Egy bűnvádi eljárás 1950-ből [1]
Az alábbi dokumentumokból egy 1950-ben lefolytatott büntetőeljárás során hozott első- és másodfokú ítélet ismerhető meg. Képet kaphatunk nemcsak a korszak „új” gazdasági bűncselekményeinek természetéről, hanem általában egy tipikusnak tekinthető bűnvádi eljárás lefolytatásának módjáról is. A vádlott többszörösen megszegte az Építőipari kollektív szerződést, ugyanis többet fizetett a munkásainak a meghatározott órabér-maximumnál, másrészt kevesebbet dolgoztatta őket, szombaton például az alkalmazottainak nem kellett dolgoznia.
Bevezetés
1947-től formálisan is érzékelhetővé vált a totális diktatúra Magyarországon. A „népi demokrácia" a társadalom egészének - a politika, a gazdaság, a kultúra és a hétköznapi élet szinte minden területén - a teljes ellenőrzését és központi irányítását tűzte ki célul. A totalitárius állam létrehozásának gazdasági alapját a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítása, az 1946-1949 között lezajló államosítások képezték. Először a szénbányák és a nagy nehézipari komplexumok (1946), majd a nagybankok és az ellenőrzésük alá tartozó iparvállalatok kerültek állami tulajdonba (1947). Ezután következett a 100 főnél több munkást foglalkoztató gyárak államosítása (1948 márciusában), majd a folyamat betetőzéseként a tíz - esetenként öt - főnél több alkalmazottal működő vállalatok állami tulajdonba vétele (1949 decemberében). Ez utóbbiak végrehajtását törvényerejű rendeletek segítségével biztosították. A gazdasági struktúra gyökeres átalakítása és a sorra bevezetett szigorító rendeletek következtében a kis- és középpolgárság jelentős része elvesztette korábbi egzisztenciáját és szakképzetlen fizikai munkásként állami bérmunkássá vált. A többiek különféle gazdasági - termelő, beszerző, értékesítő és fogyasztási - szövetkezetekbe kényszerültek.
A társadalmi és a gazdasági struktúra drasztikus átalakulását, a magánszektor összezsugorodását végigkísérte az államhatalom - polgári demokratikus értelemben vett - legitimációjának a hiánya. A proletárdiktatúra azok számára volt legitim, akik osztoztak a kommunista forradalom-eszményben és ideológiában. A többiek számára a legitimáció hiányát az elfogadás és azonosulás külső jeleire - látszatára - irányuló fokozódó kényszer hivatott ellensúlyozni, amelyet jól illusztrálnak a grandiózus propagandával megszervezett munkaversenyek vagy az „önként vállalt" terv-, majd később békekölcsönjegyzések.
Az önállók - iparosok, kereskedők és a földbirtokos parasztság - már egzisztenciájukból fakadóan osztályidegen elemmé váltak, hiszen a végsőkig leegyszerűsített sematikus osztályfelfogás alapján, termelőeszközeik birtoklása révén a kizsákmányoló osztály reprezentánsaiként bélyegezték meg őket. Ezt híven tükrözte a hivatalos ideológia „két osztály egy réteg" - munkásság, parasztság és az értelmiség - társadalomszemlélete, amely egy olyan társadalomszerkezetet igyekezett a valóságra ráerőltetni, amelyben semmilyen korábban többé-kevésbé önállónak számító társadalmi csoport nem kapott helyett.
A büntetőpolitika és a büntetés-végrehajtás szovjet típusú átalakítása, a büntető törvénykönyv általános részének 1950-es megváltoztatása (1950. évi II. tv.) a társadalomra veszélyes vagy a tervgazdálkodással ellentétes bűncselekmények fogalmának bevezetésével az igazságszolgáltatást teljes mértékben a diktatórikus berendezkedés szolgálatába állította. A kriminológiában ez alapján nevezik az 1950-1957 közötti időszakot az „erősen manipulált bűnözés korszakának". A sztálini büntetőpolitika mintájára létrehozott új igazságszolgáltatás 1950-1953 között mintegy 650 ezer büntetőeljárást folytatott le, közel 400 ezer embert ítéltek el. A „nyitott büntetés-végrehajtási munkahelyeken" (internálótáborokban) dolgoztatott tízezrek között jelentős számban voltak vádemelés és ítélet nélkül fogva tartottak. Soha nem látott méreteket öltött a „jelentéktelen kis ügyek" miatt egy éven aluli börtönbüntetésre ítéltek száma is. Az 1950-es évek első felében bírói úton elítéltek többsége - nyilvánvalóan politikai vagy propaganda okokkal magyarázható - gazdasági bűncselekmények elkövetése miatt került bíróság elé, ami elsősorban a gazdaság átalakításához kapcsolódó számtalan új jogszabály következménye volt. A politikai ellenfeleket ugyanakkor gyakran nem bíróságon ítélték el (mint azt a koncepciós perek alapján gondolhatnánk), hanem a terror és az erőszak (ÁVH, rendőrség) eszközeinek általános alkalmazásával léptek fel ellenük.
Az alábbi dokumentumokból egy 1950-ben lefolytatott büntetőeljárás során hozott első- és másodfokú ítélet ismerhető meg. Képet kaphatunk nemcsak a korszak „új" gazdasági bűncselekményeinek természetéről, hanem általában egy tipikusnak tekinthető bűnvádi eljárás lefolytatásának módjáról is. Csendes Antal ellen nem hivatalból indítottak eljárást, hanem korábbi háztartási alkalmazottja jelentette fel, és ezt követően azonnal őrizetbe is vették. Valószínű, hogy a vádlott helyzetét tovább rontotta, hogy építési vállalkozóként templomépítéssel is foglalkozott.
Csendes Antal vádlott először is nem tett eleget a tíz főnél több munkavállalót foglalkoztató államosított vállalatokra vonatkozó bejelentési kötelezettségnek, ami már önmagában öt évig terjedő fogházbüntetést vonhatott maga után. Ugyanakkor ezzel a „folytatólagosan elkövetett kötelességszegéssel" megvalósította a vállalat „állami tulajdonbavétel alól való elvonásának" vétségét, ami további öt évig terjedő fogházzal, később börtönnel volt büntethető. Ezzel egyidőben ugyanis az 1951. január 1-től hatályos 1950. évi II. törvény megszüntette a Csemegi-kódex egész büntetési rendszerét (fogház, börtön, fegyház), és a korábbi szabályozással ellentétben a szabadságvesztést kizárólag börtönbüntetésként jelölte meg. Csendes Antal vádlott mindemellett többszörösen megszegte az Építőipari kollektív szerződést, ugyanis egyrészt többet fizetett a munkásainak az ott meghatározott órabér-maximumnál, másrészt kevesebbet dolgoztatta őket, szombaton például az alkalmazottainak nem kellett dolgoznia. Ez utóbbi bűntettekért külön-külön további két év börtön volt kiszabható. Harmadszor késedelmesen fizette be három munkásának tervkölcsön részleteit, ami további egy évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető. „Szerencséjére" a bíróság úgy találta, hogy ezzel a tettével a sikkasztás bűntettét még nem valósította meg. Mindezek ismeretében meglepően enyhe ítélet született, mivel Csendes Antalt elsőfokon nyolc hónap fogházbüntetésre, másodfokon a Legfelsőbb Bíróság - a büntetőpolitika átalakításával összhangban - hat hónap börtönbüntetésre ítélte, amit az előzetes letartóztatásban töltött időszak beszámításával - az ítélet kihirdetésével egyidejűleg - letöltöttnek vett.
A dokumentumok szövegét az eredetinek megfelelően közlöm, megőrizve a korabeli nyelvtani formulákat és a szövegek írói által elkövetett helyesírási és stiláris hibákat is.
Források
A budapesti büntetőtörvényszék ítélete Csendes Antal ügyében
A budapesti büntetőtörvényszék ítélete Csendes Antal ügyében
B. XI. 3861/1950/3.sz.
A Népköztársaság Nevében!
A budapesti büntetőtörvényszék nyilvános tárgyalás alapján meghozta a következő
itéletet:
az 1950. évi április hó 1. napjától április hó 6. napjáig rendőrhatósági őrizetben volt, ettől kezdve előzetes letartóztatásban lévő:
Csendes Antal vádlott, aki 1899. évi november hó 9. napján Egerben született, magyar állampolgár, budapesti [pontos cím] lakós, nős, egy unoka eltartásáról gondoskodik, épitész, havi keresete 600 ft. katona volt, vagyontalan,
bünös: I. r[end]b[eli] folytatólagosan elkövetett a 4365/1949 M.T. sz. rendelet 1. §. 1. bek[ezdés] a. pontjában foglalt kötelezettség megszegése folytán az idézett rendelet 3. §-ba ütköző bejelentési kötelezettség elmulasztása által elkövetett, továbbá
az 1/1950. M.T. sz. rendelet 38. §-nak b. pontjába ütköző államosított vállalatnak az állami tulajdonbavétel alól való elvonásával elkövetett, továbbá
1. rb. folytatólagosan elkövetett a 4194/1949. Korm[ány]. sz. rendelet 26. §-nak 1. bek. a. pontjában és 2. bek-ben meghatározott kollektiv szerződés megszegése által elkövetett, végül
a 4273/1949 M.T. sz. rendelet 2. §-ban foglalt kötelezettség megszegése folytán az idézett rendelet 4. §. 2. bek. szerint büntetendő vétségben.
A büntetőtörvényszék ezért:
Csendes Antal vádlottat a 4365/1949. M.T. sz. rendelet 3. §-a, az 1/1950. M.T. sz. rendelet 38. §-a, a 4194/1949. Korm. sz. rendelet 26. §-a és végül a 4273/1949. M.T. sz. rendelet 4. §-nak 2. bek. alapján, a Btk. [Büntető törvénykönyv] 96. és 97. §-ai felhivásával a foganatbavétel napjától számítandó 8 (nyolc) hónapi fogházra, mint összfőbüntetésre itéli.
A 2 Bn. 3. §-nak 2. bek-ben előirt pénzbüntetésnek mellékbüntetésként való kiszabását mellőzi. A rendőrhatósági őrizettel, illetve az előzetes letartóztatással a kiszabott szabadságvesztésbüntetésből a Btk. 94. §.alapján 1 /egy/ hónapot és 25 /huszonöt/ napot kitöltöttnek vesz.
A vádlott köteles az eddig felmerült 25 /huszonöt/ frt. 80 fillért, valamint az ezután felmerülő bünügyi költséget a Bp.[Büntető perrendtartás] 479-480 §-ai alapján az államkincstárnak végrehajtás terhével megtériteni.
Ellenben a büntetőtörvényszék Csendes Antal vádlottat, továbbá
II. Csendes Antalné sz. Kalinai Anna vádlottat, aki 1901. évi április hó 4. napján Budapesten született, magyar állampolgár budapesti [pontos cím] lakós, férjes, épitész neje, vagyontalan és
III. Mészöly Miklósné sz. László Ida vádlottat, aki 1903. évi december hó 18. napján Padány községben született, magyar állampolgár, törvényesen elvált, háztartásbeli, illetve alkalmi munkás foglalkozású, budapesti [pontos cím] lakos, vagyontalan,
a 68/1950. M.T. sz. rendelet 1. §.1. bek-ben foglalt korlátozó rendelkezés megszegése folytán az idézett rendelet 12. §. 1. bek-be ütköző - aranytárgyról kiállitott zálogjegy fedezete mellett tiltott kölcsön ügyletkötés által elkövetett büntett miatt, ellenük emelt vád alól a Bp. 326. §-nak 2. pontja alapján felmenti.
A büntetőtörvényszék a birói letétnapló 566/1950 tételszám alatt örzött 2 drb. zálogjegyet, mégpedig 1 drb. aranyóráról szóló zálogjegyet Csendes Antal vádlottnak, 1 drb. női aranykarláncról szóló zálogjegyet pedig Csendes Antalné vádlottnak a Bp. 187. §-a alapján kiadni rendeli és nevezetteket - az itélet jogerőre emelkedése után - a zálogjegyek átvételére felhivja.
A most nevezett vádlottakkal kapcsolatban esetleg felmerült költség a Bp. 482. §-a alapján az államkincstárt terheli.
A büntetőtörvényszék az itéletet - jogerőre emelkedése után - a budapesti államügyészségnek, Nagybudapesti I. ker. rendőrfőkapitányságnak, a Magyar Épitőiparos Munkások Országos Szövetségének és az Épitésügyi Minisztériumnak megküldeni rendeli.
Indokolás:
A büntetőtörvényszék Csendes Antal vádlottnak a nyomozás során tett és az államügyész elött is fenntartott a bünösség elismerésére is kiterjedő beismerő vallomása, Csendes Antalné és Mészöly Miklósné vádlottaknak védekezése, Losonczi Béla, Mazán Béla, Viczkó József és Farkas Antal tanuk vallomásai, Ceglédi Sándor szakértő véleménye, valamint a Bp. 313. §. alapján részben ismertetett, részben pedig felolvasott nyomozati iratok tartalma alapján a következő tényállást állapitotta meg.
Csendes Antal vádlott Budapesten a felszabadulás után épitési vállalkozói iparengedély alapján társas viszonyba lépett és épitési vállalatot létesitett Martinek József, budapesti épitőmesterrel, akivel együtt és közösen vezették a vállalatot. Martinek József cégtársa 1949 nyarán sulyosan megbetegedett - szélütés érte - minek következtében, figyelemmel előrehaladott (81 éves) korára is a vállalat vezetésében ettől kezdve egyáltalán nem vett részt, s azt egyedül és ténylegesen a vádlott vezette és irányitotta, ugy szellemi, mint pedig szakmai téren.
A vállalat különböző munkahelyeken 1949. év szeptemberétől kezdődően, de azt az időpontot megelőzően is - 1950. évi április hó 1. napjáig (amikoris a rendőrség vádlottat őrizetbe vette) számszerüleg pontosan meg nem határozható, de a 10 főt feltétlen meghaladó munkavállalót foglalkoztatott, mely körülményre figyelemmel a vállalat az 1949. évi 20. sz. törvényerejű rendelet értelmében állami tulajdonba vétetett. A vádlott annak dacára, hogy a jelzett időpontban az általa vezetett vállalat munkavállalóinak száma a 10 főt meghaladta, s így őt - mint a vállalat egyedüli vezetőjét a 4365/1949. M.T. sz. rendelet 1. §. 1. bek a. pontja alapján bejelentési kötelezettség terhelte, munkavállalóinak nagyobb részét - többek között - az OTI-nál [Országos Társadalombiztosító Intézet] azért nem jelentette be, hogy a vállalatot - a már idézett rendelettel állami tulajdonba vett vállalatot - az állami tulajdonbavétel elől elvonja.
Vádlott a fentebb jelzett időpontban munkavállalóit nem az Építőipari kollektiv szerződés szerint fizette, hanem a kollektiv szerződés szerinti órabéreket ugy a szakmunkások, mint a segédmunkások tekintetében tullépve, a foglalkoztatott szakmunkásoknak átlagosan heti 240 forintot, a segédmunkásoknak pedig ugyancsak átlagosan heti 125 forintot fizetett, annak dacára, hogy a magasépitő iparban - mint az adott esetben is - az 1949. évi április hó 1. napjától kezdődően a kollektiv szerződés szerint az emlitett iparban foglalkoztatott szakmunkás[ok] 2.18 - 2.62 forintig, mig a segédmunkás[ok] 1.70 - 2.06 forintig voltak órabérezhetők.
A vádlott a már jelzett időpontban annak dacára, hogy a magasépítői kollektiv szerződés értelmében a heti 48 óra munkaidőt 6 napra kell elosztani olyképen, hogy a hét első 5 napján a napi rendszeres munkaidő 8 és ½, illetve 9 óra is lehet, a szombati munkaidő megröviditése érdekében - mely napon a munkaidő legalább 4 munkaóra - a munkavállalókat mégis ugy foglalkoztatta, hogy azok csak hétfőtől péntek estéig terjedő időben dolgoztak, mig a szombati napon egyáltalán nem.
A vádlott az 1949. évi szeptember hó 1. napjától 1950. évi április hó 1. napjáig közelebbről meg nem határozható időpontban 3 munkavállalójától, azok hetibéréből 15-15, összesen 45 forintot vont le a munkavállalók tervkölcsön jegyzései alapján, mely esedékessé vált Tervkölcsön részletfizetést késedelmesen - 8-10 nap elteltével a felszólitás után fizette csak be az Országos Takarékpénztár N[emzeti] V[állalat] vonatkozó csekkszámlájára.
Ilyen tényállás mellett az államügyész a vádat a tárgyaláson az 1950. á. ü. 40.881 sz. vádinditvánnyal egyezően tartotta fenn.
Csendes Antal vádlott - bünösségét is elismerve - valamennyi vádpont tekintetében - ténybeli beismerő vallomást tett, s a történteket lényegében a tényállási részben előadottaknak megfelelően mondotta el.
Nevezetesen nem tette vitássá azt, hogy 1949. évi szeptember elejétől, minthogy társa sulyosan megbetegedett, a vállalatot egyedül vezette, ugy szakmai, mint adminisztrációs téren, s a vállalat a vádbeli időben általában 10 főt meghaladó munkavállalót foglalkoztatott és beismerte azt is, hogy 1949. év decemberében pedig 17 munkavállalót dolgoztatott különböző munkahelyeken. Nem tette vitássá azt sem, hogy a munkavállalókat a tényállási részben irt munkabér összegben fizette és őket csupán hétfőtől péntek estig foglalkoztatta.
Védekezésül előadta, hogy valamennyi esetben sürgős munkálatok elvégzéséről volt szó, mely munkálatokat időre kellett elvégeznie és több esetben alkalmilag vett fel munkavállalókat. Az államositási rendeletekkel kapcsolatos vád tekintetében előadta, hogy bár tudomással birt arról, hogy az államositás a legalább 10 alkalmazottat foglalkoztató vállalatok tekintetében elrendeltetett, azonban az ő vállalatának sulyos adótartozásán kivül semmiféle bejelentés alá tartozó vagyontárgyai nem voltak, igy a bejelentést ez okból mulasztotta el. Végül előadta, hogy a vállalat igen sulyos anyagi nehézségekkel küzdött, nagy adótartozásai voltak, melynek fejében az adóhivatal a személyes használatra szolgáló ingóságait fedezetül lefoglalta és eltransferálta.
Ily tényállás szerint kétségtelen, hogy az 1949. évi 20. sz. törvényerejü rendelet hatálybalépésének napján azaz 1949. évi december hó 28. napján a Csendes és Martinek épitési vállalkozó cégnél alkalmazott munkavállalók száma meghaladta a 10 főt, ezek szerint a rendelet 1.§.1. bek. alapján a szóbanforgó épitési vállalat a jelzett napon de iure- állami tulajdonba vétetett.
A biróság ezután azt tette vizsgálat tárgyává, hogy vajjon vádlott azon mulasztásával, hogy a vállalata körében alkalmazott munkavállalók Tervkölcsön heti részleteit késedelmesen fizette be az OTP N.V.-hoz és ezáltal a sikkasztás tényelemeit valósitotta e meg: A biróság ezt a kérdést a tettazonosság keretein belül a 4273/1949. M.T. sz. rendelet 1. §.1. bek. és 4. §. 2. bek. egybevetett tartalmára figyelemmel nemlegesen birálta el, mert megitélése szerint az adott esetben a vádlott csupán késedelmesen fizette be a szóbanforgó kölcsönjegyzési részleteket, mely cselekvőségével az idézett rendelet 4. §. 2. bek-ben foglalt vétség tényelemeit valósitotta meg.
A büntetőtörvényszék a vád tárgyává tett kollektiv szerződés megszegése miatti büncselekményt a közvádló jogálláspontjától eltérően azért minősitette vétséggé, mert az emlitett büncselekmények szigoru büntetése tárgyában kibocsátott 12.590/1948. Korm. sz. rendelet hatálya, 1949. év december 31-én lejárt igy a Btk. 2. §-ra figyelemmel az enyhébb intézkedés volt alkalmazandó.
Mindezekre figyelemmel, minthogy vádlott a bünösségének elismerésére is kiterjedő beismerő vallomást tett, és ezt a vallomását a tárgyaláson kihallgatott tanuk vallomásai, a szakértő véleménye és a tárgyalás egyéb adatai is megerősitették, vádlott védekezése további jogi méltatást nem igényel, mert az a védekezése vádlottnak, hogy a vállalat anyagi nehézségekkel küzdött és a vádlott terhes személyi körülményei legfeljebb mint enyhitő körülmények értékelhetők, beszámitást kizáró okot azonban nem képeznek, igy a vádlott bünösségét a rendelkezőrészben irtak szerint meg kellett állapitani és őt meg kellett büntetni.
A büntetés kiszabásánál a büntetőtörvényszék enyhitő körülményként mérlegelte a bünösség elismerésére is kiterjedő, töredelmes megbánást tanusító beismerő vallomást, a nős , családos állapotot és a szorult anyagi helyzetét, ezzel szemben sulyositó körülményként észlelte a többszörös halmazatot, továbbá a vádlott büntetett előéletét, - mely körülmény azonban figyelemmel arra, hogy az utolsó büntetés kiállása óta közel 20 év telt el - csak csekélyebb sullyal esett latba - végül vádlottnak abban rejlő társadalmi veszélyességét, hogy a vádba tett valamennyi ténykedésével szembehelyezkedett a gazdasági életünk alapját tévő tervgazdálkodás sikerét biztositani célzó törvényes rendelkezésekkel.
A büntetőtörvényszék a bünösségi körülmények ilyen viszonylatában ugy találta, hogy a rendelkezőrészben irt fogházbüntetés tartama az, amely a vádlott cselekményének tárgyi sulyával, valamint az ő alanyi bünösségének fokával arányban áll.
A büntetőtörvényszék felmentette Csendes Antal, Csendes Antalné és Mészöly Miklósné vádlottakat az ellenük emelt a 68/1950. M.T.sz. rendelet 1.§.1. bek-ben foglalt korlátozó rendelkezés megszegése folytán a rendelet 12. §. 1. bek. 1. tételébe ütköző arany-tárgyról kiállított zálogjegy fedezete mellett tiltott kölcsönügyletkötés által elkövetett büntett vádja alól, mert vádlottak, ugy a nyomozás során, mint a tárgyaláson is tagadták a terhükre rótt büncselekmény elkövetését, Csendes Antalné a szóban forgó 2. drb. zálogjegy tekintetében előadta, hogy azokat csupán megőrzés végett adta át Mészöly Miklósnak, mégpedig azért, mert a vádbeli időben Csendes Antal, azaz a férje - sulyos adótartozásai miatt az adóhivatal náluk foglalást eszközölt, s igy ugy vélte, hogy a zálogjegyek Mészölynénél - akivel egyébként igen jó viszonyban volt - jobb helyen lesznek.
A zálogjegyeknek megőrzés végetti átadás tényéről Csendes Antal csak utólag szerzett tudomást.
Vádlottaknak ezt a védekezését a tárgyalás adatai nem cáfolták meg, s igy azt a tényállás alapjául elfogadni kellett, annál is inkább, mert a panasztévő L. Antalné - Csendes Antal vádlott háztartási alkalmazottja - a MÉMOSZ elött jegyzőkönyvileg kihallgatattván oly értelmü vallomást tett, hogy a két drb. aranytárgyról kiállitott zálogjegyeket Csendes Antalné - Ida nevezetü barátnőjének - aki nyilván Mészöly Miklósnéval azonos - megőrzés céljából adta át.
Vádlottakkal szemben gyanu okot képez ugyan az, hogy a szóbanforgó 2 drb. zálogjegy átadása a pénzkölcsön nyujtásával egyidőben történt és értékben is kb. alkalmas volt arra, hogy a zálogjegyek fedezetül szolgáljanak, mindemellett vádlottaknak ugy a nyomozás mint a tárgyaláson tett határozott tagadásukkal szemben a biróság a most emlitett körülményt nem találta olyan bizonyitéknak, hogy arra bünösséget megállapitható ítéletet alapithasson, következéskép vádlottakat e vádpont alól a Bp. 326. §-nak 2. pontja alapján - bizonyiték hiánya okából - kellett felmenteni.
A bíróság mellőzte a bizonyitás kiegészitése keretében előterjesztett inditványokat, mert megitélése szerint a jelen ügy elbirálása szempontjából azokat célravezetőnek nem találta, de egyébként is a tárgyalás eddigi adatai alapján a tényállást - figyelemmel Csendes Antal vádlott teljes beismerését támogató nyomozati adatokra (az iratoknál elfekvő, a munkavállalók részletes felsorolását tartalmazó jegyzéknek és az OTI által felvett jegyzőkönyv tartalmára) teljesen tisztázottnak és azt érdemben elbirálhatónak találta.
Az itélet egyéb rendelkezései a felhivott törvény, illetve rendeletszakaszokon alapulnak.
Budapest, 1950. évi május hó 26.
dr. R. Lajos sk. tsz. t. elnök.
dr. Sz. Zoltán sk. tsz. biró. it. szerk.
S. József sk. ülnök beteg h[elyett] R. Lajos sk. t[örvény]széki t. elnök.
P. dr. J. Stefánia sk. K. István sk. ülnökök.
A kiadmány hiteléül: M. Sándorné s[egéd]hiv[atali] tisztv[iselő] | |
Budapesti Büntetőtörvényszék |
Jelzet: Cs. Antal büntető ügyében a Budapesti Büntetőtörvényszék által hozott elsőfokú ítélet.
Magyar Országos Levéltár XIX-D-3-a-2400/200/1950. 8. d. (Magyar Országos Levéltár - Építésügyi Minisztérium - Minisztériumi Titkárság - 2400/200/1950. sz. irat - 8. doboz)
A Legfelsőbb Bíróság ítélete Csendes Antal ügyében
A Legfelsőbb Bíróság ítélete Csendes Antal ügyében
B. II. 8163/1950/13. szám | Értesítés kiadva. Budapest, 1950. október 31. dr. K. Zoltán sk. a tanács elnöke |
A NÉPKÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG LEGFELSŐBB BÍRÓSÁGA
a 4365/1949/268/M.T. számu rendeletben foglalt bejelentési kötelesség elmulasztása által elkövetett vétség és egyéb büncselekmények miatt Csendes Antal és társai ellen inditott bünügyet, melyben a budapesti büntető törvényszék B. XI. 3861/1950-3. szám alatt itéletet hozott, a bejelentett fellebbezések folytán tartott nyilvános tárgyaláson vizsgálat alá vette és meghozta a következő
itéletet:
A Legfelsőbb Biróság az elsőfoku biróság itéletének a kollektiv szerződés megszegésével kapcsolatos cselekmény minősitésére vonatkozó rendelkezését a büntetésre is kihatólag megváltoztatja és Csendes Antal vádlott ezen cselekményét a 4194/1949./:164/Korm. számu rendelet 26.§./1/ bekezdése a./ pontjában meghatározott és a 8800/1946. M.E. számu rendelet 20.§./1/ bekezdés harmadik tétele szerint büntetendő folytatólagosan elkövetett büntettnek minősiti.
Csendes Antalt ezen és a terhére fennálló többi büncselekményeiért a 8800/1946. M.E. számu rendelet 20.§/1/ bekezdés harmadik tétele, a 4365/1949/ :268:/M.T. számu rendelet 3.§-a, az 1/1950./I.7.:/ M.T. számu rendelet 38.§-a és a 4273/1949. / :211:/M.T. számu rendelet 4.§. /2/ bekezdése alapján a Btk. 91.§-a alkalmazásával összbüntetésül 6 /:hat:/ hónapi börtönbüntetésre itéli, amelyet a vádlottnak az 1950. évi április hó 1. napjától az 1950. évi október hó 5. napjáig tartott előzetes letartóztatása által teljesen kitöltöttnek vesz.
A közvádló fellebbezésének egyéb részét, valamint a védő fellebbezését elutasitja.
Indokolás:
A Csendes Antal védője eljárási okból az elsőfoku biróság itélete ellen amiatt jelentett be fellebbezést, mert a biróság a tárgyaláson bejelentett bizonyitékai felvételét megtagadta.
Ez a fellebbezés alaptalan.
Azt a tényt, ugyanis, hogy a nevezett vádlott az 1949. évi szeptember hó 1. napja és az 1949. évi december hó 28. napja között időben - legalább is átmenetileg - 10 főnél több munkavállalót foglalkoztatott, maga a vádlott is beismerte. Ugyancsak a vádlott tényelőadásából állapitható meg az is, hogy a vádlott a vádbeli magasabb munkabéreket fizette munkavállalóinak akkor is, amikor a nevezettek nem olyan munkán és munkahelyen dolgoztak, ahol - a vádlott védekezése szerint - a megállapitott órabéren felüli juttatások is megillették a munkavállalókat.
E tények tekintetében tehát a védelem szempontjából sem volt szükség további bizonyitásra. Az a körülmény pedig, hogy a vádlottat feljelentő L. Antalné lopást követett el, az ügy eldöntésére nézve lényegtelen.
Az elsőfoku itéletnek Csendes Antal bünössége megállapitására vonatkozó rendelkezését fellebbezéssel a védő támadta meg, első sorban az állami tulajdonba vett vállalatokra előirt bejelentési kötelesség elmulasztása és az államositott vállalatoknak az állami tulajdonbavétele elől való elvonás által elkövetett büncselekményben való bünösség megállapitása miatt.
Védő ezt a fellebbezést arra alapitja, hogy a vádlott vállalatának az államositása nem történt meg, mert a vállalat élére vállalatvezető nem rendeltetett ki s ennélfogva egyrészt az állami tulajdonba vett vállalatokra előirt, bejelentési kötelesség sem terhelte a vádlottat, másrészt a jelen esetben az előbb emlitett okból államositott vállalatnak az állami tulajdonbavétel elől való elvonásáról sem lehet szó.
A védelem érvelése nem helytálló.
Az 1949. évi 20. számú törvényerejü rendelet 1.§./1/ bekezdése értelmében ugyanis az a./ pontban irt feltételek fennforgása esetén az addig magántulajdonban álló ipari vállalatoknak állami tulajdonba vétele ezen rendelet kihirdetésével ténylegesen megtörtént s annak feltételét vállalatvezető kirendelése nem képezte.
Az 1.§./4/ bekezdése értelmében ezen általános rendelkezéssel szemben csupán az illetékes miniszter menetesihetett [mentesíttetett] kivételesen egyes vállalatokat az állami tulajdonbavétel alól.
Minthogy pedig a vádlott által vezetett vállalat az állami tulajdonbavétel alól nem mentesittetett, a már idézett rendelet 1.§./1/ bekezdés a./ pontjában foglalt feltételek fennforgását viszont a vádlott is beismerte, a vádbeli bejelentési kötelesség a vádlottra nézve is fennállott s annak elmulasztása - figyelemmel arra a körülményre is, hogy a vádlott munkavállalóinak csak egy részét jelentette be az OTI-nál - alkalmas volt arra, hogy a vádlott által vezetett a rendelet szerint államositott vállalat az állami tulajdonbavétel alól elvonassék.
A vádlott bünösségének ezen cselekmények tekintetében való megállapitása tehát nem sérti a törvényt.
Ugyancsak alaptalan a bünösség kérdésében amiatt bejelentett fellebbezés is, mert a biróság a vádlottat a kollektiv szerződésben megállapitott munkabérek tullépésében is bünösnek mondotta ki.
A védelem érvelése és a vádlott védekezése szerint a vádbeli kegyhely épitkezésénél a munkavállalókat magassági felár és utazási költség, valamint vámon kívüli dij is megillette s ezek figyelembevételével a vádlott által fizetett munkabér nem haladja meg a kollektiv szerződésben megállapitott munkabéreket.
A vádlott azonban beismerte, hogy a magasabb munkabéreket fizette azoknál a munkásoknál is, akiket nem tudott az emlitett templom épitkezésénél dolgoztatni s igy ezekben az esetekben a vádlott bünössége a saját beismerése alapján állapitható meg.
Ellenben alapos a vád ezen részével kapcsolatban a közvádló által amiatt bejelentett fellebbezés, mert a biróság a vádlott ezen tettét nem vonta a 8800/1946. M.E. számu rendelet 20. §.-ában irt sulyosabb büntetési tétel alá.
A biróság ezt az álláspontját a Btk. 2. §-ára való utalással azzal indokolta, hogy a 8800/1946. M.E. számu rendeletben irt sulyosabb büntetési tétel hatályát fenntartó 12.590/1948. Korm. sz. rendelet hatálya 1949. évi december hó 31. napján - itélkezése előtti időben lejárt.
Ez az álláspont téves.
A Btk. 2.§-a alkalmazására akkor kerül sor, amikor a cselekmény elkövetése és az itélethozatal közötti időben egymástól különböző jogszabályok voltak érvényben.
A jelen esetben azonban nem a jogszabály változott, hanem csupán az 1949. évi december hó 31. napját követő időben elkövetett büncselekményekre nézve szünt meg a 8800/1946. M.E. számu rendelet 20.§-ában átmenetileg életbeléptetett szigorubb megtorlás szükségessége. Ez viszont nem szünteti meg a korábban elkövetett büncselekmény sulyát és az ehhez füzött sulyosabb büntetőjogi következményeket.
[Az itt következő részben a Legfelsőbb Bíróság csaknem szó szerint megismételte az elsőfokú ítéletben a vádlottal szemben az indoklásban elmondottakat, a védő fellebbezését pedig alaptalannak nyilvánította.]
A büntetés kiszabásánál a Legfelsőbb Biróság az elsőfokon helyesen felhozott bünösségi körülményeket vette figyelembe és az enyhitő körülmények számára és a nyomatékára való tekintettel a Btk. 91.§-a alkalmazását indokoltnak találta.
Budapest, 1950. évi október hó 31. napján.
dr. K. Zoltán sk. a tanácselnöke, dr. B. Károly sk. előadó, dr. Sz. Gyula sk. biró, Sz. János sk. H. Béláné sk. ülnökök.
A kiadmány hiteléül: B. László sh. tisztv. |
A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága
Jelzet: Csendes Antal büntető ügyében a Legfelsőbb Bíróság által hozott másodfokú ítélet.
MOL XIX-D-3-a-2400/200/1950. 8. d. (Magyar Országos Levéltár - Építésügyi Minisztérium - Minisztériumi Titkárság - 2400/200/1950. sz. irat - 8. doboz)