Egy honvédtiszt a világháborúban - 1. rész

Galícia, Kárpátok, Csehország – az utolsó felvonás

„A nap folyamán négyszer cserélnek helyet a levegőben a gépek. Amint eltűnnek a Stukák, jönnek a Martin bombázók és a Raták. Nagy pusztítás mind a két esetben. Csapataink előretörése megakad, sőt, estére kénytelenek vagyunk az erdőt feladni.[…] Estére mondhatnám kísérteties lett a csend. Harcok után ez legtöbbször így szokott lenni. Mindkét fél kimerült a gigászi küzdelemben és az éjszaka is nyugodtan telt el. A Hold fénye megvilágítja a terepet, a figyelőállásokból azonban egy-egy rakéta felszáll, ami fényével jobb áttekintést biztosít és megnyugtat.”

 

Június 1.

Ismét egy új hónap. Rohan az idő, de ha visszagondolok az elmúlt hónap eseményeire, nem is volt olyan rövid. Sok vért kellett májusban is áldoznunk, hiszen május 17. és 20. kemény harcok napja volt. Veszteségünk istennek hála, nem áll arányban az oroszokéval.

Házamat átrendezem. Kimennek belőle a fegyvermesterek a szomszéd szobába, a távbeszélő fiúk pedig a kertbe szorulnak. Szobám kezd rendesen kinézni. Két karpaszományos cimbora és a legényem velem alszik, egy távbeszélő pedig a telefon mellett van szolgálatban.

Telefonom fedőneve: Bandi. Sokat bosszankodom miatta, különösen éjjel, amikor jelentkezik, hogy „itt Bandi, akkor mindig felébredek, majdnem kiugrom az ágyból, gondolva, hogy engem hívnak.

 

Június 2.

A szép napos idő megváltozott. Szakad az eső, a három napi száraz melegben kiszikkadt föld mohón szívja a vizet, estére mégis tócsák állnak mindenfelé.

Rengeteget dolgozom. Szemem, fejem fáj, kicsit kimerült vagyok. Lefekszem. Nemsokára erős robbanásokra ébredek. Az orosz tüzérség lő. Pontosan lőnek, és fokozatosan közelednek hozzám a becsapódások. Hull a vakolat, mozog a fal. Most már nem tanácsos a házban lenni, mert nem kell telitalálat sem, csupán 20-30 méterre csapjon mellé a gránát, máris múlt időben lehet csak emlegetni házamat. Mindezeket ingben-glóriában élvezem végig, és habár nem vagyok hamar ijedős gyerek, sebesen kezdek öltözködni. Felszedem még a csizmát is, hiszen a nagy sárban papucsban nem mehettem volna a bunkeremig. Erre azonban már nem került sor, mert a tüzet áthelyezték a tőlünk 200 méterre hátrább lévő házcsoportra. Mint másnap megtudtam, ezek valahonnan Kolomea mellől lőttek, és sok gránát még a tőlünk 5 kilométerrel hátrébb lévő vonatrészeket is megközelítette.

Tüzéreink éppen a nagy távolság miatt nem lőttek vissza.

 

Június 3-6.

A napok aránylag eseménytelenül telnek. Néha vannak kisebb csatározások, de azok egy kivételével nem nagy jelentőségűek. Ez sem lett komoly, mert a kiváló elhárítás a Tigrisek beavatkozásával most is eredményes volt.

3-án kellemes kiránduláson voltam. Gömöri Pista főhadnagy barátommal nagy fényképező körútra indultunk. Tervünk, hogy az egész főellenállási vonalat végigjárjuk és az egyúttal szolgálati tevékenység mellett néhány felvételt is készítek.

Legényeink velünk tartanak. Ketten elöl haladunk, míg a két legénynek parancsot adunk, hogy 50 méterre kövessenek minket. A Tlumanczyk község közepén végighaladó úton megyünk előre. Néhol gyümölcsfák rejtenek minket, de sok helyen nyílt terepen kell keresztülmennünk. Egyesével haladunk. A lövészárkok és futóárkok labirintusában elérünk a hosszú

házába. Remek pofák. Az orosz állások alig 150 méterre vannak az erdőszegélyen. Ők ennek ellenére levetkőzve alusznak. Micu és a tüzérfigyelő tiszt Pál hadnagy még ágyban vannak. Hiába! Ilyen a háború. A sok ruhában alvás, mely sokszor hetekig is eltart, már kezd unalmas, mondhatnám veszedelmes lenni. A szegény frontharcos azon veszi magát észre, hogy tetves. Nem szégyen ez itt, a háborúban. Nincs ember, akiben ne lenne, ha nincs, az csak átmenetileg lehetséges, mert már 2-3 nap múlva ismét lesz.

Szó, ami szó, ezek a fiúk is megunták az állandó ruhában élést, és szívesesebben kockáztatnak, csak nyugodtan pihenhessenek. Ha jönne egy támadás, bizony nem tudom, mi lenne velük. Semmi! A koma ingben és egyebekben harcolna, hiszen meleg van; ilyen öltözékben fényképezem le a fiúkat, amint az árokból távcsövezik az oroszt. Hosszú élcelődés után folytatjuk utunkat, de most már lehetőleg futóárokban.

Itt persze a közlekedés nehézkes. A futóárok, amely az egyes tüzelőállásokat köti össze, nem kényelemre készült és különösen nem az én magasságomhoz. Ezek kb. vállszélességűek, ami részemre nem lenne baj, hanem inkább az, hogy középtermetre vannak mélyítve. Ugyancsak lehúzott fejjel kell mennem, ha nem akarok egy kellemetlen fejlövést kapni. No de ez lényegtelen, mert a fejemet nem igyekszem kinnfelejteni.

barátunkig könnyen jutunk el. Néhol ugyan voltak nehézségeink, de nem komolyak. A futóárkok ugyanis néhol térdig vannak vízzel telve. Abban menni éppoly rossz, mint abból kiugorva az árok mellett futni. Lehel után Bán százados (Dönci bá) következett. Ez volt a keményebb dió! Itt az orosz alig 80 méterre van tőlünk, köztünk sima terep. A futóárok egy helyen megszakadt, itt nem lehetett ásni, mert mocsaras. Egy aránylag száraz kocsiút vezet tovább 80 méteres közelségben, azon menni nem tanácsos. Az út mellett van a sásos mocsár. Mennünk kell tovább, már csak azért is, mert közben távbeszélőn parancsot kapunk, hogy fél 4-re legyünk a zászlóalj-harcállásponton, szemle lesz. Visszafordulni viszont ugyanazon az úton hosszú lett volna, és az elrendelt időre nem érhettünk volna a parancsnokságra. Nekivágtunk tehát a mocsárnak és térdig gázolva vágtunk át a kritikus területen. Csizmám szabályosan megtelt, de szerencsésen átjutottunk anélkül, hogy egy lövést is kaptunk volna. Dönci bánál remek libalevest eszünk és néhány perc múlva továbbmegyünk. Itt egy érdekes élményben volt részünk. Már a támadásunk első napjaiban, ahol Dönci bá a harcálláspontját választotta, egy földlakásban élt egy nagyon öreg asszony. Nem akart onnan elmenni, annak ellenére, hogy az orosz állandóan lőtte. Két hónapja volt annak, hogy a mama az első vonalban élt. A katonák minden jóval elhalmozták. Tegnap váratlanul meghalt. Esti szürkületben temették el a fiúk és most éppen a keresztfáját faragják. Nagyon szegény vénasszony volt, de mindenki szerette és a század kabalájának tartották.

A zászlóalj-parancsnokság harcálláspontjára idejében érkeztünk meg. Utunk ritka szerencsés volt, mert veszélyes kiruccanásunk alatt, amely kb. 4 órát vett igénybe, egy puskalövést sem kaptunk. Mondanom sem kell, megérte a fáradtságot, mert valóban szép felvételeket csináltam.

6-án megjön az Európa elleni angol-amerikai invázió híre. Nagy várakozással tekintünk a jövő elé, mert ez döntően fogja befolyásolni a háború kimenetelét.

A tábori postaforgalom akadozik. Már régen nem kaptam otthonról hírt, pedig igen várom nap nap után.

A repülőüvegből csinált keresztemmel elkészültem. Nagyon szépen néz ki. Nagy munka eredménye, de megért minden fáradtságot. Sajnos, most már nemigen van időm az effajta szórakoztató munkára, mert sok irodai munkám akad. A derekasan viselkedő emberek kitüntetési javaslatai nap mint nap jönnek és azok feldolgozása rám vár.

Az invázióval kapcsolatban várjuk itt is a nagy támadás megindulását. Este már szinte azt láttuk elérkezettnek, amikor nagy erővel kaptunk egy nyomást. Remekül összpontosított zárótűzben azonban minden felborult minden orosz próbálkozás.

 

Június 7-8.

Az időjárás ismét elromlott. Az eső zivatarszerűen veri le a port, sőt már sár is kezd lenni. Az oroszok szokatlan csendben vannak.

8-án este ritka élvezetben van részem. Este korán lefeküdtem. Nagyon álmos voltam, hiszen az előző éjjeli szolgálat miatt semmit sem aludtam. 9 óra előtt pár perccel telefonhoz hívnak és Solymos főhadnagy

hív meg moziba. Először nem hiszek a fülemnek és még egyszer megkérdem, hová hív. Ő csak megmarad a mozi szó mellett és hozzáteszi, hogy is láthatom. Ez maga ugyan nem volt részemre csalogató, de a mozi, az igen. Gyors öltözés következik. Rántom felfelé a csizmámat, és közben engedélyt kérek gazdámtól a szokatlan kiruccanásra. Ezt megkapom és közben gazdámmal sokat élcelődünk, hiszen a filmen nyilván komoly női kultúrlények is láthatók lesznek.

Átüzenek a dokinak, felrázom félig már alvó embereimet, befogatok egy szekérbe és szakadó esőben elindulunk a „moziba". Koromsötét van. Néha száll fel egy világító rakéta, s annak fényében tájékozódunk. Szerencsére az esőköpenyem rajtam van. A fiúk sátorlapot tartanak a fejünk felé, és döcög a szórakozni vágyó vállalkozó csoport a nagy eseményt jelentő mozi felé. A szekérkerék tengelyig süllyed a sárba, a tócsákban álló víz sok helyen oly nagy, hogy az utat nehéz hol sejteni. Már messziről látni egy kis fénypontot. Ez nyilván a moziból kiszűrődő fény.

Megérkezünk. Az eső elállt. Az előadás már tart. A vetítőgép egy kert szélén áll. Autóba szerelt hadimasina ez, keskenyfilmes, de hangos. Sugara a portán lévő ház falára vetíti a filmet:

. Minthogy a darabot az élő szereplőkkel Budapesten már láttam, megállapíthattam, hogy még csak a kezdetnél vagyunk, még jókor jöttünk.

A kép elég rendes, a beszéd és a kísérőzene is kielégítő. Vannak azonban pillanatok, amikor csak sejtjük, hogy moziban vagyunk, amikor sem nem látunk, sem nem hallunk. Ez elég sűrű jelenség, aminek a megeredő eső az oka. Ez még nem lenne baj, de az eső szakadni sem rest. Ömlik, minta dézsából öntenék. Esőköpenyem dacára kezdek elázni, a fejemről, arcomról lecsurgó víz lefelé folydogálva már derekamnál tart. Az is élvezi a mozit. A közönség, a közelből összeszedett katonák, összesen mintegy 150-en, kezdenek hazaszivárogni. Zubbonyban jöttek szegények és abból nem vittek haza szárazon semmit. Mi, a szenvedélyes mozilátogatók- igaz, a legmesszebbről jöttünk - kitartunk. Közben az orosz sem feledkezik meg a háborúról, no de mi sem. A tüzérek szaporán lőnek, s olykor elnevetjük magunkat, mondván, hogy ilyen mozi nem sok van. Az eső oly sűrűn esik, hogy a képet csak halványan látjuk. A hangzavar, ami körülöttünk van, inkább idegesítő, mint szórakoztató. De mindez nem számít. Fontos a nagy élmény, az emlékezetes esemény, mely a háborús borzalmak között igen nagy jelentőségű.

 

Június 9-13.

Pár nap az egész és mégis milyen hosszú. Különösen hosszú nekem, ki otthonról semmi hírt nem kapok. Soha még ennyire nem vártam a postát. Múlt hó végén ugyanis hazaküldtem naplóm első részét, a legérdekesebbet és félek még a gondolattól is, hogy elveszhetett.

Nem volt kedvem naplómat folytatni, mert hiábavaló munkának sejtem. Így fogok most hozzá, hogy unottan bár, de az elmaradt néhány napról is feljegyezzek valamit, ami kedves, megkapó élmény volt a számomra.

Sok esemény nem történt, mondhatnám, semmi. Ennek igazán örülni tudunk, mert ez egyúttal a nyugodt életünket is jelzi. Az oroszok naponkénti támadása, különösen este és hajnalban, már nem is említésre méltó valami. Ilyenkor már csupán azt élvezzük, hogy a hátul lévő tüzérek egy-egy hatalmas tűzcsapása milyen tündéri tűzijáték. Utána minden esetben az oroszok jajgatása hallatszik, de ők nem okulnak. Érthetetlen a sok sikertelen próbálkozásuk.

Végre megjön az elmaradt levél, mely minden vonatkozásban megnyugtat és visszaadja hangulatomat. Hazaért a napló, a kisláda, amiben fölösleges holmimat küldtem.

Egyik kocsisom kis őzbakot fogott. Hátramegyek a vonathoz megnézni. Édes, ahogy eszi a tejet, és így egy koszton van velem. Már a gallyacskákat is tépdesi.

Út közben lóháton nagyobb kitérő és egy órai keresés után megtaláltam Buday Lacit a 12-eseknél. Egy órát töltöttünk együtt, csináltam néhány felvételt.

 

Június 14-19.

Az aránylag egyhangú napokat kisebb események és izgalmak tarkították. A harchelyzet nem változott. Az oroszok tovább kísérleteznek eredménytelen áttörési vállalkozásaikkal.

Nagyon jó hatást váltott ki valamennyiünkben a német visszacsapás az invázióra. Működésbe léptek az inváziós elhárító fegyverek, a rádiósugarakkal irányítható nagy hatású

. London, sőt egész Dél-Anglia érzi az új fegyver pusztítását. A köztünk harcoló német katonák örömujjongással néznek a jövő felé, egyesek már biztosra veszik a háború részükre győzedelmes befejezését, és előre isznak a medve bőrére.

A mi arcvonalunkon jelentős esemény nem történt. A nagy orosz támadást várjuk, és minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy a biztos elhárítást előkészítsük. Harckocsik tömege áll a hátunk mögött bevetésre készen, hogy páncélos támadás esetén beavatkozhassanak. Ettől őszintén magam is félek, mert ha itt 80-100 harckocsival nekiindulnak, bizony kemény harcokra kell számítanunk. Egyetlen és igen nagy megnyugvást jelentenek az új páncélelhárító fegyverek, a 3 és 5 kilogrammos Faustgranat és a még tökéletesebb Panzerschreck vagy Offenrohr. Minkettő 100%-os hatású, csupán szív kell hozzá, nem is akármilyen. Ha az ember bevárja vele a harckocsit a hatótávolságra, akkor az eredmény nem vitás. Egyébként a legmodernebb és ugyancsak biztos hatású 7,5 centiméteres páncéltörő ágyú is elég számban van vonalunkban. A Tigrisek ugyan hátramentek, de támogatásunkra és rendelkezésünkre állnak.

Nagyon gyakori az úgynevezett „bomlasztás", amely nem más, mint propaganda előadás, ami mindkét részről napirenden van. Ők áthívnak minket, ígérgetve minden jót, különleges bánásmódot, étkezést, tetszés szerinti éghajlatú vidéket és egyéb mesébe illő dolgokat. Néha repülőgépről igazolványokat dobnak le, mellyel, ha valaki átmegy, különleges elbánásban részesítik. Mi ugyanezt csináljuk, ígérjük. Eddig egy ember jött át tőlük, de a mi embereink már nem dőlnek be az ilyesminek. Ők gyakran zenélnek, amit mi szívesen hallgatunk. A napokban kártyapartner kellett nekik, és hívtak két fiút. Sokunkat már névről ismernek. A magyar fiúk ilyenkor cifrázva válaszolnak, mire odaát elhallgatnak.

Egy igen érdekes német fegyver van már nálunk is használatban. Hangja újszerű, böffögő, mint egy nagyhangú gőzgép

Ez kivételesen nem öl, jámbor feladata van. Kis félkilós bakelit tölteteket lő ki, mely nagy magasságban szétrobban és a benne lévő propaganda röpcédulák a túloldalon lehullanak. A németek 30-40 lövést adnak le egymás után.

 

Június 20.

Tegnapi eseményeket nem tudtam fényképezni. Ma újabb alkalom kínálkozott. Tegnap hajnali 3-kor lőtték ki a propaganda anyagot, csak szokatlan hangjára ébredtem és messziről néztem. Ma délután legényem rázott fel alvásomból, mert szekéren érkezett ide két magyar haditudósító és egy német tiszthelyettes, két vetőt helyeztek tüzelőállásba. Megtörténik a kívánt cél bemérése, a vető beállítása és előkerülnek a „lőszerek". Kb. 50 milliméter vastag, 30-35 centiméter hosszú valamik ezek, melyben 20 darab röpcédula van belepréselve. Bár a német nem engedi a fegyvereik fényképezését, végül mégis ráveszem, és néhány felvételt csinálok.

A két vető megkezdte működését, por-füst mindenütt. A cső tulajdonképpen négy bordából áll, a robbanás hátrafelé is hat, és nagy port ver. A német és az egyik magyar fiú bőven dobálja a kis aknákat és a két cső együttes böffögése szokatlanul és kísértetiesen hat.

Ma visszajött magyar legénységgel az a négy Tigris, amelyiket a németek kivonták

. A magyar páncélosoknak igen örültünk, bár nagyon sajnálnánk, ha ezeknek a „vadállatoknak" baja esne.

 

Június 21-25.

Habár a rádió és az újsághírek általános orosz támadásról beszélnek - talán érthetően - nálunk félelmetes csend uralkodik. Van nap, amikor puskalövés is alig hallható. Nap-nap után várjuk a mi vonalunk támadását is, de úgy látszik, az eddigi visszacsapások elvették minden bátorságukat.

Ennek ellenére nem bízzuk el magunkat és megállás nélkül folyik az előkészület a feltétlenül bekövetkező nagyobb támadás elhárítására. Gyalogsági támadás nemigen jelent számunkra aggodalmat, hiszen védőállásunk és tűzfegyvereink olyan komolyak, hogy arról leperegnek az ilyen kísérletek. Igaz viszont, hogy az orosz állások néhol 100 méteren jóval belül vannak, ami lehetővé teszi, hogy állásainkat akár egy szuszra lerohanhassák. Ennek egyetlen akadálya a közénk telepített sok akna, melyet felszedni vagy azon átjönni nehéz.

Gondot pillanatnyilag az jelent, hogy az orosz harckocsikkal támad és utána özönlik a gyalogság. Itt tüzéreinkre várna nagy szerep, akik tagadhatatlanul minden esetben igen eredményesen támogattak minket.

A harckocsik elhárítása is remekül meg van szervezve. A Panzerschreck és a Panzerfaust remekül bevált fegyverek, azon kívül a legmodernebb páncéltörő ágyúk (7,5 centiméter) és a hihetetlen teljesítményű Tigrisek is rendelkezésre állnak. Ez utóbbi különösen most jelent részünkre nagy segítséget, amikor magyar tisztek és legénység ül bennük. Nap nap után csinálják bravúros vállalkozásaikat, és attól sem riadnak vissza, hogy egészen az orosz állások elé - a tisztásra - kimenjenek, ott nagyhatású ágyújukkal és géppuskáikkal remekül beleavatkozzanak az oroszok napi programjaiba. Mondhatom, sokszor rontják el nekik a napot és jajgatásuk sokáig hallatszik. A Tigrisek ellen semmit sem tudnak tenni. Ha a tisztásra kigurulnak, valóságos aknazáport zúdítanak rájuk az oroszok, de mindez csak lepereg róluk.

A napokban érdekes eset történt. Az egyik Tigris ágyúja néhány lövés után elromlott, a hüvelyt nem húzta ki a gép. A Tigris parancsnoka hátrakiabált az állásainkban lévő Türje hadnagynak, aki egy hosszú rúddal kiment a nyílt terepre és a hüvelyt a csőből elölről kipiszkálta. Az oroszok nem mertek rálőni, pedig kézigránáttal is fejbe verhették volna.

25-én igen jó napom volt. Elszabadult a hátaslovam három társa kíséretében. Embereim csak véletlenül jöttek a nyomára és csak személyes közbenjárásomra volt hajlandó a lovakat az elcsípő alakulat visszaadni. Ekkor kaptam otthonról a második csomagomat, amiben négy tekercs fim jött. Egy szabadságos emberem ugyancsak befutott, és ő is hozott három tekercs filmet.

 

Június 26-30.

Az eseménytelen napok folytatódnak. Így kibírható volna a háború, de a nyugodt, csendes levegőben mégis van valami, ami idegesítő, amit a legmagasabb parancsnoktól kezdve a legénységig mindenki érez. Az intézkedések is egy rejtett titkos kérdés körül mozognak. Érzésem nem egyedülálló. Nagyon nagyszabású támadás előtti csendet érzek mostani helyzetünkből, amelynek talán egyáltalán nem, vagy nehéz küzdelemmel fogunk tudni ellenállni. A mai háborúban már nem elsősorban a gyalogsági támadás veszélyes, mint inkább a harckocsi- és repülőtámadás.

Megérzéseimet szinte igazolva láttam e napok egyikén, mikor egy hadosztályparancs arra inti a csapatokat, hogy legyenek résen, mert a mostani nagy orosz támadásokat mindenütt több hetes csend előzte meg. Jó, ha erre számítunk, így az óvintézkedéseket mindenki tegye meg.

A jelenlegi védelem a Don-menti védelem adottságaihoz képest egy

. Most sokszorosan kiépített mélységi vonalaink vannak, tartalék csapatokkal. Mert pl. a második vonalunkban a vannak, harcedzett, tapasztalt, fiatal gárda. A harmadik vonalban pihenő német egység tanyáz. Nagy veszélyt tehát a pesszimisták sem láthatnak, de mégis kellemetlen a nagy csend.

A csend ellenére, vagy éppen ezért, minden napnak megvan a maga áldozata. Egy-egy halott és néhány sebesült gyakori. Az emberek könnyelműen, sokszor nyíltan mászkálnak, hiszen úgysem lőnek rájuk. Az orosz pedig valóban nem lő, de csak addig, amíg egy kedvező cél, egy csoport nem verődik össze, s akkor aknavetőivel lead egy össztüzet. Sajnos, a magyar virtus, a betyárlegény tempó ilyenkor a passzív harcban indokolatlan vérontást eredményez.

Veszteségeink másik okozója a kilőtt, kidobott és fel nem robbant lövedékek, kézigránátok babrálása s a mindent kiváltó unalom. Mindenki szabadon jön-megy. Ha talál valamit, felveszi, kézigránátokkal halászik. Ezt megakadályozni nem lehet. Magam tapasztalom, hogy hiába a figyelmeztetés. Mindenki csinálni szeretne valamit. Az új páncélelhárító fegyverek egyikével, a Panzerfausttal a napokban sokat lőttem. Oktatnom kellett a legénységet, aminek igen örültem, mert így módom nyílt arra, hogy magam is kipróbáljam. Remekül sikerült volna, de minthogy egy vastag fába lőttük, a mellélőtt robbanófejek nem robbantak fel. Ezeket összeraktuk egy csomóba, félkilós robbanószelencét tettem mellé és gyújtózsinórral felrobbantottam. 15 méterre tüzérségi tüzelőállás volt, ahonnan fényképeztem a robbanást. Hatalmas gödröt vágott, és 100 méternyi magas füstoszlopot csinált. Remélem, a kép sikerült.

Másodszor is védő lettem egy haditörvényszéki tárgyaláson. Csúnya és kellemetlen ügyek kerültek bíróság elé. Sok merész védőbeszédet kellett kivágnom. Hogy mennyire belejöttem a fiskáliskodásba, igazolta a hadbíró is, aki - amikor közben el kellett mennem és egy bajtársam helyettesített - kért, hogy igyekezzem vissza, inkább addig ebédszünetet tart, mert én már nagyon belejöttem. Magam is csodálkoztam, micsoda „rejtett tehetségem" van. A sok vádlott persze hálás szemekkel, soha nem felejtem el stb. kifejezésekkel köszönte meg támogatásomat. Én örülök, hogy néhány derék gyereket mentettem meg, vagy enyhítettem börtönbüntetését, akik életösztönüktől hajtva a fogságba eséstől félve az orosz nyomástól parancs nélkül visszavonultak. Hiába, ez a háború. Aki egyszer idekerül, nehezen mehet visszafelé.

 

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt április 19.

1957

A KISZ vezetői az MSZMP IKB titkársági ülésén a KISZ első kongresszusának összehívására tettek javaslatot. A Titkárság nem tartotta „...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő