zsidóság

2019: Földreform és zsidókérdés

„A zsidóság térfoglalása földbirtokban és földbérletben ugyanannak a politikai rendszernek a mérlegét terheli, amely itt 1867 óta különböző elnevezés alatt, több-kevesebb engedékenységgel tűrte, hogy zsidók és egyéb idegenek foglalják el a szellemi, társadalmi és gazdasági élet vezető pozícióit, és szerezhessenek maguknak földet is annyit, amennyit csak tudtak. […] Így történhetett meg, hogy a világháború kezdetén már több mint kétmillió hold földterület volt a zsidóság tulajdonában, három és félmillióval pedig haszonbérlet alakjában rendelkeztek.” (Kerék Mihály: A birtokpolitika és a zsidókérdés)

 

2019: Legyen nemzetiség! Cionista követelés 1918 végén

A következőkben a magyarországi cionista mozgalom mindeddig csak résztanulmányokban fel-felvillantott történetéről lesz szó. Két olyan dokumentumot adunk közre, amelyek az első világháború végén születtek meg, és a maguk idejében nagyon modernnek számító követeléseket tartalmaztak. A történetben rejlő tragédia, hogy a kéréseket csak két évvel később válaszolták meg, de akkor már egy teljesen más politikai helyzetben.

2019: Csillagos ház, menet, puskatus – Kincs Aurélné visszaemlékezése

Kincs Aurélné visszaemlékezése „tipikus” forrástípusnak számít a vészkorszakról szóló személyes beszámolók sorában, ugyanakkor a maga tömörségével, egyedi időkezelésével és váltakozó elbeszélői stílusával jó példa lehet arra, hogyan, és hányféle módon jelenik meg az erőszak a túlélői narratívában. A szerző az 1944. októberi budapesti eseményekről tudósít, sorain keresztül a csillagos házakba szorított zsidó családok helyzetéről és az ellenük irányuló nyilas razziákról kapunk közelképet.

2019: A kristályéjszaka magyar vonatkozásai

„A tegnap délután és este folyamán nagy kíváncsi tömegek hömpölyögtek az utcákon, akik komolyan és némán nézték a pusztítások színhelyeit, és az embernek az az érzése volt, hogy itt egy egész nép szégyelli magát.” Mint ismeretes, a náci Németország számos pontján zsidóellenes megmozdulások kezdődtek a Franciaországban szolgáló német követségi tanácsos, Ernst vom Rath 1938. novemberi meggyilkolását követően. A német lakosság egy része elborzadva nézte az üvegszilánkokkal borított utcákat és a lángba borított zsinagógákat. Ellenben voltak olyanok, akikben a pogrom fokozta a zsidóellenes érzületet. Mindezidáig kevés információnk volt arról, hogy a Németországban élő magyarokat is érintette a zsidóellenes pogrom. Erről a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában fellelhető külügyi jelentések számolnak be.

1939: Lengyel hazafi vs. lengyel zsidó

A magyar politikai vezetés 1939 őszén döntést hozott a lengyel katonai és polgári menekültek befogadásáról. Bár a nagyszámú feldolgozás és a visszaemlékezések sem tagadják a sajátos együttélés során felmerült problémákat, a történeti emlékezet által idealizált kép a magyar „menekültparadicsomról" a levéltári dokumentumok fényében árnyalásra szorul - többek között a zsidó menekültügy kontextusában.

1940: Különleges (zsidó) munkaszolgálat - Pesthidegkúton

„Mindezek a körülmények annyira feszültté tették a viszonyt a lakosság és a zsidó munkaszolgálatosok között, hogy a tegnapi nap folyamán a szóváltás tettlegességig fajult, s miután egy néhány zsidót megpofoztak, a zsidó zászlóaljhoz beosztott tisztesek puskatussal, a munkaszolgálatosok pedig - szám szerint mintegy 150 - derékszíjjakkal támadtak rá a polgári lakosságra, amely azután a fegyverek és a munkaszolgálatosok nagy számbeli fölényét látva, szétoszlott."

1944: Egy felszabadult munkaszolgálatos vándorlása a fronttól hazáig

„Az egész ország lakosságának asszisztálása mellett szedtek el tőlünk mindent a magyar hatóságok, és egész életükben dolgozó embereket tettek földönfutóvá, és küldték a biztos pusztulásba nem kegyelmezve senkinek, a csecsszopótól az öregekig. Ja, az más volt, mi nem úgy gondoltuk, mondták most, de bezzeg a nagyon kevés kivételtől eltekintve, akkor mindenki lopott és rabolt a zsidó holmikból, amihez hozzájutott! Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak, és legalább nem tesznek kivételt, az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől."

1970: Erb Jenő munkaszolgálatos századparancsnok-helyettes a II. világháborúban

„Én Önre – és meggyőződésem, hogy minden életben lévő volt bajtársam – szeretettel gondolok, és mindenkor mintaképül állítom Önt, mint aki abban a nehéz időben, amikor minket zsidókat a rendelkezések sújtottak, Ön mint századparancsnok helyettesünk (de gyakorlatilag századparancsnokunk volt) mindent megtett nehéz sorsunk enyhítésére, még a német megszállás után és a nyilas hatalomátvétel után is, amíg Ön velünk volt.”

1940: Egy erdélyi vasutas emlékei

„A sors iróniája, hogy ezelőtt 1 órája voltam elbocsátva a magyar vasutaktól is, zsidó faj törvény alapján, és szegény feleségem útban van hozzám 2 kisgyerekkel és biztos egy délibábos reménységgel. Vagy 300 forintom volt már spórolt fizetésemből. Ez az összeg körülbelül egy hónapra, ha elég majd a négyünk megélhetésére.”

Oldalak

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő