Bevezető 

A ma embere szívesen gondolja azt, hogy a különféle pénzügyletek csak napjainkban bonyolultak és a laikus számára nehezen érthetőek. 100 évvel ezelőtt biztosan egyszerűbbek voltak, maguk a bankok is átláthatóbban működtek. Azonban ez az „urban legend" sem igaz. A különböző banki, bankközi tranzakciók már a 20. század elején is éppen olyan összetett folyamatok voltak, mint napjainkban. Hasonló állapítható meg már a korabeli valuta, illetve

is. S van még egy hasonlóság a 90 évvel ez előtthöz képest. Nevezetesen a korabeli magyar államnak is komoly pénzügyi gondjai voltak, minden módon megpróbált pénzhez jutni. Nem először és nem utoljára a világtörténelemben kemény valutára is szüksége volt az országnak. Ezen pénzszerzési kísérleteket több, de inkább kevesebb siker kísérte, s végül csak az 1924-es népszövetségi kölcsön oldotta meg, s rendezte a magyar pénzügyi problémákat. Erre már pénzügyminiszter is utalt 1923. május 4-ei beszédében.

Az 1920-as évek eleji pénzügyi gondok oka elég nyilvánvaló, az elvesztett világháború nem csak az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását hozta magával, hanem pénzügyi rendszerének és valutájának - a koronának - is a végét jelentette. A helyzetet súlyosbította - legalábbis magyar szempontból ‑, hogy a dualista államalakulatban a magyar félnek szerények voltak a lehetőségei a monetáris politika alakításában. Bár a jegybank szerepét betöltő Osztrák-Magyar Banké volt a bankjegykiadás monopóliuma, ez azonban a háborús zűrzavarban ellenőrizhetetlenné vált. Ráadásul az időközben létrejött utódállamok területén forgalomban lévő koronát is kvázi be kellett fogadni, ami csak tovább növelte az egyre inkább elszabaduló inflációt. Magyar szempontból tovább súlyosbította a pénzügyi helyzetet, hogy az Osztrák-Magyar Bank sorsát, vagyis felszámolását már az 1919. szeptember 10-én az Osztrák Köztársasággal megkötött Saint-Germain-i béke előírta. Ebből következőleg a trianoni béketárgyalásokkor már fel sem merült az Osztrák-Magyar Bank problematikája, hanem a vonatkozó paragrafust egyszerűen a Saint-Germain-i békéből lefordították és áttették a trianoni szerződésbe. Vagyis, esély sem volt semmiféle magyar érdek érvényesítésére.

Így nem csodálkozhatunk azon, hogy amint a politikai viszonyok elindultak egy minimális szintű normalizálódás felé, a magyar kormány a pénzügyek területén is megpróbált rendet teremteni, vagy legalábbis átlátni a kialakult helyzetet. Ne feledjük, az új jegybank létrehozásához még nem voltak meg az objektív feltételek, de a trianoni béke előírta a bankjegyek helyzetének rendezését. Ezért a törvényhozás megalkotta az 1921. évi XIV. törvénycikket, a

. Ennek második fejezet hozta létre a Magyar Királyi Állami Jegyintézetet. A törvény 8. §-a szerint: „A pénzforgalom fenntartása, annak szabályozása, a fizetések kiegyenlítésének megkönnyítése, a mezőgazdasági, kereskedelmi, nagy- és kisipari hiteligények kielégítése, az állami fizetési szolgálat ellátása végett addig is, míg jegybank létesíthető lesz, Budapest székhellyel, közhivatali jelleggel a pénzügyminiszter főfelügyelete alatt működő, önálló jogi személyiséggel fölruházott m. kir. állami jegyintézet létesíttetik.

Mindazok a jogok, amelyeket a kereskedelmi törvény vagy más jogszabály bejegyzett kereskedőnek biztosít, az állami jegyintézetet is megilletik. Az állami jegyintézet és fióktelepei bejegyzésének a kereskedelmi cégjegyzékben nincs helye."

A Jegyintézet létrejötte, illetve

gazdaságfilozófiája - szemben a korábbi „mesterséges pénzszűke" generálásával - a pénzforgalmat óhajtotta generálni. Ennek módját a váltóhitelezés újraindításában látta Popovics. Elképzelését elfogadtatta a kormánnyal és a Jegyintézet vezetésével, s 1923-ra a Jegyintézet követeléseinek jelentős részét, 50%-át, immár a tették ki. Ez egyet jelentett a pénzkínálat folyamatos bővülésével. Azonban ez a hitelbővülés - bár kétségtelen sok esetben használt a reálgazdaságnak ‑, de mégis csak magasan tartotta az inflációt, s nem rendezte a korona helyzetét sem.

A magas infláció, a korona egyre bizonytalanabb hosszú távú sorsa, az ellátási nehézségek mind-mind arra ösztönözték a lakosságot, hogy valamilyen értékálló eszközben tartsa a vagyonát. Ez - nem meglepő módon - az arany és a különböző valuták voltak (elsősorban svájci frank, francia frank, kisebb mértékben brit font és USA dollár). Külföldi fizetőeszközre azonban a kormánynak is szüksége volt. Másrészt az immár független Magyar Királyságnak nem volt megfelelő vámvédelme, így maga a kormányzat is érdekelt volt a valuta, illetve devizagazdálkodás kézben tartásában. Ezért - immár másodszor - a kormány felállította a Devizaközpontot 1922. augusztus 8-án. (Első alkalommal háborús viszonyok közepette, 1916. február 24-én hozták létre, de 1920. január 23-án megszüntette a 770/1923 sz. ME rendelet.) Bár a

működését még a nemzetgyűlésben is támadták, de a gazdasági élet szereplői alapvetően megértették a Központ működésének szükségességét.

Most már „csak" az volt a kérdés, hogy az állam miképpen tudhat a lakossági és vállalati kézben lévő valutából valamennyit lecsippenteni. Erre példa az alábbiakban szó szerint közölt forrás, amelyet Kállay pénzügyminiszter iratai között találhatunk meg. A dokumentum stílusán, a rövidítéseken is látszik, hogy belső munkaanyagot olvasunk. Emiatt a bankok elnevezésének korabeli helyesírási módját meghagytuk. Maga a készítő is a végeredményt, vagyis annak kiemelését tartotta fontosnak, hogy az állam hol és mennyit kereshet az „üzleten". Az állam - s ez a forrásból is alapvetően kiderül - azt a szabályozást tudta a legjobban kihasználni, hogy a valutát be kellett szolgáltatni a Devizaközpontba, illetve venni is csak onnan lehetett. Az már valóban a tranzakció legbájosabb része (lett volna), hogy túl a Devizaközpont jutalékán, a Jegyintézet is keresett volna jutalék gyanánt az üzleten. Ha összeadjuk, hogy a magyar állam szervei jutalék gyanánt mennyi pénzt vontak le a tranzakció során, akkor az csupán az eredeti összeg kb. 1,84%-a. Csakhogy ez az összeg, illetve arány magasabb, mint amennyit a tranzakcióban résztvevő két bank együtt keresett (volna) az ügyleten....

Ebből a tervezetből, illetve erre tervezetre építve végül nem valósult meg semmi, hiszen a következő évben megalakult a Magyar Nemzeti Bank (MNB), a Jegyintézet és a Devizaközpont pedig ezzel párhuzamosan megszűntek, illetve beolvadtak az immár önálló magyar jegybankba. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a devizagazdálkodás továbbra is egy rövid időszakot leszámítva (1925-1931) kötött maradt Magyarországon, csak most már az MNB hatáskörébe tartozott annak felügyelete. Vagyis az MNB - nyilván a mindenkori magyar állami vezetéssel szorosan együttműködve - tudott, és játszott is az árfolyamokkal és a különféle transzferdíjakkal.

Forrás

Feljegyzés

M. Kir. Állami Jegyintézet

Budapesti fiókintézet                                                                      Budapest, 1923. október 18.

   Sürgönycím:

„Banko Budapest"

 

Példa:

Strasser és Kőnignek van belföldi korona ellenében eladható

100 000- cseh koronája

Kirchknopf és Ádám régebbről tartozik 100 000 cseh koronával a Rumburger Textilwerke A. G.-nak és engedélyt nyert arra, hogy utóbbinak „deviza elszámolási belföldi számlájára" 90 millió koronát fizessen be a Magyar leszámítoló és pénzváltó banknál.

Prága jegyez Zürichbe: 16.60 sv[ájci] fr[ank]

A belföldi Budapestet a külföldi 1.925 sv. cm.-al értékeli.

1./ Strasser és Kőnig átadja a 100 000- cs. koronát a Magyar általános hitelbanknak, mely viszont ezen összeget, mint „belföldi korona exportvalutát" a Devizaközpontnak beszolgáltatja.

A Devizaközpont vesz a Magyar általános hitelbanktól 100 000- cs[eh] koronát á sv. fr. 16.60.

16.600- sv. fr. pr. 1.975 cm                         magy. K. 84 050 630

¾% jutalék (a DK tag javára)                       -//-             630 380

A M. általános hit. Banknak kifizetünk     magy. K. 84 681 010

Strasser és Kőnig kap                                 magy. K. 84 050 630

Vagyis végeredményében 840.50 K. árfolyamon értékesítettük a cs. koronát.

A M. általános hitelbank keresett ¾% jutalékot

magy. K. 630 380-

Strasser és Kőnig-nek „belföldi korona exportvaluta" kötelezettségéből 100 000 cs. K. leírandó. (Az ilynemű kötelezettség tehát jövőben szintén külföldi pénznemben kifejezve vállalandó és nyilvántartandó.)

2./ A Magyar leszámítoló- és pénzváltó-bank részére a Rumburger Textilwerke A. G.-tól Kirchknopf és Ádám miatt 100 000- cs. korona ellenében belföldi koronát:

100000- cs. K. á sv.fr. 16.60

            16.600- sv. fr. pr. 1.90 cm.                            magy. K. 87 368 421

            le ¾% jutalék (a DK tag javára)                        "      "       655 263

a M. leszámítoló és pénzv. Bank fizet                     magy. K. 86 713 158

és felszámít Kirchknopf és Ádámnak                      magy. K. 87 368 421

 

utóbbinak tehát a Rumburger Textilwerke A.G. javára a deviza elszámolási belföldi számlán befizetett                                                                   magy. K. 90 000 000-ból

visszajár                                                                    magy. K.   2 631 579

 

Kirchknopf és Ádám cég a cseh koronáért végeredményben fizetett 87 368 koronát; 100 000 cseh korona devizaigénye törlésbe hozandó.

 

A Magyar Leszámítoló- és pénzváltó-bank keresett

¾% jutalékot                                                                         magy. K. 655 263

 

A 100 000- cseh koronát a Magyar leszámítoló- és pénzváltó-bank rendelkezésére bocsájtjuk, mely ezt viszont Kirchknopf és Ádám miatt a Rumburger Textilwerke A.G.-nak utalja át.

A Jegyintézet keres

            86 713 158- bevétel után   1 ½%       magy. K. 130 070

            84 681 010- kiadás     "     1 ½%           "      "  127 021

                                                                             magy. K. 257 091

Az új konstrukció tehát az Államnak elég jó bevételt biztosít, melyre a beállott deficit és a kölcsönök miatti további valutarizikóra való tekintettel nagy szükségünk van; az importőröket hozzájuttatja a belföldi korona ellen elszámolható exportvalutához, és kizárja azt, hogy az exportőrök kiaknázzák az importőrök áldozatkészségét, mint ahogy az júliusban a malmok részéről

, mely áldozatot viszont az importőrök a belföldi áru árak felhajtásával vevőikre áthárítottak, minek révén végeredményben úgy a devizák, mint az áruk árai felhajtatván, a korona külföldi árfolyamának megrendülése elmaradhatatlan volt.

Abban is mutatkozik előny, hogy az egész lebonyolítás a Jegyintézet kezén megy keresztül, mely így az exportőrt és az importőrt is sakkban tarthatja és a belföldi korona árfolyamot majdnem szabadon irányíthatja. Végül megvan azon lehetőségünk is, hogy a belföldi korona exportvalutából is tarthatunk vissza némi tartalékot, vagy ebből elégíthetjük ki a különösen sürgős állami érdekű oly szükségleteket, melyek magasabb árfolyamot elbírnak.

Jelzet: Magyar Országos Levéltár, K-275, 6. csomó, V/11 valuta és devizaügyek, 68-70.