Viták és összeütközések Mindszenty József bíboros és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium között

„A rom[ai] kat[olikus] egyház és állam közötti viszony atmoszférájának romlása a rom[ai] kat[olikus] egyház néhány vezető tényezőjének magatartásából következik. Nincs sok remény a helyzet változására, amíg ezen a téren döntő magatartásbeli változás nem történik.” Az Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter irataiból közölt minisztériumi feljegyzés az államhatalom szemszögéből ismerteti a VKM és a bíboros hercegprímás között 1947 tavaszától 1948 nyaráig lezajlott legfontosabb vitákat, összeütközéseket.

Források

Minisztériumi feljegyzés Mindszenty József hercegprímás és a Vallás - és Közoktatásügyi Minisztérium között lezajlott vitákról

Mindszenty József bíboros érsek és a VKM közötti vitákból, ütközésekből néhányat emelnék ki.

1./ Ortutay Gyula minisztersége előtt hetekkel a kisgazdapárt politikai bizottsága (amelynek a miniszter akkor tagja nem volt) egyhangú határozatot hozott a fakultatív hitoktatás ügyében. Ezt a határozatot a pártközi értekezlet is elfogadta. A határozat a pártközi értekezleten azon az alapon született, hogy Nagy Ferenc közölte a pártközi értekezleten, hogy a katolikus püspöki kar a kongrua-ügy rendezésére való tekintettel elfogadja a fakultatív hitoktatás bevezetését, és ugyanilyen értelemben nyilatkozott volna a református egyház zsinati tanácsa is, Nagy Ferenc akkor világi főgondnok volt. Ezek után az előzmények után, minisztersége második napján, amikor kitört a szegedi tüntetés a fakultatív hitoktatás ellen, látogatta meg Bánáss László a minisztert, aki közölte, hogy a püspöki kar ilyen határozatot nem hozott, Nagy Ferenccel nem hivatalosan csak azt közölték, hogy az egyházzal való általános megegyezés során az egyház számára nem elfogadhatatlan a fakultatív hitoktatás sem. Ezt értelmezte Nagy Ferenc úgy, hogy az egyház a fakultatív hitoktatást eleve elfogadja. A miniszter kérésére ezt az állítását Bánáss megerősítette a miniszterelnök előtt is. A fakultatív hitoktatás körül keletkezett vihart a miniszter csendesítette le azzal, hogy a bíboros érseket, Czapik érseket felszólította, hogy az akkor már működni kezdett és megszervezett Katolikus Szülők Szövetsége minden tüntető szervezkedést azonnal szüntessen be, és leszögezte azt a kívánalmát is, hogy a felekezeti iskolák főhatóságai minden felekezeti iskolát értesítsenek a tüntetések azonnali leállításáról. Közölte, hogy amennyiben ez nem történik meg, a fakultatív hitoktatás törvényjavaslatát nem véteti le a napirendről, hanem a parlament elé viszi. Ellenkező esetben egy baráti légkörben a kérdést a napirendről levéteti. Így történt. Ebből elsősorban az következik, hogy ebben az időben, már a demokrácia iskolapolitikája elleni agitációs és általános politikai eszközként, megszervezték a Katolikus Szülők Szövetségét, amely a demokráciaellenes tüntetések kirobbanását sebesülésekig vezető összeütközésekig hajlandó volt a kormányhatalom ellen tüntetni. Ez a szövetség a későbbi időben egyik központja és gyülekező helye lett a demokráciaellenes izgatásnak. Ez a szövetség havonként néha többször is, Pesten is, vidéken is, összehívva szülőket nemcsak az iskolapolitika, hanem általában a demokráciaellenes izgatás színhelyévé vált. A kormány a maga jóindulatát mindenesetre bizonyította, hogy a szegedi tüntetés megfékezése után egyéb tüntetésre ne kerüljön sor, a fakultatív hitoktatás ügyét nemcsak levette a napirendről, hanem az iskolák államosítása után is a hitoktatást kötelezően megtartotta. Hogy viszont a Katolikus Szülők Szövetsége nem szüntette be demokráciaellenes izgató tevékenységét, az nemcsak a később felsoroltakból következik, hanem az iskola-államosítási harc idején is nyilvánvaló lett.

2./ A másik vitapont az egyház és állam között, az állami tankönyvkiadás, illetőleg az egységes állami tankönyv kérdése körül forgott. A felekezeti iskolák tankönyveiről, amelyek 1945 előtt jelentek meg, s azokból a kinyomtatásra szánt tankönyvekről, amelyeket még 1947-ben is bírálatra benyújtottak, kiderült, hogy a tankönyvek nyíltan az emberiség haladó eszméi ellen izgatnak, a szabadságmozgalmakról, a francia forradalom eszméiről, a szocializmusról csak megvető, megbélyegző, tudománytalan szólamokat tartalmaznak. Amellett e tankönyvek drágák és pedagógiai színvonalukat tekintve is nemegyszer igen alacsonyszintűek voltak. Az állami tankönyvkiadásnak is megvoltak a maga hasonló bajai. 1945 előtti állami iskolákban használatos tankönyvek a felekezeti iskolák tankönyveivel egyező hibákban leledztek. A '45/46-os esztendőben követett különböző leragasztási, átírási módszerek nem vezettek eredményhez, ezért kellett végre '47 őszére megvalósítani az új tankönyveket. Hogy az állami tankönyvek kiadása késett, abban nem kis része van annak, hogy az illetékes egyházi tényezők először a tárgyalásokról hallani sem akartak, majd később húzták-halasztották a tárgyalásokat. Végül is a legmerevebben elutasították, hogy a tankönyvkiadásban részt vegyenek, és makacsul ragaszkodtak a felekezeti tankönyvkiadáshoz. Hogy ez indokolt volt-e, azt eléggé megvilágítja az a szerződéstervezet, amelyet a bíboros érsekhez elküldött a VKM miniszter, az egyházak és az állam mint tankönyvkiadó között kötendő szerződésről. A szerződés pontjai bizonyítják, hogy a magyar demokrácia a legnagyobb jóindulattal ajánlotta a segítségét az egyháznak is, sőt biztosította a tankönyvek szellemének megfelelő egyházi ellenőrzését is. Aki ezt a lehetőséget elutasította, az a bíboros érsek volt, s az ő példája nyomán a többi egyházak is visszaléptek a már szándékolt szerződés megkötésétől. /Melléklet.

Az egyház és állam közötti viszonylatban már ekkor kiderült, hogy a bíboros érsek nem a katolikus egyház érdekeit képviseli, hanem az állam jó szándékát, a magyar demokrácia jóhiszeműségét félrelökve, valósággal az egyház ellenségeként intézkedik. Nincs mit csodálni azon, hogy a demokrácia ezek után fokozódó aggodalommal figyelte, hogy mi történik a felekezeti iskolákban.

A tankönyvkérdésnek egy részletvitája volt az Ember élete című, VII. ált. iskolai tankönyv körüli vita. A bíboros érsek ezt a könyvet megtámadta, azt követelve, hogy a tankönyvet, mint tudománytalant a forgalomból azonnal vonjuk ki, és szemére vetette a miniszternek, hogy megígérte, hogy az állami tankönyveket katolikus cenzúrának is aláveti. Mikor a miniszter válaszában közölte, hogy a bíboros érsek súlyosan téved, hiszen katolikus cenzoroknak a tankönyvbíráló bizottságba való felvétele csak abban az esetben lett volna elképzelhető, ha a bíboros érsek elfogadja az egységes állami tankönyvkiadást a katolikus felekezeti iskolákra nézve. A bíboros érsek a témára többé nem tért vissza, nyilván belátva a tévedését, vagy pedig rájőve arra, hogy a Minisztériumot megtéveszteni nem lehet. A tankönyvekkel kapcsolatban felmerült, súlyosnak minősített erkölcsi kifogásait, valamint a tudománytalanságra vonatkozó megjegyzéseit, a miniszter kérésére nem tudta olyan érvekkel alátámasztani, amelyek már akár a Minisztériumot, akár az illetékes szakembereket meggyőzték volna az érvek komolyan vehetőségéről. A miniszter mégis gondoskodni kívánt arról, hogy a tankönyvet a legjobb tudományos tekintélyek vizsgálják át, ezért az élettan egyetemi professzorait, valamint a közegészségügyi tanácsot megkérdezte a könyv tudományos értékére vonatkozóan. A professzorok éppúgy, mint a közegészségügyi tanács, egybehangzóan helyeselték a könyvnek az ember származására vonatkozó néhány mondatát, sőt egyesek - katolikus tudósok - még azt is megjegyezték, hogy a könyv túlzott óvatossággal és tapintattal kezeli a kérdést. A könyv körüli vita annak idején a „Hazánk" egyik francia bíborosnak az ember származására vonatkozó nagyobb cikkét közölte, ami eleve ítéletet mondott a bíboros érsek tudománytalan, meghaladott álláspontja felett. (Érdemes lenne a „Hazánk"-nak ezt a közlését előkerestetni. Kb. december közepén jelent meg.) Már akkor, e tankönyvvel kapcsolatban a miniszterhez intézet levelében a bíboros érsek egyházfegyelmi intézkedéseket helyez kilátásba, amelyekről maga is azt írja, hogy azok alkalmasok lennének országos nyugtalanság keltésére. Nem írja azonban, hogy ezeket az egyházfegyelmi intézkedéseket a tanulókkal, szülőkkel, tanítókkal, miniszterrel, illetőleg a tankönyvszerzőkkel szemben akarja alkalmazni. Erre a kérdésre aztán később nem tér vissza, de a fenyegetés politikai jellege nyilvánvaló. Jellemző azonban az, hogy első támadásaiban a könyvet tudománytalannak és erkölcstelennek nevezte, majd amikor a miniszter konkrét részleteket kért, amelyek a könyv erkölcsbe ütközését, illetőleg tudománytalanságát bizonyítják, már csak annyit írt, hogy a könyvben „kifogásolható" részek is vannak. Ennek ellenére jónak látta, nyomban első levelében az egyházfegyelmi fenyegetést kilátásba helyezni, jelezve azt is, hogy alkalmas lehet országos nyugtalanság keltésére. Ehhez nem kell sok kommentárt fűzni.

3./ Az iskolai államosítási harc tényei eléggé ismertek, de érdemes rámutatni, hogy ezekben a harcokban a magyar demokrácia vezetőit Hitlerrel veti össze. Az iskolák államosítási kérdése miatt a Katolikus Szülők Szövetsége egymás után több izgató köriratot ad ki. Az egyik köriratában már nyíltan lázadásra és engedetlenségre buzdít, s hogy ezek a körlevelek a Katolikus Szülők Szövetségében milyen módon készültek, s mennyire a prímás szándéka szerint, azt fejtegetni nem kell. Bizalmas köriratokat küldenek szét, amelyben a plébánosokat arra utasítják, hogy minden felekezeti tanítót rendeljenek magukhoz és fenyegessék meg őket az ipso facto excommunicatio-val. Pl. a váci püspök megbízására Pataki Géza c. kanonok, főtanfelügyelő május 11-én bocsátotta ki a maga plébániáján a körrendeletét. Ilyen körrendelet mindenütt szétküldetett. Tehát a kiközösítési kedv már annyira erőt vett a bíboros érseken, hogy valamennyi felekezeti iskolai tanítót kiközösíteni akart. Ugyanebben az időben (május 16.) hangzik el az ismeretes pásztorlevél, amelyet minden templomban felolvastak. A kiközösítést mindenki felé fenyegetésként felemlíti.

Ennek a körlevélnek előzetes ismeretében kellett elhatároznia a kormánynak, hogy a körlevél előtti nap, május 15-én, pünkösd szombatján a VKM miniszter nyilatkozatban nyugtassa meg a felekezeti iskolák pedagógusait, hogy az iskolaállamosítással kapcsolatban sérelem őket nem érheti, mindegyiküket átveszi az állam.

Mielőtt az egyházakkal a hivatalos tárgyalások megkezdődtek volna, bizalmas tárgyalások is folytak minden egyházzal. A hivatalos tárgyalásokra a meghívó minden egyes egyházhoz egy időben, május 19-én ment ki, így a bíboros érsekhez is. Ismétlem, a hivatalos tárgyalások megkezdése előtt hosszú hetekkel, tehát a pünkösd szombati kormánynyilatkozat előtt is tárgyalások folytak. Tárgyalások folytak a katolikus egyház részéről Czapik érsek és több illetékes kormánytényező között, ezek a tárgyalások azonban szándékosan magánjellegűnek deklaráltattak azért, hogy e tárgyalásokon a kérdéseket részletesen, nyugodtan elő lehessen készíteni. Ilyen tárgyalások folytak a protestáns egyházzal is. Az előtárgyalások, amelyek bizalmas természetűek voltak, a bíboros érsek tudtával történtek, és arról a miniszterrel több ízben személyesen és levélben is tárgyalt. Május 20-án egy levélben a bíboros érsek nyugtázva a hivatalos tárgyalásokra meghívó levelet, sajnálkozását fejezi ki, hogy ezek a tárgyalások miért késlekedtek idáig, hiszen ilyen meghívást már február óta várt. A miniszter válaszában hangsúlyozta, hogy éppen a bíboros érsek volt az, aki márciusi találkozásukkor kérte, hogy a hivatalos tárgyalások megkezdése előtt várja be a magán tájékoztató megbeszélések befejeződését. Erről, egy április 12-én kelt levélben, már előzetesen egy ízben szintén tájékoztatta a bíborost. A bizalmas tárgyaláson alakult ki a protestáns egyházakkal kapcsolatban az a légkör, amely az iskolaállamosítás ügyében ezeknek az egyházaknak a számára a hivatalos tárgyalásokon már biztosítani tudta a kivételezést, és a legkülönbözőbb féle kedvezmények megadását. A katolikus tárgyalásokra, az előzetes bizalmas tárgyaláson kívül, ezután nem került sor. Május 20-tól kezdve a bíboros érsek több levelében jelezte, hogy a tárgyaló bizottságot el fogja küldeni, de mindegyik levelében feltételként kijelölte, hogy tárgyalni csak akkor hajlandó, ha a kormány az iskolák államosítási ügyét leveszi a napirendről, ha előzően kormánynyilatkozattal visszaállítják a feloszlatott katolikus egyesületeket, és a katolikus napilapot biztosítják. Tehát a bíboros érsek minden tárgyalás nélkül követelte a tárgyalás anyagának levételét, illetőleg a tárgyalás anyagára tárgyalás nélküli konkrét ígéreteket. Természetesen sem a miniszter, sem a kormány nem ülhetett le úgy, hogy a tárgyalás anyagát eleve leveszi a napirendről. Erre a miniszter szintén több levélben felhívta a figyelmet. Május 20-tól kezdve az iskola-államosítási törvényig a levelekben csak erről esik szó.

Közbeesett a pócspetri ügy, amelyhez a bíboros érsek a többi között a következőket fűzte: „Az esetről csak a miniszter úr leveléből értesültem. Más értesülésem nincs. A helyi ügyhöz hozzászólni nem tudok."

Június 10-én írt levelében is tiltakozik az iskolaállamosítás ellen és jelzi, hogy a tárgyalófeleket a hivatalos tárgyalásra már kijelölték, de csak akkor tudnak tárgyalni, ha az iskolaállamosítást levevő stb. kívánságukra érdemleges választ kapnak. Ebből a levelezésből kiderül, hogy a bíboros érsek tárgyalni csak egyoldalú diktátum alapján hajlandó, csak úgy, ha a kormány előzetesen a tárgyalások megkezdése előtt minden kívánságát eleve teljesíti, akkor majd hajlandó leülni tárgyalni, illetőleg megbízottjait elküldeni a tárgyalásra. Hogy diktátumainak szolgai elfogadása után miről kívánt volna tárgyalni, arra leveleiből fény nem derül.

A kérdés megismeréséhez tartozik, hogy közben, az iskola-államosítási tervek első idején, valószínűleg már áprilisban összeültek a szerzetesrendek és apácarendek főnökei és főnöknői, hogy megvitassák az esetleges államosítás utáni helyzetet. Egyhangú határozatot hoztak, hogy az államosítás után is, mint állami tanerők, iskoláikban, szerzetházaikban a helyükön maradnak és tovább tanítanak. Midőn a bíboros érseknek ez tudomására jutott, s az iskolaállamosítás ügye napvilágra került, értesítést küldött titkársága útján a szerzetesrendek főnökeinek egy újabb értekezletéhez, amelyben közölte, hogy a „legmagasabb hely" megtiltja a szerzetesek és apácák tanítását állami iskolákban. A rendfőnökök természetesen a legmagasabb helyet úgy értelmezték, hogy az Rómára vonatkozik. A Vatikán akaratával tehát nem akartak szembeszegülni, nem fogadták el az államosított iskolákban való tanítást, és amikor később gyanút fogva, Endrédy Vendel és társai érdeklődtek, hogy a „legmagasabb helyen" kit értett a prímás titkára, kiderült, hogy a prímást magát értette, ami a rendfőnökökből érthető felháborodást váltott ki. Rájöttek, hogy nagy hibát követtek el, de akkor már ez a hiba nem volt korrigálható.

Látva, hogy a prímással tárgyalásokat folytatni nem lehet, és a prímás megbízottait el nem küldi, a miniszter még a törvény meghozatala előtti napokban megbeszélésre invitálta a szerzetesrendek főnökeit. Ezek el akartak menni a miniszterhez, azonban az utolsó pillanatban prímási utasításra ezt a magántermészetű látogatást is lemondták. Másnap már korrigálták lemondásukat, jelezve a június 16-i levelükben, hogy szeretnék fenntartani a tanácskozás lehetőségét. Ezek után a miniszter közölte, hogy hajlandó őket egy újabb megbeszélésen fogadni. Megjelenésükkor átadtak egy levelet, amelyben közlik, hogy a szerzetesrendfőnökök egyelőre egy szakértő bizottságot küldenének ki, meg is jelölték a kiküldötteket, amely szakkérdésekről beszélne. A levél átvétele után a miniszter a következő nyilatkozatot tette a szerzetesi bizottság előtt: „A levelet a szerzetes- és apácarendek küldöttsége adta át azzal a kéréssel, hogy a kiküldött bizottsággal nyomban megkezdhessék a tárgyalásaikat. A levél elolvasása után közöltem a bizottsággal, hogy a levelet annak szelleme és tartalma miatt tudomásul nem veszem. Főként vonatkozik ez a levél első szakaszára. A Magyar Köztársaság kormánya helyteleníti, hogy a katolikus püspöki kar részéről érdemben a mai napig sem kezdődtek el a tárgyalások, és a levél szakaszát is voltaképpen az érdemi tárgyalások elmellőzésének, elhúzásának kell tekinteni. Leszögeztem azt is, hogy a rom[ai] kat[olikus] egyház és állam közötti viszony atmoszférájának romlása a rom[ai] kat[olikus] egyház néhány vezető tényezőjének magatartásából következik. Nincs sok remény a helyzet változására, amíg ezen a téren döntő magatartásbeli változás nem történik. Ennek ellenére, minthogy a magam részéről az egyház és állam közötti jó együttműködést helyeslem és tartom kívánatosnak, hozzájárultam ahhoz, hogy egy bizottság kezdje meg a szerzetesrendek kiküldötteivel az előzetes megbeszéléseket. A bizottságnak utasítást adtam, hogy a rom[ai] kat[olikus] egyház kiküldötteinek nyilatkozatát vegyék át, és a parlamenti beszédemben elmondott elvi alapon túl semmiféle elvi vagy kötelező nyilatkozatot ne tegyenek. Közöljék azt is, hogy az elvi vagy kötelező nyilatkozat bármilyen irányban csak a közoktatásügyi miniszter, illetőleg az összkormányzat feladata."

E megbízottak első tárgyalása után július 1-jén, majd 5-én Sárközy Pál, Sík Sándor, Borbély István, Endrédy Vendel rendfőnökök, illetőleg apáturak keresték fel a vallás- és közoktatásügyi minisztert. Az első megbeszélésen a miniszter és szakértői vettek részt, a július 5-i megbeszélésen azonban a kormánybizottság tagjai: Darvas József, Bóka László, Kiss Roland is. E tárgyaláson a szerzetesi rendfőnökök közölték, hogy a püspöki karral egyetértésben, annak kívánságára jöttek el, generálisaik Rómából utasították őket, sőt még azt is közölték, hogy nemcsak a szerzetes iskolák ügyében jöttek el tárgyalni mint megbízottak, hanem a katolikus egyházmegyei katolikus felekezeti iskolák ügyében is, általánosságban.
Missziójuk az volt, a püspöki kar és minden bizonnyal a prímás kívánsága szerint is, hogy a katolikus egyházzal kötendő általánosabb egyezményt ne tárgyaljuk most, hanem csak az iskolaügykérdését tárgyaljuk. A kormánynak az álláspontja az volt, hogy nem lehet az iskolaügyet elválasztani egyéb, az egyházat, az egyházat és államot közösen érdeklő kérdésektől. A köztársaság kormánya nevében a miniszter közölte a megbízottakkal, hogy az a kívánság: az egész kérdéskomplexust kell kitárgyalni az állam megbízottaival, nem pedig az iskolaügy egy részletét. Természetesen e tárgyaláson is közölte a miniszter, hogy a kedvezmények a katolikus egyház részére is éppúgy rendelkezésre állnak, mint a többi egyház részére, ezeknek a kedvezményeknek a biztosítása azonban csak az általános tárgyalások keretében valósulhat meg. Az egyházi megbízottak közölték, hogy meghatalmazásuk a püspöki kartól és a rendfőnöktársaiktól csak az iskolaügyre terjed ki, és ezért további meghatalmazásra, illetőleg a tárgyalásokról való referátumokra ismét a püspöki karhoz kell fordulniuk. Tehát a három tárgyalás után ezzel a megállapodással fejeződött be a július 5-i értekezlet. Ezután adta ki július 12-én, tehát az értekezlet után egy héttel a „Magyar Kurir" azt a négysoros cáfolatot, amely közli, hogy a püspöki kar megbízásából senki sem tárgyalt a kultuszminisztériummal, és aki ilyen tárgyaláson részt vett, nem a püspöki kar kiküldötte volt. Ezt nyomban a tények ismeretében a Távirati Irodán keresztül a VKM megcáfolta. Azóta a katolikus egyház kiküldötteivel tárgyalások nem folynak. Mindebből bárki könnyen megállapíthatja, hogy ki mondott valótlant. Megjegyzem azt is, hogy a tárgyalásokról közösen vette fel a miniszteri bizottság a szerzetes rendfőnökökkel együtt a jegyzőkönyveket, és a tárgyalásokról mindegyik esetben közösen megfogalmazott MTI kommunikét adtak ki. Jellemző az is, hogy az első kommunikére a püspöki kar részéről semmi cáfolat nem érkezett a július 5-i értekezlet után, 12-én csak azért cáfolták, mert a prímás észrevehette, hogy taktikája, amellyel csak az iskolaügyben akart engedményeket kicsikarni, de a köztársasággal megegyezni nem akart, sikerre nem vezetett. Ezután szakította félbe a tárgyalásokat. Mindezek után az egyik legutolsó körlevélben panaszkodik azon, hogy a bizottságnak a kormány nem tett ilyen vagy amolyan ajánlatot az iskolák mentesítéséről. Tehát utólag ismét elismeri a bizottság kiküldését. Hogy természetesen igenis tettünk ajánlatot az iskolák mentesítésére általánosságban, azt már előbb ismertettem, és a kormány adott volna kedvezményeket és kivételezéseket az általános egyezmények keretében. Hogy mindezek után ki a rosszhiszemű (hogy más jelzőt ne használjunk), az az eddigiekből világosan kitűnik.

Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő