Bevezetés 

„Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten" - A második világháborút követő csehszlovák-magyar lakosságcsere legfontosabb tényei ismertek. Márai Sándor Halotti beszédének szavai szívbemarkolóan tükrözik azt a sokkot és fájdalmas értetlenséget, ami a háború, és az azt követő események keltettek a magyar társadalomban, amikor egyszerre kellett megküzdeni a nyomorral, gazdasági válsággal, és feldolgozni az egyént, családot, embert semmibe vevő politikával.

Az 1945. április 5-én meghirdetett kassai csehszlovák kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektív bűnösökként bélyegezte meg, őket jelölve meg Csehszlovákia felosztásának felelőseivé (ezen túl pedig célul tűzte ki a csehszlovák nemzetállam megteremtését). Eduard Beneš csehszlovák köztársasági elnök augusztus 2-án rendeletben fosztotta meg a csehszlovákiai magyarokat állampolgárságuktól, amivel teljesen kiszolgáltatottá tette őket jogilag és gazdaságilag is. Nem működtethettek, nem alapíthattak sem politikai, sem kulturális intézményeket, szervezeteket - újságokat, iskolákat, pártokat. A magyar nemzetiségű közalkalmazottakat elbocsátották munkahelyükről, sokak vagyonát elkobozták, vagy épp közmunkára kényszerítették őket messze lakóhelyüktől, csehországi városokban. Ez volt a helyzet, amikor az úgynevezett lakosságcserével kapcsolatban vita támadt a két ország között. Mindezek hatására már 1945-ben megindult a menekültáradat Magyarországra, és csak ebben az évben körülbelül 40 ezren érkeztek a Felvidékről az anyaországba.

1946. február 27-én hosszas tárgyalások után írták alá a nagyhatalmak nyomására a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezményt, amellyel azonban mindkét fél elégedetlen volt. Az egyezmény enyhített az egykori csehszlovákiai magyarok helyzetén, hiszen a korábban elmenekültek hazatérhettek ingóságaikért, őket is beszámították a lakosságcserébe, a vagyonelkobzásokat leállították, az elbocsátott magyar nemzetiségű közalkalmazottak pedig a létminimumnak megfelelő összeget kapták meg. A hivatalos áttelepítések 1947 áprilisában kezdődtek meg, mintegy 89 660 fő hagyta el Csehszlovákiát, ezzel szemben 73 273 fő költözött át Magyarországról. Továbbá kiutasítottak 20-30 ezer magyart azzal az indokkal, hogy ők 1938 után költöztettek a Felvidékre.

A reszlovakizációs rendelet újabb sokkoló intézkedés volt a csehszlovák kormány részéről, amely mindezek túl további 200 ezer magyar nemzetiségű lakost akart kitelepíteni, ez azonban nem sikerült, mivel a békeszerződés a tárgyban kétoldalú tárgyalásokra kötelezte a feleket.

A lakosságcsere lebonyolítására új belügyi igazgatási szakszervet hoztak létre 1946 júniusában Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság (MÁK) néven. (Előtte a földhivatalokon keresztül igyekeztek megoldást találni a menekültek elhelyezésére.) Ennek vezetője pedig Jócsik Lajos államtitkár lett. Feladatai közé tartozott minkét fél érdekeinek a képviselete: egyrészt a Szlovákiába önként áttelepülést kérelmezők adatait vette fel és ellenőrizte, felügyelte az ikresítést (azt, hogy az áttelepülők a hátrahagyotthoz hasonló méretű ingatlanba kerüljenek), valamint a szlovákiai kitelepítendő magyarok érdekeit is igyekezett képviselni, és a korábban átmenekültek lakás- és munkaügyeit intézni.

E forrásközlés fő célja olyan dokumentumok bemutatása, ami az egyes emberi sorsokat tárja fel, a kisember életét, nehézségeit mutatja be. A Nógrád Megyei Levéltár majd két és félméternyi anyagot őriz a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság (MÁK) balassagyarmati kirendeltségének irataiból. A mintegy húszdoboznyi dokumentum nagy része községenkénti névjegyzék és leltár, összeírás a Csehszlovákiába áttelepülőkről. Az iktatott iratok között azonban számos olyan akta maradt fenn, ami a Magyarországra menekültek életébe enged betekintést. Ők azok, akik még a lakosságcsere előtt, a fentebb említett üldöztetések hatására hagyták el szülőföldjüket, hogy lakás, munka, vagyon nélkül újra felépítsék életüket, megteremtsék egzisztenciájukat.

A közölt dokumentumok első része a MÁK és kirendeltségének általános intézkedéseit mutatja, valamint azokat az összesítéseket, amelyek megtalálhatóak az iratanyagban. Ezeket olvasva jól látszik, hogy az egyezmény, amely eleve nem adott azonos elbírálást a feleknek, számos kérdést nem oldott meg. Például az V. cikkely lehetővé tette a csehszlovák kormánynak, hogy kijelölje a kötelezően áttelepítendő magyarokat, ugyanakkor Magyarországon az áttelepülők önként jelentkezhettek Így a korábban átmenekülteknek is lakóhelyet kellett találni, ők azonban a később jövők esélyeit rontották. Ráadásul egyéb gyakorlati problémák is nehezítették a MÁK működését: mint az iratokból kiderül, a szűkös költségvetés miatt nem volt kerete a terepbejárásokra. (Ezek során kutatták fel a telepítésre alkalmasnak vélt ingatlanokat.)

A bemutatott források második, nagyobb hányadát olyan ügyek iratai alkotják, amelyek a lakás és munkakeresés, vagy a másik oldal, a lakáselkobzás, lakásfoglalás különböző, tipikus eseteit tárgyalják. Az akták sokszor hiányosak, mert az anyagot továbbküldték más hatóságoknak, másolatot pedig nem őriztek meg.

A MÁK balassagyarmati kirendeltségéhez számos levél érkezett, amelyben még a lakosságcsere előtt átmenekültek lakáslehetőség és munka után érdeklődnek. Jellemző, hogy Salgótarjánban a város nagyvállalatainál viszonylag könnyen találtak munkát, de tekintettel a város lakáshelyzetére, ami a két világháború között is folyamatos megoldásra váró probléma volt, családjukat más városban, rokonoknál voltak kénytelenek hátrahagyni. A lakáskeresés nem volt egyszerű, számos adminisztrációs akadályt kellett leküzdeni. Kizárták azokat, akik csak 1938. november 2-a után lettek felvidéki lakosok. Ezen kívül több nyilvántartó és igénylő lapot ki kellett tölteniük a lakásigénylőknek, mint az a 2/d. dokumentumból is kiderül. A letelepülést kérő férfit a Kirendeltségétől kapott levélben felszólították nem kevés dokumentumának kiegészítésére.

A másik oldal - a MÁK által lefoglalt szobák vagy lakások tulajdonosai, a menekültekhez hasonlóan, bár más nézőpontból - szintén megszenvedték az eseményeket. Az iratok arra utalnak, hogy az esetek többségében azért volt remény a lefoglalás feloldására. Jó példák erre a 2/b. és a 2/d. dokumentumok: az előbbi egy panziós helyzetét mutatja be, másik pedig egy falusi lakos részleges lakáslefoglalásának a történetét. A statisztikák, adatlapok, összesítések mellett ez az iratanyag az, ami igazán érzékelteti és tükrözi az érintett kisemberek sorsát.