A Petőfi kör sajtóvitája után

Az biztos, hogy azok az elemek, akik elszemtelenedtek, akik azt hiszik, meg vagyunk ijedve, elvesztettük tájékozottságunkat, azok megpróbálnak velünk szemben állni. De aki velünk szembe áll és provokálni fog, az érezni fogja, hogy a magyar népi demokrácia rácsap. – hangsúlyozta Rákosi az MDP KV 1956. június 30-i ülésén. A politikai vezetés a Petőfi kör 1956. június 27-i sajtóvitáját egy összehangolt jobboldali támadás részének tekintette. Az itt közölt dokumentumok a sajtóvitát követően megrettent és elbizonytalanított politikai vezetés reakcióit, határozatait, belső vitáit mutatja be.

Források

Feljegyzés a Pártvezetés részére a sajtóvitáról

Feljegyzés
az 1956. június 27-i Petőfi-kör vitáról

Kb. másfél-két hónappal ezelőtt nyert meghirdetést a sajtó, rádió időszerű kérdéseiről szóló Petőfi-kör szerdai keletű vitája.

A vita vezetésére Losonczy Géza, Horváth Márton és Máthé György elvtársakat kértük fel. Az előkészítés során gondot fordítottunk arra, hogy az újságírók, a Petőfi-kör tagjai mellett a fővárosi pártmunkások is nagyszámban eljöjjenek a vitára.

A vita eredeti időpontja fél 7 óra volt, de a Néphadsereg Központi Tiszti Háza negyed 5 órakor már telve volt. Hozzávetőlegesen a résztvevők egyharmada pártmunkás volt. Miután a tiszti Ház többi terme megtelt, sokan az utcára szorultak. Az udvarra beszerelt mikrofon segítségével ezt a feszültséget le tudtuk vezetni.

A vitában elsőnek Csatár Imre, a Szabad Ifjúság szerkesztője szólalt fel. Hozzászólása nagyon éles, de ugyanakkor pártszerű volt. Elemezte azokat a körülményeket, amelyek a XX. Kongresszus előtt, de különösen 1953 előtt egy sor kérdésben a sajtót őszintetlenségre késztették, továbbiakban arra tért ki, hogy a XX. Kongresszus-teremtette lehetőséggel élve, hogyan lehet a sajtót olvasmányosabbá, érdekesebbé, igazmondóbbá tenni.

Másodiknak Nagy Péter kért szót. Hozzászólásában az ő kifejezésével élve a zsdanovizmus kritikáját adta, amely meglátása szerint a kultúrpolitikában megmerevedéshez vezetett és a dogmatizmus kútforrása volt. Foglalkozott Révai elvtárs ideológiai munkásságával is. Feltétlen tisztelettel és a tanítvány hangján bírálta Révai elvtárs néhány cikkét, amelyek 1949-53 között íródtak.

Ezután Mocsári Gábor kapott szót. Hozzászólásának alapgondolatául egy munkás-levelet választott, amelyik a Szabad Népet bírálja azért, hogy még ma sem elég bátor, szókimondó, őszinte. A levélíró többek között hiányolja, hogy Togliatti elvtárs cikkét csak megcsonkítva olvashatta a magyar olvasó. Mocsári elvtárs hozzászólása alatt többször voltak éles közbe-kiabálások. A közbe-kiabálók Mocsári elvtársnak a Szabad Nép ismeretes taggyűlésén elfoglalt álláspontját ostorozták. Mocsári elvtárs ugyan megemlítette ezt a kérdést, de érdemben kitért a válasz elől.

Tardos Tibor hozzászólásával a sajtószabadság kérdésével foglalkozott. Petőfit idézve azt boncolgatta, hogy egészséges közvélemény nélkül nincs igazi demokrácia s hogy a közvélemény szabadsága elképzelhetetlen igazi sajtószabadság nélkül. Aláhúzta, hogy a sajtószabadságot ő lenini módon értelmezi, tehát nem olyan szabadságra gondol, amelyik független a párttól, a munkásosztály érdekeitől. Élesen bírálta azt az álláspontot, amelyik minden sajtócikkben a tipikusat keresi, amelyik nem veszi figyelembe a sajtó eltérő vonásait az irodalomtól. Ebben az összefüggésben hozta szóba az Egyesült Izzó fiataljairól szóló riportját, vitába szállva azokkal a bírálatokkal, amelyek a cikk igazságát vonták kétségbe.

Tábori András a Szabad Ifjúság munkatársa a bátortalanságot s a gondolat-szegénységet ostorozta, a publicisztika hiányának okait elemezte, ezt nagyon élesen szóvá tette nem lépve át a pártszerűség határait, azokat a gátló körülményeket, amelyek a sajtó fejlődését gátolták.

Ezután Déri Tibor hozzászólása következett. Hozzászólásának bevezetőjében azt fejtegette, hogyha csak személyekre korlátozza bárki is a dogmatizmus elleni harcot, a harc nem lehet eredményes, a dogmatizmus gyökereihez kell hozzányúlni. Hozzászólása azonban teljesen ellentmondott a bevezetésnek. Lényegileg az egész hozzászólás nem volt más, mint Horváth Márton, Révai József és Darvas József elvtársak elleni gúnyos támadás. Horváth Márton elvtársat azzal vádolta, hogy politikai álláspontja ingadozó, kapcsolódott a divatos áramlatokhoz, ezért kijelentette, hogy nem bízik benne. Révai elvtársban azért nem bízik, mert ő viszont szilárdan kitart régi álláspontja mellett, Darvas József elvtárstól viszont azért vonta meg a bizalmat, melye szerinte Darvasnak nincs is álláspontja, mert két olyan áramlatot akart elvtelenül összeegyeztetni, amelyek ellentmondóak és nem tűrnek békítést. A hozzászólás alatt különösen, amikor Révai elvtárs személyét támadta, igen élén vihar volt a teremben. A jelenlévők jelentős része viharosan tiltakozott, mások pedig tüntetően Dérit tapsolták. Ezután Fürjes elvtárs a Győr-megyei Néplap szerkesztője röviden a Szervezeti Szabályzat egy pontjával foglalkozott, a centralizmus jelentőségét hangsúlyozta. Hozzászólása egészen rövid volt, a vitában felmerült kérdésekhez nem szólt hozzá.

Ezután Nógrádi Sándor elvtárs kért szót. Nógrádi elvtárs a vita konstruktív jellegének hangsúlyozása után vitába szállt Tardos elvtárs egyik-másik túlzó megállapításával és azt boncolgatta, hogy meglátása szerint miért nem volt helyes Tardos elvtársnak az Egyesült Izzóról írt riportja. Ezután hosszabban bírálta Déri Tibor álláspontját, hangsúlyozva, hogy a dogmatizmus elleni harcot a párt egységéért folytatott harc talaján kell megvívni. Nógrádi elvtárs hozzászólását a résztvevők többsége kedvezően és elismerően fogadta.

Ezután Máthé György kapott szót. Hosszan foglalkozott a lengyel sajtó népszerűségének okaival. Példákat hozott arra, hogyan foglalkozik a dolgozók javaslataival, a sajtó és a miniszterek, a Minisztertanács hogyan bátorítja, karolja fel és valósítja meg azokat a javaslatokat, amelyeket a dolgozók véleménye alapján a sajtó megfogalmaz. Hozzászólásával hosszasan foglalkozott a magyar sajtó történetének néhány kérdésével is.

Ezután Horváth Márton elvtárs kért szót. Saját kultúrpolitikai munkásságának önkritikus elemzése után vitába szállt Déri Tibor megállapításaival. Déri Tibor hozzászólásával ugyanis többek között azt is mondta, hogy ezek a jelenlegi viták tulajdonképpen manőverezést jelentenek, biztonsági-szelep szerepét töltik be a feszültség levezetése érdekében. Horváth elvtárs ezzel szemben aláhúzta, hogy maga a vita is bizonyíték arra, hogy a Központi Vezetőség el van szánva a XX. Kongresszus szellemének valóra váltására. A bizalom kérdéséről szólva aláhúzta, hogy a bizalmat tettekkel kell és lehet kivívni, megerősíteni.

Nemes György, a Béke és Szabadság szerkesztője kért ezután szót. Hozzászólásában a Szabad Nép és az újságírói utánpótlás nevelésével foglalkozott. Hosszan sorolta fel azokat az újságírókat, akik az elmúlt évtizedben az egyoldalú, szűkkeblű káderpolitika következtében a sajtó perifériájára szorultak, vagy teljesen elkerültek az újságírás területéről. Hangsúlyozta a Szabad Nép szerepét a kommunista újságírói gárda kinevelésében. Ugyanakkor élesen, de teljesen pártszerűen elítélte - tényeket felsorolva -, hogy 1947-48-tól kezdve ezeket az értékeket eltékozolták. Hozzászólásában boncolgatta azokat az adottságokat, amelyek nélkülözhetetlenek az újságíráshoz. Ezzel összefüggésben említette meg Matusek elvtárs cikkeit, amelyek nem egy esetben kulturálatlanok, magyartalanok. Tudomásul kell venni - mondotta, hogy a szép és megtisztelő hivatás a pártmunkás hivatás, de nem minden pártmunkás Marx és Lenin. A publicisztikának is megvannak a maga törvényei és ezeket ismerni kell. Kérte, hogy a Szabad Néptől elbocsájtott, eltávolított újságírók ügyét becsületesen vizsgálják felül.

Az Eötvös Lóránt[!] Egyetem tanszékéről szólva aláhúzta, hogy nem tudja mindaddig betölteni hivatását, amíg el lesz szakadva az élettől. Az újságírói nevelés fő színterévé a szerkesztőségeket kell tenni. Befejezésül a Hruscsov és Togliatti elvtársak publicisztikai tevékenységét állította például a magyar újságírók elé.

Ezután Méray Tibor kért szót. Az igazság helyes lenini értelmezéséről beszélt. Hosszabban boncolgatta, hogy 1949 után hogyan torzult el az újságírói látásmód, sekélyesedett el a pártosság magasztos lenini eszméje. Erre vonatkozóan példákat hozott fel saját újságírói gyakorlatából. Ezután hosszabban foglalkozott a Szabad Nép ismeretes taggyűlésével és ismertette akkori hozzászólásának legjelentősebb részletét. Hosszan és erőteljesen beszélt arról, hogy nem lehet felemás módon, következetlenül valóra váltani a XX. Kongresszus igazságát. A közvélemény sokkal határozottabb, következetesebb vonalvezetést vár. Hozzászólásában kérte Nagy Imre szerepének újra-értékelését is.

Kuczka Péter egykori pártiskolai iskolatársaihoz fordulva azt boncolgatta hozzászólásában, hogy miért szükséges a valóságérzék, nemcsak az eredmények, de a hibák, tehát az ország helyzetének mély ismerete, az igaz szókimondás, a bátor kiállás. Hozzászólásában, mint a Népfront tagja s a „Magyar Nemzet előfizetője" tiltakozását fejezte ki Komor Imre újságírói tevékenységével szemben.

Losonczi Géza hozzászólásának első részében az 1947-es évek utáni események periodizációját követelte. Hozzászólásának további részében elemezte azokat a feltételeket, amelyek megakadályozhatják, szavaival élve a sztalinizmus restaurációját. Hozzászólásával azt kérte, hogy mindenkinek adják meg azt a lehetőséget, hogy a nagy nyilvánosság előtt védhesse álláspontját akkor, ha őt nyílt támadás éri. Ezzel összefüggésben hozta fel Nagy Imre és Litvány György álláspontját. Ezután a magyar sajtó helyzetével foglalkozott, 1938-as adatokkal összevetve elemezte a sajtó példányszámát, a lap terjedelmét, jelenlegi struktúráját és konkrét javaslatokat tett. Hozzászólásának befejező részében önkritikusan elemezte azokat a hibákat, amelyeket ő maga 1949 után mint a magyar sajtó egyik akkori felelős irányítója elkövetett. Hosszan elemezte az Operaházról, Bartók Béla „Csodálatos mandarin"-járól írott cikkét és elítélte azok tévedéseit.

A vita lezárására nem volt mód. 72 jelentkezőnek nem jutott szó.
Szükséges megemlíteni, hogy a hozzászólások alatt három alkalommal is, amikor a párt helyzetéről és jövőjéről került szó, az egész hallgatóság egyöntetűen és hosszan éltette a pártot. Ugyancsak az egész terem felállva tapsolt, amikor Rajk László személye a teljes, nyílt, őszinte rehabilitációjának szükségessé került szóba.

Az itt elmondottak csak felületes rajzot adnak a vita menetéről. Ez a feljegyzés részletes jegyzetek és jegyzőkönyv híján készült el.

1956. június 28.

Jelzet: MOL 276. f. 61. cs. 815. ő. e. Aláírás nélküli másolat.

Ezen a napon történt augusztus 24.

1927

Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszter 1927. augusztus 24-én megjelent (63 000. számú) miniszteri rendeletével szabályozta a...Tovább

1931

Károlyi Gyula miniszterelnök alakít kormányt.

1988

Pécsett megszületett az első magyar lombikbébi.

1989

Tízezer fiatalt vártak a a francia fővárosba a világ sok országából, köztük Magyarországról is a „Párizs 1989” elnevezésű nagyszabású...Tovább

1991

Ukrajna elszakad a Szovjetuniótól, és kikiáltja függetlenségét.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők