1956 hatása Sztálinváros társadalomképére [1]
A szerző két sztálinvárosi rendőrségi vallomást hoz nyilvánosságra. Az egyik Sándor András író börtönben készített feljegyzése a forradalom és a forradalmat megelőző időszak történetéről, míg a másik F. Mihálynak, a 26. számú Építőipari Tröszt munkástanács tagjának vallomása a forradalom alatti eseményekről.
Bevezetés
1989 után a jelenkor-történeti munkák többsége 1956-tal, annak „előzményeivel" vagy az azt követő megtorlással foglalkozott és ezen a téren számos értékes kutatási eredmény született. Mégis, alig-alig tudunk többet az 1956-ban résztvevők mindennapjairól, társadalomtörténetéről, aminek elsődleges oka, hogy a köztörténeti elbeszélésmódba nehezen illeszkedik bele a forradalomtörténetektől eltávolodott társadalomtörténet-írás. 1956 vidéki eseményei egyre nagyobb teret kapnak a
mégis a helyi „1956-ok" elbeszélésmódja gyakran az 1956-os budapesti események leírását követi. Erre példa, hogy a sztálinvárosi Fáklya-klubot nem csupán a belügyi szervek, hanem a történetírás is előszeretettel ábrázolja a Petőfi-kör helyi másaként, még akkor is, ha Sztálinváros társadalma korántsem ábrázolható a budapesti társadalom (azon belül különösen a hagyományos szerepeket követő értelmiség) lenyomataként. Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik a két közölt forrás.Az ötvenes évek társadalma a korabeli elbeszélésekben - az 1956-ot a társadalom életében cezúraként értelmezők számára - rendre jelent meg úgy, mint az első szocialista város, az 1950-es évek legnagyobb beruházásaként és a rendszer szimbólumaként is számon tartott Sztálinváros társadalma. Ezért sem pusztán helytörténeti adalék az, hogy miként ábrázolták a különböző korabeli iratokban Sztálinváros társadalmát 1956 és az azt követő megtorlás miatt, hogyan hatott a város - egyúttal a szocialista rendszer - önképére 1956?
A Sztálinvárosba érkezők számára a legszembetűnőbb a forgatag és a zűrzavar volt, amely a várossal kapcsolatos sztereotípiává vált, megteremtve ezzel a városról szóló káosz-mítoszát. A nagy forgalom, az építkezés téglatörmelékei és az emberek kavalkádja nemcsak a faluról érkezettek, hanem a Budapestről jövők számára is a város kiismerhetetlenségét jelentették. Az odaérkezők számára nem voltak egyértelműek sem a térbeli, sem a társadalmi tájékozódási pontok. Ez gyakran megjelenik az ötvenes évekről szóló ábrázolásokban is. A visszaemlékezők és a várost ábrázolók mindezek ellenére elkülöníthettek néhány, a köztudatban is meglévő határvonalat a terek és az emberek között.
A forgatag, az aranyláz-mítosz és a város felé tartók áradatának hangsúlyozása a propagandafüzetben és a visszaemlékezésekben azt a funkciót is szolgálta, hogy a város alapításának körülményeit a kollektív, hősi akarat megnyilvánulásaként ábrázolják. A város történetéről megjelent visszaemlékezések zöme, valamint az emlékkötetek és propagandafüzetek túlnyomó része az alapítás körülményeivel foglalkoztak. A visszaemlékezőket elsősorban arra ösztönözték, hogy legelső élményeiket írják meg, amelyek 1950-1951-ből származtak. Ennek egyik elsődleges oka az, hogy a város önképe - más szocialista városokhoz hasonlóan - elsősorban az alapítási évek mítoszára épült, ami nem kis mértékben annak volt köszönhető, hogy a város megépítését elhatározó politikai hatalom is elsősorban ezeknek az éveknek az összefogását hangsúlyozta. A kollektivitás mítosza összekapcsolódott az alapítás hősiességének mítoszával és a hivatalos, Sztálinvárosról szóló közbeszéd egyik központi elemévé vált. Ennek egyik elsődleges funkciója a politikai rendszer alapjában pozitívnak tekintett elemeinek hangsúlyozása volt. Az alapítás és a városépítés időszakának hősies ábrázolása központi szerepet töltött be a városról konstruált történetekben. Ezt a célt is szolgálta az országos propagandában a sztálinvárosi sztahanovisták teljesítményének rendszeres közzététele, ami azt is jelképezte, hogy Sztálinvárost elsősorban új emberek,
A hősiesség mítoszának megteremtése azt a funkciót is szolgálta, hogy a város lakói saját lokális identitásukat részben a város építésének kezdeti időszaka alapján alkossák meg.Örkény István, Palotai Boris, Sándor András és Tardos Tibor az ötvenes évek elején írt propagandisztikus műveikkel alapvetően meghatározták a Sztálinvárosról szóló későbbi diskurzust. Az általuk főszereplővé emelt sztahanovista héroszok a későbbiekben - de már 1954-től kezdve is - fokozatosan deklasszált elemekké, vagy visszaeső bűnözőkké váltak az elbeszélésekben. Amikor a város a gazdaságpolitikai célkitűzések fókuszában állt, akkor lakói vagy pozitív hősként, vagy tévelygő, de alapjában jóravaló szereplőkként jelentek meg a sematikus ábrázolásokban. Ezzel szemben Nagy Imre 1953-as programjának hatására számos olyan írás jelent meg, amely a sztálinvárosi visszásságokat bírálta, és a város lakóit jöttment kalandoroknak minősítette.
A városba érkezés emlékét felelevenítők szintén az alapján emeltek ki tájékozódási pontokat, hogy pozitívnak vagy negatívnak tartották-e a város létrejöttét. Míg a propaganda-füzetek szerzői úgy ábrázolták magukat, mint akik a számukra helyenként világvárosi boulvardra emlékeztető Sztálin út (Sándor András), az első utca (Örkény István), vagy a pártház (Palotai Boris) alapján tájékozódtak; addig mások számára a Késdobáló néven elhíresült kocsma, a piaci forgatag, vagy a keresztben fekvő gerendák jelentettek tájékozódási pontot. A sáros utak, a bevándorlók sokfélesége vagy a kortársak egy részének szörnyűnek számító körülmények a város ábrázolásaiban és az emlékekben azt a funkciót is betöltötték, hogy felnagyítsák az első építők hősiességét, akiknek ezek alapján nemcsak a természettel, hanem a stigmatizált társadalmi csoportokkal is meg kellett küzdeniük.
Nem egy ábrázolásban Sztálinváros sajátos nevelőintézményként jelent meg, ahol maguk az emberek változtak meg,
A város képét meghatározta, hogy a propagandafüzetek és az azok hatását is magukon viselő visszaemlékezések egyfajta csodaként ábrázolták a város születését, amelyet a közös akarat hozott létre. Az erről daloló csasztuskák és sematikus versek nyitóképében gyakori fordulat, hogy a tengeri helyén kőfalak nőnek, az ember legyőzi a környező természetet és saját emberi gyengeségeit. A városépítés, a falak építésének csodája már az ókortól fellelhető irodalmi toposz, ezért a szerzőknek elegendő volt a már meglévő kliséket alkalmazni, hogy megteremtsék Sztálinváros hivatalos mítoszát. A különbség csak annyi volt, hogy Gilgames helyett a sztahanovisták képviselték a hősiességet, a távolról őrködő istenek helyébe pedig a párt, Rákosi és Sztálin léptek. A „város csodákkal teli teremtéstörténete" még azt a hatást is kiváltotta, hogy akadt, aki lakáskérelmét is ezekre a csodákra hivatkozva írta meg (még akkor is, ha nem volt kellően tájékozott az uralkodó ideológiával kapcsolatban): „Én miután az én gyermekeimtől úgy tudtam elszakadni, hogy az Úrjézus szavával tudtam őket megnyugtatni. Hogy magamhoz fogom őket venni, ha lakásom fog lenni. Miután igén keresztül tudtam ezt az ígéretet tenni. Hisszük, hogy meghallgatása fog lenni. És rövidesen fogunk lakást kapni. Ne akarjanak bennünket hitehagyottá tenni. Mert fölvilágosultságunk van, hogy ezt a várost aA visszaemlékezések a városba bevándorlók sokfélesége mellett az odavetődött prostituáltak, bűnözők, vagy deklasszált elemek nagyszámú jelenlétét emelték ki, ami a város építésének aranyláz-mítoszát erősítette. A politikai hatalom által is támogatott kollektív akarat helyébe pozitív képként az alapítás időszakának szabadsága lépett, amely keveredett a társadalmi korlátok és a régi rend uralma alóli szabadulás ábrázolásával. Persze a bevándorlókat szorgosan ellenőrző hivatalos szervek nem tudták megakadályozni, hogy szocialista városba nem illő elemek is a városba költözzenek, de ezek tömeges jelenlétét sem a korabeli rendőrségi jelentésekben, sem a letelepedési kérelmekben és engedélyekben nem lehet kimutatni. Ennek hangsúlyozását inkább tekinthetjük az aranyláz-mítosz megkonstruált részének, mint empirikus alapokon nyugvó megállapításnak. Már csak azért sem élhetett sok bűnöző vagy prostituált a városban, mert az állami intézmények ellenőrzése a város jóhírének megóvása miatt sokkal intenzívebb volt, mint más hasonló méretű városokban. A sztálinvárosi bűnözésről keletkezett legendákat a korabeli megyei és városi rendőrségi jelentések annyiban cáfolták, hogy azt sok vetületében a székesfehérvárival azonos mértékűnek ítélték
illetve felhívták a figyelmet arra is, hogy néha egyszerűen azért nőtt a bűnözési statisztika, mert több razziát A rendőrségi ellenőrzések számának növelésére - ezáltal a bűnelkövetési statisztika emelkedésére - közvetve az is ösztönözte a rendőröket, hogy nem megfelelő számú bűnelkövetésről szóló jelentés megírása esetén Az aranyláz-mítosz igen korai kezdetekhez nyúlik vissza. A propaganda-füzetek, amikor még a várost nevelőintézményként ábrázolták, rendszeresen olyan szereplőket helyeztek a brigádokba, akik nem akartak szocialista módon élni és dolgozni, de munkatársaik segítségével és buzdításával megnevelődtek. Ezekben a füzetekben a nevelők rendre a munkatársak, és sohasem a szomszédok vagy rokonok, ezzel is hangsúlyozva azt a hivatalos beszédmódban uralkodó tételt, miszerint a társadalmi csoportok és identitás létrejöttében a munkahelynek kitüntetett szerepe van.Az első közölt forrás: „Az ellenforradalom és az ellenforradalmat közvetlenül megelőző időszak története Sztálinvárosban. Áttekintés Sztálinváros társadalmi és osztályviszonyairól 1956-ban" is jelzi, hogy a Belügyminisztérium is örökölte ezt a társadalomképet. Ezt jelzi, hogy a Sztálinvárossal foglalkozó elhárító dosszié első lapjait Sándor András 1959-ben született, Sztálinváros társadalmát és annak 1956-os szerepét bemutató írásával indították. Sándor András Sztálinváros társadalmáról alkotott képe nem előzmények nélküli, és megállapításai tömören összefoglalják azokat a mítoszokat, amelyek Sztálinváros kapcsán a köztudatban éltek: „A lakosság heterogén jellege kezdettől fogva éles kontrasztokban mutatkozott meg. A legértékesebb alkotó elmék és kalandorok, kiváló szakmunkások és lumpenproletárok, a földtől még el sem szakadt paraszt-munkások és egykori grófok, a szocializmus harcosai és fasiszták, nagyratörő fiatalok és deklasszáltak, apácák és prostituáltak, évszázados kohász-családok komoly tagjai és aranyásók - úgy keveredtek össze a városban, mint a Martin-kemencében a tiszta nyersvas a
Az éles kontrasztok (falusi / városi, munkásarisztokrácia / lumpenproletár, fiatal / idős, képzett / képzetlen munkások) rendre visszatértek a városról szóló ábrázolásokban, igazodva ezzel ahhoz a hivatalos diskurzushoz, amely az osztálynélküli társadalmat létrehozni kívánó állam fontosságát a meglévő különbségek hangsúlyozásával reprezentálta.Sándor András sztereotipikus ábrázolása a diszkontinuitás sémájára épült. Ennek megfelelően - szerinte és sokak szerint - a város társadalmának fő problémája még 1956-ban is a gyökértelenség volt. Szerinte „a lakosság többsége még 1956-ban is ideiglenes vagy második lakóhelyének tekintette a várost, melynek inkább csak a lehetőségeit használta ki, mintsem polgárának érezte volna magát". A gyökértelenség-mítosza hasonló szerepet kapott, mint a városban keletkezett társadalmi konfliktusok felnagyítása: elsősorban annak az alátámasztására szolgált, hogy a rég" renddel szemben a városban (közvetve az országban) egy új rend születik, figyelmet sem véve arról, hogy a bevándorlók szokásrendszerükben és rokonsági kapcsolataikban számos életforma-elemet átalakítva megőriztek.
Mindez nem azt jelentette, hogy deheroizálták volna a város alapításának történetét: éppen ellenkezőleg, a bűnözők, prostituáltak, deklasszáltak, kétlakiak hadának képzelt felvonultatásával csak tovább növelték a város igazi építőinek erőfeszítéseit az ábrázolásokban. Régi irodalmi toposz, hogy a nehézségek és az ellenfelek felnagyítása a végül győzedelmeskedő főhőst nagyítja fel. Sztálinváros esetében a lösztalaj, a sár, a rossz infrastruktúra, vagyis a természeti nehézségek felnagyítása, illetve az ellenfelek, a bűnözők, a deklasszáltak tömeges jelenlétének hangsúlyozása ugyanezt a funkciót jelentette. A hősök nagyságának növelésére kialakult toposzok a város politikai megítélésének változásával éppen ellenkező előjelűek lettek, és a politikai hatalommal szembenálló nem-nyilvános diskurzusban más jelentést kaptak: elsősorban Sztálinváros kirakatváros volta miatt a politikai hatalom gyengeségét jelenítették meg és később gúny tárgyát képezték. Egy Sztálinvárosról szóló történetben - a leggyakoribb értelmezések szerint - egy bűnöző vagy egy prostituált lehetett alapjában jóravaló ember, akit a város megnevel. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a hivatalos diskurzusban felnagyították a társadalmi konfliktusokat, részben azért, hogy ezzel is alátámasszák a város építőinek hősiességét.
Sándor András (1923-1997) apja a Tanácsköztársaság funkcionáriusaként menekült Bécsbe, emiatt született ott fia. A budapesti egyetemen tanult történelmet, latin és görög nyelvet. 1944-ben munkaszolgálatosként szovjet fogásba esett, majd önként jelentkezett az új magyar hadseregbe. Alakulásától a MADISZ-ban (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) tevékenykedett, dolgozott a Szabad Nép és a Szabad Föld című lapoknak. 1948-1950 között a Magvető című hetilapot szerkesztette, leváltása után került 1950-ben az épülő Sztálinvárosba. Falujáró lett, Nagy Imre híveként tartották számon. 1953 októberében az Írószövetség falusi ankétján a propagandától eltérő tapasztalatairól számolt be, és kijelentette, hogy Magyarországon „nem proletárdiktatúra, hanem a talpnyalók diktatúrája van". Ezen kívül meg akart jelentetni egy olyan novellát, amelyben a felháborodott parasztok meglincselik az őket sanyargató begyűjtési hivatalnokot, a falu egykori zsidó földbirtokosát. „Nem a nagy nyilvánosság előtt (pl. az Írószövetség taggyűlésén), de le kell leplezni ezt az elemet, amely zsidó burzsoá származását azzal akarja elfelejtetni a reakció előtt, hogy feltámasztja a fasiszta pogromuszítást" - írták a pártközpontban
l954 elején kizárták a pártból.1956 októberében ismét MDP tag lett. Az SZKP XX. kongresszusa után rendszeresen írhatott ismét a fővárosi lapokba. Felszólalt a Petőfi Kör gazdaságpolitikai vitáján. Sztálinvárosban a Petőfi Kör mintájára helyi értelmiségi kört szervezett. 1956. május 24-én megalakult a Fáklya Klub, amelynek informális vezetője Bódis Károly lett, bár Sándor András maradt a külvilág számára a kör arca. A műszaki értelmiség jelentős része távolmaradt a klubtól. A Petőfi Körhöz hasonló tevékenységű Fáklya Klub nem vált a Sándor 1956. október 23-án Budapestre utazott a DISZ KV ülésére, ami a tervezett tüntetés miatt elmaradt. Este beszámolt Sztálinvárosban a fővárosban történtekről. Kezdeményezője volt a sztálinvárosi nemzeti bizottság megalakításának, szerkesztette a Dunapentelei Igazság című lapot, amelyet a Dunapentelei Vasmű Munkástanácsa adott ki. Márkus Istvánnal és Kuczka Péterrel kezdeményezte a Nemzeti Segély létrehozását, amit az MSZMP november 21-én ellenséges propagandának minősített. November 22-én letartóztatták, de 1957 januárjában szabadon engedték. Február 18-án újból letartóztatták. 1958. március 3-án első fokon nyolc év börtönbüntetésre ítélték, amelyet a Legfelsőbb Bíróság 1958. október 4-én hat évre mérsékelt. Ezt követő évben íratták vele azt az - ebben az időszakban politikai letartóztatottaknál szokásos - önvallomást, amelyből részleteket közlünk. Az önvallomás olyannyira elfogadhatóra sikerült, hogy 1960 áprilisában - többekkel együtt - szabadult. Kiszabadulása után a Szerzői Jogvédő Hivatal munkatársa, tolmács, az Egri Erdőgazdaság sajtóelőadója, majd az Egri Dohánygyárban rendszerszervező, publicista. 1983-ban nyugdíjba vonult. A rendszerváltás után a Magyar Fórum munkatársaként dolgozott.
A másik, 1956-tal foglalkozó sztálinvárosi, önéletrajzként íródott forrás szerzőjéről kevesebbet tudni, mégis fontos adalék lehet ahhoz, hogy miként zajlott lent a helyi üzemekben a munkások identitását nagymértékben meghatározó munkástanácsok megalakítása, és hogyan meséli ezt el egy megfélemlített, a 26. számú Építőipari Tröszt munkástanácsának megalakításában résztvevő munkástanácstag. Persze ő is azon - korántsem kívételes - munkástanácstagok közé tartozott, akik nem fizikai munkából éltek, hanem műszaki vagy más, gyári értelmiségiként kerültek be a munkástanácsba. A másik nagy sztálinvárosi munkástanács, a Sztálin (Dunai) Vasmű Munkástanácsa felhívásban 1956. november 14-én csatlakozott a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács sztrájkfelhívásához, az erőműn kívül az összes termelő egység leállt. A sztrájkot csak december 1-jén szüntették be, ezt követően csak részleges munkabeszüntetésekre került sor. 1957. február 7-én a frissen megalakult Dunai Vasmű MSZMP Intézőbizottsága és a Vasmű Központi Munkástanácsa együttműködési
Források
Sándor András író feljegyzése a börtönben
Az ellenforradalom és az ellenforradalmat közvetlenül megelőző időszak története Sztálinvárosban
- Áttekintés Sztálinváros társadalmi és osztályviszonyairól 1956-ban
Sztálinváros az 1800-as évek észak-amerikai városainak és az első ötéves terv során keletkezett szovjet városoknak típusaként létrejött település. Ez olyan különleges tulajdonságokkal ruházta fel, amelyek nem találhatók meg más magyar városokban. Elsősorban is a város a legnagyobb mértékben heterogén; lakossága a legkülönbözőbb elemek laza, történelmi hagyományok nélkül való összetétele. A városnak nincs polgársága, a lakosság rétegződése egészen friss keletű és más törvények szerint alakult, mint a feudális vagy kapitalista eredetű városok lakosságáé. Sztálinvárosban, mint valami molekulában, összegyűlt az ország valamennyi tája, fajtája és társadalmi osztálya. A lakosság heterogén jellege kezdettől fogva az éles kontrasztokban mutatkozott meg. A legértékesebb alkotó elmék és kalandorok, kiváló szakmunkások és lumpenproletárok, a földtől még el sem szakadt paraszt-munkások és egykori grófok, a szocializmus harcosai és fasiszták, nagyra törő fiatalok és deklasszáltak, apácák és prostituáltak, évszázados kohász-családok komoly tagjai és aranyásók, - úgy keveredtek össze a városban, mint a Martin-kemencében a tiszta nyersvas a rozsdás ócskavassal.
Sztálinvárosban kezdettől fogva veszélyt jelentett a régi és új deklasszáltak túlságosan nagy tömege. (Régi deklasszálton értendők a volt uralkodó osztályok vagy a volt értelmiségi felsőréteg deklasszált tagjai, új deklasszáltakon pedig olyan volt párt- és állami funkcionáriusok, akik valami oknál fogva funkciójukból kikerültek és ezt társadalmi süllyedésnek érzik). Az új város - éppen új volta következtében - vonzotta ezeket a deklasszáltakat, akik úgy jöttek ide, mint valami Amerikába, kivándorlóként, az újrakezdés reményében; csakhogy aki egyszer fent volt, nem szereti alulról újrakezdeni (kivált, ha sohasem indult el alulról, mint például egy egykori törzstiszt), hanem arra vágyik, hogy előbbi pozícióját ismét egyetlen ugrással érje el. Egy újonnan keletkezett város - a maga örökkön szorongató káderszükségletével - kiválóan alkalmas talaj erre az ugrásra. Az ugrás kinek sikerül, kinek nem; akinek sikerült, az Sztálinvárosban gondosan kommunistának leplezte magát, akinek nem sikerült, az az alkalomra várt.
A gyökértelenség maga is veszedelem. Sztálinvárosban aránylag kevesen voltak, akik néhány év alatt gyökeret vertek (ezek voltak végeredményben az új város csírázó plazmája, fehércsöppje), a lakosság többsége még 1956-ban is ideiglenes vagy második lakóhelyének tekintette a várost, melynek inkább csak a lehetőségeit használta ki, mintsem polgárának érezte volna magát. A lehetőségek kiaknázására való elsődleges törekvés természetesen vonatkozik arra az esetre is, amikor a szocializmus lehetőségei kínálkoznak, és arra az esetre is, amikor az ellenforradaloméi. Ilyenformán egyforma ambíció hajthatja ugyanazt a személyt, amikor - példának okáért - a sztálinvárosi Magyar-Szovjet társaságban vállal valamilyen funkciót vagy aktíva-szerepet és 1956 novemberében fegyveres ellenállására buzdít a Sztálinvárosba tartó szovjet csapatok ellen. Az első esetben az egyik oldalról véli kamatoztatni cselekedeteit, a másik esetben a másik oldalról.
A kezdeti kavargás, amely az 1950-51-es évekre annyira jellemző volt, 1956-ra bizonyos mértékig lehiggadt és a látszat arra engedett következtetni, mintha az első szocialista városnak már valóban kialakult szocialista társadalma volna. „Ez már város" - mutogattuk büszkén Sztálinvárost, és feledésbe merült az az aggodalom, hogy ez a néhány év alatt felépült város még mindig ezer és ezer embernek nem annyira az otthona, mint inkább ugródeszkája. A látszat alatt megoldatlan problémák lappangtak. A munkásság és az értelmiség voltaképpen nem találta meg egymáshoz az utat és elkülönült; az értelmiségen belül is külön szektát alkotott a műszaki értelmiség. Az értelmiség egy része rátért a szabályos polgári életformára, ennek minden szociális, szexuális és politikai jellegzetességével együtt. A munkástömegben pedig felszínen úszkált a lumpenproletár elem, s ez a két nem-szocialista irányú pólus - a burzsoá életforma felé tendáló értelmiség és a lumpenproletárság - akadályozta az értelmiség és a munkásság egészséges és szocialista irányú eggyé forrását és azt, hogy erre az eggyé forrásra a munkásság nyomja rá a maga bélyegét.
A pártszervezet pedig, amelynek hivatása volt, hogy az új város szocialista társadalmát tudatosan építse, a korábbi szektás hibák következtében megelégedett bizonyos sematizálással, majd 1956-ban, különösen az SZKP XX. Kongresszusa nyomán ezt felismerve, átmenetileg ingadozó útkeresésbe kezdett és elvesztette egységét. Ez az átmeneti gyengeség azonban elég volt ahhoz, hogy az ellenforradalmat külső erők lángra lobbantsák Sztálinvárosban, az ismertetett talajon.
Éppen ezért a továbbiak előtt előre kell bocsátani, hogy a sztálinvárosi ellenforradalom nem burzsoá-restaurációs típusú ellenforradalom volt (nem lévén helyben vagyonát és hatalmát vesztett uralkodó-osztály), hanem deklasszáltak és karrieristák ellenforradalma, amely ezeknek az elemeknek sztálinvárosi talajon, mint ugródeszkán, alkalomszerű pozícióra-törekvését fejezte ki, melynek célja a nép demokratikus társadalmi rend megdöntése után egy más társadalmi rend (az elképzelések többségében polgári vagy legalábbis lényegében az) uralkodórétegében való helybiztosítás volt.
- Az ellenforradalom előtti események. - A XX. Kongresszus. A Fáklya-klub.
Az ellenforradalom előtti események elemzését kétségtelenül a párt belső helyzetének alakulásával kell kezdeni.
Természetes, hogy a sztálinvárosi pártszervezet élete tükrözte a párt egészében végbement folyamatokat. Az 1953-as kormányprogramtól kezdve a sztálinvárosi pártszervezet elvi egysége és elméleti fegyelme fokozatosan meglazult. Már ezt megelőzően is mutatkoztak bizonyos jelek, különösen azokban a sajnálatos ellentétekben, melyek köztem és a sztálinvárosi pártbizottság akkori első titkára, Földes László elvtárs között alakultak. (Ezek az ellentétek - bár magukba hordozták későbbi elvi ellentétek csíráját is - elsősorban személyi ellentétek voltak; én fenn akartam tartani azt a bizonyos mozgási autonómiámat, amelyet mint író, mint „az új város krónikása" - ahogyan neveztek, - kezdettől fogva élveztem és nem akartam alávetni magam annak a teljes személyi fegyelemnek, melyet Földes elvtárs követelt). Miután Méray Tibor intrikája [?] következtében, a személyi kultusz légkörében kizártak a pártból, 1954-ben már nem vettem részt a sztálinvárosi pártszervezet életében, csupán kívülről néztem; azonban a sztálinvárosi lap szerkesztésében, majd később a Hazafias Népfront helyi szervezetében való részvételem, továbbá pártbizottsági tagokkal, elsősorban Lombos Ferenc elvtárssal, a Földes elvtársat követő első titkárral való barátságom következtében bizonyos képet alkothattam a pártéletről.
A pártbizottságban hovatovább - a Központi Vezetőségben kialakult helyzetnek megfelelően - bizonyos irányzatok rajzolódtak ki. A pártbizottság egy része mereven szélsőbaloldali maradt - így Varga Zoltán, Tapolczai Jenő, stb. -, egy másik része Nagy Imrével rokonszenvezett - Jávor Endre és még néhányan, - végül középen állt, voltaképpen a helyes állásponton, amelyet a XX. Kongresszus és most a XXI. Kongresszus is kifejezett, Lombos elvtárs. Hajdú András a szélsőbaltól a jobboldalig váltogatta álláspontját, Kecskeméti László pedig a Lombos és a Jávor képviselte irány között ingadozott.
Ezeknek az irányzatoknak a lényege a következő volt:
A szélsőbal mereven ragaszkodott a szektás és sematikus vezetési stílushoz, kizárólag a hatalmi eszközök igénybevételét tartotta célravezetőnek a munkás- és paraszttömegekkel szemben is, személyileg pedig Rákosi Mátyáshoz kötődött. (Ámbár
Jávor Endre igen becsületes és tántoríthatatlan kommunista volt, azonban kispolgári nyugalomra hajló, liberalizmusra hajlamos és befolyásolható. Általában nem szerette az összeütközéseket és megrázkódtatásokat, igyekezett mindenkivel békés viszonyban lenni. Ez volt az alapja a Nagy Imre iránt való rokonszenvének. Velem igen jó barátságban volt. Csak azt nem szerette bennem, hogy szívesen élvezem ki a végsőkig a személyi ellentéteket. Egyébként irányzatának lényeges vonása a párt tömegkapcsolatán első sorba helyezése. [...]
A kép kiegészítése végett kénytelen vagyok magammal is foglalkozni, bár ez nehézséget okoz. Bizonyos távlatból azonban talán sikerülni fog. Én egyedül álltam a sztálinvárosi közéletben. Nem tartoztam egyik irányzathoz sem. Sokszor nem tudták rólam megállapítani, hova is tartozom, melyik skatulyába tegyenek. Ezt többen vallomásukban is elmondották tárgyalásomon. Bizonyos kérdésekben egészen jobboldalinak találták álláspontomat, más kérdésekben viszont erősen baloldalinak. Nagyjából azonban az Írószövetség képviselőjének tekintettek, s ez bizonyos értelemben meghatározta helyzetemet. Noha én nem írtam alá azt az 1955-ös
Nem védekezésképpen mondom, de én nem voltam, mert nem lehettem vezér Sztálinvárosban, csupán magányosan kiáltó remete. Ez világosan igazolódott az ellenforradalom alatt, amikor kiderült, hogy nem kellek sem a pártnak, sem az ellenforradalomnak.
A sztálinvárosi helyzetet igen bonyolulttá tette a beruházásoknak az a változékony kezelése, amely Nagy Imre miniszterelnökségét jellemezte. Amikor egyik napról a másikra minden pénzt elvettek Sztálinvárostól, és az építkezést szinte
az emberek ezreit fenyegette munkanélküliség. Ez volt az az időpont, amely egy pillanatra közös nevezőre hozta az irányzatokat Sztálinvárosban: kivétel nélkül mindenki Nagy Imre ellen fordult.Ekkor többek között Tapolczai Jenő fáradhatatlan energiájának köszönhető, hogy nem történt nagyobb megrázkódtatás.
A XX. Kongresszus nyomán nehéz helyzet támadt a pártban, de a párton kívül is. Most nagyon élesen került felszínre a szektás pártvezetés kérdése és személyileg Rákosi Mátyás vezetői pozíciói. A párt ekkor elmulasztotta, hogy ezeket a kérdéseket a maguk valóságában és a marxizmus-leninizmus elméleti fényében a tömegek elé tárja. A párt hallgatott. Ez viszont felszabadította a jobboldali ellenséges nézeteket, melyeket egy későbbi időpontban az SZKP revizionizmus gyűjtőnéven foglalt össze. A kispolgári túlzás, mely eddig hajlamos volt arra, hogy mindent bal felé hajtson túl, most hozzálátott a jobboldali túlhajtáshoz.
Sztálinvárosban a pártbizottságon belül ez úgy mutatkozott meg, hogy elkezdtek engem ünnepelni. Éppen olyan kritikátlanul, mint amilyen ellenségesen néztek rám előbb. A megyei pártbizottság legnagyobb meglepetésemre velem íratta meg az április 4-i beszédvázlatot. Ennek ellenére én nem igen vettem részt a sztálinvárosi közéletben. Sokkal többet tartózkodtam Budapesten, mint Sztálinvárosban. Egyébként ekkor már személy szerint nem Nagy Imrére, hanem Kádár Jánosra orientálódtam. [...] Tagja lettem a Petőfi-körnek és részt vettem a kör történelmi,
[...] Tudvalevő, hogy Budapesten a Petőfi-körnek először a Kossuth-klub adott otthont. Ezt a klubot, mint kifejezetten értelmiségi klubot - mely a Népfront-mozgalom keretében jött létre, a
Budapesti szervezete tartotta fönn.Akkoriban, amikor Tapolcai azon fáradozott, hogy Sztálinváros mégse haljon meg, sikerült elérnie egy mozgalmat Budapesten, melynek a neve „Budapest Sztálinvárosért" lett.
indítványára a budapesti Városi Tanács patronázst vállalt Sztálinváros felett, és ettől kezdve a különböző budapesti szervezetek, vállalatok időnként rendszeres segítséget nyújtottak Sztálinvárosnak. Ennek a mozgalomnak a keretén belül ajánlotta fel a TTIT, hogy a budapesti Kossuth-klubhoz hasonlóan segítséget nyújt Sztálinvárosnak egy értelmiségi klub létrehozására.A kérdés annál is inkább égető volt, mert Sztálinváros egyetlen értelmiségi összejöveteli helye, a Mérnök-klub már egy idő óta haldoklott. Haldoklása a Nagy Imre-féle beruházási intézkedés idején kezdődött, amikor sok építészmérnök készült elhagyni a félbemaradó építkezést. Egyébként addig is, amíg a klub virágjában volt, főként kártyajáték folyt benne. Azóta azonban Sztálinváros értelmisége kibővült, a mérnökök mellett orvosok, pedagógusok egész rétege gyűlt össze az új városban. A pedagógusok klubot akartak maguknak. Így tehát a TTIT ajánlata kedvező visszhangra talált.
A TTIT helyi titkára Bódis Károly volt, egy munkásszármazású tanár, aki esti egyetemen szerzett tanári oklevelet. Mindazonáltal nem tanári állásban volt, hanem ő kapta meg a Városi Tanács Ingatlankezelő Vállalatának igazgatói állását. Emellett végezte a TTIT helyi titkári teendőit, amelyek kezdetben csak ismeretterjesztő előadások szervezéséből álltak. Bódis kommunista volt, és mint szemináriumvezető, az elméleti fegyelem hívének mutatkozott. [...] az alakuló tanácsülés a Bartók Béla-kultúrházban volt s mivel a pedagógusok vettek részt rajta többségben, a többség a Fáklya nevet szavazta meg, tudniillik a pedagógus klubok általában ezt a nevet viselik.
[...] A klub nem töltötte be azt a hivatást, amit alapítói szántak neki. Nem vált a sztálinvárosi értelmiség találkozóhelyévé. Annál is inkább, mert Forbáth Róbert fáradozásai ellenére a műszaki értelmiség távol tartotta magát tőle. Az értelmiségiek részéről igen aggasztó érvek hangzottak el a klub látogatásával szemben. Így többek között az, hogy nem látják biztosítva, hogy a klub valóban „tiszta" értelmiségi klub lesz, tehát „mindenféle" emberek nem járnak majd be. A mindenféle embereken nyilván munkásokat értettek. Az alapszabályok vitájában ugyanis egyesek azt az álláspontot képviselték, hogy az alapszabály mondja ki: a klubot csak értelmiségi foglalkozású emberek látogathatják. Ezt Bódis,
és én hevesen elleneztük, úgyhogy ez kimaradt, viszont az értelmiség zöme távolmaradásával tüntetett. De mert ennek a vitának és törekvésnek híre ment, a munkások is idegenkedéssel néztek a klubra s így az újszülött éppen, hogy életben maradt.Az elszigetelt klubot aránylag csekély számú társaság látogatta. Ennek oka többek között az embereknek egymás iránt való bizalmatlansága is volt. Különösen áll ez az értelmiség alsó- é s középrétegére és az alkalmazotti rétegre. Az 1956-os feszült politikai légkörben ezek az emberek többnyire állásukat, pozíciójukat féltették és az erők, irányzatok harcában nem tudva, mi merre dől el, óvatosak voltak megnyilatkozásaikban s igyekeztek magukat mindenfelé biztosítani. Azok, akik egyívásúak voltak s ismerték egymást s egymás iránt bizalommal viseltettek, vagy egymáshoz jártak, vagy az
Ez a szálloda és étterem valamilyen provinciális kozmopolitizmus és hordozója volt, mintegy pótolni szándékozván a fővárosi szórakozást éppen bizonyos értelmiségi és alkalmazotti rétegek számára. (Jellemző volt például, hogy az Arany Csillagból kinézték a munkásokat és az étterem igazgatója tudatosan arra törekedett, hogy a munkásrétegeket távol tartsa, fenntartván a munkások számára egy talponállót hátul, a mellékutcában. Más alkalommal pedig nagy verekedés tört ki, amikor az Arany Csillag emeleti szalonjaiban mérnökbálat rendeztek s bár meghívó nélkül szabad volt a bemenet, a bejáratnál megjelenő munkásokat nem engedték be, s erőszakkal akarták kituszkolni. (Az Arany Csillagban általában nagy összegek szerepeltek a főpincéri számolócédulákon és ennek az intézménynek a légkörében határozottan érezhető volt az éledni készülő polgári világ fülledtsége.)Így már érthető, hogy a Fáklya-klub miért maradt elszigetelve. A klubtanács tagjainak a többsége kommunista volt, habár hajlamos a revizionizmusra (ezt persze akkor senki sem tudta, maga a meghatározás sem jutott az eszébe senkinek); az értelmiség felső rétege pedig határozottan a polgári életforma felé húzott, a kispolgári jellegű réteg pedig jellemző tartózkodással viseltetett a klub irányában.
A klub programja a Kossuth-klubtól, illetve a budapesti TTIT-től függött. Rendszerint ők ajánlották a programot és ők adták az előadót. [...] Voltak saját programok is. Ezek közül háromra emlékszem. Az egyik: „Beszélgetés azokkal az írókkal, akik Sztálinvárossal foglalkoznak" Ezen Fehér Klára, Nemes László és én vettem részt. A másik: „Sarkadi Imre beszél a cannes-i filmfesztiválról". A harmadik: „A sztálinvárosi értelmiség beszélgetése a város vezetőivel a város jövőjéről és problémáiról". Ezek a klubesetek úgy folytak le, hogy a klubtanács egy-egy tagja vállalta a „házigazda"-szerepet és gondoskodott a program optimális lebonyolításáról. Egy-egy ilyen klubesten 30-40 személynél több nem jött össze.
A klubesetek óvatos, inkább udvarias, mint heves légkörben folytak le. [...]
A Fákyla-klub tehát nem vált olyanfajta politikai klubbá, mint a Kossuth-klub Budapesten. Tagjai nem vettek részt az ellenforradalmi eseményekben sem egyik, sem másik oldalon. [...]
Október 23-án reggel Budapestre utaztam, a DISz központi vezetőségi ülésére. Magammal vittem egy javaslatot, amely a Kommunista Ifjúsági Szövetség [át]alakítását tartalmazta, mivel a szegedi egyetemen lezajlott események kérdésessé tették a DISz létét, viszont az ifjúságot nem lett volna szabad a párt ellenőrzése és vezetése alól kiengedni. Ezt a javaslatot délelőtt átadtam
Éppen 23-án estére volt meghirdetve a Bartók Béla-kultúrházban egy előadásom a mai magyar irodalom helyzetéről. Ezt az előadást okvetlenül meg akartam tartani, ezért hét óra előtt öt perccel elindultunk Budapestről
és Bódissal vissza Sztálinvárosba. Útközben egy diósdi cukrászdában, ahol feketét ittunk, értesültünk arról, hogy Gerő Ernő 8 órakor beszédet mond. Nagy sebességgel igyekeztünk haza és a Gerő-beszédre vissza is értünk. A Gerő-beszéd nagyon megdöbbentett és rosszat sejtettem. A Fáklya-klubban összegyűlt emberek, akik az én előadásomra jöttek össze, unszoltak, hogy mondjam el, mi van Pesten. Én mindent előadtam legjobb tudomásom szerint, s bár tagadtam, hogy a budapesti utcákat fasiszta csőcselék öntötte volna el s a tüntetésnek ellenforradalmi jellege volna, arra figyelmeztettem az embereket, hogy nyugodtan dolgozzanak tovább, mintha mi sem történt volna és minden provokációtól tartózkodjanak, semminek be ne ugorjanak. [...]Ezután a kultúrház színháztermében kb. 60 főnyi közönség előtt megtartottam előadásomat [...]
Ezalatt a Vasműben már megkezdődött az ellenforradalmi szervezkedés. Október 25. volt.
Most lépett akcióban az „álcázott vonal", vagyis azoknak az obskúrus elemeknek csoportja, akik eddig főképpen a Vasmű igazgatóság különböző osztályain bújtak meg jámbor tisztviselőként. A Vasmű igazgatósága tele volt osztályidegen elemekkel. Jellemző, hogy a Vasműben a munkások „Fehér Ház"-nak hívták az igazgatóságot, máskor meg „Téli Palotá"-nak. Hasonló jelenségek voltak észlelhetők, ha kisebb mértékben is, a Városi Tanácsnál. [...]
Az ellenforradalom Sztálinvárosban az országos események függvénye volt. [...]
Az ellenforradalom három fő hordozója Sztálinvárosban a deklasszált tömeg, a Vasmű igazgatóságán és más vállalatok gazdasági pozícióiban levő burzsoá elemek és a lumpenproletariátus volt. A Fáklya-klub köré csoportosuló értelmiségi rétegek esetleg bizonyos ideológiai előkészítést adott volna, de nem jutott el odáig. A Fáklya-klub túlságosan későn alakult meg ahhoz és túlságosan elszigetelt maradt, hogy a budapesti Kossuth-klub szerepét játszhatta volna. Annál inkább csírázott és tenyészett az ellenforradalom az Arany Csillag kozmopolita légkörében, az imperialista életformának ebben a baktérium-kultúrájában. Az október 25-i tüntetésen majd később különböző vezető szerepekben ágálni azokat láthatták, akik az Arany Csillag éjszakai életében mindennapos vendégei voltak.
A lángot kívülről gyújtották meg, Budapestről.
Az ellenforradalom első szakasza, október 25-től 28-ig a rendet zilálta szét, és a város szerveit bénította meg; a második szakasza, október 28-től november 4-ig a helyezkedés és a kommunistáknak a közéletből való kikapcsolása jellegét viselte magán, november 4-től november 7-ig vagy 8-ig pedig a fegyveres katonai diktatúra szakasza volt.
A sztálinvárosi ellenforradalomnak egyik jellegzetessége volt az „autonómia", valamilyen különös szeparatizmus. Torz vetülete volt ez annak a sztálinvárosi öntudatnak, különös lokális patriotizmusnak, amely éppen a város szocialista voltából, helyesebben „első szocialista város" voltából született. Szinte azt lehetne mondani, hogy Sztálinvárosban még az ellenforradalom több szocialista jelleget hordott magán, mint másutt. Ez persze paradoxon, de így lehet kifejezni azt a sajátos ízt, amelyet a sztálinvárosi ellenforradalmi események hordoznak.
Azt írtam le, amit magam is tapasztaltam, illetve azt is, amit hallottam; ilyenformán a leírás nem lehet objektív és távolról sem teljes, mert rengeteg dolog van, amiről még most sem tudok.
Székesfehérvár, 1959. április 3.
Jelzet: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. O - 13582. 13-35. o. szerző: Sándor András
F. Mihály a sztálinvárosi 26. számú Építőipari Tröszt munkástanács tagjának vallomása
F. Mihály vallomása, 1957. augusztus 5.
BM. Fejér Megyei Rendőrfőkapitányság. VIII. Alosztálya.
[...] Kérdés: Mondja el, miért akart külföldre szökni, mikor tervezte szökését?
Felelet: Két döntő ok késztetett arra, hogy külföldre, azaz Jugoszláviába szökjek. Feleségem súlyos betegségnek minősülő állandó féltékenysége, valamint a körülmény, hogy Sztálinvárosban munkástanács tag voltam. Miután két munkástanács tagot hónapokkal ezelőtt letartóztattak, féltem, hogy alaptalan feljelentés alapján hasonló sorsra kerülhetek. [...] Tudomásom van arról, hogy az elmúlt két hét alatt volt munkástanácstagokat tömegesen tartóztattak le. Közvetlen indok, mely a határidőt részemre megállapította részben a fenti körülmény, főként pedig az, mint nagy futballdrukker, szerettem volna megnézni a Vasas-Vojvodina mérkőzést."
*
F. Mihály önéletrajza, Székesfehérvár 1957. augusztus 13-án.
BM. Fejér Megyei Rendőrfőkapitányság. VIII. Alosztálya.
1918 [...] Kisteleken születtem. Apám géplakatos volt. Iskoláimat Kistelken végeztem, középiskolai tanulmányaimat Szegeden a Felsőkereskedelmi Iskolában szereztem 1936-ban. Még ez évben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban Szegeden felvételre kerültem.
Innen áthelyeztek Kiskunhalasra, ahol 1940 októberéig mint banktisztviselő működtem. [...] Első katonai szolgálatomra Kiskunhalasra a 15. k[ar]p[aszományos] Zászlóalj ütegéhez vonultam be. [...] 1941. június végén, július elején csapattestem Budapestről visszarendelt, mert mozgósították a keleti frontra. [...] Itt a Don melletti harcokban vettünk részt. 1942 októberében súlyosan megsebesültem és később sebesülésemmel kapcsolatban Nagy Ezüst Vitézségi Érmet kaptam.
Egy hónap kinti kezelés után 1943 júliusáig hadikórházban voltam [...]
1944. november végén egyik banktisztviselő barátom menyasszonya izgatottan felhívott és kérte segítségemet. Édesanyja legjobb barátnőjét a németek elvitték zsidó származása miatt. Megígértem, hogy próbálok segíteni és el is mentem a Bellevue szállóban székelő egyik német parancsnokságra. Itt, amikor igazoltattak és katonakönyvemből látták frontszolgálatomat és kitüntetésemet, közölték, hogy súlyos hibát követtem el, amikor zsidó érdekében léptem közbe, ezt a hibát úgy hozhatom rendbe, ha az adott belépési nyilatkozatot azonnal aláírom.
A
volt szó, vonakodtam, de fenyegetőztek a Gestapóval és kényszerből aláírtam. Azonnal be kellett volna vonulnom, de nem tettem meg. 3 nap múlva a németek lakásomon jelentek meg és kényszerítettek. [...]Fentiekről 1948-ban Népbírósági tárgyalás volt, ahol azonnali hatállyal szabadlábra helyeztek, és a bank is azonnal visszavett állásomba.
1946 márciusában megnősültem. Két gyermekünk született 1947 és 48-ban. A Kereskedelmi Bank központjában, mint revizor dolgoztam a bankok államosítása alatt is. [...]
1952. július elején a [Közlekedési] Minisztérium Sztálinvárosba helyezett a Mélyépítőipari Tröszt pénzügyi vezetőjének személyes kiválasztás alapján. Az ottani nagy pénzügy és gazdasági zűrzavar, állandó nagy összegű béralaptúllépések és 30-40 milliós évi veszteségek megszüntetésére. [...]
4 és fél évi sztálinvárosi munkám alatt többször kaptam minisztériumi jutalmat és vállalati igazgatói jutalmat. 1953-54-ben a sztálinvárosi munkaleállások miatt feleslegessé vált anyagok (cca. 50 millió) értékesítésének legfőbb irányítója voltam, Trösztigazgatói rendelkezés alapján.
4 és fél éven keresztül a legjobb trösztön belüli hivatalos és baráti kapcsolatban voltam. Többször jelentette ki személy szerint nekem, hogy egyik főtámaszának, oszlopának tart a trösztben.Így érkeztek el az októberi események. [...]
Október 22-én és 23-án Pécsett voltam kiküldetésben, ahol Nagy Sándor személyzeti osztályvezetővel töltöttem majdnem a két napot.[...]
Október 24-én délelőttől kezdve a trösztben már nem folyt komoly munka, mindenki a rádiót hallgatta. 25-én ugyanez volt a helyzet. A legtöbb budapesti lakosú dolgozó csütörtökön délután és pénteken reggel hazautazott, gépkocsikkal [...]
Időközben rádiófelhívásokra 3 vállalatunknál megalakultak a munkástanácsok, olyan hírek jöttek a tröszt felé, hogy a trösztöt, mint középirányító szervet azonnal meg kell szüntetni. Ezeket a híreket a tröszt dolgozók csoportokba verődve tárgyalták, s többekben felmerült az a gondolat, hogy a tröszt is alakítsa meg a munkástanácsot. Ezt alátámasztotta az a körülmény is, hogy Bondor trösztigazgató azokban a napokban teljesen összeomlott, elvesztette tőle megszokott aktivitását, sőt, amikor szóba került a munkástanács megalakítása, helyeselte azt. [...]
A megalakult tröszt munkástanácsának legfontosabb feladata lett, hogy a behívott vállalati munkástanácstagokkal elismertesse a tröszt további fennállását. Ez csak nagyon nehezen sikerült. Ily módon a munkástanács megalakulásának nem politikai, de elsősorban szociális és gazdasági célkitűzése volt.
Ezután következett be a tanácsválasztás, úgy emlékszem szerdai napon. A választáson részt vettek a Sztálinvárosban maradt dolgozók, akiknek ott volt már az állandó lakóhelyük. Zömmel párttagok voltak. A teljesen titkos választ alapján - jelölés nem volt - Bonta József főtechnológus, Kossuth-díjas volt főmérnök kapta a legtöbb szavazatot, utána Róthy Ferenc vagy Molnár László, utána következtem én és végül Sándor László. A választás előtt rövid beszámolót tartottam.
A megszavazott munkástanács még a helyszínen megszólaltatta elnökét. Bonta József lett az elnök. Utána azonnal a trösztigazgatói szobába mentünk - a választás a mellette lévő nagy tanácsteremben volt - és kértük Bondor igazgatót, engedje meg, hogy a szobája másik oldalán lévő kis tanácsteremben ülésezhessünk. Ebbe készséggel beleegyezett és közölte, hogy mindjárt bejelentenivalója van. Mondta: „Én a régi rendszer prominens képviselője voltam, belátom annak hibáit, levonom a konzekvenciát, benyújtom a lemondásomat és a jövőben, mint az ország egyszerű dolgozója kívánok tevékenykedni. Ha a minisztériummal szóban vagy telefonon fel tudom venni a kapcsolatot, ugyanezt ott is elmondom." A telefonszolgálat akkor már vidékre 1-2 nap óta nem működött.
Ekkor a munkástanács hellyel kínálta Bondor igazgatót. Bonta ült a tárgyaló asztalfőn, az asztal végén, az asztal oldalán Bonta mellett Bondor, szemben vele Molnár, Bondor mellett én, szemben Sándor, majd mellettem Ráthy. Helyfoglalás után Bonta szólt Bondorhoz, majd én beszéltem. Ecseteltem Bondor kiváló képességeit, a tröszt vezetésében elért eredményét, munkájára mindenképpen szükség van, ekkor Rátky javasolta, hogy a munkástanács bízza meg Bondor Józsefet fődiszpécseri állás betöltésével, mely amúgy is csak pár száz (200-400) Frt-ot [tal] jelentene kevesebb fizetést. A tanács azt a javaslatot azonnal megszavazta, melyet Bondor József köszönettel fogadott, majd felállva könnyes szemekkel megölelt, megcsókolta a tanács tagjait és mondotta: „Tudtam mindig, hogy baráti jó viszony vagy köztetek és köztem, de hogy ennyire humánusak legyetek, arra nem számítottam." [...]
A személyzeti előadót és osztályvezetőt - akiknek a funkciója automatikusan megszűnt, mert napokkal előbb kiadták a személyzeti okmányokat - a tanács áthelyezte a munkaügyi osztályra. Mindezek azt bizonyítják, hogy a tanácsban nem lépett fel semmiféle politikai reakció vagy egyéb alantas érzés.
[...] A következő napok mint a tanács részéről, mint Bondor részéről gazdasági természetű ügyek intézéséből teltek el. Én mint pénzügyi osztályvezető gondoskodtam a hó végi bérek számfejtéséről, egyéb ügyeleti díjak kifizetéséről, a tröszt ügyeletet a tanács megszervezte előzőleg. Sor került még a Minisztérium által jóváhagyott prémiumok számfejtésére is, és kifizetésére.
A tröszt 2 bölcsődéjében elhelyezett gyermekek élelmezéséről kellett még gondoskodni a tanácsnak, valamint a dolgozók szállásainak tüzelőanyag ellátást kellett biztosítani. A Tröszt szociális osztálya végezte ezt a funkciót az összes vállalatok tekintetében. [...]
Közben nov. 4-e következett be. Aznap délelőtt Bondor Józseffel a munkástanács tisztázta, hogyan tekinti a tanács helyzetét, ő közölte, mindenképpen támaszkodni kíván a tanács munkájára, és ő sem a Minisztériumba sem egyéb helyre nem tesz egy lépést sem a tanács nélkül. A rádiófelhívások alapján Ő már akkor visszanyerte pozícióját. Még arra is emlékszem, hogy vasárnap délelőtt, amikor a tanács tagjaival találkozott, azt mondotta: „Mindent felejtsünk el és dolgozzunk együtt tovább." Mi azt kértük, ugyanolyan humanitással járjon el velünk szemben, mint ahogy az mi gyakoroltuk.
Ettől kezdve is vele naponként több órán keresztül együtt voltunk. Tárgyaltuk a vállalatok helyzetét, az anyagi erőforrásokat mértük fel, majd a meginduló budapesti újjáépítésbe való bekapcsolódásról beszéltünk. [...]
Dec. 22-én vettem ki az évben ki nem vett szabadságomat, és akkor családommal együtt Budapestre utaztam. Itt jegyzem meg, hogy feleségem súlyos betegségszerű féltékenységéről nem kívánok itt foglalkozni, szükség szerint szóban, azonban megjegyzem, hogy az a körülmény szorosan kihatott a későbbiekre.
Közben megtudtam, hogy a Minisztérium a Trösztöt dec. 31-ével megszünteti és a 3 vállalatot összevonja. Január 3-án leutaztam Sztálinvárosba Bondor igazgatóhoz és érdeklődtem jövőmet, beosztásomat illetően. Ő közölte, hogy elsősorban a kivitelező vállalatokra akar támaszkodni és engem egyébként is kér az az alakulóban lévő vállalat, melynél már vagy 7-8 trösztalkalmazott dolgozik. Megbeszélés alapján január 9-én mindannyian lementünk Sztálinvárosba, ahol még
Jelenleg is a január 16-án megalakult Fővárosi Építőipari Beruházó Vállalatnál dolgozom, mint pénzügyi és könyvelési osztályvezető. [...]
Beszélnem kell arról, hogy amióta megtudtam, hogy a tanács két tagja cca. 3-4 hónap óta biztonsági őrizetben van - időközben Molnár László visszakerült 2 hóval ezelőtt - azóta állandó idegizgalomban élek. [...] Volt olyan érzésem is, hogy egy mesterségesen elindított lavina közeledik felém, amely sok meg nem történt és valótlan dolgot tartalmaz. [...]
Így jutottam arra a gondolatra, hogy Jugoszláviába kíséreljek átmenni, hogy ott Anyósom rokonainál megvárjam a politikai enyhülés időszakát és a korábbi ígéretek valóra váltását [...]
A többi már ismeretes: pénteken múlt egy hete, dátumra már nem emlékszem, éjjel 11-12 h között a járőr elfogott és a határsértésért bekísért. Szegedre, Sztálinvárosba, majd ide kerültem. [...]
Jelzet: Fejér Megyei Levéltár. Sztálinvárosi Városi Bíróság. Büntetőperek. 1963. 11. d. 14/1963. F. Mihály rehabilitáció