már a menetzászlóalj. Egy hónapig készültünk az elvonuláshoz és november 5-én síró, búcsúztató tömeg között katonazene hangjai mellett kiindult a kassai pályaudvarról hazánk két legtragikusabb sorsú katonavonata, amely ezer embert vitt a háború áldozati oltárára s melyből igen kevesen, talán 8 tiszt és 120 ember tért vissza nyomorékon, lefagyott lábakkal, súlyos betegen.

Ezen a napon még nem sejtettük, hová megyünk, mi vár ránk és merre van a Don. Éppen ezért nem voltunk elkeseredve. Válogatott tiszt és legénység volt ez a zászlóalj. Ismertük jóformán egymást és tudtuk, hogy ha nehéz feladatok elé is állít bennünket a vezetőség, nem lehet nagy baj. Ízig-vérig katonákat vitt akkor a katonavonat. Mint akkor mondtuk, a Honvédség még egy ilyet nem tud kiállítani.

Az úton folyt a bor, a rum, a barackpálinka. Kassa város a búcsúzáskor adott át 4 hordó bort. Jó hangulat minden kocsiban, a háborúra nem gondol senki. Mindenki állandó mámorban úszik, csak ha valaki néha szeretteire gondol, kerülnek elő a fényképek, melyek oly sok könnyet csaltak ki katonaszemekből, melyek oly közel hozták a távolban lévőket, oly melegséggel vonták be a hidegben fagyoskodókat s melyek nélkül a frontkatona el nem képzelhető.

8-10 napi utazás után megérkeztünk és a kemény hidegben gyalogmenetben 4 nap után megérkeztünk Rogowatoje-ra átképzésre. Itt a téli, modern harcászatot, új német fegyvereket mutatták be, majd 1943. január 9-én

területén (Voronyezstől D 10 km) a Don-menti állásokban leváltottunk egy zászlóaljat. Gyönyörű, kiépített, jóformán bevehetetlen állások voltak ezek, meleg fűthető bunkerekkel, sűrű futóárok-rendszerrel, remek kilövésekkel. A Don néhol csak pár méterre, de legalább 10-12 méterrel volt mélyen alattunk befagyott, hóval takart vizével. Átkelni könnyű lett volna, de a gyalogság és a tüzérség úgy belőtte magát, hogy az orosz mozdulni sem tudott.

1943. január 15-én rajtunk keresztül D-ről egy zlj. visszavonul, mert a doni állásaikat az orosz páncélosok Korotojak-Uriw környékén áttörték. Mi nevettünk a megriadt visszavonulókon, szedtük össze az általuk elhagyott anyagokat. Másnap azonban a déli órákban hozzánk ért az orosz támadás és mi is hasonló helyzetbe kerültünk. Menekülésre nem is kerülhetett sor, hiszen az ellenség már nyakunkon volt. Kemény és hősies ellenállás után az Iwanovce Smelevy-Less-i magaslatokon védőállásba vonultunk vissza, ahol hókunyhóban, kővel vígan átüthető hótorlaszok mögé húzódva egy sí-zlj. támadásai ellen jan. 26-ig kitartottunk. Mint ekkor már megtudtuk, hadosztályunkat, a 9. könnyű hadosztályt a hadseregparancsnokság koncnak dobta oda az oroszoknak, hogy a hadseregrészek könnyebben visszavonulhassanak. Az oroszok nem is vették komolyan ellenállásunkat, hiszen a hátunk mögött kb. 150 km-re lévő Starkij-Oskol már elesett. Mi azonban csupán az életünkért küzdve megkezdtük reménytelen visszavonulásunkat, és erőnkön felüli kitörésre határoztuk el magunkat. A hideg 35-45 minus fok között. Élelem napok óta nincs. Éjszakázásra idő, alkalmas és elegendő fedél nincs, hiszen német utóvédcsoportokkal 20-25 000-en vagyunk, legtöbbször egészen kis területre összeszorítva. Állandó harcban állunk. Minden oldalról támadnak az oroszok, s mi állandóan Ny[ugat] felé húzódunk. Mindennapos a harckocsitámadás és naponta 4-5 alacsony repülőtámadás. Nem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen összezsúfolt tömegben milyen pusztítást végeztek.

Most, amikor már a háború után vagyunk határozottan állíthatom, hogy az emberi nélkülözés és szenvedés legnagyobb erőpróbája volt ez. A sebesültek a szánon fagytak meg, mások kimerülten rogytak össze. Egymáson segíteni nem volt erő, és nem is volt értelme, mert a hideg minden esetben pár óra alatt megölte. Aki összeesett, vagy megsebesült, az már nem sokáig szenvedett.

Elképzelhető tehát kétségbeesésem, amikor Starij-Oskol melletti magaslaton egyik ütközetben febr. 2-án megsebesültem. Járni nem tudtam, mert bal combomon ment át egy kétpengősnyi szilánk. Szánra feküdtem, és hűséges embereimnek hála nem hagytak el. Borzalmas volt a további súlyos harcban tehetetlenül, szánkon feküdve részt venni, de rendelve volt, hogy nekem haza kell jönnöm. Febr. 16-án kijutunk a gyűrűből - pontosan egy hónap után - és most már csupán partizánokkal harcolva Sudzsa-n febr. 9-[é]n az utolsó sebesült vonatra felkapaszkodva aznap éjjel a Kiewi kórházban vagyok.

Sebemet először látja orvos. Már majdnem begyógyult. Felvágják, kitisztítják. Lábfagyásom 2- fokú. Egyik ujjamból egy leváló részt leoperálnak, s közben tudtomra adják, hogy másnap kórházvonattal hazaszállítanak. Ezt az érzést a túlvilágról való visszatérés érzéséhez lehet hasonlítani. Pár nappal ezelőtt a teljes reménytelenség és holnap otthon, magyar földön.

Február 21-én már Debrecenben vagyok az elosztó kórházban, ahonnan Komáromba, majd kérelmemre, Nyíregyházára kerültem hadikórházba, ahonnan - habár lábfagyásom nem volt tökéletesen kigyógyulva - április 25-én szabadultam, majd Kassán rövidesen leszereltem. Ekkor kaptam kinn maradt legényemtől -

- levelet, melyben értesít, hogy eljövetelem után egy héttel összeszedték a zászlóalj maradványait, és igen kevesen vannak. Őket akkor kiképző táborba vitték, ahol német parancsra erélyes formák között a lelküket vesztett, meghasonlott embereinket felrázták és vasszigorral igyekeztek emlékezetükből kiverni a Don minden emlékét, különösen a németek velünk szemben tanúsított minősíthetetlen, nem fegyverbaráthoz illő viselkedésének szomorú emlékét. Bajtársaim pár héttel ezután tértek haza.

Hosszú hónapokba került, amíg a doni visszavonulás borzalmas lidérce alól szabadulni tudtam. Álmaimban sűrűn ismétlődtek a legborzalmasabb események, alig volt nyugodt éjszakám. Végre megnyugodtam és lecsillapodtam.

A háború azonban tovább dühöngött. Biztosra vettem, hogy ennyi szenvedés után már nem kell többé a frontra mennem, de csalódtam. Hiába volt kétszeri hadiszolgálatom, hiába sebesülésem és lábfagyásom - s habár még sokan nem ismerik a háborút - 1944. február 17-én megkapom a behívót. Telefonon azonnal felhívom kassai ezredemet, és egy nap haladékot kérek, hogy Sátoraljaújhelyen a bankom fiókját Budapestről lerendelt utódomnak átadhassam. A kapott engedély alapján tehát nem 18-án, hanem 19-én kell bevonulnom Kassára a 21/I. zászlóaljhoz, régi alakulatomhoz. Ez a harmadik „kirándulás" már nem volt kedvemre. Kínos hangulattalanságban, unottan, de azzal a reménnyel vonultam be, hogy méltányolni fogják eddigi szolgálataimat, és azonnal hazaengednek. Ez esetben nagyot tévedtem.

Első két harctéri szolgálatomról sajnos naplójegyzeteim nincsenek. Oka pedig az, hogy legényem a naplómat közvetlenül a visszavonulás előtt elvesztette egyik csomagommal együtt, és így kedvemet vesztve a további naplózgatást félmunkának és feleslegesnek tartottam. Egyébként pedig biztosra veszem, hogy a doni visszavonulás gyötrelmei között nem is lett volna lelkierőm a naplóvezetésre. Ezt igazolja az is, hogy habár filmem és fényképezőgépem állandóan kéznél volt, talán mindössze kétszer vettem elő. Ezek a képek kedves emléktárgyaim, de sajnos, csak pár darab van belőlük.

Naplóm csak nekem nagy érték. Csak én tudom értékelni, aki fáradtságot nem ismerve, amíg bajtársaim elcsigázottan pihentek, a nap eseményeit még egyszer átélve naplómban jegyezgettem. Hányszor elaludtam felette, hányszor kellett hirtelen abbahagynom, mert riadó vagy más váratlan esemény elszólított. De az első alkalmat megragadtam a folytatására és csak akkor tudtam fejemet álomra hajtani, ha ez meg is volt. Hosszú idő ezt 15 hónapon keresztül kitartással folytatni, de mindig arra gondoltam, ha egyszer az Isten hazasegít, a rosszat hamarosan elfeledem és milyen jó lesz az érdekesebb, a szebb, a kicsit izgalmasabb epizódokra visszaemlékezni. Ez a hivatása naplómnak, s ez az, amiért naplóm nem annyira a borzalmakat, a szenvedéseket és nélkülözéseket tartalmazza, hanem élményeket, szerencsés véletleneket, kisebb boldogságot jelentő sikereket és néha énemet. Gyakran előfordult, hogy több napos szünet nélküli harc vagy menetek lehetetlenné tették naplóm vezetését. Ilyenkor sokszor egy hetet összefoglalva írom le az eseményeket.

Kelt Sátoraljaújhelyen, 1946. november 9.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 21.

1959

Eisenhower amerikai elnök rendelete értelmében Hawaii az USA 50. tagállamává válik.

1965

Samu, az előember csontjait megtalálják a vértesszőlősi ásatáson

1968

A 20-ról 21-re virradó éjjel megkezdődik a Varsói Szerződés csapatainak inváziója Csehszlovákia ellen Magyarország részvételével.

1968

A Varsói Szerződés csapatai leverik a „prágai tavaszt”. A demokratikus ellenzék teljesen feladta a rendszer megreformálhatóságának...Tovább

1982

Ifjúsági búcsút tartottak a Bács-Kiskun megyei Hajóson, ahol Paskai Lász-ló mutatott be szentmisét.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők