Csehszlovák külpolitikai dilemmák a párizsi békekonferencia után

„Arra a kérdésre, hogy milyenek a további lehetőségek a Magyarországhoz való viszonyunk tekintetében, dr. Clementis azt válaszolta, hogy az kizárólag a magyar kormánytól függ. A legrosszabb esetben kénytelenek leszünk a végső megoldást magunk végrehajtani.”

Források  

Két nyilatkozat a békekonferencia befejezése után

a.

Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter nyilatkozata a United Press-nek

1946. október 4.

 

Páris, október 4. - Masaryk Jan csehszlovák külügyminiszter kizárólag a United Press munkatársának tett lehetővé egy beszélgetést, amelyben szemrehányást tett a nyugati nagyhatalmaknak, hogy a délkelet-európai kis országok orra előtt becsapták az ajtót, őket ez által az egyoldalú keleti orientációhoz tartozóknak tartván. Csehszlovákia lojális maradt a Szovjetunióhoz, és a konferencia ideje alatt a szláv államokkal szolidárisan a Kelettel szavazott. Azonban a Nyugattal is együtt akart dolgozni.

A párisi konferenciáról azt mondotta, hogy az csalódást hozott, mivel az az elmulasztott alkalmak konferenciája volt inkább, mintsem a konstruktív együttműködés konferenciája. Újból bebizonyította, hogy minden a nagyhatalmak közötti megértéstől függ, és hogy csak a nagyhatalmak közötti egyezség képezheti Európa és a világ békéjének alapját a kis- és középhatalmakkal való együttműködés keretében.

„Csehszlovákia, mint a kishatalmak egyike, erről már egy idő előtt meggyőződött, magam pedig már sok alkalommal kijelentettem, hogy nem teszünk kísérletet vezető szerepre ebben a nehéz nemzetközi játékban."

Masaryk miniszter ehhez még hozzáfűzte, hogy másrészt a nagyhatalmak közötti ellentét még megnehezítené, hogy a kishatalmak szoros kapcsolatokat vegyenek fel még a nagyhatalmakkal is.

Arra a kérdésre, hogy mit tart a Duna menti föderáció lehetőségéről, Masaryk miniszter kijelentette, hogy minden bizonnyal még korai egy ilyen fejlődéssel foglalkozni. Masaryk állást foglalt államcsoportok alakulása ellen, amelyek csak látszatát is kelthetnék annak, amit ma úgy neveznek, hogy: tömb. Véleménye szerint egyelőre, amíg Európában nem valósul meg a kölcsönös alapvető megértés, csak kisebb terjedelmű kétoldali szerződések lesznek köthetők, amelyek lehetővé teszik majd a kereskedelmi kapcsolatok javulását, és a gyors felújítás érdekében megélénkítenék az árucserét.

Ezzel kapcsolatban Masaryk miniszter rámutatott még a fennálló gyanúsításra, amelyet készségesen sütnek rá minden szerződésre, amelyet ezzel vagy azzal az állammal kötöttek, és amely gyanúsítást a körülmények szerint vagy Kelet vagy Nyugat irányában sütik ki.

Csehszlovákia - hű maradva a Szovjetunióval kötött szövetséghez - nyitva igyekezik tartanai az ajtókat Nyugat felé is. Mindenkivel együtt akarunk dolgozni, és kereskedni is mindenkivel akarunk. Így Ausztriával, Magyarországgal, Romániával és más államokkal is.

Masaryk továbbá kijelentette, hogy a nyugati nagyhatalmak eltávolodnak, ha ugyan [nem] a délkelet-európai kis államokkal való érintkezés iránti készség hiányának volna ez inkább nevezhető. Ezen államok közé tartozik Csehszlovákia is. Azon elgondolás alapján cselekszenek így, mivel állítólag az, amit ők vasfüggönynek neveznek, a megértés útjában áll. Azonban Csehszlovákiában - mondotta Masaryk miniszter - nincs semmiféle vasfüggöny.

A végén Masaryk Jan csalódásának adott kifejezést azon álláspont miatt, amelyet az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a párisi békekonferencián elfoglaltak, és hogy nem támogatták Csehszlovákia igazságos követeléseit a magyar kisebbség kitelepítésére, és a csehszlovák-magyar határ kis kiigazítására nézve. Masaryk kijelentette, hogy nem tehet róla, ha ezt az eljárást összehasonlítani kénytelen Münchennel, és hozzáfűzte: „Nehéz lesz odahaza megmagyaráznom, hogy miért jártak el velünk szemben így szövetségeseink, mialatt Oroszország és a többi szláv ország bennünket támogattak."

Masaryk hangsúlyozta, hogy bár a nyugati nagyhatalmak a magyar kisebbség kitelepítésére irányuló csehszlovák követelés ellen foglaltak állást, a békekonferencia, beleértve ezeket a nagyhatalmakat is, nem vonja kétségbe ennek a problémának Csehszlovákia szempontjából való fennállását. A miniszter reményének adott kifejezést, hogy a tárgyalások Magyarországgal megoldáshoz fognak vezetni, azonban a magyar kisebbség - maximálisan 200 000 fő - leendő kitelepítésének elvéből nem tudnak engedni.

„Hajlandók vagyunk a feleúton találkozni a magyarokkal, és minden szükségest velük letárgyalni azon feltételezéssel, hogy egy demokratikus Magyarországgal van dolgunk. Hogy Magyarországon csakugyan demokratikus szellem van-e, arról megelőzőleg meg kell győződnünk" - mondotta Masaryk miniszter.

Masaryk hangsúlyozta, hogy Csehszlovákia nem fogad el semmiféle kisebbségi statútumot, és hogy azon magyaroknak gyermekei, akik Csehszlovákiában akarnak majd maradni, kénytelenek lesznek cseh iskolákat látogatni.

„Igen türelmesek voltunk, és ezt drágán fizettük meg. Senkinek sem szabad haragudnia ránk, amikor ezeket a lépéseket, mint a jövőnk számára elkerülhetetlen biztonsági intézkedéseket tesszük meg."

Az újságíró érdeklődésére, hogy milyen Csehszlovákiában a belső helyzet, Masaryk kijelentette, hogy a viszonyok konszolidálódtak, és hogy a kormányban lojális együttműködés van a különféle pártok között. Hangsúlyozta, hogy Oroszország semmiképpen sem avatkozik bele a csehszlovák belügyekbe.

***

Részletek a cikkfordítást a magyar Külügyminisztériumba felterjesztő Rosty-Forgách Ferenc kísérőleveléből

[...]

Irattári nyilvántartás céljából, illetve a magyar-csehszlovák viszony alakulásának összes fázisait rögzítendő, a miniszteri nyilatkozat szövegkivonatát csatoltan felterjesztem.

Teszem ezt továbbá azért is, mert fel szeretném hívni a figyelmet Masaryk következő szavaira: „Hajlandók vagyunk a feleúton találkozni a magyarokkal és minden szükségest velük letárgyalni..."

A párizsi döntés értelmében felveendő közvetlen tárgyalások során fog kiderülni - írta jelentésében - , vajon csupán matematikai alapon, azaz a kitelepítendők számának felére való csökkentésére célozva, avagy esetleg apja szellemében tette-e Masaryk a „feleúton való találkozás"-ra vonatkozó megjegyzést. Apja ugyanis tudvalevőleg még területi áldozatra is hajlandó lett volna a Magyarországgal való megegyezés érdekében. De, mégha fia ugyanezen nézetet is vallaná, mégis félő, hogy Beneš elnök úgy, mint annak idején az apát, ezúttal annak fiát igyekezne elgáncsolni. Bár Beneš, államfő létére nem rendelkezik ugyanazon közvetlen aktív beavatkozási pouvoir-ral, mint külügyminiszter korában, azért mégis kétségtelen, hogy úgy a Czernin Palotában, mint egyéb kormányzati tényezőknél bőven találna magyarofób politikája részére megfelelő szószólót, akit külügyminisztere rakoncátlan volta esetén sorompóba állíthatna. Hiszen, egy-két államférfi netán adódó higgadtabb belátásától eltekintve, alig akad komoly csehszlovák politikus, aki ma területi koncesszió szükségét nyíltan merné hangoztatni.

A mondottaktól eltekintve Masaryk párizsi sajtónyilatkozatából Magyarországot még az érdekli, hogy a csehszlovák külügyminiszter - bár egy Duna menti föderáció létesítése ellen foglalt állást, - mégis hangsúlyozta, miszerint Ausztriával, Magyarországgal és Romániával egyaránt bilaterális alapon óhajtana kollaborálni, illetve kereskedni.

Érdekes végül, hogy Masaryk a nyugati hatalmak részéről Csehszlovákiával szemben ezúttal Párizsban tanúsított eljárást a müncheni állásfoglalásukkal azonosítja, szembeállítva az angolszász oldalról tapasztalt passzívumot az Oroszország, valamint a többi szláv állam részéről tapasztalt korlátlan támogatással.

[...]

 

MOL XIX-J-25-a-145/pol./1946. Írógéppel írt tisztázat másodlata. - A külügyminiszter United Pressnek adott nyilatkozatát másnap, 1946. október 5-én közölte a Svobodné Noviny című prágai lap. Az általunk közölt szöveget a cseh nyelvű közlemény alapján Rosty-Forgách Ferenc készítette a magyar külügyi vezetés részére.

 

b.

Vladimír Clementis nyilatkozata a prágai Národná Obrada című lapnak

1946. október 8.

 

Dr. Clementis államtitkár a Párizs-prágai utazása alatt beszélgetést folytatott a Národná Obrada szerkesztőjével.

Azt mondotta neki, hogy eddig a Magyarországgal kötendő békeszerződéshez benyújtott csehszlovák pótindítványokat csupán a bizottságokban tárgyalták le és hagyták jóvá. Elméletileg még lehetséges, hogy a bizottságban elért eredmények a plénumban való tárgyalások során megváltoznak. A magyar területi és politikai bizottságban példának okáért csupán 13 ország képviselője vett részt, azok, akik Magyarországgal hadat viseltek, míg a plénumban már 21 állam fog szavazni. Két esetben, mégpedig a számunkra leglényegesebbekben, a bizottság egyhangú határozatát csak a részünkről tett elvi és messzemenő engedmények árán, illetve ésszerű kompromisszum árán értük el. A második eset a pozsonyi határkiigazítás, vagyis a pozsonyi hídfő kérdése, amelyet Párizsban és a sajtóban helytelenül rendesen így neveztek. Ennek a terminológiának ugyanis stratégiai íze volt, és a magyarok mindent megtettek, ami tőlük telt, hogy ezt a követelményünket olyan világításba helyezzék, amely a határkiigazítást a

mutatná be. Ezért elvileg elutasítottuk a magyarok ama követelményét, hogy úgy, miként a trianoni békeszerződésben Petržalka [Pozsonyligetfalu] tekintetében bennfoglaltatott e terület demilitarizációjának klauzulája, hogy hasonlóképpen a most szóban lévő területre nézve is ugyanez álljon a szerződésben. Nem azért tettünk így, mint hogyha talán szándékunkban volna e területnek katonai megerősítése, hanem elvi okokból, hogy rámutassunk ennek a politikai manővernek tendenciózus voltára, amelynek az amerikai sajtó bizonyos részében sikere is volt. Másrészt azonban alávetettük magunkat az albizottság kompromisszumos javaslatának, amely úgy véli, hogy városiasító céljaink számára elegendő három község [Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár] katasztrális területe. Annál is inkább alávetettük magunkat ennek a véleménynek, miután már az albizottság üléseinek kezdetén kijelentettük, hogy területi követelésünk nagyságának kérdése véleményünk szerint szakértői kérdés.

Egészen más jellegű, elvi és messzemenő jelentőségű volt eljárásunk a csehszlovákiai 200 000 magyar kitelepítésére irányuló javaslatunk végleges rendezésénél. Miként azt már a bizottságban Masaryk miniszter kijelentette, ezen eljárás mellett abban a tudatban döntöttünk, hogy különben úgyis szembetaláltuk volna magunkat a két nagyhatalom: az USA és Nagy-Britannia vétójával, és hogy javaslatunk eredeti formájában nem került volna be a békeszerződésbe.

Az e téren szerzett eddigi eredmények értékelése messzebbmenő és alaposabb fejtegetéseket kíván, amelyeket a konferencia utáni időkre tartunk magunknak fenn, majd csak akkorra, amikor már maga a kormányunk is számot vetett az eredményekkel, és azokból további eljárása céljából levonta a következményeket. Egyelőre azonban legalább ezeket mondom: Az albizottság, amely elfogadta javaslatunknak végső formulázását, egyszersmind az indoklásban egyhangúlag kijelentette, hogy helyesnek ismeri el azt a csehszlovák törekvést, hogy Csehszlovákiából a csehek és szlovákok egységes államát alakítsák ki. Az albizottságnak ezt a rezolúcióját [határozatát] a bizottság plénuma egyhangúlag elfogadta a magyar delegáció kulisszák mögötti minden erőlködése ellenére.

Arra a kérdésre, hogy milyen hatással van a kitelepítéstől való elállásunk, és a kétoldali tárgyalások elfogadása az 1946. február 27-én kötött lakosságcsere-egyezmény alapján végbemenő átköltöztetési akcióra, Clementis államtitkár így válaszolt:

Teoretikusan semmilyen. Magyarország a lakosságcsere-egyezményt megkötötte, aláírta és ratifikálta, míg a 200 000 magyar további kitelepítésének esetében a békekonferencia írta volna elő Magyarországnak azt a kötelességét, hogy velünk erre nézve szerződést kössön. Igaz ugyan, hogy Magyarország a lakosságcsere-egyezményt nem csak hogy nem teljesíti, hanem - és ezt felelősségem teljes tudatában mondom -

Párizsi tartózkodásom alatt, magyar kezdeményezés folytán meghívtuk Párizsba a [lakosságcsere-egyezmény végrehajtására létesített] csehszlovák-magyar vegyesbizottság mindkét elnökét, és a bizottságnál működő mindkét kormánymegbízottat. Kitűnt azonban, hogy a magyaroknak ez a javaslata sem irányult arra, hogy meggyorsítsa a vegyesbizottság munkáját, hanem ellenkezőleg, hogy további haladékot, és ezzel további kifogásokat érjenek el. Gyöngyösi magyar külügyminiszterrel folytatott tárgyalásaimból azt a szilárd meggyőződést merítettem, hogy a magyar kormány szándékosan teszi lehetetlenné a lakosságcsere-egyezmény végrehajtását. Hogy csak egy példát mutassak: már Gyöngyösi miniszterrel folytatott beszélgetésem során megtudtam, hogy a magyar kormány eddig gyakorlatilag egyáltalában semmit sem tett, hogy a szlovákiai magyarokat befogadhassa, és megfelelően elhelyezhesse azokat a magyarokat, akik a szlovákok ellenében kerülnek kicserélésre. Az előző tárgyalások alatt a magyarok egyszer sem említették, hogy ezidén még nem képesek a szlovákiai magyaroknak legalább egy részét befogadni, bár igen jól tudták, hogy mi már mindent megtettünk, hogy a lakosságcsere már ezidén megkezdődjék. Honfitársaink már eszerint rendezkedtek be, viszont jelenlegi helyzetük eme magyar eljárás folytán kritikussá vált. A csehszlovák kormány minden bizonnyal igen alaposan fog foglalkozni az új helyzettel, és intézkedéseket fog tenni, hogy radikális jóvátételt érjen el. Ezekről a tényekről ma már az egész külföld és az egész világ közvéleménye tájékoztatva van, és bizonyára nem fogja tőlünk rossz néven venni, hogy ha most már kénytelenek volnánk akár drákói intézkedésekhez nyúlni, hogy Magyarország a lakosságcsere-egyezményt betartsa és teljesítse.

A magyarok jóakaratát semmiféle nemzetközi kötelezettség nem tudja megteremteni, hanem csakis a magyar-csehszlovák viszonyban beálló elvi fordulat. Jóakarat nélkül nem lesz lehetséges sem ezt a problémát, sem a további, nevezetesen gazdasági kapcsolatokat Csehszlovákia és Magyarország között megoldani. Nem adom fel a reményt - bár erre egyelőre semmi reális alapom nincsen - , hogy a fejlődés ezen az úton fog haladni. Ez elsősorban magának Magyarországnak volna érdekében.

Hiszem, hogy a konferencia eredménye kigyógyította a magyar közvéleményt az egészségtelen, és olykor fantasztikus optimizmusából. Úgy vélem, hogy a magyar delegáció a párizsi konferencián is meggyőződhetett volna arról, hogy miként árt magának Magyarország a Csehszlovákia elleni eljárása által. Ha majd Magyarország mindebből levonja a helyes következtetéseket, minden bizonnyal Csehszlovákia lesz az elsők között, ahol ezt a tényt minden téren való együttműködéssel fogják nyugtázni, egy olyan együttműködéssel, amelynek jelentőségét legjobban maguk a magyarok tudják felbecsülni és értékelni.

***

Részletek Rosty-Forgách Ferenc kísérőleveléből

  

Alig öt nappal, miután Masaryk - szavainak nemzetközi visszhangja tudatában a United Press munkatársának aránylag koncilisan [békülékenyen] nyilatkozott a magyar problémáról, Clementis külügyi államtitkár, mint a hazánkkal szembeni csehszlovák politika effektív irányítója, pro foro interno [?] a nála megszokott ridegséggel foglalt állást egy és ugyanazon kérdésben a Národná Obrada szerkesztőjével szemben.

[...]

Clementis szavai kommentárt nem igényelnek. Hiszen nyilvánvaló, hogy - Csehszlovákia keze belpolitikailag nem lévén megkötve - a következő félév folyamán Clementisék törekvései a lakosságcsere-egyezmény szövegét shylok-i alapon magyarázva, illetve az ebből adódó könyörtelen magyarüldözési lehetőség fegyverét forgatva, az idegháború folytatására fognak irányulni. Elég e tekintetben utalni a nyilatkozat ama kitételére, amely a magyarsággal szemben drákói intézkedések foganatosításával fenyegetőzik.

[...]

 

MOL XIX-J-25-a-146/pol/1946. Írógéppel írt tisztázat másodlata

Ezen a napon történt április 19.

1957

A KISZ vezetői az MSZMP IKB titkársági ülésén a KISZ első kongresszusának összehívására tettek javaslatot. A Titkárság nem tartotta „...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő