Király(i) biztosítás
A „KEOKH intézkedett, hogy a Magyarországon lakó horvát emigránsok (ustasák stb.) megfelelő ideig szigorított rendőri felügyelet alatt tartassanak. Elrendelem, hogy a terroristikus cselekmények elkövetése szempontjából számba jöhető elemek ártalmatlanná tétele végett, úgy a m. kir. rendőrhatóságok, mint a m. kir. csend-őrség folyó hó 17-én é 18-án minden városban és községben általános állambiztonsági razziát foganatosítson.”
1934. október 9-én Marseilles-ben II. Sándor jugoszláv király és Louis Barthou francia külügyminiszter
áldozatai lettek. A tettesek a makedón gyökerű szervezet tagjai voltak (amely szervezetet 1934-ben Bulgáriában a többi párttal egyetemben betiltottak), de a háttérben a horvát usztasa mozgalom is ott állt. Magyar szempontból az ügy súlyos következményekkel járt, mivel korábban a magyar kormány befogadta a Jugoszláviából menekülő usztasákat, s Jankapusztán szállást is biztosított számukra. Az usztasák azonban túlléptek a kormány intencióin, s az eredetileg átmeneti szálláshelyül szolgáló jankapusztai táborban kiképzést folytattak. Azok az állítások azonban helytelenek, hogy Magyarországon akár összességében, akár egy-egy időszakban több tízezer usztasát képeztek volna ki. Maximális jankapusztai létszámuk soha nem haladta meg a 40 főt. Ugyanakkor tény, hogy a merényletben résztvevő csoport három tagja innen indult el végzetes útjára. A magyar külügyminisztériumban már korábban érzékelték a problémát, és a külügy szorgalmazta, hogy a tábort minél előbb számolják fel, amit végül 1934 tavaszán el is kezdtek. A kormány olyan sürgősnek tartotta ezt, hogy 1934 szeptemberében egyenesen felkérte a Hitelbankot, hogy azonnal szüntesse meg az usztasák kezében levő bérleteket.
Az olasz királyi pár tiszteletére rendezett ünnepség a Várpalota kertjében (Forrás)
A merénylet utáni nyomozásban csakhamar Magyarország került a nemzetközi sajtó és politikai érdeklődés középpontjába. Mivel az ügy szálai messze, több fővárosba is elvezettek, a magyar kormánynak - Róma és London támogatásával - sikerült elérnie, hogy a Népszövetség Tanácsa nem hozott elmarasztaló ítéletet Magyarország ellen. Az ügy „salamoni" befejezéseként Budapestre bízta az érintett magyar szervek felelősségének megállapítását és megbüntetését. A marseilles-i merénylet átmenetileg súlyos nemzetközi elszigeteltségbe taszította Magyarországot, és még jobban összekovácsolta - még ha csak provizórikusan is ‑ a kisantant egységét. Mindez abban a kontextusban értelmezendő, hogy az emigráns usztasa vezetés éppen Olaszországban élt, s így Róma esetleges felelősségének kérdése sem lett volna megkerülhető egy komoly nemzetközi vizsgálat esetén. Az olaszok magatartása ezután is kétarcú maradt, hiszen a marseilles-i merénylet után letartóztatták az usztasa vezetőket, de néhány nap után valamennyiüket szabadon engedték. Ezt követően kiutasították az usztasákat - erről a magyar belügy „bizalmas forrásból" időben értesült ‑, egyszersmind azonban megtagadták kiadásukat Jugoszláviának.
Mi mondható el összességében III. Viktor Emánuel 1937 májusi magyarországi látogatásának biztosításáról? A magyar szervek a források alapján érzékelhetően széles körből szerezték be információikat. Ezen azonban nincs mit csodálkozni: a rendőrségnek jól kiépített és működtetett „b" (bizalmi) egyénekből álló hálózata volt. Vagyis rendőrségi informátor mindenhol és minden társadalmi csoportban szép számmal volt található. Ezzel párhuzamosan tisztában voltak a nemzetközi viszonyrendszerekkel, s azzal is, hogy a származás és az útlevél között nincs feltétlenül egyenes összefüggés. A közölt rendeletek ugyanakkor jól példázzák, hogy a belügy az alá tartozó rendészeti és közigazgatási szervek feladatait miként határozta meg, hogyan szabályozta az együttműködést, igaz, ezt nem túl részletesen teszi. Talán nem túl merész az a kijelentés sem, hogy egy III. Viktor Emánuel elleni merényletnek kicsi volt az esélye, hisz az ő politikai szerepe és tevékenysége jóval protokollárisabb volt, mint például a Marseilles-ben lelőtt II. Sándoré. Így végül az olasz király budapesti látogatása - legalábbis biztonsági szempontokból - eseménytelen volt.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt április 20.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.
Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.
Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.
Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.
Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.
Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő