Bevezetés

A második világháború utáni változások az egyház és az állam közötti viszonyra is hatással voltak, sőt, gyakran ezekben a küzdelmekben mutatkoztak meg a legerősebben. Az 1940-es évek második felében az államhatalom mind jobban törekedett arra, hogy az egyházakat betagolja az új hatalmi rendszerbe.

A katolikus egyház állt ellen a legnagyobb erővel az 1947 elejétől folyamatosan jelentkező megtörési kísérleteknek, amelyek az egyház világi részvételének és hatalmának a megszüntetését célozták. A katolikus egyház élén ekkor Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek állt, aki rendületlen akaraterővel és meg nem alkuvással igyekezett szolgálni egyháza vélt és valós érdekeit.

A küzdelem legnehezebb szakasza a fakultatív hitoktatás bevezetésének kísérletével kezdődött. Először a Független Kisgazdapárt 1947. február 28-i politikai bizottsági ülésén vetették fel, hogy az addig mindenki számára kötelező iskolai hitoktatást, hittan-tanítást a továbbiakban fakultatív, tehát szabadon választható hitoktatás váltsa fel. A kérdés ezek után a Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP) és a Független Kisgazda Párt (FKgP) által alkotta pártközi értekezlet elé került, ahol március 5-én egyetértő állásfoglalás született. A pártok küldöttei megegyeztek abban is, hogy a döntés végrehajtására törvényjavaslatot terjesztenek az országgyűlés elé. Az oktatáspolitika, valamint a vallásügy különböző kérdéseinek a rendezésére létrehozott albizottság több javaslatot dolgozott ki, amelyek közül Nagy Ferenc miniszterelnök jó néhányat támogatott. A fakultatív vallásoktatásról szóló javaslat közöttük volt.

Nagy Ferenc az FKgP Politikai Bizottságának március 10-i ülésén számolt be a pártközi tanácskozások eredményeiről, és az azzal kapcsolatos vitákról. Hivatkozott a Bánáss László veszprémi püspökkel folytatott személyes beszélgetésére is, és kijelentette, hogy a katolikus püspöki kar egyébiránt nem látja sérelmesnek, és nem is fogja ellenezni a fakultatív vallásoktatás bevezetését. A március 11-i pártközi értekezleten a terveket el is fogadták. A döntést a Kisgazdapárt másnapi politikai bizottsági ülésén - Nagy Ferenc határozott fellépésének köszönhetően - szintén elfogadták.

Az elképzelés, amely igen hamar ismertté vált, kiváltotta a különböző felekezetek vezető egyházi személyiségeinek ellenállását, akik közül többen már március első napjaiban tiltakoztak a tervek ellen. Mindszenty József március 8-án a miniszterelnöknek címzett levelében is kifejezte egyet nem értését. A püspöki kar pedig a március 13-i pásztorlevelében határozottan elvetette a készülő terveket, és kérte, hogy azokat vegyék le a napirendről. Úgy gondolták, hogy az egész kérdéskört csak a Szentszékkel megkötni kívánt konkordátumban lehet rendezni.

Március folyamán a nemzetgyűlésben, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) költségvetési vitájában is foglalkoztak érintőlegesen a fakultatív hitoktatás ügyével: március 12-én olyan kijelentés is elhangzott, hogy a püspöki kar elfogadta a tervet. Ez ellen Mindszenty bíboros március 17-én ismételten tiltakozott az országgyűlés elnökénél, Varga Bélánál, és kérte e kijelentés helyesbítését.
A nemzetgyűlésben élénk vita bontakozott ki a kérdés körül, ahol az akkori ellenzéki pártok vehemensen támadták az elképzelést, míg a baloldal támogatta azt. A kisgazdapárt képviselői eleinte többnyire passzívak maradtak, később azonban az elképzelés mellett foglaltak állást.
Március közepén új miniszter került a VKM élére. Ortutay Gyula mind a fakultatív hitoktatás ügyében, mind más egyházi kérdésekben számos alkalommal került súlyos ellentétbe a katolikus egyház magyarországi fejével. Néhány nappal kinevezése után Szegeden - egykori diákéveinek színhelyén - tüntetések zajlottak le a fakultatív hitoktatás bevezetése ellen. Középiskolások és egyetemisták vonultak az utcára, nyomatékot adva ezzel az egyházzal kapcsolatos intézkedések elleni tiltakozásuknak. A tömeges megmozdulásokat a rendőrség és a civil csoportok oszlatták fel, a résztvevők ellen a hatóságok komoly retorziókat, főleg internálásokat foganatosítottak. A szegedi tüntetések ügye nagy port vert fel, és az eset érzékenyen érintette Ortutay Gyulát is, akinek szembesülnie kellett azzal, hogy több egyházi vezető is fellép az elfogott diákok szabadon bocsátása érdekében.

Eközben további nagy, de már visszafogottabb tiltakozó akciók folytak országszerte. A katolikus egyház minden társadalmi kapcsolatát felhasználta a fakultatív hitoktatás tervének megakadályozására. A szószékről kihirdetett körlevekkel, táviratokkal és iskolai tiltakozó gyűlésekkel utasította el a fakultatív hitoktatást. Ez utóbbi során nagy segítséget jelentett az 1945. novemberben létrehozott Katolikus Szülők Vallásos Szövetsége is. A szövetség az Actio Catholica kulturális szakosztályának keretei között működött. Szervezeteinek, helyi munkaközösségeinek a működése 1948 júniusában, az iskolák államosításakor szűnt meg.
A VKM az általa felügyelt állami iskolákban csak ezek után, 1947 szeptemberében rendelte el szülői munkaközösségek felállítását. Az egyházi iskolák államosítása után a katolikus szervezetek is ebben az állami munkaközösségi formában működtek tovább
Ortutay Gyula és Mindszenty József időközben személyesen is találkozott, de semmiben sem tudtak megegyezésre jutni.

1947. április folyamán ismét fellángoltak a viták, miután a VKM két olyan rendeletet (53 783/1947. V., illetve a 49 914/1947. V. számmal) is kiadott, amelyek az iskolákban tartandó gyűléseket kívánták megakadályozni, illetve az iskolaigazgatókat és a tankerületi főigazgatókat instruálták arról, hogy a bevezetendő elképzelést hogyan népszerűsítsék. E rendeletek ellen az egyházak vezető személyiségei egyöntetűen emelték fel a hangjukat, és sikerült is némi módosítást elérniük.

A katolikus egyház vezetőtestülete, a püspöki kar április 12-én levélben követelte Nagy Ferenc miniszterelnöktől a konkordátum megkötését, valamint azt is, hogy a fakultatív hitoktatás bevezetésének lehetőségét vegyék le a napirendről. Az éles hangú írást április 28-án újabb, mérsékelt hangvételű, de határozott elképzeléseket tükröző levél követte. Mindezekből egyértelművé vált, hogy a katolikus egyház következetesen szembeáll a kormányzat ilyen irányú terveivel. Maga Bánáss László püspök is nyilatkozatban ítélte el a fakultatív hitoktatást, és tagadta, hogy korábban e felvetésre bármiféle pozitív választ adott volna.

A VKM időközben elkészítette a fenti kérdést rendezni szándékozó törvénytervezetet, amely a korábbi egységes, úgynevezett hit- és erkölcstan tanítása helyett hittan és erkölcstan tantárgyakat vezetett volna be, de a kettő közül csak egyet lehetett volna szabadon választani (18 éves kor alatt a tanuló törvényes képviselője lett volna erre jogosult). E törvénytervezetet végül nem tárgyalta a minisztertanács, és a fakultatív hitoktatást az iskolák államosítását követő évben, 1949 őszén vezették be az iskolákban.

A szabadválasztású hitoktatás ügye 1947 májusában nyugvópontra jutott, a baloldali pártok kihátráltak mögüle, sőt annak felvetését is elhamarkodottnak nyilvánították. A május-júniusi politikai történések háttérbe szorították a kérdést, és a javaslat lekerült a napirendről.

Nagyon komoly vitát eredményezett az egyház és az állam között a tankönyvkiadás kérdése is. Erre vonatkozóan 1945 és 1948 között is az 1934. évi 5., és 11. törvények voltak az irányadók, amelyek szerint az egyházi kezelésű iskolák tankönyveit a fenntartó hatóság, vagyis az egyház illetékes szerve engedélyezi. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak az adott tankönyvet csupán be kell mutatni, amely vagy hozzájárul a használatba vételhez, vagy megtagadja azt.

Korábban nem létezett állami tankönyvkiadás, magánkiadók adták ki a VKM által jóváhagyott műveket. Így előfordult, hogy ugyanabból a tantárgyból többféle könyv is forgalomba került. 1945 után a katolikus tankönyveket továbbra is a Szent István Társulat adta ki, és az egyház ezeket rendszeresítette iskoláiban. Más kiadású könyveket abban az esetben használtak, ha még nem készült el az egyházi kiadású, de rajta volt a Szent István Társulat által összeállított, tehát az „elfogadott" státust jelentő jegyzéken.

A háború előtt kiadott könyveket csak abban az esetben lehetett használni, ha a kötelező felülvizsgálaton átestek. Ennek során az adott könyvet változatlan formában engedélyezhették, vagy kivonhatták a forgalomból, illetve kisebb vagy nagyobb változtatásokat, átírásokat foganatosíthattak. Az ítélethozatal fő szempontja a politikai tartalom volt. Az infláció, a szegénység, a háborús károk, a nyomdai túlterheltség és a papírhiány miatt nagy kincs volt a tankönyv. Állandó gondot okozott e téren az iskolák ellátása, ezért az állam vezetői és a baloldali erők az állami tankönyvkiadás bevezetésében látták a megoldást. Az egységes állami tankönyv használata mindenkire, minden intézményre vonatkozott volna, és a tankönyv-monopólium bevezetésével az állam befolyást tudott volna gyakorolni az egyházi intézmények hallgatóinak oktatására is. Arról, hogy a tankönyvkiadás állami kézbe kerül, a már fentebb említett közoktatási albizottság javaslata nyomán szintén az 1947. március 5-i pártközi értekezlet döntött. A Minisztertanács áprilisban tárgyalta az ezzel kapcsolatos előterjesztést, és elfogadta azt.

A tankönyvkiadás monopolizálása ellen, a fakultatív hitoktatás elleni tiltakozással párhuzamosan, szintén erőteljes szembenállás nyilvánult meg, és mind a könyvkiadók, mind az egyház felemelték szavukat az autonómia megsértése miatt.
A magyar püspöki kar nevében Mindszenty József hercegprímás 1947. május 31-én írt levelet Ortutay Gyulának, amelyben az egyházi álláspontot kifejtve utasította el az általa politikai akciónak tekintett tervet. Az elképzeléseket nemcsak antidemokratikusnak bélyegezte, hanem pedagógiailag és anyagilag is megalapozatlannak vélte.

A nyár folyamán folytatódtak a viták, és az egységesen ellenálló egyházaknak sikerült elérniük, hogy tervezetből ne szülessen törvény. A kérdés a fakultatív vallásoktatáshoz hasonlóan lekerült a napirendről. Az állami tankönyvkiadást biztosító Tankönyvkiadó Vállalatot csak később szervezték meg. Ez 1949-ben más könyvkiadókat magába olvasztva jelentősen átalakult, és a továbbiakban az egységes tankönyvkiadás egyedüli letéteményese lett.

A tankönyvkiadás körüli küzdelmekhez kapcsolódott az a polémia is, amely Az ember élete című, VII. osztályos tankönyv körül keletkezett. Mindszenty József bíboros 1947. október 30-án lépett fel először a tankönyv ellen, kifogásolva annak „kinyilatkoztatott hitbe, és közvetve az erkölcsbe" ütközését. Kérte visszavonását azért, hogy „ne kényszerüljenek" egyházfegyelmi úton fellépni a könyvvel szemben. Egyúttal kifejezte azt a kívánalmát is, hogy az állami tankönyveket juttassák el előzetesen a katolikus egyházhoz felülvizsgálatra, hogy csak azután kerülhessenek az ifjúság kezébe, ha már azok hitbe és erkölcsbe nem ütköznek.

Ortutay Gyula válaszában kérte a bíborost, nevezze meg, mely részeket kifogásolja a könyvben. Ugyanakkor azt is jelezte, hogy nem tartja megvalósíthatónak az egyház állami tankönyvek felülvizsgálatára vonatkozó kérését, mivel az állami tankönyvkiadás nem valósult meg. Így - Ortutay szerint - az egyház sem támaszthat a korábbi gyakorlattól eltérő igényeket az állami kiadású tankönyvekkel kapcsolatban.

A vita az említett tankönyvről a továbbiakban is folytatódott. Mindszenty újabb levélben tett konkrét szaktudományos és világnézeti megközelítésű kifogásokat a könyv bizonyos evolucionizmust hirdető kitételei miatt, valamint az ember „lelki életét" figyelmen kívül hagyó hozzáállása miatt. A minisztérium több egyetemi tanárral és tudóssal vizsgáltatta meg a könyvet, akik egyöntetűen annak helyessége mellett foglaltak állást. Ortutay Gyula ezeknek a véleményeknek a tükrében válaszolt a bíborosnak, és utasította el véglegesen az egyház bírálatát.

A kommunista hatalomátvétel folyamatában az egyik legfontosabb lépés a felekezeti iskolák államosítása volt, amely az egyházat megfosztotta világi hatalmának és befolyásának egyik legfontosabb bázisától. Az országban működő 7587 nép- és általános iskola közül 4612 volt felekezeti, közülük 3071 állt katolikus kezelésben.

A kisebb iskolákat egyesíteni, illetve államosítani szándékozó tervek félresiklása után, 1947 végére érlelődött meg a végső elhatározás az államvezetés felső köreiben a szekularizáció végrehajtására. Rákosi Mátyás 1948. január 10-i beszédében pedig egyenesen kijelentette, hogy „végezni kell az egyházi reakcióval". 1948 februárjától az egyházakra, legfőképpen a legerősebben kitartó katolikus egyházra nehezedő állami nyomás fokozatosan erősödött. Ez eleinte csak sajtópropaganda útján mutatkozott meg, amelyben a köznevelés átfogó reformját sürgetve az egyházi oktatást és iskolai tevékenységet reakciós jellegűnek nyilvánították. Vádként szerepelt, hogy a katolikus egyház nem ismeri el a köztársaságot, valamint hogy visszaköveteli korábbi földbirtokait.

1948. február 7-én találkozott Rákosi Mátyás és Révai József Czapik Gyula egri érsekkel, aki a megbeszélésre Mindszenty tudtával és jóváhagyásával ment el. A tárgyalásokon ekkor csak az egyház elleni támadások leállítása szerepelt. Nem került szóba a katolikus egyház iskoláinak államosítása a február 14-i találkozón, amelyen Ortutay Gyula miniszter és Mindszenty József bíboros folytatott tárgyalásokat az egyház és az állam közötti viszony rendezéséről. Februárban a VKM költségvetésének országgyűlési tárgyalásain szintén nem merült fel az államosítás kérdése, de propagandisztikus erővel hangsúlyozták azokat a költségtételeket, amelyek a felekezeti iskolák állami támogatását jellemezték.

A döntés előkészületei azonban már országosan is érzékelhetőek voltak, és az államosításról szóló végleges döntés áprilisban meg is született. Az elhatározást április végétől ismét heves sajtókampány kísérte. Eközben a protestáns egyházak vezetőségében végbement Ravasz László református, és Ordass Lajos evangélikus püspök kiszorítása, és az új vezetés ellenállás nélkül adta beleegyezését iskoláik elvételébe.
Időközben az egyházakkal több tárgyalást is folytatott az államvezetés. A katolikus egyház részéről főleg Czapik Gyula tárgyalt félhivatalos jelleggel Rákosival, illetve más kommunista és kisgazda vezetőkkel. Az állam képviselői a katolikus egyház számára is felajánlották a protestáns egyházakéhoz hasonló megegyezést. A katolikus egyház vezetése - legfőképpen Mindszenty bíboros -, azonban semmilyen formában és semmilyen engedménnyel nem egyezett bele iskoláinak elvételébe. A kommunista párt és szövetségesei viszont már eldöntötték az államosítás végrehajtását, és április végén Ortutay Gyula a kisgazdapárt nagyválasztmánya előtt hivatalosan is bejelentette az erre vonatkozó tervet. A koalíció pártjai ezek után sorban állást foglaltak mellette.

A katolikus egyház - napilap híján - a már ismert fegyveréhez nyúlt: a plébánosok és a hívek összehangolt tiltakozó akcióihoz. A Katolikus Szülők Szövetsége által, illetve egyéni résztvevők segítségével távirat és memorandum hadjáratba kezdett, tömegével küldte az illetékes helyekre, de főleg a VKM-be tiltakozó beadványait. Az államhatalom szintén megmozgatta híveit és szervezeteit, és különböző üzemi gyűléseken hasonló beadványokat és kérvényeket fogalmaztak meg, természetesen ez esetben az államosítást követelve, illetve szorgalmazva.

A katolikus egyház vezetése 1948. május 11-i keltezéssel körlevelet bocsátott ki, amelyben hitet tett a katolikus iskolák fenntartásának joga mellett, és egyben egyházi fenyíték szigorát is kilátásba helyezte az államosítást támogatókkal szemben. A körlevelet május 16-án olvasták fel a templomok szószékein.

Ortutay Gyula miniszter május 15-én sajtótájékoztatót tartott, amelyen bejelentette, hogy a Minisztertanács az ő vezetésével megalakította az egyház és az állam közötti kérdéseket, legfőképpen a szekularizációt rendezni hivatott bizottságot. Kijelentette, hogy az államosítás során nem fogja méltánytalanság érni az eddig egyházi iskolákban oktatókat, fizetésemelésben is részesülnek, és a kötelező hitoktatás is változatlanul megmarad. Május 19-én a miniszter tárgyalásra szólította fel az egyházak vezetőségét, kérve, hogy nevezzék ki megbízottaikat a 24-én tartandó megbeszélésekre. Mindszenty József többféle módon kifejezésre juttatott elutasító álláspontjához csatlakozva a katolikus püspöki kar május 29-én hasonlóképpen döntött a miniszter levelében foglaltakról. Készségüket fejezték ki a tárgyalásra, de feltételekhez kötötték azt. Fő követelésük az volt, hogy a kormány - előzetesen - egy nyilatkozattal vegye le a napirendről az államosítás ügyét, engedélyezze egy katolikus napilap indítását, és a feloszlatott katolikus egyesületek újbóli működését. Ortutay miniszter június 4-i válaszában szintén előfeltételeket szabott a tárgyalások megkezdéséhez: a püspöki kar ismerje el a Magyar Köztársaság kormányát, ismerje el annak intézkedéseit, legfőképpen a földbirtokreformot és a gazdasági államosításokat.

Közben több, nem hivatalos jellegű tárgyalásra is sor került Rákosi Mátyás és Czapik Gyula, valamint Bánáss László között, akiknek Rákosi az államosítások elfogadásáért cserébe a protestánsokéval azonos feltételű megegyezést ajánlott, és tizenhat középiskola megtartását helyezte kilátásba. Ezek a megbeszélések nem jártak eredménnyel, a küldöttek egymagukban nem kívánták az ügyet eldönteni.

Ekkor kavarta fel a kedélyeket és váltott ki hatalmas visszhangot a Pócspetri-ügy: a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban a plébános arra hívta fel a hívek figyelmét, hogy akadályozzák meg az egyházi iskola tervezett megszüntetését. 1948. június 3-án a tömeg a községháza elé vonult, ahol kiderítetlen körülmények között eldördült egy puska, amelynek következtében az egyik kivezényelt rendőr meghalt. A kormányzat koncepciós ügyet kreált az ügyből, a községet ÁVO-s különítmény szállta meg, kijárási tilalmat rendeltek el. Néhány nappal később, június 11-én Asztalos János plébánost, valamint Királyfalvi (Kremper) Miklós községi segédjegyzőt a Budapest Törvényszék rögtönítélő bírósága halálra ítélte (Királyfalvit még aznap ki is végezték). Az esetet kihasználva erős támadás indult az egyház ellen.

A püspöki kar ennek ellenére sem volt hajlandó elfogadni iskoláinak elvételét, amit június 10-i újabb levelében is kifejezésre juttatott. Június 12-én nyilvánosságra hozott körlevelükben pedig - a hitoktatók kivételével - minden papot, szerzetest és apácát eltiltott az államosított iskolai munkavállalástól. A körlevél tartalmazta az exkommunikáció (kiközösítés) lehetőségét is. Ez elviekben mindenkire vonatkozott, aki az államosításra szavazott, illetve végrehajtásában közreműködött. A kormány azonban az egyház hozzájárulása nélkül is benyújtotta az erről szóló törvénytervezet az országgyűlésnek, amely június 16-án megtárgyalta és el is fogadta azt.

A törvény meghozatalának folyamata közben indult meg egy kapcsolatfelvétel a VKM és a szerzetesrendek vezetői között egy találkozó megszervezésére. Mindszenty bíboros leállította a puhatolózó kezdeményezéseket, ám néhány hét elteltével, július 1-jén és 5-én mégis létrejött egy tárgyalássorozat a rendfőnökök és a VKM vezetői között. A megegyezés azonban eleve kudarcra ítéltetett a felek közötti elvi eltérések, illetve az egyházat vezető bíboros kategorikus ellenállása miatt.

Az államosítással az ország össze iskolája állami kézbe került, és az oktatás struktúráját egységesítették. A 6505 újonnan államosított iskolának több mint a fele a különböző felekezeteké volt korábban. Körülbelül 18 000 pedagógus került állami szolgálatba, kivéve az egyház által állami szolgálattól eltiltott apáca és szerzetes tanítókat, akiknek helyére azonban rövid idő múlva találtak oktatókat. A középiskolák szerzetes tanárait viszont már nehezebb volt pótolni. Az oktatói munkából kiesett egyháziakat pedig a katolikus egyház igyekezett a pasztorizációban elhelyezni, több-kevesebb sikerrel.

Az alább közölt dokumentum a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium és Mindszenty József bíboros hercegprímás között 1947 tavaszától 1948 nyaráig lefolyt legfontosabb vitákat és összeütközéseket sorolja fel kifejezetten a Minisztérium, az államhatalom, illetve Ortutay Gyula miniszter szemszögéből, és újabb fontos, eddig ismeretlen részletekkel szolgál az akkori idők politikai és egyházi kérdéseinek megismeréséhez.

A gépelt, kézzel javított dátum és aláírás nélküli fogalmazvány körülbelül 1948 júliusa és októbere között keletkezhetett, és egy mellékletet is tartalmaz az egyházak és az állami tankönyvkiadó között kötendő szerződésről. Az iratok levéltári jelzete: MOL XIX-I-1-v-3-b-s.n.-1948 (Magyar Országos Levéltár, Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium, Ortutay Gyula miniszter iratai, 3-b tétel, számnélküli irat 1948-ból)

Források

Minisztériumi feljegyzés Mindszenty József hercegprímás és a Vallás - és Közoktatásügyi Minisztérium között lezajlott vitákról

Mindszenty József bíboros érsek és a VKM közötti vitákból, ütközésekből néhányat emelnék ki.

1./ Ortutay Gyula minisztersége előtt hetekkel a kisgazdapárt politikai bizottsága (amelynek a miniszter akkor tagja nem volt) egyhangú határozatot hozott a fakultatív hitoktatás ügyében. Ezt a határozatot a pártközi értekezlet is elfogadta. A határozat a pártközi értekezleten azon az alapon született, hogy Nagy Ferenc közölte a pártközi értekezleten, hogy a katolikus püspöki kar a kongrua-ügy rendezésére való tekintettel elfogadja a fakultatív hitoktatás bevezetését, és ugyanilyen értelemben nyilatkozott volna a református egyház zsinati tanácsa is, Nagy Ferenc akkor világi főgondnok volt. Ezek után az előzmények után, minisztersége második napján, amikor kitört a szegedi tüntetés a fakultatív hitoktatás ellen, látogatta meg Bánáss László a minisztert, aki közölte, hogy a püspöki kar ilyen határozatot nem hozott, Nagy Ferenccel nem hivatalosan csak azt közölték, hogy az egyházzal való általános megegyezés során az egyház számára nem elfogadhatatlan a fakultatív hitoktatás sem. Ezt értelmezte Nagy Ferenc úgy, hogy az egyház a fakultatív hitoktatást eleve elfogadja. A miniszter kérésére ezt az állítását Bánáss megerősítette a miniszterelnök előtt is. A fakultatív hitoktatás körül keletkezett vihart a miniszter csendesítette le azzal, hogy a bíboros érseket, Czapik érseket felszólította, hogy az akkor már működni kezdett és megszervezett Katolikus Szülők Szövetsége minden tüntető szervezkedést azonnal szüntessen be, és leszögezte azt a kívánalmát is, hogy a felekezeti iskolák főhatóságai minden felekezeti iskolát értesítsenek a tüntetések azonnali leállításáról. Közölte, hogy amennyiben ez nem történik meg, a fakultatív hitoktatás törvényjavaslatát nem véteti le a napirendről, hanem a parlament elé viszi. Ellenkező esetben egy baráti légkörben a kérdést a napirendről levéteti. Így történt. Ebből elsősorban az következik, hogy ebben az időben, már a demokrácia iskolapolitikája elleni agitációs és általános politikai eszközként, megszervezték a Katolikus Szülők Szövetségét, amely a demokráciaellenes tüntetések kirobbanását sebesülésekig vezető összeütközésekig hajlandó volt a kormányhatalom ellen tüntetni. Ez a szövetség a későbbi időben egyik központja és gyülekező helye lett a demokráciaellenes izgatásnak. Ez a szövetség havonként néha többször is, Pesten is, vidéken is, összehívva szülőket nemcsak az iskolapolitika, hanem általában a demokráciaellenes izgatás színhelyévé vált. A kormány a maga jóindulatát mindenesetre bizonyította, hogy a szegedi tüntetés megfékezése után egyéb tüntetésre ne kerüljön sor, a fakultatív hitoktatás ügyét nemcsak levette a napirendről, hanem az iskolák államosítása után is a hitoktatást kötelezően megtartotta. Hogy viszont a Katolikus Szülők Szövetsége nem szüntette be demokráciaellenes izgató tevékenységét, az nemcsak a később felsoroltakból következik, hanem az iskola-államosítási harc idején is nyilvánvaló lett.

2./ A másik vitapont az egyház és állam között, az állami tankönyvkiadás, illetőleg az egységes állami tankönyv kérdése körül forgott. A felekezeti iskolák tankönyveiről, amelyek 1945 előtt jelentek meg, s azokból a kinyomtatásra szánt tankönyvekről, amelyeket még 1947-ben is bírálatra benyújtottak, kiderült, hogy a tankönyvek nyíltan az emberiség haladó eszméi ellen izgatnak, a szabadságmozgalmakról, a francia forradalom eszméiről, a szocializmusról csak megvető, megbélyegző, tudománytalan szólamokat tartalmaznak. Amellett e tankönyvek drágák és pedagógiai színvonalukat tekintve is nemegyszer igen alacsonyszintűek voltak. Az állami tankönyvkiadásnak is megvoltak a maga hasonló bajai. 1945 előtti állami iskolákban használatos tankönyvek a felekezeti iskolák tankönyveivel egyező hibákban leledztek. A '45/46-os esztendőben követett különböző leragasztási, átírási módszerek nem vezettek eredményhez, ezért kellett végre '47 őszére megvalósítani az új tankönyveket. Hogy az állami tankönyvek kiadása késett, abban nem kis része van annak, hogy az illetékes egyházi tényezők először a tárgyalásokról hallani sem akartak, majd később húzták-halasztották a tárgyalásokat. Végül is a legmerevebben elutasították, hogy a tankönyvkiadásban részt vegyenek, és makacsul ragaszkodtak a felekezeti tankönyvkiadáshoz. Hogy ez indokolt volt-e, azt eléggé megvilágítja az a szerződéstervezet, amelyet a bíboros érsekhez elküldött a VKM miniszter, az egyházak és az állam mint tankönyvkiadó között kötendő szerződésről. A szerződés pontjai bizonyítják, hogy a magyar demokrácia a legnagyobb jóindulattal ajánlotta a segítségét az egyháznak is, sőt biztosította a tankönyvek szellemének megfelelő egyházi ellenőrzését is. Aki ezt a lehetőséget elutasította, az a bíboros érsek volt, s az ő példája nyomán a többi egyházak is visszaléptek a már szándékolt szerződés megkötésétől. /Melléklet.

Az egyház és állam közötti viszonylatban már ekkor kiderült, hogy a bíboros érsek nem a katolikus egyház érdekeit képviseli, hanem az állam jó szándékát, a magyar demokrácia jóhiszeműségét félrelökve, valósággal az egyház ellenségeként intézkedik. Nincs mit csodálni azon, hogy a demokrácia ezek után fokozódó aggodalommal figyelte, hogy mi történik a felekezeti iskolákban.

A tankönyvkérdésnek egy részletvitája volt az Ember élete című, VII. ált. iskolai tankönyv körüli vita. A bíboros érsek ezt a könyvet megtámadta, azt követelve, hogy a tankönyvet, mint tudománytalant a forgalomból azonnal vonjuk ki, és szemére vetette a miniszternek, hogy megígérte, hogy az állami tankönyveket katolikus cenzúrának is aláveti. Mikor a miniszter válaszában közölte, hogy a bíboros érsek súlyosan téved, hiszen katolikus cenzoroknak a tankönyvbíráló bizottságba való felvétele csak abban az esetben lett volna elképzelhető, ha a bíboros érsek elfogadja az egységes állami tankönyvkiadást a katolikus felekezeti iskolákra nézve. A bíboros érsek a témára többé nem tért vissza, nyilván belátva a tévedését, vagy pedig rájőve arra, hogy a Minisztériumot megtéveszteni nem lehet. A tankönyvekkel kapcsolatban felmerült, súlyosnak minősített erkölcsi kifogásait, valamint a tudománytalanságra vonatkozó megjegyzéseit, a miniszter kérésére nem tudta olyan érvekkel alátámasztani, amelyek már akár a Minisztériumot, akár az illetékes szakembereket meggyőzték volna az érvek komolyan vehetőségéről. A miniszter mégis gondoskodni kívánt arról, hogy a tankönyvet a legjobb tudományos tekintélyek vizsgálják át, ezért az élettan egyetemi professzorait, valamint a közegészségügyi tanácsot megkérdezte a könyv tudományos értékére vonatkozóan. A professzorok éppúgy, mint a közegészségügyi tanács, egybehangzóan helyeselték a könyvnek az ember származására vonatkozó néhány mondatát, sőt egyesek - katolikus tudósok - még azt is megjegyezték, hogy a könyv túlzott óvatossággal és tapintattal kezeli a kérdést. A könyv körüli vita annak idején a „Hazánk" egyik francia bíborosnak az ember származására vonatkozó nagyobb cikkét közölte, ami eleve ítéletet mondott a bíboros érsek tudománytalan, meghaladott álláspontja felett. (Érdemes lenne a „Hazánk"-nak ezt a közlését előkerestetni. Kb. december közepén jelent meg.) Már akkor, e tankönyvvel kapcsolatban a miniszterhez intézet levelében a bíboros érsek egyházfegyelmi intézkedéseket helyez kilátásba, amelyekről maga is azt írja, hogy azok alkalmasok lennének országos nyugtalanság keltésére. Nem írja azonban, hogy ezeket az egyházfegyelmi intézkedéseket a tanulókkal, szülőkkel, tanítókkal, miniszterrel, illetőleg a tankönyvszerzőkkel szemben akarja alkalmazni. Erre a kérdésre aztán később nem tér vissza, de a fenyegetés politikai jellege nyilvánvaló. Jellemző azonban az, hogy első támadásaiban a könyvet tudománytalannak és erkölcstelennek nevezte, majd amikor a miniszter konkrét részleteket kért, amelyek a könyv erkölcsbe ütközését, illetőleg tudománytalanságát bizonyítják, már csak annyit írt, hogy a könyvben „kifogásolható" részek is vannak. Ennek ellenére jónak látta, nyomban első levelében az egyházfegyelmi fenyegetést kilátásba helyezni, jelezve azt is, hogy alkalmas lehet országos nyugtalanság keltésére. Ehhez nem kell sok kommentárt fűzni.

3./ Az iskolai államosítási harc tényei eléggé ismertek, de érdemes rámutatni, hogy ezekben a harcokban a magyar demokrácia vezetőit Hitlerrel veti össze. Az iskolák államosítási kérdése miatt a Katolikus Szülők Szövetsége egymás után több izgató köriratot ad ki. Az egyik köriratában már nyíltan lázadásra és engedetlenségre buzdít, s hogy ezek a körlevelek a Katolikus Szülők Szövetségében milyen módon készültek, s mennyire a prímás szándéka szerint, azt fejtegetni nem kell. Bizalmas köriratokat küldenek szét, amelyben a plébánosokat arra utasítják, hogy minden felekezeti tanítót rendeljenek magukhoz és fenyegessék meg őket az ipso facto excommunicatio-val. Pl. a váci püspök megbízására Pataki Géza c. kanonok, főtanfelügyelő május 11-én bocsátotta ki a maga plébániáján a körrendeletét. Ilyen körrendelet mindenütt szétküldetett. Tehát a kiközösítési kedv már annyira erőt vett a bíboros érseken, hogy valamennyi felekezeti iskolai tanítót kiközösíteni akart. Ugyanebben az időben (május 16.) hangzik el az ismeretes pásztorlevél, amelyet minden templomban felolvastak. A kiközösítést mindenki felé fenyegetésként felemlíti.

Ennek a körlevélnek előzetes ismeretében kellett elhatároznia a kormánynak, hogy a körlevél előtti nap, május 15-én, pünkösd szombatján a VKM miniszter nyilatkozatban nyugtassa meg a felekezeti iskolák pedagógusait, hogy az iskolaállamosítással kapcsolatban sérelem őket nem érheti, mindegyiküket átveszi az állam.

Mielőtt az egyházakkal a hivatalos tárgyalások megkezdődtek volna, bizalmas tárgyalások is folytak minden egyházzal. A hivatalos tárgyalásokra a meghívó minden egyes egyházhoz egy időben, május 19-én ment ki, így a bíboros érsekhez is. Ismétlem, a hivatalos tárgyalások megkezdése előtt hosszú hetekkel, tehát a pünkösd szombati kormánynyilatkozat előtt is tárgyalások folytak. Tárgyalások folytak a katolikus egyház részéről Czapik érsek és több illetékes kormánytényező között, ezek a tárgyalások azonban szándékosan magánjellegűnek deklaráltattak azért, hogy e tárgyalásokon a kérdéseket részletesen, nyugodtan elő lehessen készíteni. Ilyen tárgyalások folytak a protestáns egyházzal is. Az előtárgyalások, amelyek bizalmas természetűek voltak, a bíboros érsek tudtával történtek, és arról a miniszterrel több ízben személyesen és levélben is tárgyalt. Május 20-án egy levélben a bíboros érsek nyugtázva a hivatalos tárgyalásokra meghívó levelet, sajnálkozását fejezi ki, hogy ezek a tárgyalások miért késlekedtek idáig, hiszen ilyen meghívást már február óta várt. A miniszter válaszában hangsúlyozta, hogy éppen a bíboros érsek volt az, aki márciusi találkozásukkor kérte, hogy a hivatalos tárgyalások megkezdése előtt várja be a magán tájékoztató megbeszélések befejeződését. Erről, egy április 12-én kelt levélben, már előzetesen egy ízben szintén tájékoztatta a bíborost. A bizalmas tárgyaláson alakult ki a protestáns egyházakkal kapcsolatban az a légkör, amely az iskolaállamosítás ügyében ezeknek az egyházaknak a számára a hivatalos tárgyalásokon már biztosítani tudta a kivételezést, és a legkülönbözőbb féle kedvezmények megadását. A katolikus tárgyalásokra, az előzetes bizalmas tárgyaláson kívül, ezután nem került sor. Május 20-tól kezdve a bíboros érsek több levelében jelezte, hogy a tárgyaló bizottságot el fogja küldeni, de mindegyik levelében feltételként kijelölte, hogy tárgyalni csak akkor hajlandó, ha a kormány az iskolák államosítási ügyét leveszi a napirendről, ha előzően kormánynyilatkozattal visszaállítják a feloszlatott katolikus egyesületeket, és a katolikus napilapot biztosítják. Tehát a bíboros érsek minden tárgyalás nélkül követelte a tárgyalás anyagának levételét, illetőleg a tárgyalás anyagára tárgyalás nélküli konkrét ígéreteket. Természetesen sem a miniszter, sem a kormány nem ülhetett le úgy, hogy a tárgyalás anyagát eleve leveszi a napirendről. Erre a miniszter szintén több levélben felhívta a figyelmet. Május 20-tól kezdve az iskola-államosítási törvényig a levelekben csak erről esik szó.

Közbeesett a pócspetri ügy, amelyhez a bíboros érsek a többi között a következőket fűzte: „Az esetről csak a miniszter úr leveléből értesültem. Más értesülésem nincs. A helyi ügyhöz hozzászólni nem tudok."

Június 10-én írt levelében is tiltakozik az iskolaállamosítás ellen és jelzi, hogy a tárgyalófeleket a hivatalos tárgyalásra már kijelölték, de csak akkor tudnak tárgyalni, ha az iskolaállamosítást levevő stb. kívánságukra érdemleges választ kapnak. Ebből a levelezésből kiderül, hogy a bíboros érsek tárgyalni csak egyoldalú diktátum alapján hajlandó, csak úgy, ha a kormány előzetesen a tárgyalások megkezdése előtt minden kívánságát eleve teljesíti, akkor majd hajlandó leülni tárgyalni, illetőleg megbízottjait elküldeni a tárgyalásra. Hogy diktátumainak szolgai elfogadása után miről kívánt volna tárgyalni, arra leveleiből fény nem derül.

A kérdés megismeréséhez tartozik, hogy közben, az iskola-államosítási tervek első idején, valószínűleg már áprilisban összeültek a szerzetesrendek és apácarendek főnökei és főnöknői, hogy megvitassák az esetleges államosítás utáni helyzetet. Egyhangú határozatot hoztak, hogy az államosítás után is, mint állami tanerők, iskoláikban, szerzetházaikban a helyükön maradnak és tovább tanítanak. Midőn a bíboros érseknek ez tudomására jutott, s az iskolaállamosítás ügye napvilágra került, értesítést küldött titkársága útján a szerzetesrendek főnökeinek egy újabb értekezletéhez, amelyben közölte, hogy a „legmagasabb hely" megtiltja a szerzetesek és apácák tanítását állami iskolákban. A rendfőnökök természetesen a legmagasabb helyet úgy értelmezték, hogy az Rómára vonatkozik. A Vatikán akaratával tehát nem akartak szembeszegülni, nem fogadták el az államosított iskolákban való tanítást, és amikor később gyanút fogva, Endrédy Vendel és társai érdeklődtek, hogy a „legmagasabb helyen" kit értett a prímás titkára, kiderült, hogy a prímást magát értette, ami a rendfőnökökből érthető felháborodást váltott ki. Rájöttek, hogy nagy hibát követtek el, de akkor már ez a hiba nem volt korrigálható.

Látva, hogy a prímással tárgyalásokat folytatni nem lehet, és a prímás megbízottait el nem küldi, a miniszter még a törvény meghozatala előtti napokban megbeszélésre invitálta a szerzetesrendek főnökeit. Ezek el akartak menni a miniszterhez, azonban az utolsó pillanatban prímási utasításra ezt a magántermészetű látogatást is lemondták. Másnap már korrigálták lemondásukat, jelezve a június 16-i levelükben, hogy szeretnék fenntartani a tanácskozás lehetőségét. Ezek után a miniszter közölte, hogy hajlandó őket egy újabb megbeszélésen fogadni. Megjelenésükkor átadtak egy levelet, amelyben közlik, hogy a szerzetesrendfőnökök egyelőre egy szakértő bizottságot küldenének ki, meg is jelölték a kiküldötteket, amely szakkérdésekről beszélne. A levél átvétele után a miniszter a következő nyilatkozatot tette a szerzetesi bizottság előtt: „A levelet a szerzetes- és apácarendek küldöttsége adta át azzal a kéréssel, hogy a kiküldött bizottsággal nyomban megkezdhessék a tárgyalásaikat. A levél elolvasása után közöltem a bizottsággal, hogy a levelet annak szelleme és tartalma miatt tudomásul nem veszem. Főként vonatkozik ez a levél első szakaszára. A Magyar Köztársaság kormánya helyteleníti, hogy a katolikus püspöki kar részéről érdemben a mai napig sem kezdődtek el a tárgyalások, és a levél szakaszát is voltaképpen az érdemi tárgyalások elmellőzésének, elhúzásának kell tekinteni. Leszögeztem azt is, hogy a rom[ai] kat[olikus] egyház és állam közötti viszony atmoszférájának romlása a rom[ai] kat[olikus] egyház néhány vezető tényezőjének magatartásából következik. Nincs sok remény a helyzet változására, amíg ezen a téren döntő magatartásbeli változás nem történik. Ennek ellenére, minthogy a magam részéről az egyház és állam közötti jó együttműködést helyeslem és tartom kívánatosnak, hozzájárultam ahhoz, hogy egy bizottság kezdje meg a szerzetesrendek kiküldötteivel az előzetes megbeszéléseket. A bizottságnak utasítást adtam, hogy a rom[ai] kat[olikus] egyház kiküldötteinek nyilatkozatát vegyék át, és a parlamenti beszédemben elmondott elvi alapon túl semmiféle elvi vagy kötelező nyilatkozatot ne tegyenek. Közöljék azt is, hogy az elvi vagy kötelező nyilatkozat bármilyen irányban csak a közoktatásügyi miniszter, illetőleg az összkormányzat feladata."

E megbízottak első tárgyalása után július 1-jén, majd 5-én Sárközy Pál, Sík Sándor, Borbély István, Endrédy Vendel rendfőnökök, illetőleg apáturak keresték fel a vallás- és közoktatásügyi minisztert. Az első megbeszélésen a miniszter és szakértői vettek részt, a július 5-i megbeszélésen azonban a kormánybizottság tagjai: Darvas József, Bóka László, Kiss Roland is. E tárgyaláson a szerzetesi rendfőnökök közölték, hogy a püspöki karral egyetértésben, annak kívánságára jöttek el, generálisaik Rómából utasították őket, sőt még azt is közölték, hogy nemcsak a szerzetes iskolák ügyében jöttek el tárgyalni mint megbízottak, hanem a katolikus egyházmegyei katolikus felekezeti iskolák ügyében is, általánosságban.
Missziójuk az volt, a püspöki kar és minden bizonnyal a prímás kívánsága szerint is, hogy a katolikus egyházzal kötendő általánosabb egyezményt ne tárgyaljuk most, hanem csak az iskolaügykérdését tárgyaljuk. A kormánynak az álláspontja az volt, hogy nem lehet az iskolaügyet elválasztani egyéb, az egyházat, az egyházat és államot közösen érdeklő kérdésektől. A köztársaság kormánya nevében a miniszter közölte a megbízottakkal, hogy az a kívánság: az egész kérdéskomplexust kell kitárgyalni az állam megbízottaival, nem pedig az iskolaügy egy részletét. Természetesen e tárgyaláson is közölte a miniszter, hogy a kedvezmények a katolikus egyház részére is éppúgy rendelkezésre állnak, mint a többi egyház részére, ezeknek a kedvezményeknek a biztosítása azonban csak az általános tárgyalások keretében valósulhat meg. Az egyházi megbízottak közölték, hogy meghatalmazásuk a püspöki kartól és a rendfőnöktársaiktól csak az iskolaügyre terjed ki, és ezért további meghatalmazásra, illetőleg a tárgyalásokról való referátumokra ismét a püspöki karhoz kell fordulniuk. Tehát a három tárgyalás után ezzel a megállapodással fejeződött be a július 5-i értekezlet. Ezután adta ki július 12-én, tehát az értekezlet után egy héttel a „Magyar Kurir" azt a négysoros cáfolatot, amely közli, hogy a püspöki kar megbízásából senki sem tárgyalt a kultuszminisztériummal, és aki ilyen tárgyaláson részt vett, nem a püspöki kar kiküldötte volt. Ezt nyomban a tények ismeretében a Távirati Irodán keresztül a VKM megcáfolta. Azóta a katolikus egyház kiküldötteivel tárgyalások nem folynak. Mindebből bárki könnyen megállapíthatja, hogy ki mondott valótlant. Megjegyzem azt is, hogy a tárgyalásokról közösen vette fel a miniszteri bizottság a szerzetes rendfőnökökkel együtt a jegyzőkönyveket, és a tárgyalásokról mindegyik esetben közösen megfogalmazott MTI kommunikét adtak ki. Jellemző az is, hogy az első kommunikére a püspöki kar részéről semmi cáfolat nem érkezett a július 5-i értekezlet után, 12-én csak azért cáfolták, mert a prímás észrevehette, hogy taktikája, amellyel csak az iskolaügyben akart engedményeket kicsikarni, de a köztársasággal megegyezni nem akart, sikerre nem vezetett. Ezután szakította félbe a tárgyalásokat. Mindezek után az egyik legutolsó körlevélben panaszkodik azon, hogy a bizottságnak a kormány nem tett ilyen vagy amolyan ajánlatot az iskolák mentesítéséről. Tehát utólag ismét elismeri a bizottság kiküldését. Hogy természetesen igenis tettünk ajánlatot az iskolák mentesítésére általánosságban, azt már előbb ismertettem, és a kormány adott volna kedvezményeket és kivételezéseket az általános egyezmények keretében. Hogy mindezek után ki a rosszhiszemű (hogy más jelzőt ne használjunk), az az eddigiekből világosan kitűnik.

Melléklet

Ez a tervezet a bíboros kezéhez 1947. május 30-án, kísérőlevéllel együtt jutott el. [Az eredeti dokumentumon így szerepel.]

Feljegyzés
Az Egyházak és az Állami Tankönyvkiadó között kötendő szerződésről.

1./ A szerződés időtartama huszonöt, illetőleg ötven év lehet.

2./ A szerződés időtartama alatt a most létesült Állami Tankönyvkiadó lenne jogosult mind az állami, mind a felekezeti iskolák számára egységes tankönyveket készíteni.

3./ A tankönyvek bírálóbizottságában helyet foglalnának az Egyházak megbízott képviselői is egy-egy taggal. (A katolikus egyház számára esetleges kívánalom szerint két tagot is biztosíthatnánk.)

4./ Megállapodás szerint az Állami Tankönyvkiadó az egyházi nyomdák számára is juttatna tankönyv kinyomási stb. munkákat, úgy, hogy gondoskodás történnék az egyházi nyomdavállalatok anyagi érdekeiről is.

5./ A felekezeti iskolák tankönyvei részére a világnézeti tárgyakhoz (mint irodalom és történelem stb.) úgynevezett mutált verziók készülnének, amelyek az illető felekezeti iskola, felekezet sajátos történeti, táji, iskolai szempontjait hangsúlyoznák.

6./ Természetesen az Állami Tankönyvkiadó nem foglalkoznék a hitoktatás céljait szolgáló könyvek kiadatásával, ennek a gondozása változatlanul az illetékes Egyházak feladata, és e tankönyvekre az eddig érvényes törvényes rendelkezések az irányadóak.