Egy „MUK-kanás”

Kődobálás Münnich Ferenc házánál 1957. március 15-én

„Jelentem, hogy folyó hó 15-én 17 órakor Münnich elvtárs lakásánál – II. Barsi u. 10. – kb. 12 8-14 éves korban lévő gyerekek [!] megdobálták a házat kővel. Véleményem szerint helyesen járt el az őr, hogy nem lőtt, mivel az utcában sok békés járókelő sétált. Én úgy értékelem, hogy gyerekes csíny volt, amit alátámaszt az is, hogy a riadócsoport 3 perc alatt megérkezett, a gyerekek az utcában voltak még, s akkor futottak el, amikor a riadócsoport odaérkezett.”

Bevezetés

Az 1956-os forradalmat követő első március 15-ét a "Márciusban Újra Kezdjük!" - közkeletű rövidítéssel MUK - jelszavával felszított feszült hangulat jellemezte. 1957 elején a forradalmat eltipró hatalom politikai győzelmének kihasználásával a kemény politikai fellépés fokozására készült. Ehhez jó ürügynek kínálkozott a forradalmi erők vélt aktivizálódása. Nagy "mukkanásoktól" ugyan nem tartott a hatalom, de a MUK valós veszélyként történő feltüntetése lehetőséget teremtett a nyílt fellépésre, a terror fokozására, s a későbbiekben a forradalom miatti megtorlás intézményessé és tömegessé tételére.

A fegyveres testületek részére parancsok sokasága szabályozta a szükséges intézkedéseket. A belügy megelőző támadásokkal készült a "várható" eseményekre. A MUK-kal kapcsolatos rendelkezések közé tartozik Münnich Ferencnek - mint fegyveres erők minisztere egyik utolsó intézkedéseként - a Belügyminisztérium szervei részére 1957. február 28-án kiadott parancsa, amellyel a márciusi "harcban" a proletárdiktatúra védelmében minden eszköz használatát megengedettnek nyilvánította. A bizonyítási kényszertől túlfűtött belügyi apparátus megelőző intézkedései, monstre razziái eredményeként Budapesten 2676 személyt vettek őrizetbe és országosan 2652 főt internáltak. Az őrizetbe vételek és kihallgatások során oly mértékű túlkapásokra, visszaélésekre került sor, amelyeket még az eseményeket értékelő belügyi vezetői értekezleten is szóvá tettek. A durva erőszak és a nagyfokú készültség azonban hatásosnak bizonyult, s a március 15-e körüli napok a belügyi összefoglaló jelentések szerint különösebb esemény nélkül zajlottak le.

A Kormányőrség parancsnokának most közreadott 1957. március 16-i jelentése egy, a belügyi összefoglalókban nem említett előző napi eseményről született. Az irat szerint egy tucatnyi kamasz 1957. március 15-én délután öt órakor kővel megdobálta Münnich Ferenc lakását.

A jelentés készítője a korábban az államvédelmi apparátus részeként működött Párt- és Kormányőrség utódaként a forradalmat követően létrehozott, s az időszakban a Belügyminisztériumon belül önálló szervként tevékenykedett Kormányőrség 1956 decemberében kinevezett parancsnoka. A fegyveres testület ekkoriban 350 fős állománya látta el a párt és állami vezetők védelmét, személyi- és lakásbiztosítását. A kényelem mellett a könnyebb védhetőség is fontos szempontot jelentett a vezetők önálló, villajellegű épületekben történt elhelyezésében. Így költözött Münnich Ferenc is kezdeti parlamenti bentlakásos időszakot követően a Rózsadombra. Személyét és lakását állandó őr vigyázta.

A "támadás" célpontjául szolgáló ház birtokosa 1957. február 28-ig a fegyveres erők és közbiztonság ügyeit vitte Kádár János ideiglenes kormányában, ezt követően a miniszterelnök első helyettese lett. Neve a fegyveres erők minisztereként ismert volt a nyilvánosság előtt - s Kádár Jánoséval együtt - 1957 márciusában a közvélemény nagy része számára egyet jelentett a forradalom leverésével és a kibontakozó megtorlással, a fegyveres erőszakszervezetekkel, a karhatalommal és a rendőrséggel, s ezek eljárásaival, a letartóztatásokkal, a közbiztonsági őrizettel (internálás), s mindazzal, ami ezeket jellemezte.

Münnich házának megdobálása normál körülmények között sem tekinthető pusztán meggondolatlan csínytevésnek. Az adott helyzetben a hatalom különösen nem tekintette annak, amit - a jelentés készítőjének szavaival szemben - az esetet követően meghozott intézkedések sora is bizonyít. A géppisztolyos riadócsoport azonnali kivezénylése a rózsadombi villához, s ennek a jelentés szerint három perc alatt történt megérkezése, a túlzott buzgalomból adódott sebesülés, az esemény hatására az összes vezetői lakásokon lévő őrség megerősítése, a járőrök sűrítése, a lakások környékének fokozottabb ellenőrzése, folyamatosan portyázó civil ruhás őrség kivezénylése, majd minderről közvetlenül a belügyminiszternek készített jelentés nem egy csínytevés, hanem egy politikai akciótól való félelem következményei. Az intézkedések sokasága a felfokozott várakozásról, a legapróbb politikai színezetű fellépésre is lesújtani szándékozó feszültségről árulkodik. A kormányőrség parancsnoka némileg ellentmondásba is keveredik önmagával, amikor a tettet utóbb gyerekes csínynek minősíti, míg egy bekezdéssel korábban az őr eljárását (hogy ti. nem lőtt) azért ítélte helyesnek, "mivel az utcában sok békés járókelő sétált", s nem azért, mert azt gyerekek követték el. A szöveg logikája szerint a fegyverhasználat elmaradására az esetleges vétlen áldozatok szolgáltak indokul, ad abszurdum, ha nincsenek járókelők az őrnek lőnie kellett volna a kődobálókra, függetlenül az elkövetők korától és szándékától. Az iratból nem kapunk választ arra a különösen érdekes kérdésre, hogy a villákból álló kis rózsadombi utcácskába, hogy kerülhetett "sok békés járókelő", s mit csináltak azok legkevesebb három percen keresztül, amikor a gyerekek a szemük előtt, épp a hatalom második emberének lakását dobálták, miként arra sem, hogy a gyerekek okoztak-e kárt a lakásban. Az önigazolási szándékkal írt jelentés szerzője a járókelők számát illető állítását eltúlozhatta, mentve az őrt, indokolva a riadóztatást, míg az utóbbi esetben vagy megfeledkezett a kárról, ami kevésbé valószínű, hisz ez csak erősítené a beavatkozás szükségességét, vagy ténylegesen nem esett kár, ami viszont szintén az incidensre adott eltúlzott válaszlépések közvetett igazolása számunkra.

A jelentés még aznap Münnich belügyi utódja, Biszku Béla belügyminiszter elé került, aki valószínűleg elégedett volt az eseményt követően tett intézkedésekkel, mert az iraton csak a láttamozása olvasható, egyéb intézkedésre utaló feljegyzés nem. Az egy lapnyi terjedelmű írógéppel írt jelentés irattárba helyezésre vonatkozó utasítás már más személy tollából származik.

A Münnich Ferenc rózsadombi villájánál történt 1957. március 15-ei kődobálás az azt követő intézkedések sorozata ellenére sem tekinthető komoly politikai megmozdulásnak, inkább a forradalom utóvédharcának külön fejezetét képező, kamaszok által elkövetett, naiv spontán cselekedetek (fal- és plakátfirkálások, vöröszászló-gyalázások stb.) sorába tartozik. Ezek a korántsem veszélytelen akciók azonban, miként az ismertetett esetből is kitűnik, jóval többet jelent(h)ettek egy-egy gyerekcsínynél: környezetük gondolat- és érzelemvilágát, erőszakkal elfojtott politikai véleményét is kifejezésre juttat(hat)ták, félelmet és nem kis bosszúságot okozva a hatalomnak.

Ezen a napon történt december 08.

1906

Elhelyezik ünnepélyesen a Szent István-bazilika zárókövét I. Ferenc József jelenlétében.

1941

Az Egyesült Államok Kongresszusa hadat üzen Japánnak, ezzel az Egyesült Államok belép a második világháborúba.

1941

Ausztrália, Dél-afrikai Köztársaság, Kanada és Új-Zéland hadat üzen Magyarországnak.

1955

Az Európa Tanács elfogadja jelképéül az európai zászlót.

1956

A a budapesti központi munkástanács öttagú delegációja a parlamentben tárgyal Marosán György államminiszterrel, Salgótarjánban sortűz...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők