A Párkányi-híd

„Az esztergomi híd újjáépítéséhez egyébként a jelenlegi viszonyok között magyar részről úgyszólván semmi érdek nem fűződik. E munkát nem tartom sürgősnek, ennélfogva arra az időre kívánom elhalasztani, amikor a kedvezőbb gazdasági viszonyok a híd újjáépítését szükségessé és az építési költségek előteremtését lehetővé teszik. Annak idején nem fogok elzárkózni az érdekelt két állam közötti tárgyalások megindítása elől, de már most leszögezni kívánom, hogy a híd újjáépítése költségeiből legfeljebb a felét vállalhatom.”

Bevezetés 

"Az esztergomi híd újjáépítéséhez egyébként a jelen viszonyok között magyar részről úgyszólván semmi érdek sem fűződik" - kísérlet a párkányi híd újjáépítésére 1946-ban

A 2001-ben több évtized után újjáépített, majd ünnepélyes keretek között a forgalomnak ismét átadott, Esztergom és Párkány (Sturovo) között a Dunán átívelő Mária Valéria híd még a második világháború harcaiban szenvedett olyan sérüléseket, amelyek használhatatlanná tették. A csonkává vált híd sorsa a múlt évben Szlovákia és Magyarország közös erőfeszítéseinek köszönhetően végre rendeződött és azóta nem csupán a háború és az elszakítottság szomorú mementójaként létezik, hanem ismét a két part (két ország) közlekedést szolgálja. Erre azonban nem kellett volna feltétlenül évtizedeket várni. Ugyanis már rögtön a második világháború vége után kezdeményezte a csehszlovák állam, hogy a lehető legrövidebb időn belül kezdjék meg a híd felújításának munkálatait és adják át a hidat a forgalomnak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellett működő ún. Csehszlovák Köztársaság Delegátusa már 1946. november 7-én jegyzékben fordult a magyar külügyminisztériumhoz a párkányi híd tárgyában. Ebben hivatkoztak két, ugyancsak lerombolt, de már újjáépített dunai magyar-csehszlovák határhídra: a komáromira (Komárno), amelyet a csehszlovák állam, és a Medve (Medved'ov) mellettire, amelyet viszont a magyar állam költségén tettek ismét használhatóvá a háborús sérüléseket követően. A jegyzék kiemelte a Párkány és Esztergom közötti híd fontosságát, majd felhívta a magyar diplomácia figyelmét arra, hogy tegyen lépéseket a híd újjáépítése ügyében. A csehszlovákok - bár hivatkoztak arra, hogy a komáromi híd felújítása több költséggel járt számukra, mint a medvei hídé Magyarország számára -, ezt a két állam közös munkájaként, megosztott költségvetéssel akarták megvalósítani, mivel "a harmadik hídnak az újjáépítése mindkét állam részére fontos". (Érdekesség: a jegyzék magyar fordításában a Csehszlovákiához tartozó Párkány neve nem Sturovóként szerepelt, ám a Magyarországhoz tartozó Esztergom neve következetesen szlovák nevén, Osztrihámként olvasható az iratban, mi több, a nem tisztázott szövegben még ez is helytelenül, Osztrikám (sic!) változatban.)

Az adott korszak személyi hatalmi viszonyait, illetve a külügy teljes önállótlanságát tökéletesen tükrözi, hogy a külügyminisztérium a jegyzéket 1946. november 20-án átküldte a közlekedési tárcához amelynek élén ekkor a kommunista párt erős embere, Gerő Ernő állott. "Kérem Miniszter Urat, hogy engem álláspontjáról és intézkedéseiről mielőbb tájékoztasson a Delegációnak adandó válasz céljából" - olvashatjuk a külügy Gerőhöz írt hivatalos levelében. Már pusztán ez az egy mondat is jelzi adott helyzetben a külügyi és a közlekedésügyi tárca egymáshoz való viszonyában a fölé- és alárendeltségi viszonyokat.

Gerő, "a hídverő" a párkányi híd ügyében nem bizonyult méltónak közismert elnevezéséhez. A hozzá intézett levélre a rá annyira jellemző módon (az irat szövegén keresztbe, nagy betűkkel, ceruzával, sorait egyszerűen mint "Gerő" szignálva) vezette rá egyértelmű döntését 1946. november 26-án: "Nincs rá pénzünk, nem is halaszthatatlanul sürgős."

Gerő személyi erőterét ugyancsak kiválóan példázza az, hogy a külügy a párkányi híd felújításáról szóló jegyzéket megküldte az újjáépítési minisztériumnak is, de az erről szóló kísérőlevél csupán 1946. november 30-án, tehát napokkal azután kelt, hogy a közlekedési tárcának is megküldték a jegyzéket, sőt Gerő - mint láthattuk - ekkor már meg is hozta döntését! Ugyancsak jelzésértékű, hogy míg Gerőnek azt írta a külügy, hogy álláspontjáról és intézkedéseiről adjon tájékoztatást, az újjáépítési tárcától udvariaskodó hangnemben és géphibákkal tarkított levélben ("nagybecsű álláspontjáról mielőbb tájékoztatni szíveskedjen") csak állásfoglalást vártak.

A döntés tehát megszületett, már csak az volt hátra, hogy mindezt hivatalosan is a külügy tudomására hozzák. Gerő sorai nyomán a közlekedési tárca 66771/1946 sz. aktáján a hivatalos levéltervezetet (a levél másolata nincs az aktában) is megszövegezték. Ebben leírták, hogy valóban felépült a komáromi, illetve medvei híd, de arról soha nem született megállapodás, hogy a párkányi hidat mikor, milyen feltételekkel állítsák helyre, így azt nem is lehet összefüggésbe hozni a két másik híd esetével. Az ezt követő sorok önmagukért beszélnek: "Az esztergomi híd újjáépítéséhez egyébként a jelen viszonyok között magyar részről ugyszólván semmi érdek sem fűződik. E munkát nem tartom sürgősnek."

A végleges szövegben, amely eredetileg többes szám első személyben íródott, egy gondos kéz következetesen javította az igéket: "tartjuk" helyett "tartom", kívánjuk" helyett kívánom" stb. A válasz végül azzal a megjegyzéssel zárult, hogy a magyar fél a jövőben nem zárkózik el a híd újjáépítésétől, de a költségeknek akkor is legfeljebb csak a felét fogja vállalni Magyarország.

Rövid idő elteltével a külügy valami oknál fogva még egy kísérletet tett, hogy válaszra bírja a közlekedési tárcát (e mögött talán az a szándék is meghúzódott, hogy pozitívabb választ csikarjanak ki, de meglehet, csak a bürokrácia útvesztőiben akadt el Gerő értesítése) és 1946. december 9-én ismét állásfoglalásra kérték Gerőt (6. forrás). E levél hangvétele is érzékelteti a hatalmi viszonyokat, mivel már egyértelműen leszögezi, hogy az átiratot "saját hatáskörében való szíves intézkedés végett" küldik meg hozzá. Az újabb válasz pedig már-már megalázó, lényege, hogy a döntésről a külügy már értesült, az ügyet "ad acta" kell tenni.

Összességében a döntési mechanizmus érdekes példáját kínálja a párkányi hídra vonatkozó néhány forrás. Az élénk aktaforgalom ellenére a lényeg Gerő ceruzával sebtében odavetett néhány sorában rejlett, amely kellő időben és helyen hivatalos formát is kapott ( talán lényegtelennek ható, de jellemző apróság: még csak nem is az irat szélére, hanem a szövegen keresztbe írta le sorait a nagyhatalmú miniszter). A külügynek írt hivatalos válasz néhány sora azonban mintha csakugyan a jövőt sejtette volna, amikor a híd újjáépítésének várható idejéről szólt: "Arra az időre kívánom halasztani, amikor a kedvezőbb gazdasági viszonyok a híd újjáépítését szükségessé és az építési költségek előteremtését lehetővé teszik. Annakidején nem fogok elzárkózni az érdekelt két állam közötti tárgyalások megindítása elől."

Ezen a napon történt május 25.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.

1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.

A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.

A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.

Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők