1944. július 8.

Légitámadás a veszprémi repülőtér ellen

Egy öreg Puma vadászpilóta visszaemlékezése

 „46-ban egy mankóval bicegek a Margitszigeten. Egy lámpa alatt kosárban ül egy félkezű, katonaruhás honvéd, két lába tőből hiányzik. Ép kezében aprópénzzel teli sapkája. Én is beledobtam egy pénzdarabot, nem is mertem ránézni, valami nagyon összeszorította a szívem. Pár lépést tettem meg, amikor utánam kiáltott. „Főhadnagy úr!" Visszafordultam, és felismertem azt az öreg székely tartalékos katonát, akinek üres óráimban mesélni szoktam erdélyi túráimról. [...] Rám nézett és valami büszkeséggel mondta: „Lássa főhadnagy úr, nekem nagyobb szerencsém van, mint magának, mert én már meggyógyultam."

Forrás 

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. A csendes, párás, kora reggeli Balatonra aznap is visszatekintettünk, amikor autóbuszunkkal rákanyarodtunk a Veszprémbe vezető útra. Bevallom, az elmúlt napok szomorú eseményei után sokan gondoltak rá, vajon nem utoljára látjuk-e. Korán megérkeztünk a reptérre Balatonalmádiból, a Pumás pilóták éjszakai tartózkodási helyéről.Az angolszász bombázók és vadászok ellen harcoló Puma vadászosztály, 101/3. század pilótáit letette a busz a jól elrejtett erdei körletünknél. Századunk volt a legközelebb a városhoz, nem messze a jutasi altisztképző iskolától. Társaink egy rendőrségi, szellős rohamkocsival továbbmentek, keresztül a repülőtéren. Ők a 101/1. „Zongora" és a 101/2. „Retek" századok körletéhez tartottak, mely a reptér túloldalán az osztályparancsnok harcálláspontjától északra, illetve délre volt.

Az én századom a „Drótkefe" fedőnévre hallgatott. Körletünk közvetlenül a reptérre, a hangárokhoz vezető út mentén, attól 100-200 méterre az erdőben volt, jól elrejtve. Az erdő fái egy részen az út másik - reptéri - oldalára is átterjedtek, alattuk jó helyet találtak földsánccal védett, rejtett gépeink. Külön tudomány és élmény volt a fák közül kigurulni a reptér szélére, az indulási helyekig. Ez pont szemben volt a Papod heggyel és egyben a fő széliránnyal. Az út és a reptérre vezető vasútvonal között álltak századunk barakkjai, sátrai, a legszélén délre a századparancsnoki barakk az irodával és egy nagy teremmel, ami a pilóták pihenőhelye volt. A napi harci eligazítást is itt kaptuk. A mennyezetről különböző méretű ellenséges bombázó- és vadászgépek modelljei lógtak le, melyeken gyakorolni lehetett azok megtámadását.

Ma már nem ezeken a kis modelleken gyakorolgattunk, századunk már átesett egy pár forró légi harcon, mindannyian láttuk már közelről a méltóságteljesen úszó ezüstös bombázókat, és sokan már bőrünkön is éreztük az ellenséges vadászgépek „csipkelődéseit".

Ez év májusától gyakoroltuk új feladatunkat. Géppárokba fejlődve, egymást el nem hagyva, pontos szögben közelítettük meg egy - a bombázókat jelképező - célt repülő társunkat. Nagy volt a sikerélményünk, amikor az előírt megelőzés után - hátunkban a Nappal - ráfordulva éppen oldalról, jó szögben „kaptuk el" az elképzelt bombázókat. Nem közönséges oktatópilóták voltak a géppár-parancsnokaink. Ők már megjárták az orosz frontot is, legtöbbjük több légi győzelmes pilóta volt. Köztudott, a katonai rendfokozatnak más volt az értéke a levegőben, mint a földön. A Repülő Akadémiáról kikerült fiatal tisztek nagy biztonságban érezhették magukat, ha egy harcedzett tisztes vagy altiszti rendfokozatú pilóta bajtárs vezette őket, mint gép[pár]parancsnok. A földön a rendfokozat számított, de sokat számított ez [is] olyan repülők között, akik nemcsak repülő bajtársak, de egyben barátok is voltak. Barátok, akik tisztelettel néztek fel nagyobb repülőtudású társaikra. Szép, hogy én akkor betéve tudtam a Szolg[álati] Szabályzat főbb pontjait, vagy mint az első tiszt Bejczy József („Dzsó")

századánál igen sok irodai ügyet is el kellett intéznem távollétében, de itt most az életünk a légi harcban elért ügyességünktől függött. Ebben volt mit tanulni társaimtól.

Nem maga a repüléstudásom volt kevés, sok gépet betörtem már, mire ide, a legjobbak közé kerülhettem. A betörés alatt a gép biztonságos vezetését értem. Amellett gyakorlat közben minden pilóta lelkét terheli egy-egy rosszul letett gép összetörése, nem számítva a tőle független kényszerleszállások alatti természetes balesetekre.

A szerencsére is nagy szükség volt. Pl. amikor elsőnek repültem a hírhedt olasz

típusú repülőgépet, amelynél nem volt lehetőség kétpilótás oktatásban részesülni. Az első öt gyönyörű leszállás után meggondolta magát és úgy 25-30 m magasan dugóhúzózni lett kedve. (Azt mondják, korán letegeztem Őt.) Aki ismerte ezt a típust, nem nagyon csodálkozott ezen. Kis trükkje következtében úgy elterült Mátyásföld repterén, mint egy palacsinta. Kiálló része nem maradt a gépnek. Se futó, se légcsavar, csak egy nagy porfelhő és egy menekülő pilóta, aki az életéért rohant, mert ez a gép az esetek 90%-ában fel szokott robbanni. Sajnos sok ilyen eset volt. Akkor, bár a fű nedves volt a kiömlő benzintől, nem robbant fel.

Amíg az ember ide, a Puma jelvényes pilóták sorába kerül, átesett már egy-két ilyen apróságon. Repülni tehát már jól tudtam, mögöttem volt már egy pár típus. Csak a komolyabbakat említem: Romeo, Arado, CR.32, CR.42, olasz, magyar Héja, He-46, Sólyom, Me 109 E és álmaink gépe, a Messerschmitt 109 G.

Osztályunk a legutóbbival volt felszerelve. Ez a gép aerodinamikailag, a motor teljesítményében, fordulékonyságában és nem utolsósorban sebessége szempontjából a 2. világháború legmodernebb és legjobb egyszemélyes, légcsavaros

volt.

Viszont volt a Messerschmitt kiképzésünknek egy nagy hibája. Több is volt, de én csak azt említem meg, hogy az ellenséges gépekkel való találkozásom előtt egyszer - kiemelem csak egyszer - volt alkalmam vadászgéppel lőgyakorlatot végezni. Érthető a tiszteletem azon társaim iránt, akik már gyakorlatban ismerik a vadászat rejtett titkait.

Már én is túl voltam az első tűzkeresztségen. Május 30-án éltem át azt az első, félelmetesen szép pillanatot, amikor a felröppenő zöld rakétajelre elstartoltam az első bevetésemre. Az osztály feladata a nagyon megszaporodó angol-amerikai bombatámadásokban részt vevő gépek megtámadása volt. Csordaszám úsztak a kék ég alatt és ontották a halált. Mi igyekeztünk a Budapest felé tartó gépeket megtizedelni, vagy legalább bombaterhük idő előtti ledobására kényszeríteni őket. Aznap az előrejelzések szerint a bombázók a határ szélén, osztrák területen repültek, majd Németország keleti részét bombázták. Kötelékünk, vagy 30 Me 190-es nem találkozott velük.

Szép, előírt hadrendben repültünk kb. 8000 m magasan. Szorosan kísértem a vezér gépét. Bármelyik pillanatban várható volt, hogy beavatkozunk mi is. Feszült izgalommal vártuk a harcot. A levegő izzott körülöttünk, szinte lázas voltam. Örömömben? Félelmemben? Bevallom, hasonló volt ez az első iskolai tanóra izgalmához, az elsőáldozás magasztos, vagy az első ügyetlen szerelmes csók naivul izgalmas érzéséhez.

Ez a különös borzongató, titkos félelemmel teli büszkeség és egy kis bátorság érzése engedett fel bennem, amikor gyönyörű gépeink egymás utáni rajokban földet értek. Mivel Budapest nem volt közvetlen veszélyben, a határon túli gépeket nem támadhattuk

.

A többszöri bevetésben részt vett repülőtársaim már elfelejtették volna, hogy ők is voltak hasonló helyzetben? „Na ezt megúsztad", „Száríthatod már a nadrágod" - Talán ezek voltak viccelődéseik legszelídebb mondatai.

Pár nap múlva újra rám került a sor. Június 2-án riadóztattak minket. Úgy 7000 m magasan köröztünk Győr légterében, majd ráfordultunk Budapestre. Az aznapi kb. 600 bombázó az ország keleti része felé vette az irányt, már késő volt beavatkozni, mert már póttartályainkat is ledobtuk, kevés üzemanyagunk maradt. Még láttuk a magasból, ahogy a szolnoki pályaudvart megtámadták. Én szolnoki gyerek voltam, és szüleim nem messze laktak az állomástól. Akkor talán engedély nélkül is nekirohantam volna az ellenségnek, de benzin nélkül ez veszélyes lett volna. Mire leszálltunk és újratöltötték a gépeket kiderült, hogy ez volt az első eset, amikor bombázás után visszajövet közben sem támadhattuk meg őket, mert azok hazánkat átrepülve egy szovjet repülőtéren szálltak le.

A szolnoki bombatámadás szörnyű volt. Ezernél több volt a

. A pályaudvar mellett lévő német fürdető állomásról ruhátlanul rohangáló félőrült, sebesült katonák látványa is hozzájárult, hogy Édesanyám átjöjjön hozzám Balatonalmádiba. Édesapám, mint reaktivált nyugdíjas katonatiszt a Tokaj és Szeged közötti Tisza hidak védelmi parancsnokaként ritkán tartózkodott Szolnokon. Különben a támadás megajándékozott minket egy majdnem fél mozdonnyal, ami iszonyatos zúgás közepette esett a kertünkbe.

De nem volt nagy csend Almádiban sem. Az „Amik", vagyis az amerikai bombázók és vadászok a közeli Pétfürdőt is megszórták. Én éppen, mint szabadnapos Mátyásföldön voltam és „végig élvezhettem" egy fővárost ért bombázást is.

Sajnos nagyon sokan nem tudják, miért nem látnak Pest felett magyar vadászgépet. Mert a magyar légvédelem Budapest felett válogatás nélkül lelövi az ott repülő gépeket. A nagy zűrzavarban és magasságban nem lehet a cikázó vadászgépeket egymástól megkülönböztetni. A Velencei-tó felett aznap is harcoltak bajtársaim. Közel 20 amerikai gép nem szállt le aznap Olaszországban. Sajnos Király Gyula hadnagy bajtársam is életét vesztette e

.

Sokszor hallottuk, hol vannak a magyar vadászok? Ott voltunk, sajnos nagyon kevesen, ahol lennünk kellett. Nem verhettük dobra, hányan vagyunk, hol vagyunk. Sajnos később mégis megtudták, hol találhatnak meg minket, még a földön is.

Valamit magamról. Egy érdekes tulajdonságomat jól ismerték bajtársaim. Volt, aki vészmadárnak is hívott, mert előre megéreztem, ki lesz a következő repülő halottunk. Pedig semmi rendkívüli nem volt abban, ha előre látta az ember azt, hogy aki jobban szereti a bort a kelleténél, az előbb-utóbb ráfizet. Aki egy vállrándítással veszi tudomásul berepülés közben, hogy baj van a gépével, vagy - és főleg ez volt a legveszélyesebb - aki nem tudta felmérni saját tudását, és többet akart mutatni, mint amit tudott, az már a halál barátja volt. Veszélyesek voltak a feleslegesen vagánykodók is. Sok bajtársam halt meg még a békében szüleik vagy menyasszonyaik házának sturcolásánál is (rácsapások). Aki figyelemmel kísérte társai ezen tulajdonságait, előre megjósolhatta a rossz véget. Mondtam is: nem vagányság üres medencébe fejest ugrani, hanem figyelmetlenség és hülyeség. Nem szégyen, ha az ember berúgás nélkül is embernek érzi magát, ha szól a szerelőnek, hogy javítsa meg a hibát, vagy ha éppen beteg vagy rosszul érzi magát, kéri aznapi felmentését a repüléstől. Az ejtőernyőt felvenni sem gyávaság, hanem elővigyázat és parancs volt.

Ez a szemlélet a háborúban, így nálunk a légi harcban már nem volt jellemző, bár volt közöttünk is vakmerő, ami közel sem egyenlő a bátorsággal. A bátorság együtt él a félelemmel és csak annak legyőzése adja meg az igazi értékét.

Sosem felejtem el a június 15-e délutánját. Édesanyámmal együtt sétáltunk az egyik pilótaszállás előtt. Felhívott minket szobájába v.

, a közkedvelt „Dodó", a mindig szerelmes szőke fiú, és a nála szokatlan levert hangnemben közölte, úgy érzi, valami történni fog vele. Furcsa volt, ahogy - bár viccesen - végrendelkezett, kié legyen a kis rádiója, új esőköpenye, stb. Ezt más is megtette, odaígértük mi halálunk utánra akár a szerelmünket is. Megértettem valamennyire előérzetét, ami természetesen abból eredt, hogy egyre több tábori ágy ürült meg az utóbbi napokban a pilótaszálláson. A napokban elhagyta őt Király Gyuszi is, egyik barátja. Megnyugtattam, ne féljen, tudhatja, hogy én megérzem mindig, ki lesz a következő. Azt természetesen nem mondhattam, hogy ez a halott-látásom tudománya már régen a múlté. Ebben a háborús húsdarálóban már senki sem azért halt meg, mert tehet[ett] róla. Volt ilyen is, mert az egészséges elővigyázatot sok esetben felváltotta a félelem nélküli bátorság, a kiszámíthatatlan vakmerőség. Közeli bajtársának elvesztése még a bosszúvágyat is előtérbe hozhatta Dodónál, mert másnap a háború egyik legnagyobb légi csatájában Ő is elhunyt bajtársa után ment. Borzasztó még elképzelni is, ahogy már sebesülten, ejtőernyőn lógva lőtték le az ellenséges vadászok.

Abban az időben már eldurvult a harc. Eddig gépből kiugró ejtőernyősre nem lőttek. (Kivéve az ejtőernyős katonákra.) Természetesen mi sem. Csakhogy ebben a háborúban a pilóta élete volt fontos. Míg az ellenséges pilóta magyar területre esve nem ülhetett újra gépbe, addig a magyar vadász, ha nem törte el a lábát (kis felületű ejtőernyője

) újra gépbe ülhetett. Talán ez az elgondolás vezethette a Dodót lelövő amerikai pilótát is szörnyű mészárlásának megtételére.

Az a nap, amikor Dodótól búcsúznunk kellett, június 16-a volt. Kora délelőtt egyenesen a Balatonnak tartott 658 bombázó és 290 vadász. Szinte betakarták az eget a szép, ezüstös, kondenzcsíkot húzó Liberatorok. Nagy létszámú csoportokban úsztak, nem akartak kifogyni, a messziségből újabb és újabb csoport tűnt fel. A vadászok játékos könnyedséggel cikáztak felettük. Sajnos majdnem láthatatlanok voltak. Mi 28-an szálltunk szembe velük. Rettenetes számbeli fölényük sajnos már csak a légi harcban tűnt ki, előre ezt a tömeget teljes egészében nem lehetett felmérni.

Mi, a 3. század kaptuk feladatnak az első csapat megtámadását. Mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, ráfordultunk a nagy, félelmetes gépekre. Vészesen közeledtünk feléjük. A bombázók úgy néztek [ki], mint egy-egy piros tüskés sündisznó. Minden lehető helyről zúdult ránk a tűz. A

már régen ledobtuk, a gépágyú, géppuska lövésre kész. Mindenki kinézte már magának, melyik gépet támadja meg. A tüzes foszforcsíkok alattunk, felettünk rohantak el. Hirtelen megszólalt egy riadt hang a rádióban, „ami vadászok felülről". Szerencsére a köteléket vezető is meglátta a felülről reánk zúduló vadászok tömegét, és szakszerű mozdulattal felrántotta a gépét. Természetesen vele együtt a többi gép is követte őt. A hirtelen mozdulata következtében meredeken felfelé rohantunk, szembe a lefelé zuhanó ellenséges vadászokkal.

Ahová felverekedtük magunkat, oda is bőségesen jutott ellenség. Ez már igazi légi harc volt. Parancsnokomat pontosan követtem, amikor kettőnk közé került egy égő amerikai vadászgép. Pár méterre tőlem láttam, ahogy az égő gépből kimászó pilóta saját gépének oldalához szorult, és égett az egész ember. Ott a szemem láttára zsugorodva égett össze a szerencsétlen ellenfél. Ahogy az égő gép füstjébe rohantam, szemem elől vesztettem a párom. Eszembe ötlött, hogy az egyedül repülőt nagy valószínűséggel lelövik. Ezen nem is kellett sokáig elmélkednem, szemben velem balról, kissé alulról már rohant is felém egy villogó orrú gép. Egy csattanás, majd egy ütés a jobb lábamon. Erős, csípésszerű fájdalmat éreztem, de nem volt időm rá figyelni, benne voltam a forgatagban. Hirtelen feltűnt egy kisebb csapat bombázó, teljesen zárt kötelékben. Azonnal feléjük fordultam. Annyit még láttam, hogy a gépek hirtelen kioldották bombáikat. Csak tőlem ijedtek volna meg, vagy volt még mögöttem is más gép? De az lehet, hogy az engem megtámadó saját gépeket nézte ellenfélnek a csorda? No, ezek sem fogják már Budapestet bombázni, gondoltam a másodperc töredéke alatt. A fejem felett megjelenő közeli foszforcsíkok láttán rájöttem, hogy engem lőnek, igen nagy szeretettel. Hamarosan az is világos volt, hogy egy

kötelék használt fel engem gyakorló lövészetre. Jó szokásuk volt, hogy 16-an mindig együtt repülnek, és körbe veszik az áldozatot, miközben egy-egy gép befelé fordul és rátüzel. Előttem, mögöttem körberohanó kéttörzsű gépek. Se előre, sem oldalra nem menekülhetek. Lábamról sem felejtkezhettem el, amely ugyan nem fájt annyira, hogy vezetni ne tudtam volna. Furcsán cuppogott a lábam a csizmában. Egy lehetőségem volt a megmenekülésre. A Me 109 jobban emelkedett, mint a Lightning és egyre magasabbra kerültem, miközben minden műrepülő tudományom elővéve ugráltam el a foszforcsíkok elől. Volt egy-két pillanat, amikor lőhelyzetbe kerültem, de a külső körön keringő gépek messze voltak arra, hogy találatot kaphassanak. Macska-egér harc volt ez perceken keresztül. Miközben én egyre magasabbra húztam, a lövések is egyre inkább alulról jöttek. Lassan lemaradtak. Emlékül a láblövésemen kívül hagytak a gépen, a szárnyon és a páncélon egy pár emléklyukat.

Sok időm nem volt örülni annak, hogy megúsztam a Lightning kalandot. Éppen a fejem felett keringő, felső biztosító gépek közé keveredtem. Az ellenség, kihasználva minden támadó gépének legjobb teljesítményét, géptípus szerint több szintben harcoltak. Legalul a Lightning, középen a Mustang, legfelül a Thunderbolt. Én a legutóbbinak néztem

. Miközben felfelé repültem, és köröztem a foszforcsíkok között, nem vettem észre a fenti gépeket. Mivel rengetegen voltak, és volt már egy lyuk bennem, jobbnak láttam hirtelen leborítani és őrült sebességgel belerohantam, ill. átzuhantam az előbb még engem kergető Lightningek között. Nagy fizikai erővel, miközben a szemem is kigúvadt, sikerült kivennem a zuhanásból a gépet, mielőtt még a hűs Balatonban találtam volna magam. A sarkam és a gép benzinállás-jelzője leszállásra kényszerített. A nagy légi fölény miatt elrendelt egyéni vadászatból már nem géppárokban szálltak le a gépek. Sajnos sokkal kevesebben, mint a felszálláskor. 13 gépet lőttek le akkor . A nagy tömegű Lightningek által felbomlasztott Drótkefe szd.-ból is ketten mondtak búcsút. Összesen 5 hősi halottunk volt. Elvesztettük v. Bognár és Kőhalmi fhdgy.-okat, Pászty hdgy.-ot, valamint Szittár és Boda . Ezzel szemben lelőtt az osztály 10 Liberator bombázót és hat . Lőrincz Mátyás szkv. egymaga három vadászgépet lőtt le.

Az én sebesülésem szerencsés volt, csizmámat és sarkamat átlyukasztva a lövedék a fejem mellett el is hagyta a gépet. A csizmám viszont csupa vér lett belülről.

Június 27-én, bár be volt még kötve a lábam, újra bevetésre jelentkeztem. Úgy nézett ki, hogy a berepülő kb. 350 [ellenséges] gép Budapest ellen indul. Mire felemelkedtünk kb. 7-8000 m-re, kb. Vác felett lehettünk. A rádióban időnként megszólalt valaki „Zongora 3, folyik a benzinje!" Utóbb derült csak ki, hogy a Zongora szd.-ot összetévesztette a Drótkefével. A Drótkefe 3 sajnos én voltam. Már rajparancsnok voltam. Kísérőm nem látta a gép póttartályából vékony csíkban kifolyó benzint, mert szép vastag kondenzcsíkot is húztunk magunk után a párás égbolton. Különben vigyázzon magára a Zongora 3.

Az idő egyre rosszabb lett, komoly, fehéren gomolygó felhők zavarták meg a látást. Egy-egy felhőből kibújva egyre nehezebb lett már társaimat megtalálni. Egy nagyobb felhőbe keveredve elhagyott a kísérőm - félt, hogy belém szalad.

A rossz látási viszonyok miatt egyéni vadászatra adott parancsot a Puma, vagyis az osztály parancsnoka, v.

. Aznap ő is velünk repült. Egyéni vadászat értelmében, sajnos kísérő nélkül, felhőről felhőre repültem, keresve a légi harc lehetőségét. Alattam néha feltűnt a föld, most éppen a Dunakanyar fölött vagyok, konstatáltam. Egy újabb felhőbe rohantam, a gyönyörű, habfehér felhő belülről sötét köd, majd egyre világosabbá válik minden és a gép mintegy kicuppan a kék égre. Minden csillog, a szárnyak nedvesen sziporkáznak. De szép lett volna ezt a mennyei szépséget legalább egy pár pillanatig élvezni. Nem jutott rá idő, mert egy csomó vadászgép között találtam magam. Hogy nem voltak sem magyarok, sem németek az biztos, de szemfülesek igen, mert egyenesen felém fordultak. Miért van ezekből mindig ilyen rengeteg? Gyorsan vissza a felhőbe, le a póttartályt, és kikukucskálva kerestem volna úgy legalább egy-két külön repülő vadászt, mert az előző 25-30-as gomolygó csorda egy kissé soknak tűnt nekem. Pár pillanatnyi felhőbe be, majd ki után a vadászok sem estek a fejükre, jól kiszámították, hol bukkanhatok ki, újra benne voltam a tömegben. Szerencsére felém szaladt egy megmentő felhőcske, amiben hirtelen hátamra fordulva, meredeken leborítottam.

Furcsán viselkedett a gépem, jobbra-balra húzott, egy-egy lökést éreztem, miközben bömbölő motorral, iszonyú sebességgel zuhantam a föld felé. Szerencsére lejjebb már kevesebb felhő volt, a földközelben semmi. Felismertem Vácot. Mivel rengeteg vadász cikázott a légtérben, földközelben utaztam volna hazafelé. Bár a motorom furcsán viselkedett, nem is gondoltam arra, hogy [az] időnként megjelenő foszforcsíkok - melyek sűrűsödtek, amikor megemeltem a gépet - azoktól a vadászoktól erednek, akik gyenge motorteljesítményem miatt utolértek. Kb. 10-16 gép lehetett mögöttem. Ennek fele sem tréfa, ezek nyugodtan mennek hazafelé, maguk előtt hajtva egy gyenge motorral küszködő Me 109-et.

Isteni sugallatra vagy talán, mert tudtam, hogy Cegléden komoly légvédelem van, bekiáltottam a rádióba: „16 gép rajtam, Ceglédre vezetem őket!" Hogy ezt hallotta-e a földi állomás vagy a légvédelem, ma sem tudom. A hely nevét így nem mondhattam volna be. Ott volt előttem a kis titkos térkép, annak alapján valahogy K8-nak vagy B3-nak kellett volna bemondanom aszerint, milyen számot viselt aznap Cegléd

. A tény az, hogy én teljesen a földre lapulva rávezettem a gépeket az állomás körüli légvédelmi ágyúkra. Mialatt a hirtelen meglepődött „amik" sugárszerűen felhúztak a levegőbe, kihasználva ezt a kis zűrzavart gyors fordulattal visszafelé indultam.

Mivel a motor egyre bizonytalanabb volt, leszálltam Ferihegyen. Leszállás közben benzinjelzőm is villogni kezdett. Azonnal integetni kezdtek a reptéren lévő katonák, hogy guruljak ki a reptér szélére. A motort leállítottam, kiszálltam és abban a pillanatban már hallottam is a négymotoros gépek zúgását, majd a bombák fütyülését. Egy szerelő még integetett, merre szaladjak, de már hullottak is a bombák, úgy 50[méter]-re tőlem, hosszú, szabályos sorban. Az első bombák felrobbanása után egy frissen felszakított, füstös, kénes bombakráterbe feküdtem. Talán csak nem esik pont ide egy másik bomba, gondoltam.

Nem esett oda, de a reptérre sem több. A bombalyukakkal párhuzamosan kb. 100-150 m-re sértetlenül állt vagy tíz vadászgép. A kráterben falhoz lapulva hallottam és láttam a többi gépet, ahogy elhúz felettünk. Újra dörrenések, de már kb. Kőbánya felől. Nagyon sok lakóházat és gyárat találtak el aznap.

Lassan elcsendesült minden, az előszaladó szerelők lefeszítették a félig lógó póttankomat, mert az én póttankom, a Drótkefe 3 benzinje csinálta a csíkot, nem a Zongora 3-é. Az üres tank nem vált le jól a gépről, és én vele együtt zuhantam. Ez volt az a szokatlan lökdösődés. A nagy zuhanó sebességem miatt túlpörgött légcsavar gyengítette meg a motorom.

A légvédelemnek azonnal jelentettem, közölje Veszprémmel, hogy Ferihegyen kényszerleszálltam. Megállapították a szerelők, hogy a motorom ereje elég arra, hogy a riadó elteltével - egyenesen Pesten keresztül - hazarepülhessek. Arra elég volt a kifogyófélben lévő benzinem is.

Így légvédelmi engedéllyel repültem kb. 1000 m-en, amikor buzgó légvédelmistáink Csepel felett ellenséges gépnek néztek. Az biztos, hogy egy lassan repülő magyar gépet könnyebb eltalálni, mint az ellenséget. Egy vidám kis zizegő szilánk fel is vágta a nadrágom a jobb lábam bokája felett és beleharapott a vádlimba. Nem szoktam káromkodni, de akkor lehet, hogy elmondtam valamit a légvédelmisták jó anyukájáról.

Veszprémben a leszállást jóformán be sem fejeztem, integetnek a felém szaladó szerelők, felfelé mutogatva. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ma még kifogok egy másik reptéri bombázást is. Nem az volt a helyzet. Úgy 2-3000 m magasan fölöttünk vánszorgott egy négymotoros bombázó, csak három motorja járt. Hirtelen megfordultam és hátszéllel neki Veszprémnek. Csak repülőtársaim tudják, milyen szögben emelkedik fel a Messer, ha a trimmelő lapot nem állítják át felszállásra. Mint egy szöcske, úgy ugrottam fel a magasba, előttem az első légi győzelmem leendő alanya és pont itt a reptér felett... mikor úgy 1500 m-es magasságban lecsendesedett a motor, miután kiszívta az utolsó csepp benzint is. Szerencsére a magasságom elég volt arra, hogy hirtelen lenyomva a gépet siklórepüléssel leérjek a reptérre. Lehetőség szerint igyekeztem nem fékezni, nehogy a leszállómezőben álljak meg és belém szaladjanak a többiek. Majdnem a reptér széléig szaladt a gép, sietve kiugrottam, még idejében, mert a sérült gépet vigyázó ellenséges vadász már szórta is felém a tüzét. Nem célzott jól, és egy rácsapás után már ment is tovább vigyázni a négymotoros után. Azonnal egy-két fenyőgallyat terítettünk a gép szárnyára, hogy egy másik vadásznak ne legyen lehetősége újra rátalálni.

A nekem drukkoló szerelőtársaim csak most értették meg, miért fordultam vissza olyan hirtelen a vadászzsákmány felől.

A légvédelem okozta második sebesülésem csak felületinek, könnyű karcolásnak nézett ki, de a helyén képződött fekély még 40 év múlva is sok kellemetlen percet okozott.

Mikor ma reggel (júl. 8.) elbúcsúztam Édesanyámtól, akivel együtt egy villa Balatonra néző padlásszobájában laktunk, nem mondtam el neki, hogy az a Dodó-féle furcsa előérzet engem is megzavart. Nagy esemény várt két nap múlva rám. Vasárnap lett volna az eljegyzésem Zsuzsikával. Gépemre a nagyobb Puma jelvény mellett - mint minden más

- a saját kis jelvényem is fel volt festve. Egy görbe gázlámpához dőlve, üveggel a kezében állt egy kis kacsa.

Az előzmény az volt, hogy kis Menyasszonyom a leánykérés alkalmából életében először ivott pezsgőt, szülei a szemének csillogását a megivott pezsgő hatásának tudták be. Pedig mikor csillogjon egy leány szeme, ha nem a leánykéréskor. „Zsuzsi, Te becsíptél." szólt a Mama, mire ő vicces kacsázó mozdulatokkal - kezében pezsgősüveggel - egy becsípett kacsát utánzott.

Tegnap valahogy úgy éreztem - zsebemben a jegygyűrűkkel -, [hogy] nem lesz semmi ebből a szép ünnepből. Azonnal meg is írtam hangulatváltozásomat. Az eddigi töretlen hit, hogy mindig más hal meg és nem én, egy kissé megingott bennem. A sok bajtárs hirtelen halála és kétszeri sebesülésem nem éppen jót ígérő „három az igazság" tudatalatti sejtése is benne volt abban a levélben.

Előző napon egy motorpróba alkalmából benzines por ment a jobb szemembe. A körletben a szokásos reggeli várakozást csak a hangszóróban felhangzó időjárás-jelentés vagy tánczene zavarta meg. Egyszer csak megszólalt, talán maga a Puma, vigyázzunk, az „amik" az egyik repteret (Kecskemét?) megdobálták millió apró bombával. Ezek kb. egy méter magasan robbannak, miközben a rátekert ujjnyi vastagságú öntöttvas (v. spiáter) szalag ezer kis szilánkká szakad és előszeretettel öli meg a reptéren szolgáló katonákat. Vagyis a bomba a földi személyzet megsemmisítésére szolgált. Ezt is meghallgattuk. Egy-egy csendes pillanatban ide hallatszott

honvéd, kiváló hangú katonánk éneke ... "meg kell halnom, bár úgy vágytam élni."

Hangszórónk éppen azt közölte, hogy Olaszországban készülődnek az „amik". Ma bevetés lesz! Nemsokára megszólalt a légi veszélyt jelző sziréna is. Az természetes, hogy az aznapra bevethető gépek már a starthelyeken álltak. A rádió - a jól ismert Krokodil grósz titkos jel bemondása után már biztos volt, hogy bombázók is jönnek. Jókat nevettünk a pesti rádió ezen titkos jelzésein. Azt hiszem, nem volt az országban egyetlen ember sem, aki ne tudta volna, hogy mit jelentenek. Talán hatásosabb lett volna azt mondani: „vigyázzatok pécsiek, mert 30 bombázó közelít felétek, és nem babsalátát (Bohnensalat), hanem veszélyes bombákat hoznak magukkal."

Megtörtént az eligazítás is. Ha a gépek, melyek iránya inkább Ausztria felé mutat, ide is átjönnek, akkor ráfizetnek. Az eligazítás szerint a Drótkefe azon rajába kerültem, ami földön maradó, de azonnal bevethető tartalékként szerepelt.

A kiválogatásnál szerepet játszott a friss, de gyógyuló lábsebem, a pirosló szemem, de a fő szempontot parancsnokom

„Tamás, te maradj készültségben, hogy a vasárnapi kinyírásodban részt vehess." Ez a kinyírás természetesen az eljegyzésem volt. Az ilyen ziccert nem lehet kihagyni, annak ellenére, hogy ő is fiatal házas volt.

Az első raj felszállt már, talán a Zongorával együtt. Mi ülőkészültségben vártuk a zöld rakéta felröppenését. Ez volt talán a legidegesítőbb. Amikor már benyomtuk a gázt, egy kissé felengedett a nyomás. Ott már annyi tennivalónk volt, hogy nem értünk rá másra gondolni. Jó felszállás, biztos követés, a rádió utasításai, géppuska, gépágyú ellenőrzése, álarc felvétel, műszerekre figyelés, légtérfigyelés, stb. Azt mondhatjuk, magára a repülőgép vezetésére éppúgy nem figyelhettünk, mint ahogy egy kerékpáros sem gondol arra, mit csinál, amikor jobbra vagy balra kanyarodik. Az ülésünk olyan testhez szabott volt, hogy a géppel együtt mozoghattunk. Nem volt jó érzés, ha lötyögtünk az ülésben. Engem csak az zavart, hogy tudtam, hogy rövid a fej- és hátvédő páncélom, nagyon kilógott a fejem. Ha a legutóbbi légi harc egyik páncélba fulladt golyója csak 10 cm-el megy feljebb, már a fejem találja el. Igyekeztem is behúzni a nyakam.

Itt ültem tehát a légi veszély alatt a veszprémi repülőtér szélén, a gyönyörű nyári napon majd megsültem a repülőruhában. Kedves gépemmel más nem repült rajtam kívül. Volt idő később, hogy pilóta volt több, mint gép, de az elején, 1944. júl. 8-án mindenkinek megvolt a „sarzsi" gépe.

De hogy kerültem idáig? Mondhatnám egyenes úton, ragályos betegség folytán. Mikor legelőször feltették azt a kérdést, hogy „No fiacskám, mi leszel, ha nagy leszel?" - „Természetesen pilóta." volt a válasz. Ugyanis a családunkban felütötte a fejét ez a ragály.

Hogy mondhatta volna János unokabátyám, aki repülő őrnagy volt, testvérének Pistának, aki százados volt, hogy rosszul választott. Hogy beszélhették volna le édes bátyámat, Károlyt eme szép hivatásról. Természetes rajongással követtem testvéreimet a pályaválasztásomnál.

Magas, közepesen jó sportoló voltam Szolnokon, a Verseghy Ferenc reálgimnáziumban. A repülést már ott élethivatásnak tekintettem, a megalakult önképzőköri repülő modellezési körnek aktív tagja, majd vezetője lettem. Külön igazgatói engedéllyel (egy diák semmiféle iskolán kívüli szervezetnek nem lehetett tagja) beléptem a

(Királyi Magyar Autó Club) vitorlázórepülő tagjai közé. Leventefoglalkozás helyett ott vonszoltam a vitorlázógépeket szombat-vasárnaponként a szandai réten. Aki ismerte ezt a terepet, tudhatta, mit kellett cipekednünk egy-egy start reményében.

A szerencse is mellém szegődött. Az egyik kezdő csörlésnél, amikor még csak a földön kellett volna csúszkálni a géppel, tévedésből úgy jó 15-20 m magasra felrántottak. A feladat ilyen esetben az volt, hogy a növendéknek semmihez nem volt szabad nyúlnia, mert a csörlős így tudta őt lassan visszahozni baj nélkül a földre. De ilyenkor a növendékek zöme fűhöz-fához kapdos - ami nem is csoda - és az általunk összerakott Zögling típusú vitorlázógépet újra apró fadarabokká és vászonná alakítja.

Én nem nyúltam semmihez sem. Megijedtem, az biztos, de élveztem a magasságot. Simán földet értem. Hamar megjött az eredmény is, nagyon hamar „A", majd „B" vizsgás pilóta lettem. Az ilyen dolog már a lányoknak is tetszett, hát még, amikor megindult a motoros repülő oktatás Budaörsön, és még érettségi előtt motoros egyedül repülő pilóta lettem. Részemről Malért pilóta szerettem volna lenni, mert az oktatóm, Kőszegi Ferenc (a háború után, mint a Négus pilótája zuhant le Abesszíniában) ezt ajánlotta, vagy azt, hogy oktató legyek, mert szerinte nagyon nyugodtan és megfontoltan repültem. Kőszegi oktatóm rendes szokása volt, hogy minden startja előtt keresztet vetett. Mint növendék, nem mondhattam neki, jobb lett volna, ha titokban teszi, és nem a növendéke előtt.

Amikor már biztosnak látszott, hogy én is repülő pályára kerülök, felhagyott Édesanyám azzal a tervével, hogy papot csináljon belőlem. Félreérthette vallásosságom, de arra is rájöhetett, hogy a repülésen kívül a lányokat is nagyon szerettem.

Az a tervem, hogy légiforgalmi pilóta lehessek az akkori háborús helyzetben nem teljesülhetett. 1939. febr. 1-vel bevonultam katonának. Így már négyen voltunk Gersyek a repülőknél. Előreszaladok most az időben. A háború végén János alez., Pista őrgy., Károly szds., Tamás fhdgy. volt. Ezt a szép rangsort követtük halálunkig, mert előbb János, majd Pista, végül Karcsi hagyott el engem, mind természetes halállal. Én sem fogok örökké élni, de már biztos, hogy az utolsó leszek a sorban.

Külön regény lehetne a katonaság leírása, a szép repülések, eredmények, Rep. Akadémia Kassán, orosz front, és végül a Puma század. Közben folyt az élet, Karcsi bátyám az egyik, én a másik nővéremet házasítottam ki. Udvarolgattam, szerettem testvéreimet, Szüleimet és a természetet. Most itt ülök a Messerben bevetés és eljegyzés előtt, mert „minden udvarolgatásnak egyszer szomorú vége lesz és te is megnősülsz", mondták irigy bajtársaim, miközben mind-mind ezt a szomorú véget várták.

Közben a hangszóró adatai alapján kiderült, hogy az ellenséges gépek hazánkon kívül repültek, ezt jelezte nemsokára a légi veszély lefúvása is. Megindult a normális élet a reptéren. Az ülőkészültségben lévő pilóták kiszálltak a gépekből, az alacsonyabb készültségi foknak megfelelően repülőruhában a gépek mellett nyújtózkodtak, én a fűben heverve vártam a teljes feloldást. A távoli hangszóró zenét közvetített, ki-ki végezte a maga feladatát, a szakácsok krumplit hámoztak, a szerelők javítgatták a gépeket, mi meg a fűben fekve vártuk - kb. 300 m-re a körletünktől - felrepült bajtársaink visszajöttét.

Úgy 11 óra tájban szokatlan hangú repülőgépzúgás ütötte meg a fülem. Jönnek vissza a Messerek, gondoltam és felnéztem az égre a hangárok felé. Onnan jött a hang és a Halál. Siklórepüléssel jöttek kb. 3000 m magasan a halált hozó Liberatorok. Vagy hatvanan lehettek, két csomóban, fekete hassal, ami azt jelentette, hogy dobásra készen kinyitották már az ezüstös gépek hasát, bele lehetett látni a belsejükbe.

Pillanatok alatt átvillant az agyunkon, hogy ezek ismeretlen módon kikerülték a légvédelmet, és orvul megtámadnak minket. A határnál szolgálatot teljesítő kiskatonák egész biztosan jelentették a gépeket. A sok jelentés valahogy a Szikla központban tűnhetett el. Előző napok egyikében láttam, hogy a nagy térképen jóformán még egy légy repülését is jelezni tudták. Hogy tűnhetett el ennyi gép az országban? Semmi jelzés, semmi légi veszély, vagy riadó, csak 60 db csendesen sikló gép, és alattuk a magyar repülő légelhárítás legfontosabb, jól álcázott objektuma. Ki volt itt a hibás? Ki, milyen előnyszerzés céljából árult el minket? Ez a mai napig is

.

Nem nagyon sokáig szemléltük a gépeket, abban a pillanatban tisztában is voltunk mindennel és már rohantunk is szerelőtársainkkal együtt a körlet felé, ami mögött futóárok, sőt a vasúti töltés alatt egy jó óvóhely is volt. Rajtam nehéz repülőruha és csizma volt. Futásom siettette a gépek felől hallható orgonahangszerű fütyülés és zúgás. Nem az az ismert hang, mint amint egy nagy bomba fütyül, sivít, majd robban. Azzal is tisztában voltunk, hogy repeszgránátokat kapunk, és akit elkap nyílt terepen egy ilyen bomba azt szitaszerűen kilyuggatja. És a gépek orra egyenesen felénk állt.

Az egyre erősödő zúgás félelmetesen közeledett, mint egy magas, rohanó erdő, a bokrok helyett apró villanásokkal. Hogy ilyenkor mit miért tesz az ember, ki tudja, egyet tudtam, hogy ha rohanás közben találnak el, nagyobb a valószínűsége, hogy meghalok. Inkább lefeküdni, ha már nem érhetem el a futóárkokat. Éppen a kis erdő első egyedülálló fájához értem. Fejem a fa védelmében, jobbra kinéztem, nincs-e rés ebben a felém rohanó feketeségben. Az utolsó pillanatig láttam, hogyan szántja fel a füvet, földet az egyenes vonalban lezúduló bombatömeg. Amilyen kicsire lehetett, olyanra húztam össze magam. „Istenem segíts, most meghalok" kiáltottam, és abban a pillanatban tényleg meglegyintett a halál. Ez a legyintés egy közvetlenül mellettem robbanó bomba volt. Döbbenetes nagy ütést éreztem a jobb felső combomon, miközben a légnyomás jó két méter magasra feldobott, majd egy másik bomba légnyomása visszataszított a földre.

Azt gyorsan felfogtam, hogy élek, arcom piszkos, kormos, alig láttam. Kezem önkéntelenül az ütés helyét kereste és teljes öklöm eltűnt egy nagy sebben.

A fekete port és füstöt okádó szörnyűség átszaladt a körletünkön. Feltápászkodtam, fél lábon ugrálva közelítettem meg a század barakkjait. A repülőgépzúgást is legyőző szörnyű ordítások hallatszottak a körlet felől. Elugráltam egy kilyuggatott személyautó mellett, ami alól akkor mászott ki egy repülőtársam kisfia sértetlenül. A kocsi összes gumikereke ki volt lyukasztva. Tovább araszoltam a körletbe intézkedni, hiszen én voltam a levegőben lévő parancsnok rangidős helyettese. Az emberek fele a földön fekve jajgatott. Itt láttam életem legborzasztóbb jelenetét. Egy öreg székely katona a földön vonszolta magát, két lába és bal karja tehetetlenül lógott mellette. Egy kiálló bokorba kapaszkodva húzta be magát a bokor sűrűjébe, miközben halálra riadt szemekkel nézte a gépeket.

Másodszor már nem bombáztak. Két részben jöttek, 40-40 gép. Megállapították: kb. 12 ezer bombát dobtak le.

A századirodából Kaszner Zoli (?)

rohant felém, lekapta derékszíját és a nagy, tátongó, csontig belátható sebem felett összeszorította a combom, hogy a vérzést elállítsa. Jól tetted, „Kiscserkész", azt viszont te sem tudhattad, hogy a szilánk fél méterrel feljebb ki is rohant, és a felső lyukon tovább folyt a vérem. Minden épkézláb, vagy kisebb sebesülést kapott ember természetesen igyekezett segíteni a súlyosabbakon.

Egy szerencsétlen tartalékos zls. bajtársamat, aki többéves szolgálat után előző napon szerelt le, nehezen sikerült a lyukas gumikkal is guruló személyautóba tuszkolni. A szája habzott a vértől, sértetlennek nézett ki, egy kis lyuk volt a ruháján mindössze elöl, de a szilánk a tüdejébe is

.

Igyekeztem fél lábbal is intézkedni, hogy a teherautókra rakják fel a sebesülteket. Egyre kevesebbet láttam, összefolyt előttem minden. Arra még jól emlékszem, hogy Kaszner szd. írnok „mit vagánykodsz itt" kiáltással elég durván belökött a személyautóba, melynek épp sofőrje is megkerült addig. Nem tudom, hogyan ért be a kocsi lyukas gumikkal a kórházba. Néha-néha magamhoz tértem a szörnyű rázás következtében. Mikor már jobb úton haladtunk a kórház előtti résznél, hátranézve láttam az ülésen félig fekvő, hörgő zls. barátunkat.

Szerencsénkre a Drótkefe körlete volt a városhoz legközelebb és a kórház sem volt messze, a mi kocsink ért elsőnek a kórházhoz. Amikor befordultunk a kapun, elénk szaladtak páran és kisegítettek minket. Társam, aki tüdőlövést kapott, rövidesen meghalt. Én elkezdtem kiabálni, készüljenek elő, rengeteg sebesült érkezik rövidesen, mert légitámadás érte a repteret. Úgy néztek rám, mint egy bolondra, a véres ruhám láttán azt gondolták lezuhantam, és ez az agyamra ment. Hiszen nem volt semmiféle légitámadás. A városban nem tudtak semmit a támadásról, a sok kis bomba kézigránátszerű robbanása nem hallatszott idáig. Légiriadó sem volt, gépeket sem láttak.

Felültettek egy kerekes hordágyra és felvittek a sebészetre. Éppen befejezték hevenyészett bekötésemet, mielőtt a műtőbe vittek volna, hangos tülköléssel befutott századunk első, sebesültekkel dugig megrakott teherautója.

No, erre aztán megbolydult a kórház, engem egy kedves nővér az ablak elé tolt és rohant ő is le a többihez. Közben ott lent a kapunál szétválogatták az élőket a holtaktól, azokat nagy lendülettel a fűre dobták. A szörnyen jajgató, véres élőket felhozták a folyosóra, ahol én már félig bekötözve feküdtem.

A folyosó teli lett sebesültekkel, egymás mellé helyezték őket a puszta kövezetre. Főleg öreg katonák voltak, akik nem tudtak elszaladni a futóárkok felé, póttartalékosok, a reptér rendben tartói, nem is tartoztak a Puma kötelékébe.

A teljes folyosó megtelt vérrel. Minden orvos előkerült, mindenki kötözött, operált. Behívták riadólánccal a város önkéntes ápolónőit is. Rengeteg olyan sérült volt, akinek kezét vagy lábát már csak egy kis bőr tartotta. Láttam, amint a kedves apáca nővérek szakszerűen már a folyosón fűrészelték le a lógó végtagokat, és kötözték el a sebeket. Sok sebesült már a folyosón meghalt, némelyik kisebb sebbel elvérzett, mire rá került a sor. A balatonkenesei katonakórház orvosai is segítségül jöttek.

Az ablakból láttam, még mielőtt elájultam volna, hogy emelik ki a már félredobott, halottnak vélt mozgó embereket a kapu melletti nagy halomból. Újabb kocsik fordultak be a reptér messzebbi részéről is.

A vérveszteségtől már nem bírtam tovább tartani magam. Címemet bediktáltam, Édesanyámat Balatonalmádiban értesítették. Kértem, táviratozzanak Bátyámnak Mátyásföldre, és finoman közölje Menyasszonyommal a tényeket. Mivel közel laktunk egymáshoz Mátyásföldön, a Bátyámhoz küldött távirat is Menyasszonyom kezébe került. Felhívta tehát őt a munkahelyén és közölte, hogy milyen lapot kapott tőlem, amit előző nap írtam. Karcsi már tudott a támadásról, a Légügyi Hivatalban dolgozott, azt is tudta, hogy könnyebb sérüléssel a veszprémi kórházba kerültem. Így már könnyebb szívvel diktálhatta volna be a szöveget: „Öccse súlyosan megsérült, látogassa meg végakarata szerint."

Körülbelül ebben az időben tolta be a hordágyat egy kedves nővér egy szobába. Ott tértem magamhoz, már rendesen ágyba fektetve. Megtudtam, hogy az összes sebesültet átvitték Balatonkenesére, a katonai üdülőbe, további kezelésre. Kivéve minket, mert közben csatlakozott hozzám

rep. társam is. Állítólag azért, mert mi szállíthatatlanok voltunk. Véleményem szerint, mivel az apácák buzgólkodása folytán mi már ágyban fekvő ápoltak voltunk.

Itt ismertem meg egyik életmentőmet, a kistermetű, mosolygó arcú, de szigorú rendet tartó idősebb Henrika apáca nővért. Olyan megkülönböztetett, szakszerű ápolásban részesített minket, amit soha sem lehet elfelejteni. A később meglátogató rep. társaim ugyan megemlítették, miért nem a műtőben szorgoskodó nagyon szép, fiatal apácát választottam magamnak. Henrika választott minket, sőt később az ő kérésére vette át ápolásomat dr. Teleky Ferencné szakképzett önkéntes ápolónő. Az Isten áldja meg őket.

Henrika délután már közölte is velem, hogy szerencsére a nagy zűrzavar már elmúlt és így már nyugodtabban operálhatnak meg. Közben megtudtam Tőle - ami nem hivatalos adat - hogy 125-en haltak meg a támadásban, és pont 125 amputálást hajtottak eddig

. Az amputálás szó most került elsőnek szóba. Én jóformán nem tudtam, mi van a lábammal a rengeteg kötszer alatt.

Betoltak a műtőbe, ahol egy félig kopaszodó idősebb orvos - a kórház vezető főorvosa - és egy fiatal, feketehajú sebészorvos tartottak konzíliumot. Az idősebb orvos kezének mozdulata is elárulta, mit lehet tenni, ill. mit kell tennie a fiatalabbnak. A latinul elmondott utasításait nem értettem, de hirtelen megszólaltam: „amputálni nem engedem magam, semmi esetre sem, ha kell, írásba is adom". A főorvos legyintett, és már el is tűnt. Hogy egy beteg diktáljon neki? Bevágta az ajtót és kész.

Ott álltunk -, ill. én feküdtem -, és már hisztérikusan ismételgettem, nem engedem, hogy levágják a lábamat. A fiatal orvos dr. Penkov Iván - később jó barátom - megnyugtatott, hogy mindent megtesz, hogy nem csak engem, de a lábamat is megmentse. Milyen szerencse, hogy szakmai ellentét volt a két orvos között.

Nekiállt az operációnak, kiszedett egy csomó ruhadarabot és szilánkot a sebemből. Milyen furcsa a férfi természet, még a szörnyű fájdalmam alatt is feltűnt a kis asszisztens apáca nővérnek átlagon felüli szépsége. Évek múlva megtudtam, hogy a rend feloszlatása után egy orvos felesége lett.

Mikor újra becsomagoltak, mint egy múmiát, behívta Penkov doktor Henrika nővért: „vegye gondjaiba, és dugja el valahová, hogy a ... ne is tudjon róla!" Iván - a kedvelt kisorvos - vezetőjének gúnynevét használta, amit természetesen nem mondok el, már csak azért sem, mert láttam őt nagyon lelkiismeretes munka közben is. Iván később elárulta, búcsút mondhattam volna szeretett jobb lábamnak, amivel együtt olyan sok szép sétát tettünk a felvidéki és erdélyi hegyekben.

Így kerültem a nőgyógyászat fölötti emeleti szobába, Terray Emil barátommal együtt. Ott csak Iván vizitelt, hosszú beszélgetésekkel tarkítva. Megtudtuk, hogy bolgár származású és állampolgárságú, viszont magyar menyasszonya van. Később Őt is megismertük és Emillel együtt - aki különben nagy szakértője volt a női nemnek - megállapítottuk, hogy nagyon jó ízlése van Ivánnak.

Úgy Ivánt, mint a menyasszonyát nagyon érdekelte a repülés. Annyit meséltem neki a repülés szépségeiről, nem is gondolva a haszonra. Ugyanis annyira megszerette a repülőket, hogy szinte Ő lett a reptér orvosa. Sajnos egyre több és több lelőtt pilóta került szakértő kezei közé.

Megéreztem tehát kétség kívül, hogy valami baj fog történni velem, de az eljegyzéssel kapcsolatban nem lett igazam.

Vasárnap - amikorra terveztük a nagy eseményt - beállítottak Pestről Menyasszonyom Nővérével és Édesanyjával együtt. (Édesapja az orosz fronton volt.) Bátyám kísérte le őket. Tervük az volt, hogy ha már a Mohamed nem mehetett a hegyhez, a hegy ment Mohamedhez és eljöttek megtartani az eljegyzést. Édesanyám - aki természetesen már ott volt a betegágyamnál - nem tudom miért, sírt, talán a szomorú esemény, fiának vélt elvesztése miatt, vagy hogy boldognak látott akkor engem. Gyűrűs vőlegény lettem, és ami a fő, megígértem, hogy fel is fogok gyógyulni.

Ekkor, az ünnepi hangulatot megzavarva rohant be Henrika nővér, sietve rendet teremtett az ágyon, és lelkendezve mondta, hogy meglátogat minket Mindszenty

.

Ez egy kissé túlzás volt, mert nem minket kettőnket [tervezett csak meglátogatni], hanem a bombasérült repülőknek akart lelki vigaszt adni. Tudomására jutott a rengeteg halott és sebesült, de nem tudta, hogy a többieket már átvitték Kenesére. Ha már itt van, kettőnket is meglátogatott (később Kenesére is átment).

Alig fértünk el a szobában. Hátul a kedves Rokonok, elöl a kispapok kíséretében a Püspök Úr

. Nagy parolázás és bemutatkozások után áldását adta a nemrég megkötött eljegyzésünkhöz. A komoly vérveszteségünk ellensúlyozására 8-8 üveg vörösbort is tettek a kispapok az ágyunk alá. Most már betegtársam[nak], Emilnek is felcsillant a szeme.

Mondanom sem kell, ennyi elég is egy betegnek a jóból. Henrika igyekezett rövidre fogni az ünneplést, észrevette sovány, fakó arcomat, aminek már csak hatalmas sasorrom adott némi tekintélyt.

Ami biztos az biztos - gondolhatta, de nem mondta a markáns arcú püspök Úr, és azt hiszem, friss Rokonaim jelenlétében feladta rám az utolsó kenet szentségét. Henrika közölte Vele, hogy vallásos és katolikus vagyok.

Másnap felébredve nem tudtam, álmodtam-e vagy igaz volt az egész. De ott fénylett az ujjamon a gyűrű, borok az ágy alatt és ott lebegett ég és föld között Henrika nővér. Már alig várta, hogy magamhoz térjek és újságolhassa: Ő volt, aki javasolta a szertartást. Nagy lett a tekintélye a nővérek előtt, hogy a püspök Úr is bizalmába fogadta.

Itt kezdtem én kapiskálni. Elszállt az ünnepi hangulat. Ez a kedves, nagy fehér fityulás nénike, sokéves tapasztalata alapján sejtett valamit. Talán nem is olyan biztos az a „biztos" gyógyulás? Apró megjegyzései, fejcsóválásai megijesztettek. ..." talán mégis jobb lett volna...".

Isten ments, nem engedem levágni. Hogy köthetné valaki az életét egy féllábú rokkanthoz, talán sajnálatból... Bár Menyasszonyom kedves arcából őszinte szeretet áradt felém. De ezzel nem szabad visszaélni.

Igen gyakran látogatott meg Iván az ágyamnál és egyre gondterhesebb lett. Komoly kutyaszorítóba került, nem amputált meg a felettese parancsa ellenére, most meg a vérmérgezés tüneteit mutató sebem láttán Ő maga is azt látta volna helyesnek.

Megkezdődött a harc az életemért. Azon a kritikus napon ágyamnál imádkozott Édesanyám, Henrika és Erzsike nővérek hajnalig. A lázmérő higanyszála az egekben. Henrika nővér egyfolytában pofozott, hogy ne aludjak el, Édesanyám hangosan imádkozott, Erzsike könnyekkel küzdve cserélgette a vizes borogatásokat. Iván sem ment haza azon az éjjelen. Ha nem alszom el és életben maradok reggelig, talán vérátömlesztéssel segíthet még. Talán?

Reggel, jobban mondva hajnalban telefonált a reptérre Bejczy Dzsó-nak, századparancsnokomnak, akit jól ismert, hogy önkéntes véradókra lenne szüksége.

Állítólag a század minden tagja jelentkezett. Kiválasztottak vagy 10 katonát, köztük

, az akkori „ászt", vagyis legtöbb légi győzelmes pilótát és berohantak a kórházba. Nem volt szükség a vércsoport megállapítására. Laci vére azonos volt az enyémmel, minden pilóta ismerte a vércsoportját. Laci bajtársi esküt tett, hogy soha sem volt vérbaja, és már tolták is a másik ágyat mellém és karból karba pumpálva folyt is a friss, bajtársi vér az ereimbe. Hogy több volt, mint a megengedett, az biztos.

Nem lehet hűen leírni azt az érzést. Félájultan is éreztem, ahogy mindenhová eljut hideg folyamként az új életet adó vér. Megmenekültem! Sebeim szinte napok alatt normális[ak] lett[ek], a lázam csökkent, és a lábam is a helyén volt.

Az életem köszönhettem Neked, Laci! A sors kegyetlen iróniája, hogy kb. egy hónap múlva, ejtőernyőddel földet érve, segítség nélkül elvéreztél egy erdőben. Sokáig nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy talán a nekem adott vér miatt gyenge voltál akkor. De az orvosok megnyugtattak, hogy a vér pár nap alatt regenerálódik.

Ne csodálkozzék senki, hogy évekig kitüntetett véradó lettem.

A legeredményesebb magyar vadászrepülő vére folyik tehát bennem!

Mondták is a látogató bajtársaim, hogy azért ne nagyon ugráljak ki az ágyból, repülni ráérek később is.

Ha nem is ugráltam, csináltam azért egy butaságot. Gondoltam meglepem Henrika nővért, hogy milyen jól vagyok már. Felültem az ágyon lábamat lelógatva. A nővérke ahogy meglátott, határozott, vallásos hangnemben kiáltott rám: „Mit csinál, az Istenért?" Mit is csináltam? Szerinte botorságot és trombózist. Mentségemre legyen mondva: senki sem mondta, hogy nem szabad lelógatni a lábam. Gondoltam rövidesen megúszom az ágytálazás és kacsázás soha meg nem szokható, arcpirító műveletét. Az eredmény az volt, hogy a felismerhetetlenségig dagadt és fájó lábam miatt kész művészet volt a szükséglet istenének (kis, vagy nagy) áldozatot bemutatni.

A kórház felett naponta elhúzó amerikai bombázók elől a betegek lementek vagy lecipelték őket az udvaron lévő óvóhelyre. Amikor megszólalt a sziréna, már magához is ölelt egy díjbirkózó méretű apáca nővér (52 kg voltam akkor) „Öleljen meg" mondta, és közben babusgatott. „Ne féljen, a kórházakat nem bombázzák meg", és levitt az óvóhelyre.

Át kellett élnem szinte naponként azt a szörnyű érzést, hogy miközben remegett az ég felettünk, remegett a levegő az óvóhelyen, sajnos remegett a gyomrom is. Már enni sem mertem, csak a légiriadók lefúvása után. Borzasztó volt tudni, hogy az óvóhely mindenre jó volt, csak védelemre nem. Én tudtam ezt és miközben körülöttem hangosan imádkozták a rózsafüzért vallásra való tekintet nélkül, hátul, a szükségműtőben nem egy új élet született meg.

Az új anyák sikoltásai, a gyerek sírása, az egyre súlyosabb szag, a gépek monoton zúgása, a légvédelmi ágyúk dörejei és a nem messze hulló bombák óvóhelyet is megmozgató detonációi teljesen tönkretették az idegeimet. Az óvóhelyre szállító kedves nővér már azt mondta „öleljen meg kedves". Szinte élvezettel cipelt le, de én sem engedtem, hogy más vigyen, csak Ő tudott trombózisos lábamra úgy vigyázni, hogy még el lehetett viselni ordítás nélkül ezeket a sétákat.

A sebem kezelését mindig személyesen Iván végezte, a nagyon szép műtősnővér simogatta a fejem. A kezelés kezdetekor Iván mindig elmondta a bevezetőt: „no, kapd be a csövet". Ez onnan eredt, hogy a fejem felett lévő, bőrrel bevont csövet harapdáltam, hogy ne kiabáljak fájdalmamban. „Nem illik egy pilótához... Ha kiabálsz, szülőszékbe ültetlek, ott ordíthatsz is" közben hosszú pálcára csavart, sebporral beszórt vattacsomókat dugdosott belém, jó fél méter hosszan. Mikor némelyik helyen hamarább összeforrt a seb, fel kellett szakítani, hogy szabad folyása legyen a gennynek. Ilyenkor „no még egy jó harapást, öcskös" mondta, és láttam, hogy még a kedves simogatású nővérkének is könnybe lábad a szeme. Ez volt ebben a gyógyszerszegény időben a fájdalomcsillapítás.

Az egyik napon közölte velem, hogy kevesli rajtam a bombalyukakat, a tíz aprót és a két nagyot. A két nagy lyuk, a bemeneti és kimeneti nyílás közepén egy új vágást produkált, így a tisztogatások útja negyedakkora útra csökkent. Szinte már semmiség volt azon a pár centis úton való áthatolás. Művésze volt a mesterségének, dúdolgatva vázolta a várható eseményeket. „Ezt a kis vattácskát most bedugjuk, nővérke, ne a homlokát simogassa, a száját fogja be, mert most biztos kiabálni akar."

És a sebeim rohamosan gyógyultak, a lábam vastagsága lelohadt emberi méretűre. Mint egy művész, aki remekművét szemlélgeti, úgy örült a javulásnak a „sebek mestere". Én így hívtam. Már akkor is lemehettem a műtőbe, amikor a főorvos is ott volt. Hozzám nagyon kimért volt, szinte rám haragudott, hogy rendelkezése ellenére Iván megmentette a lábam.

Elérkezett az a boldog nap is, amikor már két mankóval magam ügyetlenkedhettem be a műtőbe. A kedves nővérkék változatlanul szerettek, már nagyon jó kedvem lett, kártyát vetettem nekik, sőt Henrika szégyenlősen, de egyben büszkén bevallotta, hogy lopott számomra főtt tojást, mert az kell a felépülésemhez. A kórházi koszt különben olyan volt, amilyen 1944 háborús nyarán lehetett. Én azonban mindent megettem.

Megtanítottak a nővérek kötni is, még a fordított kötést is tudtam, de a legkomolyabb tudományom az volt, hogy az egyszer már elhasznált és kimosott gézeket ördöngös ügyességgel tudtam összetekerni. Ennek a tudományomnak hosszú évek múltán is hasznát láttam a lábszárfekélyem kezelésekor. Naponta megkaptam a magam kis csomóját, amit szépen össze is tekertem. „Aki nem dolgozik, az csak annyit egyen, amennyit adnak" mondta Henrika, miközben - mindig elpirulva - hozta az elcsent repetát.

Lassan már kisebb utakat is megtettem a kórház udvarán. A légiriadók alatt az „öleljen át kedves" nővér szomorúan vette észre, hogy már magam sántikálok le az óvóhelyre. Ölelés már csak akkor volt, ha éjjel jöttek a gépek, lassan odatévedt már egy-egy orosz gép is.

Már nem mentem be az óvóhely belsejébe, az ajtó előtt ültem és néztem a gépek irányát, szándékát. Ami nem felénk jött, az nem volt veszélyes, míg lent az óvóhelyen egyformán, félelmetesen remegtek a falak. Időnként tájékoztattam a bentieket: „nem veszélyesek", „nem fognak dobni", stb. Közben irigykedve néztem a bombázók körül száguldozó vadászrepülőket.

Sajnos, ahogy a bombázók monoton zúgását meghallottam, a levegő rezgése annyira megremegtette a gyomrom, hogy nem lehetett parancsolni neki. Iszonyatos görcsök közepette jött a hasmenés, ha még volt minek mennie. Amikor csend lett, rend lett belül is.

És most valamit újra az előérzetről. Az egyik napon azt ajánlottam Ivánnak, kezeljen ezután bejáró betegként, mert én félek, hogy egyszer megbombáznak itt. Nevetett és megengedte, hogy másnap hazamehetek Édesanyámhoz, aki Almádiból elköltözött és Telekynénél - Erzsike nővérnél - vett ki lakást.

„Nem holnap, én már ma elmegyek" mondtam. „Te sietős beszari", mondta Iván, és én már aznap este Veszprém egyik külső villanegyedében aludtam át az éjszakát. Gyakori volt már akkor az éjszakai berepülés. A légiriadó majdnem mindig a ledobott orosz bombák dörrenése után szólalt meg.

Aznap éjjel csak egy bomba hullott Veszprémre. A városi kórház szülészetének padlását áttörve robbant. Az összes kár csak annyi volt, hogy a fölött az ágy fölött beszakadt a mennyezet, ahol én feküdtem tegnapig. Emil már hamarább elhagyta a kórházat. Az ágyam vastagon belepve törmelékkel. Aki ott feküdt volna..., nem is jó rágondolni. Másnap Iván szó nélkül felvezetett oda, és valami olyat mondott, hogy minek kellett nekem ezt a jó ágyacskát pont tegnap elhagyni. Most aztán tovább babrálgathat rajtam.

Megmondtam neki, nehogy azt higgyék, a kórház óvóhelyét nem verte volna át az a kis bombácska (kb. 50 kg-os). Tőle tudtam meg évekkel később a szomorú igazságot. Mikor újra találkoztunk, első szava az volt: „tudod, hogy megbombázták a kórházat is, és az óvóhelyen nagyon sokan meghaltak?"

Még ma is, amikor Veszprémben elhunyt édesapám sírját látogatom, mindig megnézem a kórház volt szülészetének tetőzetén lévő új cserepeket.

Valamit még arról, hányan haltak meg a reptéri bombatámadásnál a

tagjai közül. A hivatalos jelentés 1 tiszt és 11 legénységi áldozatról, később 2 tisztről tesz . Mivel én hosszú időre eltűntem bajtársaim szeme elől, sokan azt hitték, az egyik halott én voltam. Valószínűleg a tüdőlövést kapott zászlós volt a második, aki ugyan már elméletileg civil volt, mivel előző nap szerelt le.

Még ma is, majdnem 50 év múlva is előfordul, hogy két öreg - pardon veterán - pilóta így szólítja meg egymást: „Te élsz? Úgy tudom, hogy meghaltál", „Mi az te is élsz, úgy tudtam, lezuhantál". Ott áll velem szemben egyik volt Puma társam, hóna alatt mankókkal, én szinte szégyenkezve mondom, hogy én csak egy kicsit sántítok. Vidáman szorítunk kezet, mert már mindketten tudjuk, hogy így is lehet élni, mert maga az ÉLET szép.

Ui. Közvetlenül a háború után, '46-ban egy mankóval bicegek a Margitszigeten. Egy lámpa alatt kosárban ül egy félkezű, katonaruhás honvéd, két lába tőből hiányzik. Ép kezében aprópénzzel teli sapkája. Én is beledobtam egy pénzdarabot, nem is mertem ránézni, valami nagyon összeszorította a szívem. Pár lépést tettem csak meg, amikor utánam kiáltott. „Főhadnagy úr!" Visszafordultam, és felismertem azt az öreg székely tartalékos katonát, akinek üres óráimban mesélni szoktam erdélyi túráimról. Hogy másztuk meg a Nagy-Pietroszt bátyámmal, hogy ízlett az orda a vadregényes hegyi legelők esztenáiban. Felismertem őt, és eszembe jutott, hogyan vonszolta be magát egy bokorba épen maradt kezével, amikor aratott a halál Veszprémben.

Rám nézett és valami büszkeséggel mondta: „Lássa főhadnagy úr, nekem nagyobb szerencsém van, mint magának, mert én már meggyógyultam."

Láttak már síró repülő főhadnagyot a Margitszigeten? Nem! Mert nem tudhatták, hogy az a bicegő civil egyszer még repülő főhadnagy is volt.

Ugye kedves Tobak Cica barátom, most már tudod, mitől volt véres a tőlem örökölt repülőcsizmád.

Mátyásföld, 1991 januárja.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt november 19.

1905

Megnyitották a hívők előtt a budapesti Szent István-templomot, a későbbi Bazilikát (a zárókő ünnepélyes elhelyezésére december 8-án került...Tovább

1912

Az I. Balkán háborúban a szerb csapatok döntő vereséget mérnek a török csapatokra.

1917

Befejeződik a Caporettói áttörés, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai áttörik az olasz frontvonalat és megindulnak...Tovább

1919

A svájci parlament megszavazta a Népszövetséghez való csatlakozást.

1919

Az Amerikai Egyesült Államok szenátusa, elutasítja a Párizs környéki békeszerződések szövegét.

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak – II.

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es október 15-én. A most megjelenő 4. számban egymástól teljesen eltérő személyes sorsokkal ismerkedhetünk meg. Első írásunk szerzője, Veres Emese-Gyöngyvér az első világháborús barcasági csángó hősök nyomait követve jutott el a bécsi hadtörténeti levéltárba, ahol ráakadt a nagyszebeni August von Spiess ezredes mindeddig ismeretlen, német nyelvű hadinaplóira. Ezekből közlünk most egy rövid, magyarra lefordított részt. Cseres Judit és Gergely Ferenc a több mint negyedszázada elhunyt Kossuth-díjas író, Cseres Tibor 1956-os naplójegyzeteit adja közre. Ezek hűen tükrözik az író akkori lelki állapotát, a forradalom és szabadságharc eseményeihez való viszonyát. Garadnai Zoltán és Illyés Mária forrásközlése egy másik neves író, Illyés Gyula François Mitterrand francia elnökkel való 1982. július 9-i négyszemközti találkozóját ismerteti francia források alapján. Az eddigieknél árnyaltabb megvilágításba helyezi a francia elnök ott elhangzott szavait, és bemutatja Illyés Gyula szerepét a magyar–francia kapcsolatok történetében. Zubovits Fedor, a legendás katona, feltaláló, diplomata, sport- és közéleti ember gazdag életpályájáról korábban már több írás is megjelent az ArchívNetben. Kazareczki Noémi ezúttal a huszárkapitány lovagias afférjait és peres ügyeit tárja az olvasó elé. Összeállításunkat Salga Kristóf zárja, aki egy régiségpiacon vásárolt könyv lapjai közül véletlenül előkerült két magánlevelet ismertet. Mindkettőt Magyarországról kitelepített németek írták szigetcsépi ismerőseiknek 1948-ban. E levelek is tanúsítják, hogy a hazájukból elűzött németek nem szakították meg a kapcsolatot Magyarországgal, és továbbra is összeköttetésben maradtak korábbi jó ismerőseikkel, barátaikkal.

Budapest, 2019. október 15.

A szerkesztők