Hibaüzenet

  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 custom_mod_pane_custom_pane_render() függvényben (/data/webcontent/archivnet/www/sites/all/modules/wideworld/custom_mod/custom_mod.module 229 sor).

Egy honvédtiszt a világháborúban - 1. rész

Galícia, Kárpátok, Csehország – az utolsó felvonás

„A nap folyamán négyszer cserélnek helyet a levegőben a gépek. Amint eltűnnek a Stukák, jönnek a Martin bombázók és a Raták. Nagy pusztítás mind a két esetben. Csapataink előretörése megakad, sőt, estére kénytelenek vagyunk az erdőt feladni.[…] Estére mondhatnám kísérteties lett a csend. Harcok után ez legtöbbször így szokott lenni. Mindkét fél kimerült a gigászi küzdelemben és az éjszaka is nyugodtan telt el. A Hold fénye megvilágítja a terepet, a figyelőállásokból azonban egy-egy rakéta felszáll, ami fényével jobb áttekintést biztosít és megnyugtat.”


Kassa, 1944. február 19.

Telefonon kért engedély alapján egy napi késéssel csak ma vonultam be.

kedvesen fogadta jelentkezésemet és benyomásom az volt, hogy az egyik legkedvesebb parancsnokot kaptam meg személyében. Ekkor tudtam meg, hogy és több doni cimborám velünk jön.

Habár bevonulásomkor minden erőmet összpontosítottam a leszerelésem érdekében, ezen tervemről lelkiismeretem szavára lemondtam, és döntöttem amellett, hogy megyek, mert érzem, hogy nekem ott a helyem azok között a fiúk között, akikkel együtt menekültem abból az orosz pokolból, amit az 1943. januári doni visszavonulás nekünk jelentett.

Ennek ellenére teljesítettem féltő szüleimnek tett ígéretemet, hogy próbáljak meg sebesülésemre, lábfagyásomra és frontszolgálatomra hivatkozva leszerelni. Őszintén nem tudtam, mit kívánjak a sorostól, amikor felülvizsgálatra az orvos elé álltam s állítom, hogy örültem az orvos válaszának, amikor fenti érveimre azt mondta: „pajtás, nézz széjjel az emberek közt és látni fogod, hogy az ő helyzetük is ugyanolyan!". Ezek után nem lett volna ember, aki engem a leszerelés felé való igyekezetre ösztökélni tudott volna. Így maradtam benn, és kezdtem meg komoly beosztásommal járó munkámat azért, hogy én is kivegyem részemet a legszebb harcból, határaink megvédéséből.

Két nap múlva kihelyezték zászlóaljamat

.

 

Hernádtihany, 1944. február 20. - március 13.

Tulajdonképpen Hernádtihany volt egész megalakulásunk színhelye. Mindnyájan azon fáradoztunk, hogy minden szükségletünket beszerezve mielőbb menetkészek lehessünk. Nagy munkát végeztünk, sok szabad időm nem volt. Kassai ismerőseimet csak egy-egy percre látogathattam meg. Az időjárás egyáltalán nem volt kedvező. Mínusz 15 fok hideg is volt már - s ami a legfontosabb a jól ismert kassai széllel - és bizony sokat fagyoskodtunk, míg végre az idő megenyhült és pár nap után parancsot kaptunk az elvonulásra.

A bevagonírozás március 13-án reggel 6-10 óráig tartott. Itt közben meg kell említenem egy vadászkalandot. A zászlóalj elindult Hernádtihanyból a kassai pályaudvarra s az utolsó simításokat elvégezve egy fél óra múlva lovamon vágtáztam a csapat után. Reggeli szürkület volt, amikor észrevettem, hogy két kutya egy rókát fojtogat. Megállítottam a lovamat és egészen közelről pisztolyommal belelőttem a rókába. Mondanom sem kell, hogy a két kutya azonnal elpucolt, csupán a róka volt meglepődve a zajos életmentő viselkedésén, és én ezen zavaromban pisztolyom tartalmát, további hat lövést is ráengedtem. Hogy a koma mindezek ellenére elvánszorgott, annak oka a lovam állandó ugrándozása. Valószínűleg megsebesítettem, mert pár méter után megállt és lassú baktatással továbbment. Okulva az eseten megfogadtam, hogy hasonló helyzetben türelmesen megvárom, míg a két kutya a rókát megfojtja, és akkor kergetem el a kutyákat.

Egyszóval ilyen izgalmas kaland után bevagoníroztam és a restiben egy közös teázás után beszállva indultunk. A sok síró nő között volt egy egészen mulatságos. Mint megtudtam, a hölgy, ki fiatal, de csúnya volt, titkon „imádta" egyik zászlós barátomat. A nő magán kívül volt, vonaglott és talán szegénynek még a szíve is meghasadt, de ezt már nem láthattunk, mert a mozdony egy gőzcsomóval elködösített minket. Habár részvéttel vagyok a síró nők iránt, de ezt nem lehetett nevetés nélkül végignézni.

 

Utazás, 1944. március 13-14.

Az út kellemesen telt. Hidasnémetiből hazatelefonáltam és megmondtam szüleimnek, hogy este fél 12 és fél 1 között vonatunk Tolcsvára ér, és hogy egy kis hazai útravalóval és borral várjon valaki. A vonat nem állt volna meg, de kérésemre leállították s anyámmal találkozhattam. Boldog voltam, de mégsem örültem ennek a találkozásnak, mert tudom, mit jelent egy anyának harmadszor búcsúzni harctérre induló fiától. Talán a háborúnak a megszokottsága, a változtathatatlanban és az Isten rendelésében való megnyugvás, de jó anyám mintha könnyebben búcsúzott volna tőlem, mint azelőtt. Az eső esett, anyám ázott, büszke volt rám s csókom után könnyeitől talán már nem is látta, hogy a vonat elindul. Nagyon megnyugtatott anyám erős viselkedése, mert már-már lelkiismeretemet marcangolta a gondolat, hogy nem lett volna szabad elutazásomról anyámat értesíteni. Ez azonban anyám nehéz élettől legyengült szívét nem rendítette meg. Tudom, hogy ő is, mint én, érzi a haza legjogosabb hívó szavát és tudja, hogy az ő fiának is éppúgy ott a helye a határon, mint minden épkézláb magyarnak. A vonat lassan kanyarodik a zsadányi emelkedés felé és az édes anyám magához szorítva gyalog cipeli leadott extra köpenyemet. Tudom, anyám, hogy mikor azt magadhoz szorítod, folyton imádkozol, hogy azt a köpenyt háború után én még viselhessem.

 

Nagyberezna, 1944. március 14-15.

A déli órákban megérkezünk végcélunkhoz,

. Kivagonírozás délután gyorsan megtörténik. Mindenki elfoglalja szállását, s a tisztek összejöttek , a község körorvosánál. Régi cimbora, régi 21-es ő is, aki kint volt velünk a Donnál, de sebesüléssel szerencsésen hazakerült. Természetes dolog, hogy ivás volt, majd a katonacigányok (összesen 2 fő) nagy zenébe kezdtek s a társaság hamarosan mámorban úszott.

Másnap március idusa lévén templomban voltunk, majd utána a hivatalos ünnepségen vettünk részt. Délután a tiszti étkezde megalakítása, első napi szereplése kezdődött, jól sikerült formában. Délután fényképezéssel egybekötött tereplovaglást rendeztünk a gyönyörű havas vidéken. A hó a hegyeken nagy, de a meleg oldalak már úsznak a hólében.

 

Március 16-19.

Csendben telnek a napok. Az időjárás folyton változó. A napsütés és a hóesés többször váltja egymást. A gyönyörű vidék, a havas tájak, a sok-sok hegyi patak, szerpentinek nagyon kellemessé teszik az ittlétet. Tiszti étkezdénk komolyan dolgozik, és nap mint nap jobb fogásokat tálalnak. Panasz tehát nem is lehet.

Az időjárás magán viseli a tavasz előjeleit. A fák már rügyeznek, a mélyebb helyekről a hó már elolvadt, és néhol már a friss fű is kikandikál. A nap melege érezhető. Arcunk lassan már barnul, s valamennyien a sok napsütéstől úgy nézünk ki, mint a legpirosabb alma.

Néhány felvételt is csináltam. Befejeztem végre a kb. fél évvel ezelőtt még békés otthonomban megkezdett filmet, s ha igaz, hamarosan megkapom a kész képeket, amit, mondanom sem kell, nagyon várok.

Lakásom tűrhető. Hosszú udvaron bemenve kis külön szoba jutott részemre. Valami szállodaféle, mert mellette levő hasonló szobába másik két tiszttársam jutott. Én a doktorunkkal lettem összeházasítva. Jól megértjük egymást.

 

Március 20-23.

Éjjeli szolgálatban vagyok. Nem aludtam egy órát sem, pedig már virrad. Nagy sürgés-forgás, a telefont ritkán teszem le. Nem tudom mire vélni a dolgot. Arra gondolok, hogy talán az oroszok erős nyomása miatt minket azonnal a védőállásokba rendelnek. Már szinte igazolva látom sejtésemet, amikor hajnali 5h-kor leállítják a reggel kezdődő 3 napos járőrgyakorlatot. Ennek a titokzatos körülménynek nyomasztó hatása ellenére mindenki örült, mert a gyakorlat emberfeletti teljesítményt kívánt volna embertől, lótól egyaránt. A nagy fellélegzés után viszont összedugott suttogó fejek láthatók és mindenki az okot keresi, hogy mindez miért?

Különböző hírek keringenek. Többször van légiveszély, az ország belsejében riadók. Pattanásig feszülnek az idegek. Az addig mosolygó arcok elkomolyodnak, s mindenki fél valamitől. Végre ideér a hír: a németek megszállták Budapestet, Kassát, Sátoraljaújhelyt, Dunántúlt, Duna-Tisza-közét. A hangulat egyre nyomottabb. Az idáig politikamentes étkezde nagy tanácsteremmé változott, ahol a politikai eszmecsere lett úrrá. Aztán kis közöny szállt a lelkekre, s lassan megnyugodtak a kedélyek is. Ez a csoda is 3 napig tartott.

A különböző félhivatalos kósza hírek, mint pl. kormányváltás, zsidóügyek, letartóztatások stb. még foglalkoztatják az embereket. Mindenki alkalmat keres, hogy egy-egy friss rádióhírt végre ne egymás szájából, hanem rádióból, saját fülével halljon. A budapesti rádió azonban mélyen hallgat.

Izgalommal várom 22-ikét, mikor futárpostával Ungvárra kell mennem, számítva, hogy ott majd valamit mégiscsak megtudok. A város azonban a régi. Néhány német katona lábatlankodik csupán, s miközben a Koronában eszik a drága jó magyar ételeket, nem is fogadják tisztelgésünket. Jellemző rájuk, semmit nem változtak. Egyébként mondhatnám, üres kézzel mentem haza, s visszatérve semmi újsággal nem dicsekedhettem bajtársaimnak. Az utazás fáradtságos volt. Sokat fagyoskodtam, mivel csupán az esőköpenyemben mentem. Verőfényes meleg nappal után hideg éj következett, és a vonatkésés csak hosszabbította fagyoskodásomat. Összes hír, amit szereztem: a polgári postaküldeményeket a németek cenzúrázzák, utazni csak Kassára, Sátoraljaújhelybe nem lehet és a németek folyamatosan igazoltatnak.

A tábori postaforgalom akadozik. Kevés postát kapunk, én magam pedig semmit. A csomagszállító szelvényeket hazaküldtük, abban a hitben, hogy nekünk szánt kis hazait még fel tudják adni.

Időközben felsőbb parancsra a leendő védőkörletünk szemrevételezésére egy tiszti csoport útnak indul.

 

Március 24-25.

A zászlóalj- és századparancsnokok megérkeznek a szemrevételezésről. Sokat mesélnek a vidékről, a többméteres hóról, a gyalog járhatatlan utakról.

25-én ünnep. Templomban voltam az első lelkigyakorlaton. Visszamenet benéztem a parancsnokságra, ahová éppen befutott az

. Gyors tájékoztatás után kiadja a zászlóaljparancsnoknak a parancsot a holnap reggeli indulásra, és átad egy részletes hadosztály-intézkedést.

Tiszta égből villámcsapás! Holnap már a Kárpátok gerincén, a drága magyar Haza védőfalán, a határon állunk, és várjuk az oroszokat, akik elől a német csapatok bizonyára gyorsan vonulnak vissza.

A nap sürgéssel-forgással telik. Mindenki intézkedik. A szépen összedolgozott zászlóalj, mint egy ember dolgozik, készülődik, hogy holnap reggel az elrendelt időben maga után mindent rendben hagyva elindulhasson.

 

Március 26.

Korán reggel ébresztő. Az előző napon elkészített felmálházott járművekbe csak a lovakat kellett befogni, és máris menetkészek vagyunk. Fél 7-kor indul a zászlóalj. Én a végén vagyok és mögöttem csak egy utóvéd szakasz. Az

hosszúra nyúlva kígyózik a gyalogság után a szűk és mindenütt az Unghoz simuló úton. Szebbnél szebb tájakra érünk. Fenyvesvölgy már közel van a Kárpátok igazi gerincéhez, amit fenyvesekkel borított, sokszor cukorsüveghez hasonló hegyei is érzékeltetnek. A hó folyton nagyobb, de az úton haladó ember nem is sejti, hogy tőle 2-300 méterrel magasabb - a tengerszinttől kb. 1000-1100 méter magasan lévő - hegyeken már egy méter körüli a vastagság. Rengeteg vadat látni, amint eszegetik a lassan már rügyező gallyakat. Három szarvasban gyönyörködöm hosszú ideig. Egészen közel vannak. Nem zavarja őket a nagy tömeg, a kocsisok hangos kiabálása. Lóhátról sokáig látom őket, míg egy útkanyarban lenyúló hegy közénk nem kerül.

Az út részemre kellemes volt. Kb. 40 km-t tettünk meg, de frissen érkeztem be annak ellenére, hogy sokat kellett feleslegesen nyeregben ülnöm és vágtáznom. A természet szépségei azonban elfeledtették velem az út fáradalmait. Kicsit megéheztem. Bevártam tehát hátul döcögő Kiss Jóska

(róla még nem is emlékeztem meg. Kiss Jóska a felnémeti bicskás fajtából való, a Donnál a már említett orvosunk, a nagybereznai Zakar Jóska legénye volt), és lóháton szürcsölgettem a thermoszból kapott forró feketét, amelyből a Laci (az első lovam neve) sörénye a nagy lötyögésben legalább felét kapta. Lényeg, hogy jóllaktam és letudtam a katona legnagyobb gondját.

Fenyvesvölgyön 2 órai ebédszünet volt. Kapott engedély alapján egyik házban letelepedtünk, ahol a jó székelygulyás után orvosunkkal -

- még 8 tojásból rántottát is megettünk. Minthogy pedig ezután vizet inni vétek, úgy határoztunk, hogy egy korcsmában iszunk rá valamit. Régi közmondásunk, hogy minden út a korcsmába vezet, most sem volt koholmány, mert habár nem beszéltünk össze, lassan az egész tisztikar együtt volt. Az embereink is hemzsegnek a söntésnek csúfolt előszobában, de azért mindenki hozzájut egy pár korty italhoz. Itt töltöttük tehát a pihenő hátralévő részét, majd 15h-kor indulva még világoson beérkezünk . Mindenkit elszállásolok, és este egy közös vacsorán veszek részt. A fáradtság azonban álmot nyom szemünkre és hamarosan valamennyien lefekszünk.

 

Március 27.

A véletlen folytán én maradtam egyedül vissza a faluban, míg tiszttársaim valamennyien szemrevételezni mentek fel a havasok tetején húzódó, csak papíron létező védőállásba.

A falu bírájától tájékoztatást kapva a környék vadállományáról örömmel gondoltam arra, hogy itt nagy vadászatok lesznek. Minthogy pedig a legközelebbi erdőségek a község területén fekszenek, a bírótól engedélyt kértem, hogy néha kinézhessek egy kis cserkészésre.

Ennek szellemében felszereltem magamat, és legényem kíséretében nekivágtam a vaddisznós fenyvesnek. A hó nagysága azonban visszatérésre kényszerített. Otthon aztán előszedve egyik mesteremberemet hozzáfogtunk hótalp (saru) készítéséhez. Gyors munka volt, tehát rossz. Azzal sem tudtam jobban haladni, de azért nagy területet bemászkáltam, de a várt nyomokat nem találtam. Azzal tértem haza, hogy talán más hegyoldalakon lesz szerencsém.

Ennek ellenére jó napom volt. Szüleimtől érkezett egy lap, amelyben születésnapomra gratulálnak. Igen pontosan jött, hiszen holnap van a napom. Otthoni melegség vett körül, boldogan és szeretettel gondoltam szüleimre. Még ma nagy levélírást rendezek.

 

Március 28-29.

A hó folyton esik. Napsütés alig van, de az utak mégis sárosak. Többnyire szánnal közlekedünk, de sokszor a sáros részeket a lovak nehezen bírják. 29-én kimegyek én is a védőállásba. A parancsnokság a hegy tövében, az utolsó házban van. Az állások innen alig láthatóak, mert a tetőkön 1200 méter magasan hóviharok vannak. Most éppen olyan erős a vihar, hogy a bunkerekből kijönni nem is lehet. A hegy előttem a Piliska. Itt van a figyelő. 1068 méter magas cukorsüveg alakú hegyóriás, mely csak az egyik lejtőről mászható meg. Mindezt körülveszi egy -22 fokos hideg és egy félelmetesen kavargó orkán. A fentlét még bunkerekben is kibírhatatlan, hiszen a többméteres hó alól fát kiszedni lehetetlen, tüzelő nincs. Ez bírta azután belátásra a magasabb vezetőségünket, mely akként módosította a szolgálatot, hogy fenn csak figyelők maradnak, míg a zászlóalj zöme lent a falvakban szállásol el. Mondanom sem kell, milyen boldogság volt lejönni.

Holnaptól egy újabb feladatot kaptam, aminek cseppet sem örültem, hiszen emberfelettit követelt. Minden reggel 7h-ra

kell lennem eligazításon és a postát ki kell vinnem. Összesen kb. 40 km. Napi teljesítmény, igaz, szánon. Ha az időjárás megengedi, lóháton teszem meg az utat, ami talán fárasztóbb, de gyorsabb. A háború nem kirándulás, legalábbis a bakának nem az.

 

Március 30.

Az első futárutamon reggel fél 6-kor indulok. Az egész éjjel eső hó már elállt, de a hó magasabb lett kb. 20 cm-mel. A szán remekül csúszik. Fél 7-kor már Uzsokon vagyok, ahonnan elintézve dolgomat fél 9-kor indulok vissza. Lovaim szépen bírják a megszakítás nélküli ügetést és 9.15-kor már Bisztrán (Határszög) jelentkezem a postával. Elbeszélgetek Lazarovics Tónival, azalatt lovaim zabolnak. Egész nap gyönyörű napsütés. Úgy látszik, a tél az éjszakai nagy hóeséssel kiadta minden mérgét, és hamarosan tavasz lesz.

- ahol mindennap keresztül kell mennem - egyúttal fogamat kezeltetem. Délre otthon vagyok. Délután egy lovaglás majd utána eredménytelen cserkészgetés közben legényemmel fényképezgetek. Derékszíjig járunk a hóban, mindenáron fel szeretnék menni a gerincre, ahonnan szép a kilátás és a fényképezési lehetőség. Sajnos, a nagy hó nem engedte meg és a gerinc előtt vissza kellett térnem. Szerencsémre!

Amíg én kint barangolok, két lovas hírvivő keres és hozza a parancsot, hogy azonnal felpakolni és a menetkészültséget jelenteni. Leforrázva érzem magam, hiszen az összes jármű Nagybereznán van anyagért. Megbeszélem a dolgot parancsnokommal (továbbiakban gazda). Holnap kell indulni. A nagybereznai járműveket autón küldött paranccsal visszafordíttatom. Ezek számításom szerint éjjel 2h körül érkeznek vissza. Bizony, ismét egy nagy teljesítmény. Ezek ma 80 kilométert megtesznek, hajnalban érnek ide, és reggel indulás tovább - át az uzsoki hágón.

A hangulat rossz. Nem tudom érzéseimet leírni, mert nem tudok állást foglalni. Csak hanyagul biztatjuk egymást, hogy lesz, ami lesz. Remélem, velünk az Isten, és velünk marad a határ átlépése után is, és akkor talán kibírjuk a lemondást, a fáradtságos áldozatot, amit a Haza kíván tőlünk. Hitem erős, de ez a hit az egész zászlóaljban is megvan.

Hátratekinteni a tovatűnő magyar bércekre leírhatatlan érzés. Már nem tudok lelkesedni vagy lázadozni, mert immáron harmadszor vagyok hasonló helyzetben, de torkom bizton össze fog szorulni. Szeretteimre fogok gondolni, akiket most itt hagyok, s ki tudja, látnak-e még. Ezek a gondolatok csak pillanatokig foglalkoztatják az embert, mert hamarosan ráeszmél, hogy katona, akinek parancsolnak, és akinek azt a parancsot legjobb tudása szerint végre kell hajtani.

Este vendégül látom bajtársaimat, köztük gazdát is. Nagy tál borjúpörköltet burgonyával tálal fel legényem, hozzá rumos tea és vörösbor. Sokat és finomat eszünk, mindenki jóllakik, a hangulat jó. Ki tudja, mit hoz a holnap, s tudunk-e egyáltalán mind összejönni.

 

Március 31.

Szerencsére reggel nem indulunk. A szekerek reggel 6-ra megérkeznek. Egész nap rendelkezésünkre áll. Felkészülünk a holnapi induláshoz.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 20.

1938

A gödi fészekben megtartott munkás–paraszt sporttalálkozó antifasisz-ta tüntetéssé változott.

1953

Százezer néző jelenlétében megnyitotta kapuit a Népstadion (mai neve: Puskás Ferenc Stadion). Befogadóképessége megközelítette a 100 ezer...Tovább

1961

Megnyílt Budapest első számú nyári szórakozóhelye, a Budai Ifjúsági Park. Nemcsak az első alkalommal, de a későbbiekben is nagyjából 2000–...Tovább

1963

Az utolsó falut (Aporliget) is bekötötték a villamos-energia hálózatba.

1969

A tisztavatást első alkalommal rendezték meg a Parlament előtt (egészen 2006-ig).

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők