Diákok forradalma?

Az 1968. májusi válság Franciaországban

Magyarország az 1968-as megmozdulásokhoz hasonló utcai harcokat „testközelből" ismerte, tisztában volt azzal, hogy lehetnek külső erők az események mögött, és ismerte azon eszközöket is, hogy mi kell a hatalom megőrzéséhez.


2. A Külügyminisztérium francia referatúrájának elemzése a párizsi megmozdulások bel- és külpolitikai hatásairól


1968. június. 4.

Feljegyzés

Tárgy: A franciaországi 1968. májusi tömegmozgalom

Az ez év májusában Franciaországban kibontakozott széleskörű tömegmozgalom és politikai válság kirobbanásának közvetlen oka az egyetemi diákság, pontosabban a párizsi egyetem Nanterre-be kihelyezett fakultásának hallgatói által szervezett tüntetések sora volt.

[I.]
A francia oktatási rendszer évek óta válsággal küzd az oktatás minden területén, az alsóbb fokútól a felsőfokúig. Kevés a tanterem, elavult a francia tanmenet: ezért állandósult egy szé-leskörű elégedetlenség, melynek levezetésére az egymást váltó oktatásügyi miniszterek kü-lönböző elképzeléseket dolgoztak ki. Ezek azonban nem oldották meg az alap problémákat: nem szüntették meg az intézmények túlzsúfoltságát, nem hozták az oktatást közelebb a gya-korlati élethez; nem korszerűsítették a vizsgarendszert. Az egyetemi felvételi rendszer a bur-zsoá származású hallgatókat részesítette előnyben; ugyanakkor állandó súlyos probléma az egyetemet végzettek számára a megfelelő elhelyezkedési lehetőség biztosítása. (Jellemző, hogy míg 1900-ban 5000 egyetemi hallgató volt Franciaországban, ma 600 000 a számuk.) Az egyetemek túlzsúfoltságának enyhítése érdekében a francia kormány az utóbbi években több vidéki városban létesített fakultásokat. E decentralizálásnak a keretében került sor a Sorbonne bölcsészkarának Nanterre-be telepítésére. Az itt tanulók száma is rohamosan megnőtt az utóbbi két évben: 3–4 ezerről 12 ezerre. Túlzsúfoltak ezért az előadótermek és túlzsúfolt az egyetem mellett épített diákváros is. Ilyen körülmények között indult meg már az elmúlt évben Nanterre-ben a diákság mozgalma.

Sztrájkot, politikai vitákat szerveztek, követelve az egyetemi vizsgarendszer módosítását, a vizsgák egy részének eltörlését, az oktatás korszerűsítését, szociális és kulturális körülményeik javítását, nagyobb szerepet a diákok képviselőinek az egyetemi önkormányzatban, a szabad politikai viták jogát, sőt az ösztöndíj helyett „fizetés” biztosítását. Ezek a viták túlnyomórészt a társadalomtudományi karokon alakultak ki, ahol a hallgatók nagy része kispolgári szárma-zású. Kevésbé érintette a műszaki tudományi és orvosi karokat.

A diákság politikai vitáinak, mozgalmainak szervezésében jelentős szerepet játszottak és ját-szanak a különböző ifjúsági szervezetek. Ezek között legjelentősebb a Kommunista Párt befo-lyása alatt álló UNEF, amelyben az utóbbi években, sajnos, széthúzás és a Kommunista Párttól való távolodás jelei mutatkoztak, de jelentős trockista, anarchista, Kína és Kuba barát cso-portok és kisebb fasiszta csoport az ún. „Occident” is tevékenykedik.

A mostani megmozdulásokat Nanterre-ben az anarchista Cohn-Bendit és csoportja indította el. A kezdetben egyetemi reformokról folyó vita kiélesedett, amikor a csoport politikai kérdések megvitatását is megkezdte. Az egyetemi hatóságok ezeket a gyűléseket betiltották, majd május 2-án bezárták a nanterre-i egyetemet is és a megmozdulások szervezőit az egyetem fegyelmi bizottsága elé idézték. Ez újabb lendületet adott a diákmozgalmaknak és bekapcso-lódtak az ország többi egyetemei is. A mozgalom központja és székhelye Párizsba Latin Ne-gyedbe helyeződött át. A május 3-án itt kezdődött gyűlés 10–15 ezer főnyi tüntetéssé alakult át: A Sorbonne rektora a rendőrséghez folyamodott, mely ezután megszállta az egyetemet és a rektor ezt bezártnak nyilvánította. A helyzet ennek következtében még feszültebbé vált, a tün-tetések egyre nagyobb méreteket öltöttek, ezekben már nemcsak főiskolai hallgatók, hanem középiskolai hallgatók, sőt pedagógusok is részt vettek. Párizsban barikádharcok alakultak ki, véres összecsapások történtek. A rendőri brutalitás a széles tömegek tiltakozását és felháboro-dását váltotta ki.

A kormány kezdetben nem tulajdonított nagy jelentőséget a diákmegmozdulásoknak, mert ilyenek már korábban is voltak, ezért előbb Pompidou miniszterelnök elutazott közel-keleti útjára, majd de Gaulle Romániába.

Május 10-én a legnagyobb francia szakszervezetek CGT, CFDT, FEN (Pedagógus Szakszer-vezet) és az UNEF (Diákszövetség) képviselői közös nyilatkozatban együttes tüntetésekre szólították fel a francia dolgozókat, a munkásokat, diákokat és pedagógusokat részben a diák-ság követelései, elsősorban azonban a dolgozók gazdasági és szociális követelései mellett.

A diákmozgalmak ilyen kiszélesedésével a kormány helyzete kényesebbé vált, ezért a minisz-terelnök Iránból hazatérve nyilatkozott, és tárgyalásokat ajánlott a diákok képviselőinek. Egyetemi reformokat, a letartóztatott diákok szabadon bocsátását, a Sorbonne megnyitását és onnan a rendőrök kivonását is megígérte; ezzel a diákok korábban felállított valamennyi kö-veteléseinek teljesítését kilátásba helyezte. A tárgyalásokra azonban már nem került sor, mert az eseményeket ezzel már nem lehetett megállítani. A kormány elleni tiltakozó hullám, a tár-sadalom többi rétegére is kiterjedt, s a követelések köre is kiszélesedett.

II.

Az eseményeknek ebben a második szakaszában a gazdasági követelések kerültek előtérbe; a diákmozgalom tömegmozgalommá válik, ez pedig gazdasági jelleget ölt.

A francia kormány egyik legfőbb törekvése arra irányult az utóbbi években, hogy a gazdaságot felfejlesztve; termékeiket versenyképesebbé tegyék a világpiacon. E kérdésben fontos szerepet játszik számukra a Közös Piac, melynek tagországai a legfontosabb gazdasági területeken fejlettebbek; árucikkeik, termékeik sok esetben olcsóbbak. Különösen szorongatta a francia kormányt a Közös Piac országai közötti vámhatárok eltörlésére kitűzött időpont, 1968. július 1. Ezért 1967 májusában a nemzetgyűléstől felhatalmazást kért a kormány olyan rendelkezések kibocsájtására, melyek célja a gazdasági élet versenyképesebbé tételéhez szükséges átszervezések végrehajtása, versenyképesebb nagyvállalatok létrehozása, stb. E felhatalmazás alapján a kormány 1967. nyarán több rendeletet bocsájtott ki, melyek megvalósítása a munkanélküliség növekedését, a dolgozók tömeges elbocsátását, helyzetének romlását hozta magával.

A legnagyobb elégedetlenséget a társadalombiztosítási törvény reformjára vonatkozó tervezet váltotta ki, mert ennek alapján a dolgozók anyagi terhei növekedtek, az állam viszont keve-sebb ellenszolgáltatást adott. A francia nemzetgyűlés mostani, tavaszi ülésszakán többek kö-zött éppen ennek a kormányrendeletnek a parlament által történő jóváhagyása szerepelt egyik napirendi pontként. Vitájára, illetve elfogadására azonban már nem került sor.

Ezen kívül az utóbbi években bekövetkezett áremelkedések, s ennek következtében a reálbé-rek csökkenése, a kormány olcsó lakásépítési programjának elégtelensége, a tőkéseknek ked-vező és a dolgozókat sújtó adózási rendszer, a tőkekoncentráció következtében úgy az ipar-ban, mint a mezőgazdaságban növekvő munkanélküliség, a dolgozókra nehezedő szociális terhek, stb. a dolgozók helyzetének romlásához, a legkülönbözőbb rétegek elégedetlenségének növekedéséhez vezetett. A tömegeknek a kormány politikájával szembeni elégedetlensége az utóbbi években számtalan sztrájkban, tüntetésekben nyilvánult meg – még a közalkalmazottak, köztisztviselők részéről is.

Ezeknek azonban jelentős eredményeik nem voltak. Így a francia társadalomban nagyfokú feszültség halmozódott fel, ami megmutatkozott pl. az 1965 évi elnökválasztás során (amikor de Gaulle második fordulóra kényszerült), az 1967. márciusi parlamenti képviselői választások eredményeként a baloldali erők előretörésében, mandátumuk növekedésében a francia nem-zetgyűlésben, a baloldal által 1967 októberében bizalmatlansági indítvány benyújtásában, (amelyet azonban a kormányt támogató erőknek sikerült elvetni) stb.

A Francia Kommunista Párt és a szakszervezetek a diáktüntetések következtében kialakult helyzetet felhasználva megkísérelték, hogy a kormánytól, megfelelő intézkedéseket vívjanak ki a dolgozók gazdasági és szociális helyzetének javítása érdekében. Az események rohamos fejlődése következtében a május l-re meghirdetett demonstráció helyett a 4 legnagyobb francia szakszervezet május l3-ra 24 órás általános sztrájkot hirdetett, elsősorban a dolgozók gaz-dasági és szociális követeléseinek támogatására és csupán e fő cél mellett kívánták a diák kö-veteléseket támogatni. (A francia oktatásügy reformja ugyanis évek óta szerepel a francia Kommunista Párt követelései között is.) A május l3-i sztrájkban kb. 1 millió dolgozó vett részt, és 24 óra elteltével nem fejeződött be, sőt, napról-napra nagyobb méreteket öltött, kiterjedt az egész országra, és nemcsak az ipari üzemek dolgozói, hanem a közlekedés és közüzemi dolgozók is sztrájkba léptek. Május 24-re a sztrájkolók száma 10 millióra (a dolgozó lakosság fele emelkedett. A sztrájkok során több üzemet is elfoglaltak a dolgozók. Május 20-a után már parasztmegmozdulásokra is sor került, a francia gazdasági élet gyakorlatilag megbénult.

Pompidou miniszterelnök ismételten megkísérelte a mozgalom terjedésének megfékezését, május l6-án újabb beszédet mondott, melyben kifejezte a kormány készségét a jogos követe-lések meghallgatására. Ugyanakkor viszont elrendelte a csendőrség részleges mozgósítását.

A helyzet súlyosbodását látva de Gaulle, aki május l4-én elutazott romániai hivatalos látoga-tására, ezt egy nappal előbb befejezte, és sürgősen hazatért. Május 24-én televíziós beszédben fordult Franciaország lakosságához. Ebben bejelentette, hogy javaslatokat dolgoznak ki a felmerült problémák megoldására, s ezeket június közepén (16-án) népszavazásra bocsájtja. Azt is bejelentette, hogy amennyiben a népszavazás során nem kapná meg a szavazatok több-ségét, lemond és visszavonul.

A sztrájkok nem szűntek meg, de tárgyalások indultak meg a francia kormány, a Francia Gyáriparosok Szövetsége és a szakszervezetek képviselői között. A kormány úgy gondolta, hogy ezzel véget vethet a mozgalomnak, és május 27-én úgy látszott: sikerül megállapodást elérni a dolgozók béremelésére a családi pótlékok és az öregségi járulékok emelésére, az adó-zás reformjára, a munkaidő és a nyugdíjkorhatár csökkentésére vonatkozólag, stb. Mivel azonban a kormány a legtöbb kérdésben csupán arra tett ígéretet, hogy a felvetett kérdéseket az elkövetkezendő hónapok során meg fogja vizsgálni, és azokra később tesz konkrét javasla-tot, a dolgozók nem fogadták el a szakszervezeti vezetőik útján eléjük terjesztett javaslatokat, és a sztrájk továbbfolytatását határozták el. Párizsban, Lyonban és több francia nagyvárosban az esti és az éjszakai órákban tömegtüntetések zajlottak le, ezek során véres összecsapásokra került sor a rendőrökkel. A Francia Kommunista Párt és CGT egész idő alatt, több ízben fel-hívta a dolgozók figyelmét arra, hogy ne engedjenek a soraikba férkőző provokátoroknak, és fegyelmezett magatartást tanúsítsanak, óvakodjanak az erőszakoskodástól.

III.

Ebben az időszakban a tüntetések, megmozdulások kezdenek a kormány egész politikája elleni tiltakozó mozgalommá alakulni. A Francia Kommunista Párt arra törekszik, hogy a fellépés egységes legyen, ezért folyamatosan tárgyal a baloldali szövetség képviselőivel közös akció-program kidolgozása érdekében. Egyre határozottabb formát ölt a rendszer politikai válsága.

Ez időben a parlament még ülésezik, sőt a kormánytöbbségnek sikerült 244:233 szavazat el-lenében elvetni azt a bizalmatlansági indítványt, melyet a baloldali szövetség a kommunisták-kal egyetértésben terjesztett be. A parlamentben azonban szakadás jelei mutatkoznak a kor-mánytöbbség soraiban: Pisani volt miniszter és Capitant gaullista képviselő, az ún. baloldali gaullisták vezére, bejelentették, hogy lemondanak képviselői mandátumukról, sőt Pisani meg-szavazta a bizalmatlansági indítványt is. Május 29-én lemondott tárcájáról Peyrefitte oktatás-ügyi miniszter, a diákság támadásainak fő célpontja. A kormány így próbálta lecsillapítani az elégedetlenséget, de lépései már elkéstek.

A kibontakozó tömegmozgalmakban egyes anarchista csoportok részéről már kommunista ellenes jelszavak is elhangzanak, sőt fokozódik a szélsőjobboldal aktivizálódása. Ugyanakkor bizonyos megoszlás mutatkozik a mozgalomban: az UNEF, (a baloldali diákszövetség) május 27-ére tüntető felvonulást, nagygyűléseket hirdetett, a Francia Kommunista Párt és a CGT viszont arra hívta fel a tömegeket; hogy ezeken ne vegyenek részt. A diákok a tüntetést mégis megtartották. Ugyanez megismétlődött néhány nappal később.

A baloldali erők közül a Francia Kommunista Párt célkitűzése: a baloldali szövetséggel meg-egyezve egy, a párt célkitűzéseihez közel álló kormányprogram kidolgozása és ennek a politi-kai platformnak alapján olyan összefogás létrehozása, mely képes a jelenlegi gaullista kor-mányzatot felváltani. Ebben a törekvésében a francia pártot támogatja a CGT is. Ugyanakkor egyre világosabbá válik, hogy a Baloldali Szövetség vezetője, Miterrand tömegmozgalomra és a kommunistákra támaszkodva kíván hatalomra jutni, de kommunisták nélkül kíván kormá-nyozni. Május 28-án sajtóértekezleten jelentette be, hogy a köztársasági elnöki posztra pályá-zik, és Mendès-France atlanti-barát baloldali politikust szándékozik ez esetben a miniszterel-nöki tisztségre kinevezni. Átmenetileg azonban saját maga is elvállalná a miniszterelnöki tisztséget. Ezt a bejelentést a baloldali vezető a FKP-val való előzetes egyeztetés nélkül tette.

Mendès-France, aki a PSU (Egyesült Szocialista Párt) vezetője ugyancsak nyilatkozott, kész-nek mutatkozott a miniszterelnöki megbízatás elfogadására. Mitterrandék ily módon megpró-bálták a Francia Kommunista Pártot kikapcsolni az események további alakításából. E körül-mények között a Kommunista Párt számára nem előnyös Mitterrand egyértelmű támogatása, illetve hatalomra juttatása. Ezért a Párt továbbra is azt a helyes politikát folytatja, hogy – ki-indulva abból, hogy támogatása nélkül a DSZBSZ és vezetői nem rendelkeznek elegendő erővel a jelenlegi gaullista hatalom megdöntésére – tárgyalásokat folytat a Baloldali Szövet-séggel egy minimális politikai program kidolgozásáról, saját politikai célkitűzéseinek érvényre juttatása érdekében. A baloldali erők megállapodásának veszélye újabb erélyes lépésre késztette a kormányt és az államfőt.

Ilyen körülmények között került sor de Gaulle elnök május 30-i rádiónyilatkozatára. A gaullista mozgalom által képviselt jobboldal nem hajlandó kezéből kiadni a hatalmat. A köz-társasági elnök ezért az alkotmány 12. §. által számára biztosított jogkörénél fogva feloszlatta a jelenlegi nemzetgyűlést és új parlamenti választások kiírását rendelte el. Bejelentette, hogy nem mond le, nem bocsájtja el jól dolgozó miniszterelnökét, akiben teljesen megbízik és rá-bízza a kormány átalakítását. Ilyen körülmények között nem látja értelmét a június közepre korábban bejelentett népszavazás megtartásának sem, ezért azt bizonytalan időre elhalasztja. Egyben a rend helyreállítására szólította fel a dolgozókat és a helyi államigazgatási vezetőket: még erélyesebb intézkedéseket is kilátásba helyezett. Beszédében a francia elnök élesen tá-madta a baloldalt és kifejezetten a „totalitárius diktatúrára törekvő” kommunistákat.

A köztársasági elnök beszéde után [Jacques] Chaban-Delmas gaullista képviselő, a nemzet-gyűlés elnöke bejelentette a nemzetgyűlés feloszlatását.

Az alkotmány 14. pontja értelmében ilyen esetben a feloszlatástól számítva legkevesebb 20 és legfeljebb 40 napon belül meg kell tartani a képviselőválasztásokat, és a választások után kö-vetkező második csütörtökön össze kell ülnie az új nemzetgyűlésnek.

Az elnök a parlament feloszlatásán kívül további erélyes intézkedéseket is tett: csapatössze-vonásokat hajtott végre Párizs környékére, és egyes hírügynökségi jelentések szerint Massu volt OAS tábornokkal és más katonai vezetőkkel folytatott megbeszéléseket.

Május 30-án a gaullista mozgalom politikai tüntetést is szervezett Párizsban és más francia nagyvárosokban de Gaulle párthíveiből, ellentüntetésként a baloldali megmozdulásokra.

Az elnök nyilatkozatát követő napon, május 31-én kiírták a parlamenti választások két fordu-lóját június 23. és 30-ára, Pompidou miniszterelnök pedig átalakította kabinetjét. E változások érdekesebb motívuma: Debré gazdasági és pénzügyminiszter és Couve de Murville külügy-miniszter tárcát cserélt: René Capitant, a mandátumról lemondott gaullista képviselő pedig igazságügy miniszter lett. Vele 4 ún. baloldali gaullista került a kormányba. (Megjegyzés: Couve de Murville eredetileg pénzügyi szakemberként kezdte pályáját.)

[Pierre] Messmer hadügyminiszter megőrizte tárcáját, s egyben megbízást kapott a ' tartaléko-sok behívására, a sztrájkmozgalom letörésére.

A kormány lépéseire a baloldali erők válasza:
– egyrészt a 2 legnagyobb szakszervezet, a GGT és CFDT (keresztény szakszervezet) a sztrájk továbbfolytatására szólította fel a dolgozókat, de ugyanakkor késznek mutatkozott a tárgyalásokra, tehát a békés megoldásra,
– másrészt a politikai pártok között a Baloldali Szövetség kezdeményezésére újabb tárgya-lások indultak meg. A Szövetség felajánlotta az FKP-nek, hogy a 3 hét múlva sorra kerülő választásokon már az első fordulóban közösen állítsanak jelölteket – ne pedig úgy, mint tavaly, csak a másodikban.

Az FKP a DSZBSZ-szel megvitatta ezt a lehetőséget, de végül is az előző választásokon kö-vetett gyakorlat alkalmazása mellett döntöttek. A Mitterrandék által javasolt megoldás ugyan-is elsősorban a Szövetségnek és nem a Pártnak hozott volna szavazatnyereséget, úgy az első, mint a második fordulóban.

Ez viszont nem jelentett volna előrelépést a haladó erők számára, amíg a FKP és a DSZBSZ megállapodást nem köt egy megfelelő, közös akcióprogramra, hiszen a jelek szerint teljesen reálisnak mutatkozik az a veszély, hogy a Baloldali Szövetség az FKP segítségével hatalomra jutva később a FKP ellen fordul. (Ez a lehetőség persze közös program esetén is fennáll, csak kisebb eséllyel.)

De Gaulle beszédei azt a célt szolgálták, hogy időt nyerjen erői összevonására, felkészüljön a támadásra. Manőverezéseivel el is érte célját. Lélegzethez jutott, ezalatt csapatösszevonásokat hajtott végre. Párizs külvárosaiban katonai egységek jelentek meg, a belvárosban minden fon-tosabb középületet biztosítanak és a Nyugat-Németországban állomásozó francia csapatok is készen állnak arra; hogy bármelyik pillanatban beavatkozzanak a sztrájkoló, üzemeket meg-szállva tartó munkások ellen.

A kormány tehát azzal is számol, hogy ha a diákok vagy munkások részéről újabb „zavargá-sokra” kerül sor, beveti a katonai egységeket, így a munkások ez esetben már nem a rendfenn-tartó erőkkel (rendőrség, csendőrség) kerülnek szembe, mint május első napjaiban, hanem a katonasággal, s utcai harcok esetén óvja az FKP és a CGT a sztrájkolókat az erőszakos cse-lekményektől, provokációktól, nehogy ilyen eset alkalmat szolgáltasson a beavatkozásra és a munkásmozgalom erőinek szétverésére.

Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy gazdasági okokból a sztrájkmozgalom is kifulladóban van, egyes üzemekben, vállalatoknál a dolgozók felvették a munkát, a mozgalom hanyatló szakaszához érkezett.

A jobboldalnak tehát sikerült hatalmát megőriznie, sőt ellentámadásba ment át, s hogy ezt megtehette, abban segítségére volt a Baloldali Szövetség és vezetője, Mitterrand halogató, taktikázó, sőt, esetenként magát a kommunistáktól elhatároló politikája; de hozzájárult e hely-zet kialakulásához a baloldali mozgalom egységét megbontó jobboldali és szélsőséges baloldali csoportocskák működése is.

IV.

A gaullizmus kommunista-ellenessége nem új keletű. A de Gaulle tábornok az általa képviselt imperialista körök politikájának célkitűzései érdekében közeledést mutatott a szocialista or-szágokhoz, és országán belül a kommunista mozgalmat még gyengének látta, megtűrte. A Kommunista Párt megerősödésével azonban mindjárt támadást indított ellene. A Kommunista Párt és a Baloldali Szövetség 1967. márciusi választási győzelme után a gaullista párt is szo-rosabbra vonta sorait, s Pompidou miniszterelnök az UNR lille-i kongresszusán kommunista-ellenes harcot hirdetett meg. A francia munkásmozgalom erősödésére tehát a jobboldal, a tő-kés körök természetszerűen saját erejük növelésével válaszoltak s ehhez felhasználják az ál-lamhatalom apparátusát.

Franciaországban tehát kiéleződtek a tőkés társadalom ellentmondásai, ennek következtében az osztályharc, s a munkásmozgalom növekvő erejétől megijedve a tőkés hatalom – miután ideológiai és más téren tett kísérletei nem jártak a kívánt eredménnyel – a jelen időszakban az erőszak eszközéhez folyamodott.

Ebben a jelenlegi helyzetben a Francia Kommunista Párt józan, reális, irányvonalát folytatva – figyelemmel arra, hogy nincs forradalmi helyzet – megkíséreli békés úton, a fegyveres ösz-szetűzések elkerülésével, a baloldali erők összefogásával kivívni gazdasági követeléseinek teljesítését, s amennyiben reális lehetőség kínálkozik rá, parlamenti úton dönteni meg a gaullista rendszert.

Kérdéses, bírják-e a dolgozók folytatni a sztrájkmozgalmat a választásokig, illetve az új nem-zetgyűlés összeüléséig. Mivel az több hetet jelent, kétséges, hogy ilyen hosszú ideig tartó or-szágos méretű sztrájkmozgalom fenntartható az egész ország gazdaságának további súlyos károsodása és ennek a dolgozókra is kiható következményei nélkül.

Az események megmutatták, hogy a gaullista rendszer a régi módon nem folytathatja tevé-kenységét.

A kibontakozásnak, a válság megoldásának több útja lehetséges:

1. A gaullista kormány erőszakos, de még parlamentáris eszközökkel (tárgyalások, ígéretek stb.) igyekszik véget vetni a dolgozók sztrájkmozgalmának és előkészíti a választásokat. A rendelkezésére álló propaganda és egyéb, törvényes vagy törvénytelen eszközöket fel-használva a fegyverek fenyegetése mellett biztosítja, hogy a választások során parlamenti többséget szerezzen. Az új nemzetgyűlés támogatásával azután nagy vonalakban az eddi-gi, a francia nemzeti burzsoázia érdekeit szolgáló politikát folytatná kisebb módosítással. Belpolitikai téren ez esetben ugyanis számítani lehet a Kommunista Párt és a dolgozók el-leni reakciós elnyomó intézkedésekre, retorziókra. Külpolitikai síkon, mivel a tábornok-elnök az „európai viszonylagos erőegyensúly” híve, továbbra is számíthatunk a Szovjet-unióval és a szocialista országokkal való mérsékelt együttműködési szándékra s esetleg az USA-ellenesség tompulására.

2. Provokációk esetén – melyeket a tömegmozgalmakban résztvevő szélsőséges, anarchista, Kína-barát, vagy éppen az USA által háttérből mozgatott csoportok kirobbanthatnak – fegyveres összetűzésekre kerülhet sor a katonasággal, s ez ürügyül szolgálhat a katonai diktatúra bevezetésére, melynek belpolitikai célja a baloldali erők letörése lenne.

3. Alternatívának tekinthető a demokratikus megoldás útja, ha a szakszervezeteknek, a dolgo-zók képviselőinek sikerülne a munkaadókkal, a kormánnyal megfelelő megállapodásokat kötni, s ezek nyomán szűnnének meg a sztrájkok, ezt követően pedig valamennyi baloldali erő összefogásával a választásokon baloldali győzelem születne. Ez esetben is előrelátha-tóan újabb harcra kerülne sor, mert a jobboldali erők nem engednék át saját jó szántukból a hatalmat; tehát végső soron ez esetben sem zárható ki a katonai diktatúra lehetősége.

4. Ha a baloldal parlamentáris úton többséget kapna, ez csak a FKP és a Mitterrand-féle szö-vetség összefogásával lehetséges, mely viszont ugyancsak további harc kilátásait foglalja magában. Egyrészt alig van kilátás arra, hogy egy parlamenti többség esetén a baloldal a végrehajtó hatalmat megszerezhesse. Másrészt, egy demokratikus koalíciós kormány ala-kítása esetén belpolitikai vonalon esetleg változás következhet be, és egyes intézkedésekke esetleg a dolgozók helyzete is javulhat, de alapvető és tartós javulásra ez esetben sem lehet számítani, mert teljesen valószínűtlen, hogy a nemzeti burzsoáziát képviselő Mitterrand és társai hajlandók lennének ezek végrehajtására, a francia gazdaság demokratikus átszervezésére, államosításokra, stb. Mitterrand kormányzása alatt külpolitikai síkon kétségkívül jobboldalibb tendenciák érvényesülhetnének: Franciaország közeledne az USA-hoz és a NATO-hoz, az atlanti politikához. Emellett a szocialista országokkal fenntartaná a kapcsolatokat, de ennél sokkal inkább figyelembe venné a NATO érdekeit, mint de Gaulle.

Mitterrand és a Baloldali Szövetség többi vezetőjének álláspontját ismerve az is kétségtelen-nek látszik, hogy a burzsoá elemek mindent meg tennének az FKP-nak a hatalomból történő kiszorítására.

A jelenlegi helyzetben legvalószínűbbnek az első megoldás látszik ilyen irányban, mivel a jelek szerint a kormánya végsőkre is elszánta magát. Ez azonban nem lehet végleges, mivel nem oldja meg az alapvető társadalmi ellentmondásokat. Megmarad tehát a feszültség és a tömegek visszafojtott elégedetlensége később újabb összecsapások forrása lehet.

V.

A jelenlegi franciaországi eseményeket első pillanattól kezdve nagy nemzetközi érdeklődés kíséri, hiszen a baloldali erők győzelme megbontaná a nyugati tömb viszonylagos egységét, és hatással lehetne a környező kapitalista országok munkásmozgalmának fellendülésére is.

Már az első napokban nagyszabású tüntetésekre került sor a Kínai Népköztársaságban, a fran-cia diákok mozgalmának támogatására. Ezeken' a tüntetéseken nemcsak a francia kormány, de a FKP ellen is jelszavak hangzottak el. Számtalan szolidaritási nagygyűlés, tüntetés zajlott le a Franciaországgal szomszédos országokban: Angliában, Belgiumban, Nyugat-Németországban, sőt Olaszországban is. E tüntetések egy részét kommunisták más részét szélsőbaloldali anarchista elemek szervezték, ennek megfelelően az utóbbiak által szervezett rendezvényeken FKP ellenes hangok is voltak.

Ezért nyugati kormánykörök aggodalommal figyelték a francia tömegek megmozdulását. Ugyanakkor azonban Mitterrand előtérbe kerülése számukra némileg megnyugtató volt, hiszen tisztában vannak azzal, hogy ha ő váltaná fel de Gaulle-t, ez számukra nyereség lenne. Elképzelhető, hogy a diákok elégedetlenségét kihasználták, és az események kiterjesztésében szerepet játszottak a gaullista politikával elégedetlen USA-barát elemek, melyek hátterében feltehetően az Egyesült Államok különböző szervei állnak.

A hetekig tartó sztrájkok káros hatást gyakoroltak a gazdasági életre, átmenetileg megingatták a francia frank stabilitását is. Egyelőre súlyosabb következmények a frank számára a nemzet-közi pénzpiacon nem mutatkoztak, de előrevetették egy esetleges leértékelés fenyegető árnyé-kát. Ezért is fontos a francia kormány számára, hogy minél előbb úrrá legyen a helyzeten.

A franciaországi válság gyengítette a gaullista kormányzat nemzetközi tekintélyét, politikai pozícióit; főleg a Közös Piac országaiban, de másutt is. Kiderült ugyanis, hogy a jelenlegi politikai rendszer nem olyan stabil, mint ahogyan magát feltüntetni igyekezett, nincs meg az a nemzeti egység, melyre de Gaulle gyakran hivatkozott; ellenkezőleg; az ország belső élete sú-lyos ellentmondásoktól, feszültségektől terhes s a hatalom ingatagalapokon nyugszik.

Ez előnyös úgy az USA, mint Kína számára, mert lejáratják a gaullizmust, csökken a bizonyos tekintetben NATO-ellenes francia politika tekintélye, és zavart lehet kelteni az egyik legfejlet-tebb munkásmozgalommal rendelkező tőkés országban.

A magyar–francia kapcsolatokat illetően egyelőre helyesebbnek látszik megvárni a kibonta-kozást, s a Fock Jenő elvtárs látogatása nyomán esedékes vagy esedékessé vált lépések megté-telét későbbre halasztani, illetve megvalósításukat a franciaországi helyzet rendeződése után a kialakult új helyzettől tenni függővé, kivéve, ha francia részről a megállapodások alapján kezdeményezésre kerül sor.

Budapest, 1968. június 4.

[két, kézzel írt aláírás:
Szuhácsné, másik olvashatatlan]

Jelzet: MOL XIX–J–1–j–002510/1/1968. – (Magyar Országos Levéltár – Külügyminisztérium – TÜK – Franciaország)

Ezen a napon történt március 29.

1905

Rejtő Jenő („P. Howard”) magyar író (†1943)Tovább

1912

A Déli-sarkról visszatérő Robert Falcon Scott kapitány és bajtársai (Wilson, Bowes, Oates) életüket vesztik a hóviharban (Scott naplójába...Tovább

1919

A Forradalmi Kormányzótanács közzétette – többek között – XIV. számú rendeletét a nevelési és oktatási intézmények köztulajdonba vételéről...Tovább

1946

Megalakul a MASZOVLET (Magyar-Szovjet Légiforgalmi Rt), a mai MALÉV elődje.Tovább

1971

Kiss Manyi Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő (*1911)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő