A második „vasfüggöny” (1957) [1]
„A két ütemben (április 30-ig és június 30-ig) tervezett munkálatok folyamán kétsoros tüskésdrót kerítés kiépítését, három soros dróthenger telepítését és gyalogsági aknákból álló zár létesítését tervezték. A számítások szerint 270 000 gyalogsági taposó aknára és 77 000 érintő aknára volt szükség. A költségeket kevés híján 27 millió forintra becsülték. A döntés alapján a munkálatok, […] április 2-án kezdődtek, és terv szerint haladtak előre. Május 21-ig 205 kilométeren több mint 360 000 aknát raktak le…”
A hidegháború 1948 után mind keményebbé váló éveiben a négyhatalmi megszállás alatt álló, de magát a nyugati világhoz tartozónak valló Ausztriától Magyarország 1949 folyamán határsávval, őrtornyokkal, fegyveres és kutyás határőrsök láncolatával és aknákkal hosszú évekre - kis híján fizikailag is hermetikusan - elzárta magát. Nemcsak a szomszédtól, de Európától is. Olyannyira, hogy éveken keresztül alig néhány elszánt embernek sikerült átjutnia a határon, míg mások életükkel fizettek bátorságukért. Miközben az államközi érintkezésben, a szabad közlekedésben minden a minimálisra csökkent, a közbeszédben „vasfüggönynek" elkeresztelt aknazár különösen mélyreható sokkot okozott a logika nélkül megvont trianoni határ mentén élők mindennapjaiban. Ez főként azokban a határ menti falvakban volt „húsba vágó", ahol a mezőgazdasági ingatlanok faluk közötti átbirtoklásán és szabad művelésén, a határ átjárhatóságán a békeszerződés nem sokat változtatott. Így különösen érthető, hogy 1956. március-májusában, amikor a magyar párt- és állami vezetők nyolc esztendő után váratlan fordulattal a déli és nyugati határokon húzódó, számos áldozatot követelő aknamezők felszámolásáról döntöttek, mindkét oldalon felcsillant a remény: valósággá válhat a megelőző hónapokban szavakban már oly gyakran hangoztatott enyhülési szándék. Ez még akkor is reményteljesnek tűnt, ha az aknamentesítés, az őrtornyok lebontása (és hátrább helyezése) természetesen nem is jelentette automatikusan a határok megnyitását, a szabad közlekedést. Ámde megszüntette az akut veszélyforrást, jelentősen megkönnyítette a határok átjárhatóságát. Így történhetett, hogy a május közepétől folyó munkálatok nyomán hétről hétre nőtt azok száma, akik baj nélkül átlépték a határt, és menedéket találtak Ausztriában. Júliusban 201, augusztusban 375, szeptemberben 408 ember kísérelt meg határátlépést, közülük 23, 82 és 80 főnek ez sikerült is. Ebben az időben magyar részről már megkezdődött a kishatárforgalomról szóló egyezmény-tervezet előkészítése. Miután szeptember közepére az aknákat felszedték, lényegében eltűnt a
Ez tette lehetővé, hogy egy hónappal később a forradalom vérbe fojtását követő hetekben tízezrek indulhassanak szinte akadály nélkül nyugat felé. Természetesen ezt az is segítette, hogy az október végi napokban a határőrség szétesett, a sorozott határőrök egy része elhagyta a szolgálati helyét, és hazament, voltak, akik átmentek Ausztriába. Egyes őrsöket a forradalmi szervek lefegyvereztek. Novemberben a három évesA két ütemben (április 30-ig és június 30-ig) tervezett munkálatok folyamán kétsoros tüskésdrót kerítés kiépítését, három soros dróthenger telepítését és gyalogsági aknákból álló zár létesítését tervezték. A számítások szerint 270 000 gyalogsági taposó aknára és 77 000 érintő aknára volt szükség. A költségeket kevés híján 27 millió forintra becsülték. (6., 7. és 8. számú dokumentum) A döntés alapján a munkálatok, amelyben a honvédség lövészzászlóaljai mellett speciális aknatelepítő műszaki egységek vettek részt, április 2-án kezdődtek és terv szerint haladtak előre. Május 21-ig 205 kilométeren több mint 360 000 aknát raktak le, ezenközben egy katona meghalt, 10 katona megsérült. (9. számú dokumentum)
Az osztrák sajtó már március elején hírt adott a készülő intézkedésekről, amelyekről Marosán György a magyar pártvezetés tagja március 28-án mondott nyilvános beszédében szólt először. Az osztrák kormány az értesülések, majd a konkrét tapasztalatok alapján megkísérelte, hogy tájékoztatást kapjon a várható intézkedésekről, majd Anasztaz Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes április végi látogatását is felhasználja a telepítés megakadályozására. Ez azonban nem járt sikerrel, Mikojan közölte, hogy a kérdés kizárólag a
Az osztrák külügy végül május 29-én hivatalosan tiltakozott a műszaki zár ellen, és követelte annak visszavonását a határvonaltól. „A nemzetközi jog általánosan elismert alapelvei szerint egyetlen államnak sincs megengedve, hogy meghaladja a számára biztosított szuverenitást, s a határain olyan intézkedéseket tegyen, amelyek következményekkel járnak a szomszéd ország területére is." - állapította meg az osztrák diplomácia. A mindennapi diplomáciai gyakorlatban azonban azt is értésre adta, hogy a Június végére azután ismét legördült a határ teljes hosszában a „vasfüggöny". A Belügyminisztérium kollégiuma számára 1957. szeptember 24-én készített határőrségi jelentés szerint a létesítmények korszerűtlensége, rossz állapota mindkét oldalon tovább fokozta azt a veszélyt, amit önmagukban is jelentettek. A Gyurkó Lajos vezérőrnagy, országos parancsnok által aláírt javaslat ezért a rendszer felülvizsgálatát, újjáépítését, korszerűsítését és további akadályokkal történő Erre azonban csak 1965 nyarától került sor, amikor a magyar-osztrák kapcsolatok fejlődése megkerülhetetlenné tette az aknamező helyett egy elektromos Olyan jelzőrendszerét, amely valójában már 1957 őszén is ismert és alkalmazott volt, többek között Csehszlovákiában, de a Kádár kormány pénzhiányra hivatkozva nem kívánta átvenni. Így maradt nyolc éven át használatban, emberéleteket követelve, súlyos sebesüléseket okozva.