Bevezetés

A csehszlovák külpolitikát a második világháború után - ugyanúgy, mint az ország 1938-as feldarabolása előtt - továbbra is elsősorban

nézetei és politikai programja határozták meg. Ez a politika figyelmen kívül hagyta az 1918-1920-ban létrehozott ország belső feszültségeiből, a müncheni négyhatalmi döntésből eredő tanulságokat, és már az emigráció idején az 1938 előtti határok visszaállítását tűzte célul, mégpedig olyan biztosítékok kiharcolásával, amelyek a csehszlovák állam létét e határok között hosszútávon garantálják. Külpolitikai vonatkozásban olyan szövetségest keresett, amely a mindenkori német terjeszkedés veszélyével szemben biztos védelmet nyújt. Ugyanakkor belpolitikailag is biztosítani akarta a csehszlovák állam fennmaradását, mindenekelőtt a nemzetiségi kérdés megoldása révén. Beneš cikkeiből és munkatársainak nyilatkozataiból már az emigráció idején világosan ki lehetett olvasni, hogy a „megoldás" nem jelent mást, mint a német és a magyar nemzetiség eltávolítását az országból. E felfogást 1943-1944 folyamán a moszkvai kommunista emigráció is magáévá tette.

A nyugati szövetségesek a háború alatt nem kötelezték el magukat egyértelműen Csehszlovákia 1938 előtti határainak helyreállítása mellett, a Szovjetunió viszont már 1941-ben a München előtti határok helyreállításának ígéretével ismerte el a csehszlovák emigráns kormányt. Beneš már akkor úgy ítélte meg, hogy a német veszély elhárítására a háború után csak a Szovjetunióval létesítendő szövetség nyújthat megfelelő garanciát. Ez teszi érthetővé, hogy a közép-európai országok közül elsőként Csehszlovákia, pontosabban a csehszlovák emigráns kormány kötött a Szovjetunióval barátsági és (háború utáni) együttműködési szerződést. Az egyezmény előírta, hogy a két ország külpolitikáját össze kell hangolni, továbbá katonai és gazdasági együttműködést kell a két ország között létesíteni. A csehszlovák vezetők helyesen mérték fel, hogy a háború után Közép-Európában a Szovjetunió játszik majd meghatározó szerepet. Komolyan hitték azonban, hogy Moszkva csak politikai dominanciára fog törekedni, és ennek védőszárnya alatt országuk - a győztes államok egyikeként - afféle középhatalmi státushoz jut, kihasználva ennek minden politikai, gazdasági és katonai előnyét. E törekvésük következtében 1945-1946 folyamán nem csupán Magyarországgal, de valamennyi szomszédjukkal éles konfliktusba keveredtek. Területi igényekkel léptek fel Lengyelországgal szemben, és az elmérgesedő vita, a két ország között kibontakozó éles, olykor gyalázkodó propaganda-hadjárat közepette több tízezer lengyel, illetve cseh nemzetiségű személy kényszerült áttelepülni a másik országba. Kisebb területi követelései voltak Ausztriával szemben is, ott azonban a konfliktus elsődleges forrása az osztrák területre embertelen módszerekkel kitelepített német nemzetiségűek tömege volt. Csehszlovákia magabiztos dölyffel utasította el az egyes közép-európai országok által szorgalmazott gazdasági együttműködés különböző formáinak (vámunió, dunai konföderáció stb.) megvalósítását is: a győztes pozíciójából diktált kétoldalú kapcsolatokban rejlő lehetőségek kiaknázására törekedett.

Csehszlovákiának azonban törvényszerűen csalódnia kellett, amikor kiderült, hogy a Szovjetunió Közép-Európában nem csupán politikai befolyásra törekszik, hanem tartós katonai jelenlétével is számolni kell, és minden téren le akarja aratni háborús győzelmének gyümölcseit. A csehszlovák vezetők (legalábbis Beneš és környezete) nehezen értették meg például, hogy miért állomásoznak szovjet csapatok az európai háború befejezése után hónapokkal még mindig „egy másik győztes állam" területén. (Ezt a kérdést Beneš elnök egy Churchillhez írt levelében tette fel. Arról nincs tudomásunk, hogy Sztálintól is megkérdezte volna ugyanezt.) Csalódást okozott számukra, hogy Kárpátalját 1945 elején „önként" át kellett engedniük a Szovjetunió részére. 1945-1946 folyamán az is kiderült, hogy a Szovjetunió számára Lengyelország új határai közötti konszolidációja fontosabb, mint a csehszlovák területi igények támogatása, ezért „lebeszélte" szövetségesét, hogy a kérdést a békekonferencia elé vigye. Nem váltak be Csehszlovákia azon tervei sem, hogy fontos szerephez jusson a nemzetközi kapcsolatokban, illetve meghatározó súlya legyen Közép-Európa gazdasági életében. A párizsi békekonferencia előkészítése során már 1946 elején világossá vált, hogy a döntéseket végső soron a három nagyhatalom képviselői hozzák meg. A többi „győztes hatalom" legfeljebb az előkészítésben vehetett részt, illetve a bizottsági tárgyalásokon terjeszthette elő igényeit, és mondhatta el véleményét.

Csehszlovákia polgári politikusainak reményei, amelyeket a Moszkva-barát politikához fűztek, ily módon másfél év alatt többségükben szertefoszlottak. Egy döntő momentum azonban még mindig megmaradt. Ez pedig annak reménye volt, hogy Csehszlovákia a München előtti határok megőrzésével, azok keretei között egységes, homogén szláv állammá válhat, illetve, hogy a Szovjetunió révén nemzetközi garanciát kap a kiharcolt állapot fenntartására, és a német veszély elhárítására.

Mint ismeretes, 1945 augusztusában Potsdamban a csehszlovák kormány kérésére a három nagyhatalom

Nem járult azonban hozzá a magyar lakosság egyoldalú kitelepítéséhez. a Felvidékről. Csehszlovákia ezért erre vonatkozó igényét a párizsi békekonferencia elé terjesztette. A Szovjetunió ismét messzemenően támogatta törekvését, s mindenáron arról igyekezett meggyőzni a többi delegációt, hogy a magyarországi németek kitelepítése révén Magyarország igenis képes lenne befogadni 200 000 felvidéki magyart. A magyar békedelegáció elvi alapon elzárkózott mindenfajta egyoldalú kitelepítés elfogadásától. A döntő tényező azonban az volt, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia sem értett egyet egy népcsoport kollektív büntetésével. Nem akarták elkövetni még egyszer azt a hibát, amit a németek ügyében Potsdamban elkövettek. Kompromisszumos javaslatuk - a magyar delegáció törekvéseit is figyelembe véve - az volt, hogy a legexponáltabb magyarlakta országrészeket (a Csallóközt és az Érsekújvártól, Fülektől és Rimaszombattól délre eső vidék egy részét) Csehszlovákia engedje át Magyarországnak a pozsonyi hídfő és egyéb kisebb területek, illetve bizonyos számú magyar lakosság egyoldalú átvételének felvállalása ellenében. A csehszlovák delegáció azonban mérhetetlen nemzeti elvakultságában a szomszédos országoktól 1918-1920-ban - részben igazságtalanul és jogtalanul - megszerzett területek egy négyzetméteréről sem volt hajlandó lemondani. A tárgyalások során viszont kiderült, hogy a Szovjetunió nem tekinti olyan fontosnak egy „kis szövetségese" igényét, ami miatt kockára tette volna a konferencia sikeres lezárását és a háromhatalmi megegyezést.

Beneš elnök, és őt visszhangozva a csehszlovák külpolitika irányítói előszeretettel hangoztatták, hogy Csehszlovákia a Kelet szövetségese és a Nyugat barátja. Ez a politika a második világháborút követő években kétségkívül hasznosnak bizonyult és olyan eredményeket hozott Csehszlovákiának - mindenekelőtt a München előtti határok (Kárpátalja nélküli) visszaállítása és garantálása, valamint a német lakosság kitelepítése révén - amelyek a siker élményével tölthették el vezetőit és lakóit. Küldöttségük mégis csalódottan távozott Párizsból, mert az egyik legfőbb célkitűzésüket, a homogén szláv nemzeti állam megteremtését nem tudták elérni. A következő hónapokban még egy kísérletet tettek a felvidéki magyarság szétszórására, nemzeti tartásának felmorzsolására. Ezzel ismét több tízezer embernek okoztak szenvedést, de céljukat így sem tudták elérni. - A magyarság szlovákiai fennmaradását az 1945 utáni magyar külpolitika kevésszámú sikerei egyikeként kell elkönyvelnünk. A másik oldalon viszont az ebből eredő frusztráltság mind a mai napig érezteti hatását a szlovákiai politika egyes megnyilatkozásaiban.

Miközben Csehszlovákia mindent feltett nemzeti céljai elérése érdekében, egyre inkább a szovjet érdekek kiszolgálójává vált: azaz győztes államból a Szovjetunió csatlósává.

***

Amikor a párizsi békekonferencia magyar politikai és területi bizottsága 1946. október 3-án befejezte munkáját, és a 200 000 felvidéki magyar egyoldalú áttelepítésére vonatkozó csehszlovák előterjesztés nem kapta meg a remélt támogatást, a csehszlovák delegáció nem kívánt a nemzetközi sajtó nyilvánossága elé állni.

csehszlovák külügyminiszter, a delegáció vezetője egyedül a United Press munkatársának tett lehetővé egy beszélgetést [1./a. forrás], amelyben felrótta a nyugati hatalmaknak, hogy a délkelet-európai kis országok orra előtt becsapták az ajtót, őket ezáltal egyoldalúan keleti a orientációhoz tartozónak nyilvánították. Külön is szemrehányással illette az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, amiért nem támogatták Csehszlovákia „igazságos követeléseit" a magyar kisebbség kitelepítésére nézve, s ezt az eljárást egyenesen a müncheni egyezményhez hasonlatosnak minősítette. „Nehéz lesz odahaza megmagyaráznom, hogy miért jártak el velünk szemben így szövetségeseink, mialatt Oroszország és a többi szláv ország bennünket támogattak."

A cikkfordítást a magyar Külügyminisztériumnak felterjesztő

mindenesetre rámutatott, hogy Masaryk nyilatkozatában a csehszlovák-magyar kiegyezés lehetőségére utaló figyelemreméltó utalások is találhatók. Néhány nappal később azonban a csehszlovák külpolitika irányításában egyre nagyobb szerephez jutó kommunista is megszólalt [1./b. sz. forrás]. Nyilatkozatában egyrészt a lakosságcsere-egyezmény elszabotálásával vádolta Magyarországot, másrészt azt állította, hogy Magyarország akadályozta meg, hogy a békekonferencián a két ország későbbi baráti együttműködését lehetővé tevő megegyezés szülessen. Szavai előre vetítették a következő hónapok magyarellenes intézkedéseit.

Csehszlovákiában - Masaryk külügyminisztert is beleértve - voltak olyan tényezők, akik bizonyos területi vagy egyéb engedmények árán, mindkét fél érdekeit figyelembe véve mindenképpen szükségesnek tartották volna a két nép közötti megbékélést. A háború után felforrósodott nacionalista légkörben azonban ezek a vélemények szinte egyáltalán nem kaphattak nyilvánosságot. Ezt tükrözte a csehszlovák békedelegációnak a prágai parlament külügyi bizottsága előtt tartott beszámolója és annak vitája [2./a. és b. forrás]. Nem csupán a tájékoztatást adó Clementis hárította a felelősséget a megegyezés elmaradásáért a magyarokra, de a vitában kérdéseket feltevő polgári politikus sem vetette fel, hogy a csehszlovák békedelegáció miért nem állt elő kompromisszumos javaslatokkal, miért nem kísérelte meg a megegyezést bizonyos engedmények útján elérni.

Részben már a béketárgyaláson, részben az azt követő hónapokban Csehszlovákiának erősen megromlottak a kapcsolatai a nyugati hatalmakkal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal. Ennek egyik momentuma volt a korábban szerződésben rögzített hiteltámogatás visszavonása [3. forrás]. A közölt dokumentum és a jegyzetekben ismertetett néhány további adat szemléletesen mutatja, hogy hogyan olvadt el fokozatosan az a reputáció, amit Csehszlovákia a két világháború között, majd a londoni emigráció idején felhalmozott. Még egyértelműbben lepleződött le a Szovjetunióval szembeni kiszolgáltatottsága néhány hónappal később, amikor Csehszlovákia először érdeklődést mutatott a Marshall-tervben való részvétel iránt, majd moszkvai utasításra kénytelen volt lemondani azt. (Ekkor mondta Masaryk külügyminiszter keserűen, hogy Moszkvába, mint egy szuverén állam külügyminisztere mentem, s mint a szovjet kormány lakája tértem vissza.)

A csehszlovák vezetők legfőbb törekvése azonban továbbra is a magyar kisebbségtől való megszabadulás volt, vagy legalábbis erejének megtörése, úgy hogy szétszórják őket az országban. Ezt tükrözi a kommunista költő és kultúrpolitikus,

cikke is [4./a. forrás]. Novomeský ekkor a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, egyben iskolaügyi és kulturális „megbízott" volt. Cikkében egyoldalú ridegséggel tárgyalja a németek kitelepítése terén elért eredményeket, és regisztrálja a magyarok ügyében elszenvedett addigi kudarcot. Teljesen értetlenül áll a tény előtt, hogy nem minden nagyhatalom támogatja a csehszlovák törekvéseket, területi engedményekről hallani sem akar, sőt felháborodik azon, hogy ilyet valaki javasolni merészel, a cikk végén pedig meglehetősen fenyegetően utasítja vissza a felvidéki magyarok széttelepítése elleni tiltakozásokat.

Ezeket a folyamatokat tükrözik az 1946-1947 fordulóján született, alább közlendő dokumentumok, amelyeket a Külügyminisztériumnak, illetve a Prágai Magyar Követségnek az Országos Levéltárban őrzött irataiból válogattunk.

Mivel Magyarország és Csehszlovákia között a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat csak a békeszerződés aláírása után, 1947 őszén állították helyre, a korábbi prágai követség apparátusa 1945-1947-ben főként konzuli feladatokat ellátó külképviseletként működött. Ennek vezetője Rosty-Forgách Ferenc volt. Tisztségének hivatalos megnevezése: „Meghatalmazott a magyar állampolgárok érdekvédelmére a Csehszlovák Köztársaságban". Pozsonyban a korábbi konzulátus, illetve követség bázisán szintén működött magyar képviselet. Ennek vezetője Wágner Ferenc volt, hivatalos megjelölés szerint a prágai „Meghatalmazott" helyettese. A konzuli teendőkön túl azonban mindkét intézmény már ekkor is végzett tényleges diplomáciai tevékenységet (kapcsolattartás az ottani hivatalos szervekkel, a magyar álláspont ismertetése egyes kérdésekről, a magyar Külügyminisztérium rendszeres tájékoztatása Csehszlovákia bel- és külpolitikájáról, gazdaságáról, érintkezés az ottani diplomáciai kar képviselőivel stb.). A közölt dokumentumokat ők készítették és juttatták el a magyar Külügyminisztériumba.

 

A közölt dokumentumok az alábbi állagokban találhatók:

            XIX-J-1-j = Külügyminisztérium. TÜK iratok, 1945-1964

            XIX-J-25-a = Prágai Követség. TÜK iratok.

            XIX-J-25-b = Prágai Követség. Adminisztratív iratok