Reform KGST szinten [1]
Az alábbi tanulmány és a mellékelt forrás a hatvanas évek magyar gazdasági reformelképzeléseibe nyújt betekintést. Az „új gazdasági mechanizmus" bevezetése előtti időszak vitái során merült fel a KGST működésének átalakítása, amire több más szocialista országban is dolgoztak ki terveket. Bár a teljesen piacképtelen nemzetközi szervezet alkalmatlansága már ekkor is nyilvánvaló volt, főként a Szovjetunió ortodox politikai vezetése megakadályozta még az elengedhetetlenül szükséges piacorientált változtatásokat is.
Bevezető
A szovjet érdekszférába tartozó kelet-európai országokban és a Szovjetunióban a hatvanas évek elején teret nyert az a gondolat, hogy a gazdaság modernizációjának érdekében változtatásokat kell végrehajtani a gazdaságirányításban. Közgazdászok sokasága kapott feladatot különféle javaslatok kidolgozására, aminek nyomán hamarosan többféle elgondolás született arra, mit kellene másként csinálni egy racionálisabb gazdaságszervezési modell megteremtése érdekében. A klasszikus gazdaságirányítási mechanizmust egyik részről a tervgazdaság hagyományos eszközeinek tökéletesítésével, lényegében szorosabb, centralizáltabb, egyben szakszerűbbnek tűnő vezérlés megvalósításával kívánták tökéletesíteni, másrészről az áru és pénzviszonyok erőteljesebb érvényre juttatásával, a piaci rendszer szimulálásával próbálták rugalmasabbá tenni. Ez utóbbi felfogás nem akarta teljesen felszámolni a tervutasításos rendszert, hanem egyfajta terv-piac szimbiózis működésébe vetette reményét. Ebben az időszakban Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is sok közgazdász
a tervezés lehetőségének elméleti és gyakorlati kérdéseivel. A centralizáció sem a merev tervparancsok világába vezetett vissza, itt is megjelent a hatékonyságra, az érdekeltség megerősítésére való törekvés, az áru és pénz létezését ez sem tagadta, de jobban hitt a tervracionalitás erejében. Eleinte az eszmecserék uralták a nemzetközi közgazdász társadalmat és a szakpolitikai szférát, később az eltérő elképzelések országonként önálló bevezetése került terítékre, végül az 1970-es évek elején a lengyel és cseh gazdasági nehézségek, illetve az olajárrobbanástól és annak világgazdaságra gyakorolt hatásától nem függetlenül a terv-piac szimbiózisára építő kísérletek visszaszorultak, vereséget szenvedtek.Kevéssé ismert, hogy a két alternatíva nemcsak nemzetgazdasági szinten fejlődött ki és csapott össze, hanem a nemzetközi gazdasági együttműködés világában, nevezetesen a KGST országok közötti együttműködés
A belső reformkoncepciók megszületésével egy időben különféle javaslatok születtek a KGST átformálására, és ezek többé-kevésbé leképezték a reformalternatívákat. Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország a piaci megoldások mellett tette le a voksát, míg az NDK, Bulgária, később a Szovjetunió a konzervatív eszközök alkalmazása és hatékonyságának növelése mellett maradt. Külön kategóriát jelentett Románia, amely nemcsak a reform, de minden szorosabb együttműködés ellen volt, és a nemzetállami önálló megoldást a merev tervutasításos rendszer megőrzésével párosította.A nemzetközi kapcsolatok reformjának gondolata a hatvanas évek elején fokozatosan nyert teret annak észlelésével, hogy a KGST országok gazdasági kapcsolatrendszere a várakozások ellenére alig hozott eredményt egy hatékony gazdasági integráció megteremtése érdekében, nem is beszélve a Közös Piac ilyen értelmű sikereiről. Az okok és a megoldási javaslatok keresése párhuzamosan és egy időben indult meg. Már 1965-ben intenzív konzultációkra került sor, amelyben az említett három reformország játszott meghatározó szerepet, különösen Csehszlovákia. Külön ki kell emelni Ota Sik csehszlovák közgazdász munkásságát, aki a piaci szocializmus kimunkálásában úttörő szerepet játszott, és akinek ilyen irányultságú könyve már 1962-ben, majd ezt továbbfejlesztve 1964-ben
Csehszlovákiában. 1964-es könyvében már nemcsak a belgazdaságban hangsúlyozta a valódi pénz, hanem a pénz világpénz funkciójának jelentőségét is a szocialista országok nemzetközi munkamegosztása szempontjából.A magyar közgazdaságtudományban is megvolt a potenciál arra, hogy ezeket az elemzéseket elvégezze, és javaslatcsomagokat dolgozzon ki. Ennek hátterében az állt, hogy a közgazdaságtudományban az 1956 után kibontakozó jobboldal-ellenes támadások, a revizionisták megbélyegzése nem tudott nagyobb rombolást végezni, Friss István például megvédte a Közgazdaságtudományi Intézetet, mi több a kutatóműhelyek megmaradtak, majd egy idő múlva erősödésnek
Ez összefüggött a nemzetközi desztálinizáció fejleményeivel, például azzal, hogy az SZKP XX. kongresszusa kiállt a tudományos elemzések erősítése mellett. Miután 1963-ban megtörtént a szocialista országok között a nemzetközi együttműködéssel kapcsolatos közgazdasági kutatások megosztása, Magyarország 11 téma kutatásában és ebben az Országos Tervhivatal mellett a Közgazdaságtudományi Intézet, a KSH, az Árhivatal, a Közgazdaságtudományi Egyetem és a Konjunktúra- és Piackutató Intézet vett részt.A Karádi-kritika
Az első politikai jelentőségű elemzést a KGST-n belüli viszonyokról az MSZMP Gazdasági Mechanizmus Bizottság Export-import, Devizagazdálkodás Munkacsoport állította össze 1965 májusára. A munkacsoportot Karádi Gyula vezette, 18 tagja volt, köztük Ausch Sándor, Fekete János, Szita János. A külkereskedelem és a devizagazdálkodás mechanizmusának kritikai elemzése címet viselő anyag egyik fejezete a szocialista országokhoz fűződő kereskedelmi kapcsolatoknak ugyan nem átfogó, de azért kritikai elemzését végezte el. Az anyag azzal indított, hogy a „táboron" belül nem az arányosság, hanem az aránytalanság jellemzik a kereskedelmi kapcsolatokat. Ezen a központi tervutasítások „tábor" szintű bevezetése sem segítene, mert az arányosság megteremtéséhez hatalmas beruházási összegekre lenne szükség, de mind a vállalati szféra, mind az egyes államok ellenérdekeltsége is igen nagy. „A „nemzetközi tervszerűség" -
az anyag -, a hatékony nemzetközi munkamegosztás tehát csak az értékkategóriák, az ármechanizmusok és más, megfelelő kompenzációt biztosító mechanizmusok fokozottabb felhasználásával lenne biztosítható. Ilyen mechanizmusok azonban a szocialista világgazdaságban nem működnek." Ebben a világban a tervutasításoknak a kereskedelmi megállapodásokban a kétoldalú kötelező kontingensek felelnek meg, vagyis visszalépés történik a naturális termékcsere felé. Ez biztonságot ad, de nem előnyös, mert elmaradottságot konzervál. Az árak mesterségesek, így a kapcsolatok előnyei nem mérhetőek. Ez az állapot rendszeres éles súrlódásokhoz vezet. A szakosítás nehézkes, drága, ezért senki nem kompenzálja a termelőt, így a vállalatok, a külkereskedelmiek is obstruálják az ilyen kezdeményezéseket. A műszaki-tudományos együttműködés eredményei a Szovjetuniónak köszönhetők, mert önzetlenül adja át szellemi termékeit szövetségeseinek. A korszerűsítés bevezetésében azonban nem igazán érdekeltek a vállalatok, a műszaki újítások átadásában meg végképp nem, mivel azokért nem kapnak semmit cserébe. Az anélkül, hogy javaslatokat tenne, leszögezi, hogy ezt a mechanizmust nem szabad merev adottságnak tekinteni, mert a gazdaságirányítás reformjának kibontakozásával ez a terület is átalakulhat.Időközben folyt az új gazdasági mechanizmus bevezetésének előkészítése. Ez nem kerülhette meg a külgazdasági környezethez, nevezetesen a „KGST-piachoz" való viszony kérdését. A „Karádi-bizottság" 1966 januárjára olyan gyakorlati javaslatot készített, amely a nemzetközi tervutasításos szisztéma tartós fennmaradásával számolva arra tett kísérletet, hogyan lehet a hazai reform bevezetését követően a tervutasításos külkapcsolatok negatív hatását kivédeni. Ha ugyanis az államközi szerződéseket továbbra is központi tervutasításokkal közvetítik a vállalatok felé, akkor azok követelésekkel lépnek fel, ami nem korlátozható a külkereskedelmi, vagy az export cikket közvetlenül gyártó vállalatokra, hanem azok beszállítói, partnereire is kiterjedhetnek. Tekintettel arra, hogy a szocialista országokkal bonyolított külkereskedelmi forgalom az összes külkereskedelem 70%-át (a nemzeti jövedelem egyötödét) adta, ez alapjában megbontaná az új irányítási rendszert. Mit lehet tenni? Be kell vezetni egy csak a szocialista relációra érvényes külkereskedelmi árfolyamot, amely érdekeltté teszi a vállalatokat a szocialista országokkal való kereskedésben. Ezt érvényesíteni kell az 1966. január 1-én életbe lépő külkereskedelmi árakban és az 1968. január 1-én életbe lépő termelői árakban is. Ez a megoldás ugyanakkor ellenérdekeltté teheti a vállalatokat a tőkés exportra orientált termelésben, bár itt más közgazdasági eszközök is rendelkezésre álltak, mint a hitel, a kamatpolitika, az exporttámogatás, a jövedelem elvonás, stb. Ezzel ugyan a bizottság megtalálta a nem tervutasításokkal való irányítás technikáját, de a mesterséges árak fenntartása és tetszőleges, vagy alkuk révén való változtatása az alapproblémát nem küszöbölte ki. (Csehszlovákiában ugyanebben az időben a valuta-bónusz rendszer bevezetésével kísérleteztek: a termelő vállalatok az általuk elért devizabevételek egy előre meghatározott százalékát saját importjukra használhatták fel. Mind a külkereskedelmi, mind a termelő vállalat fő exportmutatójává a devizakoronában elért bevételt tették. Ugyanakkor igyekeztek az import és a belföldi nagykereskedelmi árakat közelíteni egymáshoz. Jugoszláviában sem tudták az export-import rendszert teljesen liberalizálni, mert az az arányok felborulásához vezetett, így rendszeresen visszatértek az exporthoz kötött import korláthoz, ugyanakkor sokkal több és nemcsak külkereskedelmi, hanem termelő vállalat is lehetőséget kapott a külfölddel való kereskedésre. Itt több bank nagyobb hitellehetőséget is
.)Az áprilisi szakértői anyag talán éppen ezért tért már ki a nemzetközi rendszer óvatos megváltoztatásának követelményére is. Mi az, amire lehetőség kínálkozik? A vállalatok kívánságainak figyelembe vétele a szerződések előkészítésekor, nem kötelező, hanem keret- vagy szabadkontingensek megállapítása, amit aztán a vállalatok töltenek meg tartalommal. Az ármegállapítást is egyre inkább vállalatokra kell bízni. Meg kell próbálkozni bilaterális hitelrendszer kiépítésével. Az előterjesztés a vállalati mozgástér bővülésére további ötletekkel is előállt abban reménykedve, hogy 1970 után, más országok reformjának eredményeként a játéktér tágulni fog. Ezek a javaslatok meggyőzővé tették, hogy a Magyarország számára oly fontos külkereskedelemben a KGST reform esetleg segítheti a belső reform eredményességét.
A reform a szaknyilvánosság előtt
1965 második felében megjelenhetett Ausch Sándor, az MTA Közgazdaságtudományi Intézet témával foglalkozó osztálya vezetőjének meghatározó jelentőségű cikke a Közgazdasági Szemlében. Ausch a KGST együttműködés alulteljesítését az országok közötti érdekeltségi viszonyokból, illetve a kapcsolatrendszer ilyen irányú közömbösségéből vezette le. Elvi alapon utasította el a központi tervezés szándékát és egyértelműen a pénzfunkciók érvényesülésétől, a reális áraktól és hitelektől várta a hatékony munkamegosztás kialakulását. Ennek azonban az ilyen irányú belső reform is előfeltétele. Ebből a szempontból optimista volt: „A KGST-országok gazdaságirányítási rendszerének tökéletesítése csaknem minden országban napirenden van. A tervezett, részben már meg is valósított változások iránya minden országban ugyanaz. A nagyobb tervszerűséget és nagyobb hatékonyságot az áruviszonyok, az ezekkel kapcsolatos törvények és kategóriák (az értéktörvény, az ár, a hitel stb.) szélesebb körű felhasználásával kívánjuk elérni, ami egyben nagyobb vállalati önállóságot, szabadabb döntést, nagyobb kockázatvállalást, nagyobb felelősséget követelne, és nagyobb ösztönzést
." Ausch a kiterjedt és kifejlett áru- és pénzviszonyok megteremtését tartotta a KGST-reform célkitűzésének. Ez a fix árak rendszerének - a nyersanyagpiac kivételével való - leépítését jelentette nemzetközi és nemzeti keretekben, ami aztán a kétoldalú kiegyenlítésre alapuló kereskedelem oldódását is magával hozná, és azt többoldalúvá tehetné. Az aktívumok és passzívumok harmadik, vagy negyedik országba való átvitele megteremtheti a konvertibilis, általános egyenértékként funkcionáló devizarubelt. Ha megszünnek a fix árak és a kétoldalú kereskedelmi kiegyenlítésre törekvő gyakorlat, új érdekeltségi környezetbe kerül a szakosítás és a kooperáció is, ugyanis a termelő és kereskedelmi vállalatok érdekeltté válnak az ilyen együttműködések megteremtésében. Ehhez persze a vállalatok felszabadítására van szükség, vagyis megint csak belső reformra, ahol nem kötnek tervutasítások, a mozgástér, a piackutatás jelentősége meghatványozódik. Szerves része ennek a gondolkodásnak a műszaki fejlesztési megoldások, szabadalmak piacának a megteremtése, az ingyenesség helyett itt is az érdekeltségre alapozó gyakorlat létrehozása. A magyar közgazdaságtudomány történetének figyelemre méltó epizódja, hogy Ausch Sándor néhány év múlva ezeknek a nézeteknek a szisztematikus kifejtéséért nemcsak nagydoktori címet szerzett, de disszertációját 1969-ben a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.További elemzés látott napvilágot a Külkereskedelem című folyóirat 8. számában, illetve 1965 szeptemberében és novemberében a Közgazdasági Szemlében Balassa Ákos, az Országos Tervhivatal osztályvezetőjének tollából. Az egyik az érdekeltséget vizsgálta a KGST gyártásszakosítás fejlődése szempontjából. Az már egy évvel korábban világos volt, hogy a termékszakosítás több nemzetközi cikkben feldicsőített „eredményei" alig jelentettek többet, mint a már kialakult gépek és berendezések országok közötti megosztásának szentesítésénél, vagyis legfeljebb a párhuzamosságok bővülését fékezték és országonként 2-6% között mozogtak a gépiparban. Balassa világossá tette, hogy az országok nem érdekeltek valamely gyártás
. Ugyan javaslata - egyfajta speciális árengedmény és felárrendszer beiktatásával - megmaradt a hagyományos, nem piaci viszonyok között, a vállalatok közvetlen érdekeltségének kiépítését ő is a továbblépés feltételének tekintette.A Szabályozott piaci verseny a KGST-országok vállalatai között című tanulmányában abból az alaphelyzetből indult ki, hogy „A szocialista országok összességét tekintve azonban a termelőeszközök tulajdona elkülönült, és így az országok egymással önálló termelőeszköz-tulajdonosként állnak kapcsolatban. Ezért a nemzeti tervezés korábban kialakult - távolról sem tökéletes - módszereinek nemzetközi alkalmazására irányuló törekvések (megfelelő nemzetközi gazdasági mechanizmus nélkül) nem vezethetnek
." A szerző a nemzetközi szabályozott piaci verseny bevezetésének esélyeit latolgatta. Ennek feltétele a nagyfokú vállalati önállóság megléte, az, hogy a termelés gazdasági eredménye ne váljon el a külkereskedelmi tevékenység gazdasági eredményétől, vagyis a belföldi valuta és a devizák között szoros kapcsolat legyen, létezzen beruházási hitel. Nemzetközi feltételek között első helyre került egy államközi megállapodás a rendszer bevezetéséről, vagyis egyes termékek szabad forgalmazásáról, mégpedig úgy, hogy az tartalmazza az állami beavatkozás eszközeinek egyeztetését is. Ez a rendszer nem tűri a rögzített árakat, a termelő és kereskedelmi tevékenység merev szétválasztását, illetve kötött megállapodások helyett a keret-megállapodásokra épülhetne. Ideális lenne, ha konvertibilis valutával történne a fizetés, de ezt a szerző nem tekintette szigorú feltételnek.Ugyan nem a teljesség igényével mutattuk be a szaksajtót, a cikkek jelezték, hogy a hazai közgazdasági gondolkodás a nemzetközi méretekben elgondolt reform felé fordult.
Váltás a külgazdasági politikában
A külgazdasági politika változását jól tükrözte a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottsága által megvitatott és a politikai elitnek, köztük az MSZMP KB tagjainak kiküldött tájékoztató Magyarország részvételéről a nemzetközi
. Ez az anyag már leszámolt a KGST meglévő formájában rejlő lehetőségek illúziójával, és egyrészt a sokkal aktívabb, kezdeményező magatartás mellett döntött, amely nem vár a nehézkes, szinte mozdíthatatlan KGST tempóra, és a külkereskedelemben a kétoldalú kapcsolatokat tartotta a „minden erővel fejlesztendő" területnek. Egyértelmű elhatározásra jutott a „kis KGST", vagyis néhány KGST ország közötti kapcsolati hálók megteremtése és erősítése kérdésében. „Nagy-KGST" szinten csak szerény gyakorlati eredményeket várt, beleértve a hitelfelvételi lehetőségeket is. A beruházási hozzájárulásokat illetően Magyarország részvétele szerény mértékben képzelhető el (a legdeficitesebb nyersanyagok egy része beszerzésének megkönnyítése érekében). Ennél sokkal jelentősebb feladatnak tekintették az export növelését. Összességében a saját pénzügyi erőre épülő fejlesztéspolitikát kialakítását hangsúlyozta a tájékoztató. A gazdaság szerkezetének átalakításakor abból indulni ki, hogy Magyarország elsőrendű érdeke a legszélesebb nemzetközi munkamegosztásba történő beilleszkedés, mindenekelőtt a szocialista közösségen belüli munkamegosztás fejlesztése. Vagyis továbbra is az ország külgazdasági orientációjú modernizációja felé kell irányt venni.Az ülésen a bizottság a KGST központi Titkársága munkáját is szemügyre vette és úgy határozott, hogy a titkárság legfontosabb feladata az elemző munka elmélyítése, különösen az 1970 utáni időszak tervkoordinációjának előkészítése érdekében. A Nemzetközi Gazdasági Együttműködési Bankot illetően a hitelnyújtás rugalmassá tételét és különösen az arany alaptőke létrehozását, és a transzferábilis rubel átválthatóságával való foglalkozást emelte ki.
1966 márciusára - mint ahogy az itt közölt dokumentumból kiderül - már olyan átfogó analízis, és koncepció is az asztalra kerülhetett, amely politikai mérlegelés tárgyát képezhette. Az MSZMP KB Közgazdasági Elméleti Munkaközössége ilyen magas szintű
volt.1966. szeptember 2-án tehát sor került arra az ülésre, amely megvitatta a Szita János, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatot Bizottsága miniszterhelyettesi rangú titkára neve alatt futó, az Országos Tervhivatal (OT) Nemzetközi Együttműködési Főosztálya és egy ugyancsak magas szintű kormányzati szerv, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottságának Titkársága által jegyzett anyagot. A szöveg túl volt a Tervhivatal kollégiumának vitáján, ami egyet jelentett azzal, hogy az OT magáénak tekintette, de legalábbis vitára alkalmasnak ítélte az előterjesztést. Szita János bevezetőjében világossá tette, hogy az új gazdaságirányítási rendszer kidolgozása keretében határozták el, hogy annak nemzetközi vonatkozásait meg kell vizsgálni, különösen a KGST együttműködés átalakításának területén. Vagyis a magyar átalakítás sikere érdekében törekedni kell arra, hogy olyan közgazdasági feltételeket teremtsenek nemzetközi színtéren, elsősorban a kelet-európai országok együttműködésében, amely a reform hatékony „üzemeléséhez" optimális külgazdasági környezetet biztosít.Az 1965-ös előzetes vita
Mint említettem, az anyag túl volt az OT előzetes vitáján. Erre 1965 őszén került sor. Az ide készült előterjesztésen 1965. augusztus 15-ei dátum
. A készítéskor három év tapasztalatai vették figyelembe, az értékelés szempontrendszere az 1962-ben megfogalmazott és 1963 nyarán kiegészített legfelső KGST szinten megállapított közös célok voltak. Ehhez képest a helyzet siralmas képet mutatott, a problémák csak halmozódtak, az 1966-1970-es tervkonzultációkat követően világossá vált, hogy nem sikerült az áhított sem kétoldalú, sem többoldalú tervkoordináció felé elmozdulni. Csak kölcsönös információcsere zajlott, a tárgyalásokon a külkereskedelmi szállításokat egyeztették. Nem volt az együttműködésnek elmélete, nem volt megbízható összehasonlító számítási rendszer, hiányzott az egységes árrendszer, megoldatlan volt a kompenzálás kérdése, túlzott volt a centralizáció, fékezően hatott a román különutas álláspont. Világossá vált, hogy a problémák oka nem a KGST apparátusának működési hiányosságaira vezethető vissza. Ennél mélyebbre kellett ásni.Az anyag egyik javaslata az volt, hogy először a fejlesztési koncepciókat kellene elemezni és alapos összehasonlító tanulmányokat készíttetni, amelynek javaslatairól megkezdődhetne egy érdemi közös vita. Az országok azonban más felé fordították a tekintetüket. Jól látható volt például, hogy a nyersanyagtermelésnél a felesleggel rendelkező országok tőkés piacokra értékesítenek, mert itt jóval magasabb árat érnek el. A veszteségkompenzálással lehetne ezen változtatni, de ennek módszerei nem alakultak ki. A nyersanyagtermelés fokozásával kapcsolatos drága beruházások finanszírozásához nincs tőke sem, a beruházásokhoz való hozzájárulás nem kifizetődő a külső országoknak (többek között a 2%-os alacsony hitelkamat miatt).
Súlyos problémának ítélte az anyag a külső és belső árak közötti kapcsolat hiányát, ami olyan fokú zavart okoz, hogy „az együttműködés összes problémáit gazdaságossági szempontból mintegy 'vakon' intézzük". Hiába állapodtak meg az országok 1958-ban a KGST IX. ülésszakán Szófiában a világpiaci árak alapul vételében, az nem felel meg a világpiaci árak rendszerének. Ezt például torzította az ún. „félfuvar elv", ami a szállítási távolságtól függően befolyásolta az árat, így Magyarország drágábban vett nyersanyagokat a Szovjetuniótól, mint Lengyelország, vagy az NDK. Az anyag egységes saját árbázist javasol. Az árrögzítést csak egyes termékekre korlátozná, másutt kerete között mozgó, vagy szabad árakat alkalmazna. Ez lenne a feltétele a dollárra való átválthatóság
. Mindez összefüggésben van a külkereskedelmi kötelező kontingensek liberalizálásával is.A gyártmányszakosítás kezdeti stádiumát nem sikerült túllépni - folytatódott az értékelés. Itt ugyanolyan okokat sorolt fel az előterjesztés, mint más területeken. Nincs érdekeltség sem a beruházások megtérülésében, sem az eladásban, nincs erre vonatkozó
sem.A helyzet az, hogy ezen a területen először elveket kellene közösen elfogadni, hogy a munka hatékonyan beinduljon. Ilyenek: nem kell minden tagországnak részt venni a szakosításban, tervegyeztetésre kell ezt alapozni, és tröszti, vállalati szintű megállapodásokra kell lehetőséget biztosítani.Ami a műszaki fejlesztést illeti, az anyag úgy fogalmazott, hogy „Különösen az utóbbi időben egyre nyomasztóbb az elzárkózás, a titkolódzás, a konkurencia és a párhuzamos munka." Az előterjesztés ezen a területen is szakosítást és kooperációt javasolt. Utóbbi esetében a kutatók és fejlesztők szabad áramlásának megteremtését kezdeményezte. Meg kell szüntetni továbbá a műszaki dokumentációk ingyenes (az önköltség megtérítése melletti) átadását (az ún. szófiai elvet), sőt a feltalálók egyéni érdekeltségének fokozását is meg kell fontolni.
Végül a szervezeti kérdések kerültek az előterjesztésben terítékre. Az anyag leteszi a voksát a közös intézmények létrehozása mellett, de ezek vállalati, intézményi szinten, közvetlen termelésre összpontosultak legyenek, mintegy alulról, közös érdekeltség mellett szerveződjenek, bennük két vagy legfeljebb több ország vegyen részt, és fokozatosan épüljenek ki. A résztvevő egységek tehát ne olvadjanak össze (pl. szakmai szövetségbe, kartellbe tömörüljenek). A KGST központi szervei munkájának javítására az előterjesztés nem tartalmazott kezdeményezéseket.
1965. október 23-ai dátummal a vita előtt hosszú írásos véleményt fogalmazott meg az anyaggal kapcsolatban Tallós György a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője. Tallós elutasította a tőkés világgal való összevetés indokoltságát, és lényegében az összefonódás okán egyfajta autarchiás szerepet emelt ki az együttműködő országok fejlődésében. Elutasította az értéktörvény alkalmazhatóságát, illetve nem látta ezt reális stratégiai célnak. Nem épített volna a belső gazdasági reformokra, még 2-3 ország esetében sem. Tallós a merev államközi külkereskedelem fenntartása mellett érvelt, nem tartotta sem reálisnak, sem helyesnek a világpiaci árakon keresztüli az anyagi érdekeltség kialakítását. Erősítette volna a hosszú lejáratú kötelező megállapodások rendszerét, és nem vezetett volna be árreformot. Erre a konzervatív álláspontra azonban nemcsak a közgazdászok, hanem a szakpolitikusok füle sem volt nyitott, sőt amikor az MSZMP KB Közgazdasági Munkaközössége elé került az anyag, döntés született arról, hogy a KGST országok gazdasági együttműködésének összes
meg kell vizsgálni.Valami érlelődik
Szita János, aki 1965 nyarán konzultált a csehszlovák Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottság titkárával, Stranskyval tudta, hogy az északi szomszéd értékelése szinte teljesen megegyezik a magyarral. Ugyanakkor az NDK-ban magabiztosan centralizálnak, trösztösítenek, miközben a tervmutatók a teljes termelési vertikum 90%-át
. Ezzel együtt 1965 végén már általános volt a KGST országok között a szervezettel kapcsolatos pesszimizmus, illetve az őszinte szembenézés igénye. A CSKP 1965. januárban és 1966. áprilisban megvitatott reformterve után 1966 májusában a külkereskedelem reformjára átfogó tervet bocsátottak ki. A külkereskedelmi monopólium fenntartása mellett az exportot illetően bizonyos áruféleségeknél lehetőséget láttak a termelő vállalatok közvetlen kereskedelmére (ott, ahol a műszaki szempontok vannak túlsúlyban), vagy a külkereskedelmi vállalattal való közvetlen kapcsolatban való kereskedelemre. Hasonló mechanizmust képzeltek el az import esetében. Az egészet az illetékes minisztérium irányítása alá helyezték. Egyben leszögezték, hogy kommerciális alapra kell helyezni kapcsolataikat a szocialista országokkal is, szellemi javaikat, műszaki ismereteiket ingyen nem adják át, kiterjesztik az ország részvételét külföldi vállalkozásokban, sokkal jelentősebb marketing munkát végeznek. A világpiaci áraknak a termelő és a külkereskedelmi vállalatoknál is éreztetni kell hatásukat. A belkereskedelmi szervek a rendelkezésükre bocsátott devizából közvetlenül, vagy közvetve külföldön vásárolhatnak. Ami a KGST kapcsolatokat illeti, itt az együttműködés bővítésének alapos elemzésre kell épülnie. Továbbá: „Arra kell törekednünk, hogy fokozatosan a termelés szférájában is kialakuljon a közvetlen együttműködés a különböző országok vállalatainak szintjén, különösen pedig a földrajzilag egymáshoz közelfekvő vállalatok ." Itt a csehszlovákok termelői közösségekben, társulásokban gondolkodtak, amelyek kutatásokat, fejlesztést, szabványosítást, szabadalmazást, stb. végeznének.Ellenállás a szovjet KGST apparátusban mutatkozott, Leszecskó szovjet főképviselő képviselő úgy érvelt, hogy az integráció így is túlzott, hiszen a KGST országok egymás közötti kereskedelmének 70% fölötti a volumene. Ugyanez vonatkozott a Szovjetunió részesedésére. Leszecskó minden további növekedést a KGST-tábor autarchia irányába tett lépésének tekintett. A problémák tehát nem általánosak, bár a műszaki színvonalnál és a kooperációban látott gondokat. Reformcsúcsra, nagy közös kritikai elemzésre nincs szükség, elég a kétoldalú kritikai eszmecsere, aztán később lehet magasabb szinten is egyeztetni.
A hitellehetőséggel kapcsolatos vita is tovább folyt. A KGST Valuta és Pénzügyi Állandó Bizottságának ülésén 1965 májusában a szovjet delegátus véletlenül felvetette a transzferábilis rubel konvertibilissé tételének lehetőségét, de azután erre nem tértek vissza. Ugyan a következő ülésen a tagállamok megállapodtak egy 30 millió rubeles alap közös képzésében, de nem tudtak dűlőre jutni a befizetések országonkénti arányáról. (A magyar teher egyébként 2,1 millió transzferábilis rubel lett volna.) A kamatméretről is csak vita volt. 1965. szeptember 22-én a lengyelek most már a KGST VB ülésen vetették fel az erőforrások növeléséhez szükséges konvertibilis megalapozás kérdését. Álláspontjuk az volt, hogy végre el kell térni a kétoldalú egyensúlyra törekvő megállapodásoktól, csökkenteni kell a kamatmentes technikai hitelek keretét, erős célhitelrendszert kell megteremteni magas kamatlábakkal. Ezzel a magyarok nem értettek egyet. A kérdés le is került a napirendről, a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési Bank konvertibilis (arany és deviza) tőkeemelésére az erre képes Szovjetunió
.1966 februárjában elkészült a KGST országok gazdasági együttműködésének továbbfejlesztéséről szóló anyag újabb változata, amit Szita János véleményezésre
. A pártközpont apparátusából származó vélemény alapvetően támogató hangvételű volt. Ezt követően március 16-án újabb változat indult útnak, most már 200 példányban. (Lásd az általunk közölt forrást!) A vitára azonban még várni kellett. Időközben a KGST diplomáciájában ugyanis figyelemre méltó események zajlottak.1963 után három év telt el. Ez, és a feszültségek folyamatos erősödése a KGST apparátus és Leszecskó ellenkezése ellenére magas szintű egyeztetést követelt, amit már nem lehetett tovább halogatni. A különböző országok vezetői más-más szándékkal készültek a találkozóra. Miután a magyar pártvezetés nyakig benne volt az új gazdasági mechanizmus kialakításának gondjaiban, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az 1966 nyarára tervezett értekezleten sem túlzott kritikát nem kíván gyakorolni, sem különösebb javaslatokat nem kíván tenni. A viták kiéleződésétől pedig kifejezetten tartózkodik. Kivár. Nem lehetett tudni, hogy a találkozó a problémák szőnyeg alá söprésével telik, vagy történik-e valami más is. A KGST apparátus 100 oldalas jelentésében nemigen fogalmazott meg problémákat, mindent nagyon szépnek, jónak ábrázolt, mindennel meg volt elégedve. Ez egy formális találkozó képét vetítette előre. A magyar javaslat azért a vállalati szintű kapcsolatok, az idegenforgalom és a fogyasztási cikkek kereskedésének bővítését és a „kis-KGST" lehetőségének megteremtését óvatosan megfogalmazta, már csak az 1963-as javaslatok fenntartása miatt is. A szorosabb együttműködés szorgalmazásától nem várt eredményt, inkább a kétoldalú kapcsolatokra épülő kereskedelem és közös tervezés felé
.A Varsói Szerződés csúcstalálkozójához kötődő KGST megbeszélésre 1966. július 7-én
. A románok minden kérdésben igyekeztek az együttműködés szorosabb, vagy új formáit elutasítani, illetve a meglévőkön lazítani. Ceauşescu támadta a közös vállalatok alapítását, a tervkoordinációt, a szakosítási szerződési . Ezzel szemben a lengyelek türelmetlenségüknek adtak hangot, a bolgárok a mezőgazdasági árak emelését akarták eléri - sikertelenül, a csehszlovákok a piaci kapcsolatok, az árak a gazdasági eszközök alkalmazásáénak bővítését, az NDK egy belső átalakítással foglalkozó megtartását szorgalmazta. Koszigin is kiállt a közös vállalatok alapítása mellett. Semmilyen határozat nem született, a tehetetlenkedés és a halasztó taktika szembeötlővé vált. A románok ugyan elszigetelődtek, de ez legkevésbé sem zavarta őket. Olyan feszültség alakult ki a találkozón, amely mutatta, hogy ez az állapot nem tartható sokáig. A magyar delegáció igyekezett a konfliktusból kivonni magát, de idehaza világossá vált, hogy az ellentétek elérték azt a fokot, ahol cselekvésre lesz szükség.Erre a helyzetre reagálva készített el az Országos Tervhivatal Nemzetközi Együttműködési Főosztálya 1966. szeptember 17-ei dátummal egy javaslatot. A KGST-országokkal való együttműködés kérdései címmel, és
a pártközpontba. A bukaresti felső szintű tanácskozás tapasztalatait figyelembe véve arra az álláspontra helyezkedett, hogy a KGST szint helyett a problémák megoldására alkalmasabb a kétoldalú, vagy csak néhány ország között kialakuló többoldalú kapcsolati forma. Ugyanakkor ki kell alakítani egy átgondolt és megalapozott álláspontot és azt képviselni kell a KGST-ben annak érdekében, hogy a felgyülemlett problémák tisztázódjanak. A legfontosabb kérdések a következők: a tervek koordinálásának tartalma, módszere, a szakosítás módszerei, az árak kérdése, a műszaki-tudományos együttműködés finanszírozása. Az anyag nyomatékosította, hogy a sokoldalú helyett a többoldalú együttműködésre kell a hangsúlyt helyezni. Hatékonnyá kell tenni a már meglévő közös intézményeket. Az együttműködés szűkebb körét Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és az NDK között húzta meg azzal, hogy ügyelni kell, hogy Bulgária ne érezze magát ellenzékben. A többoldalú együttműködés első és legfontosabb területének a híradástechnika ún. stabil alkatrészei gyártását jelölte meg. „A piaci kapcsolatok fejlesztése érdekében törekedni kell egy országgal - Csehszlovákiával - olyan megállapodást kötni, hogy egyes ágazatokban és megjelölt árucikkekben (cikkcsoportokban) az áruforgalmat mindkét országban kölcsönösen szabaddá ." Mindezt azonban úgy, hogy a hazai gazdasági érdekek képviselete és érvényesülése ne csorbuljon. Mindennek érdekében aktívabb és konkrétabb kezdeményezéseket kell tenni, vagyis jelentősen szélesíteni kell a gazdasági diplomáciát, a nem hivatalos egyeztetéseket. A javaslat szerint ennek érdekében a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottságát bővíteni kell, meg kell erősíteni a diplomáciai szerveket.Diplomáciai lépések
A javaslat indokoltságát az is mutatta, hogy az elkövetkezendő hetekben a román álláspont a KGST központjában megkeményedett, ugyanakkor a lengyelek határozottan felvetették egyes országok külön útjának lehetővé tételét, a csehszlovákok pedig a KGST hosszú távú komplex programjának kidolgozását. A románok a tervkoordináció területeinek szűkítésére törekedett, amibe a szovjetek hajlandók voltak belemenni.
Ugyanebben az időben aktivizálódott a KGST országok belső szakdiplomáciája is. Apró Antal, Simunek és Jarosewicz, vagyis a magyar-csehszlovák-lengyel képviselők között szeptember 13-án informális megbeszélésre került sor. Mindhárman a KGST-n belüli különválás lehetőségei keresték, és
, hogy ennek valamilyen formáját keresztülviszik a hivatalos fórumokon is.Ami a magyar-csehszlovák kapcsolatok piaci liberalizálását illeti, ezt Apró Antal szeptember 12-én felvetette Brnóban partnerének, aki ugyan nem zárkózott el a lehetőségtől, de annak megvalósítása előtt számos kérdés tisztázását
fontosnak. Kiderült, hogy a lengyelek már javaslatot tettek fogyasztási cikkek cseréjének megkönnyítésére a KGST Valutáris és Pénzügyi Állandó Bizottságában. Ezt a csehszlovákok érdekesnek minősítették, de egy sor kérdésre nem kaptak a javaslatban választ. Simunek arra bíztatta Aprót, hogy támogassák a lengyel javaslat megvalósításának előkészítését. Apró ezt megígérte.Egyeztetés történt az NDK képviselőjével is, aki jelezte, hogy országa több kezdeményezésre készül. Az aktivitás tehát kézzel fogható volt.
A Közgazdasági Elméleti Munkaközösség vitája
Ebben a politikai helyzetben került sor 1966. szeptember 22-én a munkaközösség vitájára. Huszár István - ekkor a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese - az ülés elején rá is kérdezett, hogy a bukaresti ülésszak után aktuális-e a KGST átalakításáról beszélni. Szita János úgy válaszolt, hogy nem történt ott semmi, ami ne tenné aktuálissá a KGST reformjának kérdését, sőt az illúziók oszlanak, a KGST szerepe reálisabban látszik, mint korábban.
Az előterjesztők szándéka ezért nem módosult: a lényeges kérdésekben, azaz a tervkoordináció, a szakosítás, az árkérdés, a multilateralizmus ügyében felhatalmazást kívántak szerezni a javaslat részletes kidolgozására, méghozzá most már az OT-nál szélesebb szakértői kapacitás igénybe vételével. A másik törekvés az volt, hogy elkészüljön egy olyan dokumentum, amely - mint magyar álláspont - nemzetközi egyeztetésre indulhat, első körben szakértői szinten.
Az alapkérdések a centralizáció és decentralizáció, a vállalati szint, az áruviszonyok, a pénz és hitel szerepe körül mozogtak, és - többek között - a KGST országok közötti vállalati szintű piacnyitás szándékában öltöttek testet. Szita János nem félt attól, hogy egy akkor szokatlan és meglehetősen revizionistának ható fogalmat is használjon bevezetőjében, nevezetesen a piac nemzetközi liberalizálását. Erre Csehszlovákiával való együttműködésben látott leginkább reményt, hiszen szakértői körökben ismeretes volt, hogy a reform ott volt leginkább kompatibilis a magyar tervekkel. Ha a két ország között megteremtődik egy másfajta, jóval piacibb együttműködés legalább néhány termék (pl. fogyasztási iparcikkek, mezőgazdasági, gépipari termékek és ezek logisztikája létrehozása) esetén választékbővítő céllal, és az jó eredményre vezet, az mintaként szolgálhat más országok számára. Vagyis az elméleti egyeztetéseknél többet ér a gyakorlati tapasztalat, a sikeres kísérlet, amihez persze partnerre is szükség van.
Az előterjesztés helyzetelemzéssel kezdődik. A leírtak jó része 1966-ban már általánosan elfogadott volt nemcsak idehaza, de a legtöbb KGST országban és szinkronban volt a korábban említett elemzéssekkel. Eszerint a KGST országok gazdasága és kereskedelmi együttműködése képtelen lépést tartani a Közös Piac, általában a fejlett kapitalista világ ütemével, ami önmagában még nem lenne baj, de e mellett a belső piac szűkül, a tőkés eladósodás növekszik, a tőkés export összetételében újratermelődik az elmaradottság, mert az mindinkább mezőgazdasági termékekre, nyersanyagokra és energiára korlátozódik, miközben túl nagy a termelés energiaigénye, siralmas a technológiai innováció. A hatékony együttműködés hiányának hátterét az anyag azonban már az általánosan elfogadott kritikán túli mélységben elemzi és rámutat arra, hogy a fejlettebb kelet-európai szocialista országok burkolt versenyben állnak a fejletlenebbekkel, vagyis latens rivalizálás van a KGST-n belül az ipari kapacitások kiépítésében. A rengeteg meddő tárgyalás erre mutat. Az anyag az önálló nemzeti keretek közötti fejlesztést visszahúzó tényezőnek tekinti, amely nem számol a globalizáció hatásaival és a KGST-beli együttműködés ilyen szempontú előnyeivel, például a közös tervkoordináció és szakosodás területén. Keményen bírálja Románia különutas és fékező magatartását. Ugyanakkor hiányolja annak tudomásul vételét, hogy a KGST országok között kvázi piaci viszonyok vannak, és hogy a tervezésnek úgy kell alakulnia, hogy ezt messzemenően figyelembe vegye. Nyíltan fogalmaz a partnerek között kialakult bizalomhiányról, ami abból adódik, hogy a gyakori nem teljesítések, szerződésszegések nem párosulnak szankciókkal. A mesterséges árak és állandó áralkuk miatt nincs tisztánlátás, így félelem van az üzleti kapcsolatok bővítésétől, a primitív naturális termékcserétől való eltéréstől. Nincs hátránykompenzáció, így csak a közös előnyöket biztosító ügyletek realizálódnak, ezek természetesen szűk területet fognak át. Mindezek következtében túlzott centralizáció érvényesül mind a KGST-ben, mind a tagországok között.
Ezt követően az anyag rátér a javaslatokra, amelyek a magyar reform filozófiáját tükrözik, és a már említett piac-terv kombinációval igyekszik orvosolni a KGST problémáit. Egy ilyen átalakításnak a feltétele az, hogy az egyes országok belső reformjai is ebbe az irányba haladjanak, vagy legalábbis néhány országban ez a trend érvényesüljön. A gazdálkodó egységek nagyobb önállósága nélkül ugyanis nehéz megszüntetni a rendszer bürokratizmusát és centralizációját.
Ami a javaslatokat illeti az anyag mintegy a realitásokat számba véve hangsúlyozta a fejlesztés fokozatosságát, vagyis a türelmes, kislépésekkel való haladás követelményét. Önmagát egyértelműen a piaci viszonyok fokozottan érvényre juttató koncepcióként definiálja. A koncepciót ez fogja össze akkor is, amikor a bürokratizmus és a túlzott centralizáció megszüntetése érdekében fogalmaz feladatokat és akkor is, amikor az érdekelt államok együttműködésén túl a KGST hagyományos kapcsolatainak fenntartása mellett érvel. Érzékelhető, a taktikai és stratégiai elemek együttes érvényesítésére való törekvés is. Az 1965-ös anyaggal szemben már nem egyszerűen a tervkoordináció javításáról, hanem a gazdaságpolitika összehangolásáról beszél. Ez emlékeztetett a tőkés nemzetgazdaságok között meglévő egyeztetésekre, ami a stratégiai irány, a fő közös területeken nem ment túl, de ezekben mélyreható analízissel igyekszik feltárni az együttműködés lehetséges területeit. A tervegyeztetés csak erre alapozódhat. Egyelőre azonban pusztán az előfeltételek kialakítására van lehetőség.
A javaslat egyik legkidolgozottabb fejezete a külkereskedelemről szól. A külkereskedelmet részlegesen liberalizálni kell, ahol a merev államok közötti megállapodások lazulhatnak és megteremtődhetnek a termelő és fogyasztó szervezetek közvetlen kereskedelmi kapcsolatai. A kétoldalú egyensúlytól való eltérés csak magas kamatozású hitelrendszer bevezetése után jöhet létre. Egy mozgékonyabb külkereskedelem elképzelhetetlen marketing és PR tevékenység nélkül. Ugyan az anyag ezeket a fogalmakat nem használja, a piackutatást azonban igen.
A másik látszólag kidolgozott fejezet az árakról szól, és itt már megjelenik a multilateralizmus problémája is. Valójában ezt a részt az egész KGST-ben mutatkozó tanácstalanság jellemzi. Ugyan jó lenne egy mindenkit kielégítő új árrendszer, ami saját árbázisra építene, de ez most nem látja reális, így marad a kereslet és kínálat alakulásából kiinduló módosítás, de ez is csak hosszú idő múlva és fokozatosan végrehajtva. A bizonytalanság miatt az akkor érvényben lévő áraknak Magyarország kereskedelmére gyakorolt kedvező hatásai ténylegesen megvannak, ennek ellenére az ármegállapításban is liberalizációt javasol az előterjesztés, nevezetesen a vállalatok közötti kötetlenebb ármegállapodások formájában. Bizonytalanság tapasztalható a multilateralizmus fejezetnél is.
A szakosításra és kooperációra, a tudományos-műszaki együttműködésre vonatkozó fejezetek lényegében megegyeztek az 1965 őszén vitatott anyaggal. Ami a KGST bürokráciáját illeti, itt is a rugalmas megoldások előtérbe helyezése a fő szempont. A résztvevő országok teljes köre helyett az érdekelteket tömörtő együttműködési keretekre kell törekedni, a túlzott centralizáció helyébe a gazdálkodó egységek szintjén történő megegyezéseket nevezi az előterjesztés a legfontosabb feladatnak. A központi szerveknek gazdaságpolitikai problémákkal kell foglalkozni, valamint az alsó szint feltételeinek megteremtésével. Különösen a KGST VB-re érvényes ez, de hasonló feladat meghatározásra kell áttérni az állandó bizottságokban, a szekciókat pedig szakmai szövetségekké kell formálni. A KGST Titkárság foglalkozzon az elemzések elkészíttetésével, ezeknek nemzetközi összehasonlító és az együttműködési lehetőségeket feltárónak kell lenni.
A szeptember 22-ei ülés résztvevőinek teljes köre nem ismert, a hozzászólások és a hozzászólók személye azonban igen. Az első felszólaló Ausch Sándor volt, aki ekkorra teljes mértékben leszámolt a tervutasításos rendszerrel és következetesen
a piaci szocializmus modelljét. Leszögezte, hogy alig van eltérés a munkacsoportja által a Közgazdaságtudományi Intézetben kidolgozott és a tárgyalt anyag javaslati része között. Hiányzik azonban a helyzet közgazdasági elemzése és a javaslatok indoklása. Úgy látta, hogy amíg nincs valódi pénz, piac, hitel, érdekeltség, addig a gazdaságpolitikai és a lényegében ugyanazt jelentő tervegyeztetés meddő erőfeszítés marad. Ausch személyes tapasztalatokra hivatkozott, tervkoordinációs tárgyalásokra, próbálkozásokra, amelyeken maga is részt vett, és amelyek eredménytelenek maradtak, mert az információk szelektíven futottak be, sem érdekeltség nem volt, sem a tervutasításos nemzeti gazdaságirányítás nem tette lehetővé, hogy nemzetközi egyeztetések eredménnyel . A multilateralizmus feltétele szerinte a valóságos pénz megléte, valamint a keresletet és kínálatot kifejező ár. Ehhez kell kapcsolódni a hitelnek, azaz ne csak a felülről megkapott kötelezően felhasználható összeggel rendelkezzenek a termelők. A vállalati szabadságot alapvető jelentőségűnek tekintette. Sem a részleges, sem a teljes konvertibilitást nem tartotta reálisnak az akkori, azaz a direkt utasításos viszonyok között. Ennek megfelelően azt a javaslatot sem tartotta célravezetőnek, hogy a szocialista országok számára olyan hitellehetőséget teremtsenek, amelyben egy idő letelte után az adósnak arannyal kellene fizetnie, mert ez a hitelfelvétel elkerülésére ösztönözne, miután senki nem kívánna keményvalutában eladósodni a KGST-n belül. Annak sem látta értelmét, hogy a KGST országoknak a nemzetközi bank az alaptőkéjéhez átadott konvertibilis valuta, vagy arany mennyiségének erejéig hitelezzen, hiszen ezt az adott ország közvetlenül is felhasználhatja. Ausch arra is figyelmeztetett, hogy a KGST-ben a Magyarország számára kedvező árarányok nem tartanak örökké, a Szovjetunió egyszer majd benyújtja a számlát. (Ez 1973 után valóban be is következett.)A következő hozzászóló a Nyugaton is „futtatott" volt szociáldemokrata, Vajda Imre egyetemi tanár volt, aki a Magyar Közgazdasági Társaságot képviselte a bizottságban. Az előtte felszólalóval ellentétben helyeselte a gazdaságpolitikai koordináció kialakítására vonatkozó elgondolást. Ugyanakkor a külkereskedelem szerkezeti torzulásának okát ő is a naturális cserében, a pénz elvetésében, elméleti és gyakorlati elértéktelenedésében látta. Alapállása a golobalizálódási tendenciák hangsúlyozása volt, ami a „szuverenitások feladásának" irányába hat. A világgazdasági helyzet azonban nem a hiányok fedezését és a stratégiai védekezést, a nyersanyagok és a késztermékek cseréjére alapuló együttműködést követeli, hanem az ipari termelésen belüli kooperációt, a szakosítást, vagyis a modernizáció gyorsítását. Vajda olyan tervezésben gondolkodott, amely alapos, részletekbe menő elemző munkára épül és nem öt években, vagy kölcsönös szállításokban gondolkodik. Ennek megfelelően a külkereskedelmi kontingenseket elvileg helytelennek és gyakorlatilag szükségtelennek tartotta, mint ami a mechanikus elosztás fenntartását szolgálja az árukapcsolatok helyett. Véleménye szerint az árakkal kapcsolatos rész a leginkább kimunkálatlan. Az önálló árbázis gondolatát csak egy későbbi időszakban látta reálisnak. Egységes árrendezésre nem látott kilátást, amíg a legkeresettebb áru a KGST piacon a konvertibilis valuta. Az általa is bővítendő vállalati szintű mozgás esetén csökkenthetőnek látta a tőkehiányt. Az értéket kifejező pénz hiányát a multilaterális elszámolás megteremtése enyhítheti. Itt kezdeményező magyar magatartást
. Vajda piaci és termelési integrációt különböztetett meg, amelyben a piaci kikényszerítené a termelésit, vagy erősítené az arra való készséget.Csikós-Nagy Béla az Országos Árhivatal elnöke is határozottan kiállt az anyag mellett. Hiányolta, hogy nincs kifejtve az a megállapítás, hogy a KGST nem önellátó piac, mégis úgy gazdálkodik, mintha önellátó lenne. Ezt nagy jelentőségű, önállóan megvizsgálandó kérdésnek tekintette. Csikós-Nagy természetszerűen az ár-kérdésről is kifejtette véleményét. „Nekünk van ma egy úgynevezett elszámoló valutamechanizmusunk. Ebben a valutamechanizmusban, amelynek az a lényege, hogy nincs valuta, nincsen pénz, teljesen politikai elhatározás kérdése, hogy milyen árrendszerrel dolgozunk, ez csak a szaldót szabályozza, a struktúrát nem. Önkényesen eldönthető, hogy tőkés-piaci ár - saját árrendszer, mert ez csak a fizetési mérleget szabályozza, az árat nem. Amíg ilyen a mechanizmus, addig ne is nyúljunk hozzá az árkérdéshez." Csikós-Nagy saját korábbi kísérleteivel ellentétben azon a véleményen volt, hogy amíg nincs saját valutája a KGST-nek a legjobb a világpiaci ár. Ugyanakkor a monetáris klíringrendszert megteremthetőnek látta, ami után már létrejöhet a saját ár. Csikós-Nagy is szembehelyezkedett a naturális csere erőltetésével, és hangsúlyozta a vállalati szint helyzetbe hozását.
Szalai Béla külkereskedelmi miniszterhelyettes, a rákosista vezetés legmagasabb szinten reaktivált tagja, egyetértett a kötelező, vagy naturális helyett az értékkontingensek részarányának növelésével, sőt a gyakorlatban - szerinte - a szerződésekben rögzített kereskedelem egyes - de nem szovjet - relációkban már most 10-30%-kal eltér, tehát az irány a kötetlenebb megoldások felé mutat. Szalai a piackutatás fejlesztésével további gyakorlati lehetőségeket is
.Bognár József korábbi miniszter, volt kisgazda közgazda, ekkor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének vezetője is egyértelműen támogatta nemcsak az előterjesztést, sőt annak koncepcionális irányát is. Irreálisnak tekintette saját árbázis kialakítását egy a világkereskedelemből 7-8%-kal részesedő szocialista „világpiac" részre. Túlzottnak és a gazdaságtalanságot termelőnek tartotta a szocialista országok egymás közötti kereskedelmének nagy volumenét. Nem értett egyet azzal, hogy Magyarország részt vegyen a közös beruházásokban, mert ezek korszerűtlenek. Figyelmeztetett arra, hogy a „nemzetgazdasági egységek", azaz országok fennmaradnak, sőt számuk növekvő. Egyetértett a túlzott centralizáció káros hatásával is.
Hetényi István az Országos Tervhivatal elnökhelyettese tervkoordináció, közös tervezés helyett gazdaságpolitikai koordinációra, azaz a közép és hosszú távú elemzések alapján kialakított nemzetközi tervezésben látta a kiutat, így az ehhez kötődő kontingensek fenntartását is előnyösnek gondolta.
László Andor a Magyar Nemzeti Bank képviseletében a közös beruházásoknál a rekompenzáció megteremtését tartotta fontosnak. A világpiaci árak mellett volt és a legfontosabbnak a kereskedelmi naturális kötöttségek megbontását nevezte. Hetényivel egyetértve kiállt a hosszú lejáratú államközi megállapodások haszna mellett.
Tallós György továbbra is opponálta a koncepciót, kiállt a kötött kontingensek haszna mellett, nem javasolta, hogy az anyag távlatokra is összpontosítva tegyen javaslatokat, jól látta ugyanis, hogy rövid távú javaslatok csak a jelenlegi rendszerben reálisak. A bilaterális hitelrendszer kialakítása mellett volt, mert a multilaterálist és a konvertibilitást nem tartotta reálisnak. Ezzel kapcsolatban kisebb vita is kialakult a résztvevők között. Tallós szerint nincs megfelelő alap az árak tartalmának és értékének megítéléséhez. A reform megbontja az árarányokat, amelyek Magyarország számára kedvezőek, mert a nyersanyag és energiaárak kevésbé vannak a világpiaci árak felett, mint a gépipariak.
Csapó László a Közgazdaságtudományi Intézet - Ausch mellett másik - munkatársa szerint realitása csak olyan javaslatoknak van, amelyek szinkronban vannak a Szovjetunióban lévő átalakulással. Figyelembe kell venni az egész tábor irányát, illetve a differenciáltságot az átalakulásban. Ehhez kell igazítani a javaslatokat, nem szabad kizárólag a magyar érdekeknek megfelelő elképzelésekkel kiállni. Hiányzik az anyagból a KGST országok tőkés kapcsolatainak szerepe, a tőkésekkel való kereskedelemben való masszív érdekeltség. Itt elsősorban arra utalt, hogy a Szovjetunió növelni fogja nyugati exportját-importját és ennek hatása lesz a KGST-ben.
Vita bontakozott ki arról, hogy mi legyen az előterjesztés sorsa? Álljon elő Magyarország átfogó javaslattal, vagy kisebb részjavaslatok megvitatását szorgalmazza a partner országoknak?
A veteránnak számító és a rákosista időkben irányító posztokon vitézkedő Háy László, volt egyetemi rektor, a KB aktív tagja ellenezte a reformjavaslat nemzetközi szakértői vitára bocsátását, inkább a közös elemzést és a rövid távú, kisebb javaslatok megtárgyalását szorgalmazta. Ellenezte a kontingens-rendszer radikálisabb megbontását, mert az veszélyeztetné a meglévő szakosítási megállapodások megvalósítását.
Káplár József a központi pártapparátus illetékese figyelmeztetett arra, hogy a gazdaságpolitikai egyeztetések esetén ugyanazokkal a gondokkal kell szembenézni, mint tervegyezetésnél. Ekkor szólalt meg a közismert reformpárti, nagy tekintélyű Péter György, a KSH elnöke, aki hasznos, de első kísérletnek tekintette az előterjesztést, és óvatosan úgy nyilatkozott, hogy ebben a formájában nem érett nemzetközi egyeztetésre. Ehhez szövetségeseket kell találni: „amíg legalább egy országban az árak és a pénz szerepének a teljes helyreállítása nem történik meg azokkal a korlátozásokkal, amelyeket Káplár elvtárs és mások is említettek, addig nem hiszem, hogy tovább lehet menni. Legalább egy országban legyen olyan helyzet, hogy azt lehessen mondani, valaminek az ára bizonyos volumenen belül azt jelenti, amit a tőkés piacon jelent [...] Amíg tehát legalább egy ország belső struktúrája át nem alakul, addig nem hiszem azt, hogy valami forradalmi változást el tudunk érni a KGST-n belül."
A döntés felelőssége természetesen mindenekelőtt Nyers Rezsőre, az MSZMP KB gazdaságpolitikáért felelős titkárára hárult. Az látható volt a hozzászólásokból, hogy a testületen belül a támogatók voltak többségben, de a reform ellenzői sem takargatták véleményüket. Nyers hozzászólásában először a szabad, nyílt vitára értékelte. Ami a KGST múltját illeti, leszögezte, hogy az jelentős, de túlméretezett piacot teremtett, ami a gazdaságtalan termelés konzerválásának jeleit mutatja („spiccekben jelentkezik").
Ami az előterjesztés sorsát illeti, úgy látta, hogy nyílt vitára nem érett a helyzet, ráadásul nagyon fontos tételei vitathatók. Ö is úgy látta, hogy a nemzeti gazdaságok korszakát éljük, talán a technika és a tudomány területén mutatkozik internacionalizálódás. A nemzeti érdek ezért elsődleges, és ezt csak követi a szocialista nemzetgazdaságok összehangolására való törekvés. Külgazdasági orientációváltásra azonban nem lát lehetőséget. Kell-e gazdaságpolitikai egyeztetés? Az energiagazdaság, a közlekedés, a kohászat, a külkereskedelem, pénzügyek területén igen, de elvi kérdésit, pontos tárgyát át kell gondolni. Rögzíteni kell határait, és inkább szűkebbre kell vonni, semmint tágabbra.
Amit azonban a jövő szempontjából döntőnek tartott, az a mechanizmus korszerűsítése. A szervezeti reformot illetően a KGST-nek az egyeztetés csúcsszervének, nem az együttműködés generális szervének kell lennie. A KGST titkárság jogkörét nem kell növelni, hanem fenn kell tartani az egyenjogúságot, az egyhangúságot. Nyers is a vállalatok közötti kooperációra helyezte a hangsúlyt. Alulról felfelé épülő közös piacépítésre van szükség, így épülhet tovább a szakosítás is. Nagyon fontosnak nevezte, hogy fokozatosan valódi piac jöjjön létre. Nem a kontingens szétrobbantása a fontos, nem az ár, hanem a valódi pénz megteremtése, és a multilaterális elszámolás, ami nem születhet meg másként, mint a rubel konvertibilissé tételével. Úgy látta, hogy a dollár erősen benyomult a szocialista világpiacra az adósságok formáján keresztül. A szocialista országok így inkább erősítik a dollárt, amit csak a konvertibilis rubellel lehet ellensúlyozni.
Szita János összefoglalójában az elkövetkezendő 5-10 évben nem számolt mechanizmusbeli szinkronnal a táboron belül, de a szovjet jóindulatára számított. Nem gondolt arra, hogy a reformjavaslatokat Moszkva revizionizmusnak bélyegezné. Ausch-sal szemben nem értett egyet azzal, hogy ha lesz pénz és ár, akkor a szakosítás és a tervegyeztetés automatikusan megoldódik. Egyetértően tért vissza Csikós-Nagy Béla egyik megjegyzésére, amely szerint az energiaimport nem kontingens, hanem államok közötti megállapodás kérdése. Maga is úgy látta, hogy a javaslat leggyengébb része a multilateralizmus kialakítása és a pénzügyi kérdések egész köre. Itt sok a bizonytalanság, ezen még dolgozni kell.
Szóbeli vitát javasol a külföldi partnerekkel Szita kitartott amellett, hogy meg kell indítani a nemzetközi konzultációt, ha másként nem, hát szóban. Ennek tapasztalataira pedig egy év múlva vissza lehet térni. Hozzátette, hogy csehszlovákoknál, a lengyeleknél és a németeknél hasonló „kidolgozottságú" anyagok vannak.
Nyers Rezső végül keresztülvitte a munkaközösségen, hogy meginduljanak a kötetlen szóbeli nemzetközi eszmecserék. A gyengébb részleteket ki kell dolgozni, aztán vissza kell hozni. Ezen a multilateralizmus és konvertibilitás, az ár kérdését, valamint a piac - a szabad áruforgalom - megvalósításának lehetőségeit értette.
Utójáték
1967 első negyedében a magyar javaslat végleges formát öltött, és a politikai vezetés úgy döntött, hogy alacsony szinten véleményezésre
a KGST-országoknak. Az elgondolás készítői az anyagot reform értékűnek tekintették. Egyik legfontosabb eleme a tervezés átalakítása volt. Eszerint a közös tervezésnek ki kell térnie fejlesztési koncepciókra, a beruházási elképzelésekre, a kötelező kontingensek vállalatok közötti megállapodásokkal való lazítására. Foglalkozott a hitelrendszer fejlesztésével, a reális kamatok megállapításával, a világpiaci árakhoz való szorosabb igazodással. Multilaterális elszámolási rendszert sürgetett, perspektívában felvetette a rubel és más valuták konvertibilitását. Célul tűzte a gyártásszakosítás, a kooperáció gyártmánycsoportonkénti ténylegessé tételét. Fontosnak tekintette a gazdálkodó egységek közvetlen kapcsolatának megteremtését, számukra a piackutatás (termékbemutatók), vevőszolgálatok, szervízrendszerek kiépítésének lehetővé tételét, vagyis a KGST országhatárok piaci típusú, részleges megnyitását, egyben a közös lehetőségek keresését a tőkés piacokon.A visszhang vegyes volt, természetesen a románokkal való együttműködés kilátástalansága nem lepett meg senkit, a lengyelek és csehszlovákok sok kérdésben nyitott álláspontja még akkor is bizakodással töltötte el a magyar szakértőket, amikor Inozemcev, a szovjet tervhivatal nemzetközi főosztályvezetője a szovjet reformokat illetően a központi tervezés erősítéséről, a vállalati szint megkötéséről beszélt. A tervezési, pénzügyi elgondolásokat azonban
el. 1967. december 10-én szovjet információból , hogy a lengyelek is átfogó javaslattal készülnek, így a magyar tárgyalódelegáció legfelső szintű jóváhagyással két napra rá a KGST budapesti ülésszakán hivatalosan felvetette a szervezet reformjának szükségességét és a reform területeit.1968 elején intenzív munka kezdődött a nemzetközi gazdasági együttműködésben való részvétel gazdaságpolitikai irányelveinek kidolgozása érdekében, ami a reform nemzetközi vonatkozásainak továbbgondolása mellett érintette a szocialista országok közötti kapcsolatok kérdését is. 1968 márciusára hét munkacsoport állt fel, amely a következő témák kidolgozását vállalta: a gazdasági növekedés és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok összefüggése (Bognár József vezetésével), a külkereskedelmi forgalom cserearányainak és áruszerkezetének jellegzetességei a különböző devizaövezetekben (Karádi Gyula vezetésével), a nemzetközi hitel szerepe a gazdasági növekedésben (Vályi Péter vezetésével), a szellemi termékek cseréjének feltételei (Ajtai Miklós vezetésével), a szocialista gazdaságok együttműködésében rejlő lehetőségek (Csikós Nagy Béla vezetésével), a nemzetközi gazdasági szervezetekkel való kapcsolatból adódó lehetőségek (Szalai Béla vezetésével), a legfejlettebb országok kereskedelempolitikájának elemzése (Vajda Imre vezetésével). Az így kialakított és többször vitatott nagyszabású koncepció
a korábbi szándékokat.A KGST integrációjára vonatkozó javaslatot a lengyel fél 1968. április 3-án
nem hivatalos formában. A Gazdaságpolitikai Bizottság erre villámgyorsan reagált és április 17-én nemcsak ezt, de a magyar álláspontot megalapozó előterjesztéseket is . Megerősödött az az álláspont, hogy önálló magyar javaslat kidolgozására van szükség. Alapelvként fogadta el a bizottság, hogy nem politikai, avagy gazdaságpolitikai integrációról van szó. Az önálló nemzeti politika, a nemzeti valuta, tervezés, a költségvetés nem érinthető, vagyis az országok gazdasági szuverenitása nem kérdőjelezhető meg. Maga a KGST ennek megfelelően nem lehet az integráció alanya, ugyan fennmaradhat és továbbra is terepét képezheti a gazdaságpolitikai egyeztetéseknek, de az integrációnak a gazdaság reálvilágában kell végbemennie, vagyis a piaci integrációban gondolkodott, amelyben fontos volt a vállalati szintű együttműködés lehetőségeinek szélesítése, az önállóság erősítése, az érdekeltség megteremtése. A lengyel elképzeléssel szemben elsődlegesnek tekintették a valutareformot, a hitelfeltételek megváltoztatását, ilyen típusú közös bank létrehozását, az árak szabályozását, az áruforgalom liberalizálását illetve a protekcionizmust, a közös vámszabályok megalkotását. A protekcionista vámunióba a Szovjetunió részvételét is beleértették, sőt Ausztria és Finnország esetleges csatlakozásával is számoltak. Megvizsgálandónak ítélték a forint konvertibilissé tételét. Lehetségesnek tartották azt, hogy eleinte csak néhány ország csatlakozzon a „piacibb" integrációhoz.A magyar javaslat öt nap múlva a bizottság asztalán volt. Az előterjesztést olyan szakemberek jegyezték, mint Csikós-Nagy Béla, Baczoni Jenő, Szita János, Fekete János, Sulyok Béla és Káplár József. Ezen az ülésen megállapodtak abban, hogy az integráció annyit jelent, hogy a benne résztvevő országok gazdasági erőforrásaik egy részét közös célokra fordítják. Ezen belül első helyen szerepelt egy aktív, védelmet nyújtó vámrendszer, miközben a tagállamok közötti vámkorlátok megszűnnének. A második megállapítás a közös valuta volt, a nemzeti valuták terén pedig reális és összehangolt valuta-árfolyamokat képzeltek. Közös pénzalap képzése ugyancsak szerepelt az elgondolások között. Az egésznek a tőkés országokkal szembeni versenyképességet növelő hatására hívták fel a figyelmet. Az integrációba be nem kapcsolódó szocialista és fejlődő országok számára kedvezményeket helyeztek kilátásba. A bizottság újra hangsúlyozta, hogy gazdaságpolitikai kérdésekben, például a fogyasztás és a felhalmozás belső arányában nincs integráció. A tervek kölcsönös figyelembe vétele persze lehetséges.
A lengyel javaslatot ugyan egy nemzetközi tárgyalás alapjául elfogadhatónak ítélték, de csak abban az esetben, ha más tervezet nem készül. Ha valamely más ország is javaslatot nyújt be, akkor az önálló magyar elképzelésnek is szerepelnie kell ezek között. Ami az időrendi ütemezést illeti, a folyamatnak a hetvenes években végbe kell menni, így az alapmegállapodást 1969-1970-ben ki kell dolgozni, és alá kell írni.
Ezt követően Vályi Péter pénzügyminiszter vezetésével
kezdtek a témában a lengyel féllel. Hamarosan azonban a csehszlovákok is bejelentkeztek önálló javaslattal, majd követték őket a többiek. 1968 ősze a kölcsönös egyeztetésekkel telt el. A három reformország legalább annyit elért, hogy javaslataik - amelyek azért fontos kérdésekben eltértek egymásról - legfelső szinten napirendre kerüljenek. A Szovjetunió egyelőre nem foglalt állást. Az MSZMP 1969. január 22-én Nyers Rezső politikai akadémiai előadásával a magyar álláspontot. A nyugati sajtóvisszhang nem maradt el. A magyarok szocialista Közös Piacot akarnak - hozták a lapok odaát és Jugoszláviában.Végül is a KGST legmagasabb szintű értekezletére csak 1969. április 23-26-a között került sor. A csúcson hosszas tárgyalások eredményeként egyhangú határozatot fogadtak el a részvevők. A Politikai Bizottság 1969. május 6-án
a döntés eredményeit és kudarcait. Magyar szempontból a legfontosabb eredménynek azt tekintették, hogy politikai jóváhagyást kapott az integrációra irányuló program kollektív kidolgozása, mégpedig úgy, hogy elvileg olyan intézkedések is életbe léptethetők lettek, amelyekben nem minden ország vesz részt. A kapuk nyílni látszottak. Az ezt követő egy év, azonban megmutatta, hogy nincs esély sem az áttörésre, sem a kis lépések taktikájára.1970. május 12-14. sor került a KGST XXIV. ülésszakára. Ekkorra Lengyelország és Csehszlovákia is elállt eredeti elképzeléseitől. Mi tartottunk ki legtovább. A magyar fél persze magára maradt. Fock Jenő keserűen
Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök pökhendi magatartásáról és megaláztatásairól az MSZMP Politikai Bizottsága előtt. Örökre lezárult a KGST „reformkorszaka".Források
Az irat jelzete: MOL M-KS 288. f. 16. cs. 18. ő. e. - MSZMP Központi szervei, Közgazdasági Elméleti Munkaközösség iratai.