„Egészen csinosan vagyunk már…” Kitelepített németek levelei 1948-ból [1]
Magyarország német megszállásáért és az ország második világháborús szenvedéseiért a hazai közvélemény többsége és a politikai vezetés egy része az ország német ajkú lakosságát igyekezett kollektív felelősséggel sújtani. Vagyonuk elkobzásával gazdasági haszonra tett szert az ország, és a kitelepítéssel elősegítették, hogy a II. világháború után Magyarország lakosságának nemzetiségi összetétele a magyarság javára változzon. Tény, hogy ezt megelőzően a hazai németek közül sokan beléptek a Volksbundba, és egy részük együttműködött a megszálló német hadsereggel, de a teljes etnikum megbélyegzése igazságtalan és embertelen lépés volt. A teljes háborús felelősséget a hazai németekre áthárítani próbáló felsőbb politikai szándék azonban nem tudta az ún. kisemberek egy részének a véleményét megváltoztatni az elhurcoltakról, és továbbra is megmaradtak barátoknak, jó ismerősöknek, amit az itt közölt, a véletlen folytán előkerült magánlevelek is tanúsítanak.
1945 után Magyarországon – akárcsak a térség többi országában – a nemzetiszocializmus mellett a kisebbségeket, elsősorban a németeket tették felelőssé a második világháború kirobbantásáért. Az ország 1944-ben bekövetkezett német megszállása, továbbá a Volksbund-tagok egy részének harsány pángermán propagandája, magyarellenes megnyilvánulásai fokozták a magyar társadalomban már korábban is meglévő németellenes indulatokat, amelyek a háború befejeződése után felerősödtek.[1] A korabeli magyar közvélemény többsége támogatta a Hitler „zsoldosainak”, „ötödik hadoszlopának” titulált „svábok” kiűzését. A Magyarországon és a környező országokban élő német lakosság kitelepítését a győztes nagyhatalmak potsdami értekezletén határozták el 1945 nyarán. A Lengyelországból elűzött vagy elmenekült németek száma hét–nyolcmilliót, a csehszlovákiaiaké 2,6–3 milliót, a magyarországiaké pedig több mint 200 ezret tett ki. Ezzel gyakorlatilag megszűnt a csehszlovákiai német kisebbség, a magyarországi pedig a felére csökkent.[2] Az 1945 májusában létrehozott Népgondozó Hivatal adatai szerint Magyarországról az elkövetkező években mintegy 185 ezer németet telepítettek ki (más adatok szerint 166 800 személyt),[3] a többiek önként távoztak, vagy a második világháború végén bevonuló szovjet csapatok hurcolták el őket.
Már kitelepítésük előtt számos jogfosztó intézkedést vezettek be a hazai németek ellen. Az első fontosabb intézkedés, amely érintette őket, az 1945. évi földreform volt, amely a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földművelők termőterülethez juttatásáról rendelkezett. A Magyar Kommunista Párt (MKP) terjesztette be a Nemzeti Parasztpárt (NPP) által kidolgozott rendeletet, amelyben szerepelt az egykori Volksbund-tagok vagyonának elkobzása is. Annak eldöntésére, hogy ki számított a német birodalmi érdekeket szolgáló egykori szervezet tagjának, Nemzethűségi Igazoló Bizottságok alakultak.[4] Ezeken belül minden esetet egyénileg bíráltak el, nem volt jogprecedens. Fontos eleme volt a földreformnak, hogy azon jogosultakat, akik lakhelyükön nem jutottak földhöz, áttelepíthették olyan területre, ahol viszont hozzájuthattak. Mivel a szomszédos országokból hazatérő magyarokat, illetve a Bácskából menekülni kényszerülő bukovinai székelyeket is birtokhoz kellett juttatni, komolyan felmerült a svábok kényszer-kitelepítésének kérdése.[5] A kormány hajlandónak mutatkozott a kitelepítések elindítására, de 1945 végéig megpróbálta elkerülni, hogy ebben az ügyben a kollektív felelősség elve alapján ítélkezzenek. A kollektív bűnösség elvének alkalmazását leginkább az MKP és az NPP támogatta a szociáldemokratákkal ellenben, akik csak a háborús bűnösöket internálták volna.
A kormány a kitelepítés elkezdését a nagyhatalmi engedélyeztetéstől tette függővé. Egyrészt azért, mert a csehszlovák kormány arra készült, hogy megkezdje az országa területén élő magyarok áttelepítését. Ha pedig a magyar kormány önállóan dönt a németek kitelepítéséről, akkor elveszti a tiltakozáshoz való erkölcsi alapját.[6] A legfontosabb érv a nagyhatalmi döntéshozók bevonása mellett mégis az volt, hogy az általuk kibocsátott engedéllyel a felelősség megoszlik köztük és Magyarország akkori vezetése között.[7]
A kitelepítendők számát illetően eleinte 200 ezer főben gondolkodtak, végül ezt a kört a korábbi Volksbund-tagok mellett az 1941. évi népszámláláskor magukat német nemzetiségűnek vallókkal azonosították. Ennek a döntésnek az a nézet volt az alapja, hogy akik nem magyar nemzetiségűnek vallották magukat a népszámláláskor, azok úgymond kiszakították magukat a magyar nemzet testéből. A népszámlálási adatok alapján ez mintegy 300 ezer főt érintett. Részletesebb elemzések alapján kiderült, hogy a teljes létszámba beletartozott 60 ezer, 12 éven aluli gyermek is, akik nem is lehettek tagjai a Volksbundnak.[8] Az 1945. május 14-i kormányértekezlet után a magyar kormány kérte a nagyhatalmak engedélyét, amit a potsdami határozatok XIII. cikkelye által meg is kapott.[9] A kitelepítések tényleges megkezdésével azonban meg kellett várni a nagyhatalmak megfelelő tájékoztatását.[10] Erre 1945. november végén került sor, amikor is a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács közvetítette döntését a nem sokkal korábban megalakult Tildy-kormány felé. A jegyzékben közel 500 ezer német nemzetiségű magyar állampolgár amerikai megszállási övezetbe való telepítését követelték, ehhez pedig egy kitelepítési ütemterv elkészítését rendelte el a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB). Ez a döntés lényegében a teljes magyarországi németajkú etnikum elhurcolását tette volna lehetővé.[11]
Az 1945. december 22-i minisztertanácsi ülés után december 29-én elfogadták a 12.330/1945. M. E. sz. rendeletet, amely a magyarországi németek Németországba való áttelepítéséről szólt. Az utolsó pillanatig vita folyt az érintettek köréről; habár a rendeletben szerepeltek kivételezések, az valójában mégis kollektív büntetést határozott meg. Az 1945. május 14-i kormányértekezlet és a kitelepítési rendelet meghozatala közötti időszakról összességében az mondható el, hogy a viták tárgyát a potsdami határozatok értelmezése és az ahhoz kapcsolódó novemberi kiegészítések képezték. E dokumentumok kötelező érvényéről ugyanis nem minden döntéshozó volt meggyőződve,[12] végül azonban a pártok egyetértésre jutottak a németek kitelepítésének szükségességében. A SZEB nyomása is közrejátszhatott abban, hogy a Tildy-féle koalíciós kormány szociáldemokrata miniszterei végül kénytelenek voltak elfogadni a rendeletet.[13]
A Magyarországon már a 18. század óta élő, összességében sikeresen asszimilálódott, de a nemzeti öntudatát megőrző német kisebbség sorsáról tehát tárgyalótermekben, különböző üléseken döntöttek a nagyhatalmak és a magyar kormány képviselői. Rendeletek, határozatok születtek, amelyek közel 200 ezer ember sorsára voltak hatással. Az ellenük tervezett intézkedések híre már korábban eljutott hozzájuk, félelemben és bizonytalanságban tartva őket.
[2]
Kitelepítés előtt álló német családok Magyarországon, 1946
Fotó: John Phillips
A magyarországi németek kitelepítése a Budapest környéki falvakban indult meg, az első szerelvények 1946. január 19-én Budaörsről gördültek ki Németország amerikai megszállási övezete felé.[14] A kitelepítések ezt követően a Dunántúlon, majd pedig május-júniustól a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon folytatódtak.[15] A kitelepítettek gyakorlatilag minden vagyonukat hátrahagyva, nincstelenül hagyták el az országot, marhavagonokba zsúfolva. A magyar társadalom egy része hangot adott tiltakozásának a németséget ért embertelen bánásmód miatt. A szociáldemokrata Kéthly Anna[16] az országgyűlés alelnökeként tiltakozott a „svábokat” ért atrocitások ellen, és Mindszenty József[17] esztergomi hercegprímás vagy Ordass Lajos[18] evangélikus püspök felszólalásainak is jelentős visszhangja volt. A deportálások azonban a tiltakozások hatására sem álltak le. Számos településen szűkítették ugyan a kitelepítendők névjegyzékét, de a rendezetlen közjogi helyzet miatt kurrens jelenség volt, hogy amikorra a felmentési határozat megérkezett, az érintettek már elhagyták az országot.[19] 1946 júliusától megrekedtek a kitelepítések, mivel a befogadó országban belpolitikai válságot okozott a Magyarországról beáramló közel 120 ezer ember. A kitelepítések az 1947-es országgyűlési választások után folytatódtak, ekkor a magyarországi „svábok” már Németország szovjetek által ellenőrzött részére kerültek. Ennek a második hullámnak a befogadó zóna telítődése vetett véget 1948-ban.[20]
[3]
Németek kitelepítése Magyarországról, 1947
Összességében elmondható, hogy a hazai németség rendkívül súlyos emberi, anyagi és erkölcsi veszteségeket szenvedett a második világháború befejezését követő néhány évben. Az 1941-ben a németség tulajdonában lévő, hozzávetőleg 640 ezer holdnyi földbirtok 75%-át elvették tőlük, 60 ezer lakóingatlanjukból közel 45 ezret elkoboztak. Jelentős veszteség érte őket ingóságaikban, haszonállataikban is. A kitelepítettek ingó és ingatlan vagyona a magyar államra szállt. Az elűzések után nagyjából tízezer hazai németről tudunk, akik bujkálva kerülték el a kitelepítést, vagy később visszaszöktek. Mivel ők elvesztették magyar állampolgárságukat, így illegálisan tartózkodtak Magyarországon. 1949-ig folyamatos nőtt a visszaszököttek száma, akik korábbi lakóhelyükön leltek menedéket rokonoknál, ismerősöknél.[21] Később enyhült a kormányzat magatartása a hazai németekkel szemben, a munkavállalási és a lakóhelyi korlátozások megszűntek, az 1950. márciusi 84/1950. M. T. sz. rendelet pedig lehetővé tette, hogy visszanyerjék magyar állampolgárságukat, de anyagi jóvátérítés nélkül.[22]
A második világháború utáni jogfosztások traumáját az itthon maradt németség csak lassan heverte ki: a földreform, illetve az egyéb kisajátítások során végrehajtott tömeges vagyonelkobzások következtében súlyos gazdasági veszteséget szenvedett el, és éveken át teljes kiszolgáltatottságban élt. A legsúlyosabb veszteség mégis az volt, amit az emberi méltóságukban kellett elszenvedniük az elhurcoltaknak. Az otthonaikból kitoloncolt, nincstelenné vált embereknek ismeretlen környezetben kellett új életet kezdeni. A kitelepítést elkerülők esetében pedig jelentősen csorbult nemzeti öntudatuk, közösségeik, önkormányzataik felbomlottak, és egyre általánosabbá vált a magyarság soraiba való asszimilálódásuk.
Az alábbi levelek egy régiségpiacon vásárolt könyv lapjai közül kerültek elő, talán egy hagyaték részét képezték. Tudvalevő, hogy az úgynevezett „ego-dokumentumok” az egyén szemszögéből mutatják be az átélt történelmet, a különböző személyes narratívák által színesítve. A naplókkal ellentétben, ahol egy történelmi folyamat és az egyén személyiségének változása is nyomon követhető, a levelezéseken keresztül csupán egy bizonyos állapotot lehet rekonstruálni, amelyet torzíthat az olvasó felé mutatott megfelelési vágy is.[23] Az itt közölt levelek egyikét a „Megyei csalat”-nak, azaz a Megyei családnak címezték, a másik pedig egy bizonyos „Boriskát” szólít meg, aki nagy valószínűséggel Megyei lánya lehetett. A címzés alapján a Megyei család a Budapesttől 30 kilométerre fekvő, Ráckeve melletti Szigetcsépen élt. Ez a helység is megszenvedte a kitelepítéseket, 1946 májusában 460 német nemzetiségi lakost hurcoltak el innen Bajorországba.[24] Az általam talált levelek szerzői is közülük valók lehettek. A dokumentumok a kitelepítés utáni életkezdésről számolnak be. Az 1948. szeptember 28-án kelt levél egy önmagukat „Fercsi és Marna” (?) becenévvel illető házaspártól származik. Jókívánságaikat közlik a Megyei család felé, utalva arra, hogy fényképeket cseréltek egymás között, és megemlítik az őket sanyargató honvágyat is. A szüret időszakában a hazai szőlő iránti vágyakozás táplálta bennük ezt az érzést. Kiderül az is, hogy két éve nem jutottak hozzá ehhez a gyümölcshöz, azóta, amióta elhagyták településüket. Ez az időintervallum egybevág a szigetcsépi internálások 1946-os dátumával. A levélből megtudjuk azt is, hogy a németországi szőlő túl drága számukra, kilójának ára 1 márka 60 pfennig. A házaspár a levél elején azt is megírja, hogy a Megyei család szeptember 15-én kelt levele már 21-én megtalálta őket, ezzel utalva a postaszolgálat viszonylagos gyorsaságára, ellenben panaszkodnak arra, hogy a küldeményként továbbított zoknik nem érték el a címzettet. A forrás hiányossága, hogy a boríték elveszett, így a keltezésen és a házaspár nevén kívül semmilyen személyi adat nem maradt fent.
Az 1948. szeptember 28-án kelt levél
Az 1948. október 2-i dátummal ellátott levél a Mayer családtól származik, a feleség vetette papírra németországi életkezdését. A levél elején megemlíti, hogy megkapták a nekik küldött ruhaanyagot, amiből kötény készült, tehát ebből a szempontból ők szerencsésebbek voltak, mint az előző házaspár. A levél fő részéből kiderül, hogy a család már elhagyta a lágert, ahol addig éltek, és egy városi, egyszobás lakásba került, melynek alapterülete 12 négyzetméter, alapberendezése egy ágyból, egy kályhából és egy heverőszerű bútorból állt. A bútorzat kiegészítése végett a férj készített egy szekrényt és egy asztalt is. A szűk kis lakás a gyűjtőtáborhoz képest hatalmas előrelépés, a feleség is úgy fogalmaz, hogy „egészen csinosan vagyunk már…”. Ebben a táviratban is találunk utalást a magas élelmiszerárakra: „Ötven márk ugy ki megy az élelemre, ez iten kicsit drága.” Ennek az információnak a tükrében az előző levélben említett, majdnem 2 márkába kerülő szőlő valóban drága, a havi étkezésre szánt pénz 3–4%-a. A levélíró rákérdez, hogy Boriska valóban férjhez megy-e, melyet egy más forrásból tud. Ez arra enged következtetni, hogy azon a településen több, Szigetcsépről elhurcolt személy is élt, akik szintén tartották a kapcsolatot Magyarországgal és egymással is. A dokumentum alapvetően pozitív hangvételű, az új lakás otthonossá tételét ecseteli, viszont a befejező részben – az előző levélhez hasonlóan – itt is találunk utalást a szüretre, amely honvágyat ébresztett a család tagjaiban.
Az 1948. október 2-án kelt levél
[1] Kugler József: A második világháború utáni népességmozgások hatása Mezőberény etnikai és vallási összetételére. Cholnoky Győző (szerk.): Földönfutók. A Magyarországot érintő kényszertelepítések a II. világháború alatt és után. Lucidus Kiadó, Bp., 2008. 169.
[2] Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Napvilág Kiadó, Bp., 1998. 278.
[3] Tóth Ágnes: Hazatértek. A németországi kitelepítésből visszatért magyarországi németek megpróbáltatásainak emlékezete. Gondolat Kiadó, Bp., 2008. 15–16.
[4] Ritter György: Hazáink. Német és magyar kényszermigrációs sors a második világháború utáni Magyarországon egy Buda környéki község szemszögéből. Napkút Kiadó, Bp., 2018, 18.
[5] Uo. 17.
[6] Tilkovszky Loránt: Nemzetiség és magyarság, Nemzetiségpolitika Magyarországon Trianontól napjainkig, IKVA Könyvkiadó Kft., Bp., 1994,140.
[7] Marchut Réka: Töréspontok. A Budapest környéki németség második világháborút követő felelősségre vonása és annak előzményei (1920–1948), Bp., 2015, 199.
[8] Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése1945–1950. Akadémiai Kiadó, Bp., 1988, 68.
[9] Marchut: i. m. 191.
[10] Uo. 195.
[11] Fehér: i. m. 76.
[12] Marchut: i. m. 191–93.
[13] Tilkovszky: i. m. 145.
[14] Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945–1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák–magyar lakosságcsere összefüggései. Kecskemét, 1993, 117.
[15] Fehér: i. m. 114.
[16] Kéthly Anna (1889–1976): szociáldemokrata politikus, az Országgyűlés második női tagja, parlamenti képviselő.
[17] Mindszenty József (1892–1975): Esztergom érseke, Magyarország utolsó hercegprímása, bíboros, a hazai katolikus egyház jelentős alakja.
[18] Ordass Lajos (1901–1978): evangélikus püspök, a Lutheránus Világszövetség alelnöke.
[19] Fehér: i. m. 111.
[20] Tilkovszky: i. m. 142.
[21] Ritter: i. m.22.
[22] Tóth: i. m. 391.
[23] Erre vonatkozóan lásd Kövér György: Énazonosság az ego-dokumentumokban. Napló, történetírás, levelezés. In: Uő: Biográfia és társadalomtörténet. Osiris Kiadó, Bp., 2014, 99–123.
[24] A magyarországi németek kitelepítése és az 1941. évi népszámlálás, Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 2004. http://www.nepszamlalas2001.hu/hun/egyeb/nemet/data/telepules.html [11]