Bevezetés 

Leonyid Iljics Brezsnyev nem felejtette el Kádár János 1964. októberi nyílt kiállását a leváltott Nyikita Szergejevics Hruscsov mellett, és kapcsolatuk - annak ellenére, hogy Kádár János mind politikai, mind gazdasági megfontolásokból jó viszonyra törekedett az új szovjet vezetéssel - sohasem vált olyan közelivé és barátivá, mint amilyen az a magyar párt első embere és Hruscsov között volt. A kétoldalú kapcsolatokat azonban igazi próbatétel elé az 1968-as év állította. A csehszlovákiai történésekkel összefüggésben a két vezető kapcsolattartása is sokkal intenzívebbé vált, Brezsnyev egyre gyakrabban élt a „telefondiplomácia" eszközeivel (volt olyan nap, amikor kétszer is telefonált), az információs anyagok gyakoribb cseréjére és számos két- és többoldalú konzultációs megbeszélésre került sor. Ennek során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az események hátterét, jellegét és a megoldási módot illetően isjelentős véleményeltérések vannak közöttük. A hat szocialista ország (Szovjetunió, Csehszlovákia, NDK, Bulgária, Lengyelország és Magyarország) párt- és állami vezetőinek 1968. március 23-i drezdai értekezletén Magyarország - és személy szerint Kádár - elszigetelődött, és centrista álláspontjával magára maradt. Az „ötök" 1968. május 8-i moszkvai tanácskozásán ez az elszigeteltség tovább erősödött. Kádár ugyan kerülte a nyílt konfrontációt, és nem vitatkozott az SZKP KB Politikai Bizottsága értékelésével, érvelésében közvetett módon azonban mégis attól markánsan eltérő véleményt fogalmazott meg. Eszerint „a harc végső soron Csehszlovákiában, a párton, a munkásosztályon, a népen belül fog eldőlni. Ebből következnek a mi teendőink: mindent megtenni, ami segíti a kommunista kibontakozást ebből a nehéz helyzetből és semmi olyat, ami ellenségeink kezére játszhat." lényegében a Brezsnyev-doktrína elvi alapjait kérdőjelezte meg.

Nézetkülönbségek mutatkoztak nem csupán a csehszlovákiai folyamatok megítélésében, de más, közvetve a magyarországi gazdasági reform sorsát befolyásoló kérdésekben is. Ezért a magyar vezetés 1968. május 14-én - az öt szocialista ország testvérpártja első titkárainak 1968. május 8-i moszkvai találkozójáról adott tájékoztató tárgyalása során - úgy döntött, hogy levélben fordul az SZKP vezetéséhez, és protokollmentes, nem hivatalos kétoldalú megbeszélést javasolt. A levél megírására megbízást kapott Kádár János és Komócsin Zoltánvégül azonban mégis visszakozott, és a PB 1968. május 28-i ülésén a kényes kérdéseket feszegető levél elküldésének elhalasztását javasolta. A PB-t arra kérték, hogy a végleges döntés meghozatalakor mérlegeljék, hogy a csehszlovákiai helyzet miatti ideges légkör és a magyar kormányküldöttség 1968. június utolsó hetére tervezett hivatalos útját megelőző időpont alkalmas-e a levél elküldésére, s a problémák felvetésének ez lenne-e a leghelyesebb módja.

A levelet végül nem küldték el, de a testület úgy határozott, hogy a továbbiakban is nagy figyelmet kell szentelni a fontos kérdésekben mutatkozó nézeteltéréseknek, amelyek zavarják az együttműködéssel az SZKP-val és más testvérpártokkal, a kérdést a PB-n belül napirenden kell tartani, alkalmas időpontban és módon pedig az SZKP-nál szóvá kell tenni. A PB megvizsgálandónak tartotta, hogy a nézetkülönbségeket kiváltó problémák közül melyeket lehet a magyar párt- és kormányküldöttség júniusi moszkvai látogatása alkalmával a hivatalos tárgyalási témák közé felvenni.

Az 1968. június 27. és július 4. között lezajlott megbeszéléseken a rendelkezésünkre álló dokumentumok tanúsága szerint egyik fél sem említett „problémás" kérdéseket, mind Kádár, mind Brezsnyev pozitívan értékelte a kétoldalú kapcsolatokat. Ezek a protokolláris megnyilvánulások azonban korántsem fedték a valóságot. A csehszlovákiai helyzet kialakulásának okait és az egyes fázisok megítélését illetően Kádár véleménye továbbra is eltért a hivatalos szovjet állásponttól. Az MSZMP Központi Bizottságának és a Minisztertanácsnak augusztus 23-ai, közös zárt ülésén elhangzott beszámoló - amelyen Kádár az 1968. július közepén a szovjet vezetőkkel a Krímben folytatott megbeszéléseiről tájékoztatta a két testületet - azonban nem a csehszlovákiai eseményekkel összefüggésben érdemel figyelmet, hanem azért, mert az 1956 utáni magyar helyzetet, annak szovjet megítélését és „kezelését" is szóba hozta. A XX. kongresszus szellemére és (nevének említése nélkül) a hruscsovi politikai gyakorlatra való utalásokkal ravaszul és taktikusan bírálta a szovjet vezetést.