Bevezető

Az alábbiakban közölt napló szerzője, Salgó Andor polgári családból származott. A felső kereskedelmi iskolai érettségit követően 1939. október 5-én vonult be kötelező katonai szolgálatra a kassai 21. gyalogezred I. zászlóaljához. A tartalékos tiszti iskola két évfolyamának elvégzése után csapatvonat-parancsnoki tanfolyamra iskolázták be. 1941. június 30. és október 25. között a Kárpát-csoport parancsnokságának 1/c. osztályának írnokaként hadiszolgálatot teljesített, majd 1942 októberében alakulatának vonatparancsnokaként vonult el a 2. hadsereg Don-menti hadműveleti területére. 1943. február 2-án (más adat szerint 6-án) Sztarij Oszkoltól északra megsebesült. Felépülését követően a polgári életben dolgozott, míg 1944. február 17-én ismét behívták katonai szolgálatra. A kassai 21/I. zászlóalj kötelékében szolgált 1945. április 6-áig, mikor a 24. hadosztály alakulatai (köztük a 21/I. zászlóalj) beszüntették a tüzelést, és megnyitották védőállásaikat. A szovjet parancsnokság - az előzetes megállapodás szerint az átvett 195 tisztet, 144 tiszthelyettest, 850 tisztest és 1374 honvédet a szokásos ellenőrzés és fertőtlenítés után két vasúti szerelvénnyel Hajmáskérre szállította, hogy ott az alakulóban lévő demokratikus honvédség 5. gyaloghadosztályának magvát alkossák. Salgó Andor 1945. április 24-étől az úgynevezett demokratikus honvédség 5. hadosztály 17. gyalogezred I. zászlóaljánál szolgált. Leszerelését követően Miskolcon élt, zömmel adminisztratív munkaköröket ellátva.

 

A közölt forrás a helyszínen készült jegyzetek alapján íródott, érdekessége, hogy nem annyira a hadi eseményekre összpontosít, nem elrémíteni próbál, hanem - sokszor név és arcok nélkül - a mindennapi élet apró momentumait mutatja be. Megtudhatjuk, hogy alakult a közhangulat, milyen volt az ellátás, a felszereltség, hogyan szervezték át a csapatokat, de - ha helyzet úgy hozta, belepillanthatunk a harcokba is.

Mindezt egy olyan ember szemével látjuk, aki személyiségénél és képzettségénél fogva pontosan, precízen tudta a részleteket dokumentálni. Így - a személyes élményeken, benyomásokon túl - a napló végén megtalálhatjuk a 21/I. zászlóalj részletes tiszti névsorát, létszám- és veszteségi adatokat, de a szerző személyes katonai szolgálatának aprólékos dokumentációját is.

A gépelt napló és az eredeti dokumentumok a család tulajdonában vannak Miskolcon, egy korábbi kutatásom melléktermékeként (amely a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Kenézlő községnél visszavetett ellenséges folyóátkelési kísérlet részleteinek feltárását tűzte ki célul) jutottam hozzá, immár tíz éve. A napló azóta várta, hogy nyilvánossághoz juthasson, elmondva az utókornak a

bakák harcait.

Forrás

A háború borzalmai, annak sokszor őrülettel határos, idegtépő pillanatai a mai kor embere előtt nem ismeretlenek. Szerény naplóm nem nagyon tartalmaz borzalmakat, inkább egyéni benyomásokat, hangulatképeket, néha egy-egy emlékezetesebb harccselekményt. Talán nem is olyan hangulatos, mint szerettem volna, de őszinte sorok ezek, melyeket kis kivétellel nem fűtött szobában, hanem a harchelyzet adta körülmények között jegyeztem fel. Hol fa tövében kuporogva, hol lövészárokban, lóháton, vagy menet közben, sokszor éjjeli szolgálat közben húztam elő féltve őrzött naplómat az eső vagy a hó elől védve, néha csak annyi idő volt, hogy gyorsírással feljegyezhettem a fontosabb eseményeket.

Ez a háborús időszak 1941-1945. években tombolt. A sors úgy rendelte, hogy nekem minden esztendő egy részét harctéren kellett töltenem, s addig nem volt nyugtom, amíg hazánk földjén az utolsó puskalövés el nem hangzott.

1941 júliusában a Keleti-Kárpátokban megindult a magyar támadás. Két magyar hadtest, a Kárpát-csoport és a gyorshadtest áldozatok árán, de szépen tör előre. Később már jóformán nincs is ellenállás, és egymás után kerül német-magyar kézre

, , , , . Ekkor, mint hadapród őrmester Szolnok-Doboka vármegyében Oláhlaposon bátyámnál voltam szabadságon. Táviratilag rendeltek vissza Kassára, ahol egy napot kapva az előkészületekre útba indítottak a Kárpát csoporthoz. Most tudtam meg, mi az ismeretlen harcmezőre útba indulni egyetlen adattal, a tábori postaszámmal kezemben. Mint egy tábori levelet, úgy irányítgattak össze-vissza. Lavocsnénál átléptem a határt, de visszairányítottak, mert arra tovább nem járt vonat. Ekkor Csapon át Körösmezőre utaztam, majd itt egy alkalmas teherautóra ülve folytattam utamat Kolomeára. Innen együtt haladtam a Kárpát-csoporttal a Dnyeszteren, Bugon, át Winnicáig. Szerencsére nyugodt irodai beosztásom volt a parancsnokságnál, és háborús szolgálatom alatt éppen ezért ez volt az egyetlen kellemes periódus. A honvágy azonban a kis távolság ellenére szokatlanul nagy volt bennem, és felejthetetlenül boldog érzés volt, mikor leváltásom 1941. október közepén megérkezett és hazatérünk. Kassára visszatérve a hadtestparancsnokságon bajtársi vacsorára voltam hivatalos. Két nap múlva leszereltem, és boldogan tértem vissza szüleimhez Tolcsvára.

Nyugtom nem volt soká. Pár hónap elteltével a SAS behívó ismét megtalált és 1942. október 5-én már utaztam Kassára, ahol készülőben volt már a menetzászlóalj. Egy hónapig készültünk az elvonuláshoz és november 5-én síró, búcsúztató tömeg között katonazene hangjai mellett kiindult a kassai pályaudvarról hazánk két legtragikusabb sorsú katonavonata, amely ezer embert vitt a háború áldozati oltárára s melyből igen kevesen, talán 8 tiszt és 120 ember tért vissza nyomorékon, lefagyott lábakkal, súlyos betegen.

Ezen a napon még nem sejtettük, hová megyünk, mi vár ránk és merre van a Don. Éppen ezért nem voltunk elkeseredve. Válogatott tiszt és legénység volt ez a zászlóalj. Ismertük jóformán egymást és tudtuk, hogy ha nehéz feladatok elé is állít bennünket a vezetőség, nem lehet nagy baj. Ízig-vérig katonákat vitt akkor a katonavonat. Mint akkor mondtuk, a Honvédség még egy ilyet nem tud kiállítani.

Az úton folyt a bor, a rum, a barackpálinka. Kassa város a búcsúzáskor adott át 4 hordó bort. Jó hangulat minden kocsiban, a háborúra nem gondol senki. Mindenki állandó mámorban úszik, csak ha valaki néha szeretteire gondol, kerülnek elő a fényképek, melyek oly sok könnyet csaltak ki katonaszemekből, melyek oly közel hozták a távolban lévőket, oly melegséggel vonták be a hidegben fagyoskodókat s melyek nélkül a frontkatona el nem képzelhető.

8-10 napi utazás után megérkeztünk és a kemény hidegben gyalogmenetben 4 nap után megérkeztünk Rogowatoje-ra átképzésre. Itt a téli, modern harcászatot, új német fegyvereket mutatták be, majd 1943. január 9-én

területén (Voronyezstől D 10 km) a Don-menti állásokban leváltottunk egy zászlóaljat. Gyönyörű, kiépített, jóformán bevehetetlen állások voltak ezek, meleg fűthető bunkerekkel, sűrű futóárok-rendszerrel, remek kilövésekkel. A Don néhol csak pár méterre, de legalább 10-12 méterrel volt mélyen alattunk befagyott, hóval takart vizével. Átkelni könnyű lett volna, de a gyalogság és a tüzérség úgy belőtte magát, hogy az orosz mozdulni sem tudott.

1943. január 15-én rajtunk keresztül D-ről egy zlj. visszavonul, mert a doni állásaikat az orosz páncélosok Korotojak-Uriw környékén áttörték. Mi nevettünk a megriadt visszavonulókon, szedtük össze az általuk elhagyott anyagokat. Másnap azonban a déli órákban hozzánk ért az orosz támadás és mi is hasonló helyzetbe kerültünk. Menekülésre nem is kerülhetett sor, hiszen az ellenség már nyakunkon volt. Kemény és hősies ellenállás után az Iwanovce Smelevy-Less-i magaslatokon védőállásba vonultunk vissza, ahol hókunyhóban, kővel vígan átüthető hótorlaszok mögé húzódva egy sí-zlj. támadásai ellen jan. 26-ig kitartottunk. Mint ekkor már megtudtuk, hadosztályunkat, a 9. könnyű hadosztályt a hadseregparancsnokság koncnak dobta oda az oroszoknak, hogy a hadseregrészek könnyebben visszavonulhassanak. Az oroszok nem is vették komolyan ellenállásunkat, hiszen a hátunk mögött kb. 150 km-re lévő Starkij-Oskol már elesett. Mi azonban csupán az életünkért küzdve megkezdtük reménytelen visszavonulásunkat, és erőnkön felüli kitörésre határoztuk el magunkat. A hideg 35-45 minus fok között. Élelem napok óta nincs. Éjszakázásra idő, alkalmas és elegendő fedél nincs, hiszen német utóvédcsoportokkal 20-25 000-en vagyunk, legtöbbször egészen kis területre összeszorítva. Állandó harcban állunk. Minden oldalról támadnak az oroszok, s mi állandóan Ny[ugat] felé húzódunk. Mindennapos a harckocsitámadás és naponta 4-5 alacsony repülőtámadás. Nem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen összezsúfolt tömegben milyen pusztítást végeztek.

Most, amikor már a háború után vagyunk határozottan állíthatom, hogy az emberi nélkülözés és szenvedés legnagyobb erőpróbája volt ez. A sebesültek a szánon fagytak meg, mások kimerülten rogytak össze. Egymáson segíteni nem volt erő, és nem is volt értelme, mert a hideg minden esetben pár óra alatt megölte. Aki összeesett, vagy megsebesült, az már nem sokáig szenvedett.

Elképzelhető tehát kétségbeesésem, amikor Starij-Oskol melletti magaslaton egyik ütközetben febr. 2-án megsebesültem. Járni nem tudtam, mert bal combomon ment át egy kétpengősnyi szilánk. Szánra feküdtem, és hűséges embereimnek hála nem hagytak el. Borzalmas volt a további súlyos harcban tehetetlenül, szánkon feküdve részt venni, de rendelve volt, hogy nekem haza kell jönnöm. Febr. 16-án kijutunk a gyűrűből - pontosan egy hónap után - és most már csupán partizánokkal harcolva Sudzsa-n febr. 9-[é]n az utolsó sebesült vonatra felkapaszkodva aznap éjjel a Kiewi kórházban vagyok.

Sebemet először látja orvos. Már majdnem begyógyult. Felvágják, kitisztítják. Lábfagyásom 2- fokú. Egyik ujjamból egy leváló részt leoperálnak, s közben tudtomra adják, hogy másnap kórházvonattal hazaszállítanak. Ezt az érzést a túlvilágról való visszatérés érzéséhez lehet hasonlítani. Pár nappal ezelőtt a teljes reménytelenség és holnap otthon, magyar földön.

Február 21-én már Debrecenben vagyok az elosztó kórházban, ahonnan Komáromba, majd kérelmemre, Nyíregyházára kerültem hadikórházba, ahonnan - habár lábfagyásom nem volt tökéletesen kigyógyulva - április 25-én szabadultam, majd Kassán rövidesen leszereltem. Ekkor kaptam kinn maradt legényemtől -

- levelet, melyben értesít, hogy eljövetelem után egy héttel összeszedték a zászlóalj maradványait, és igen kevesen vannak. Őket akkor kiképző táborba vitték, ahol német parancsra erélyes formák között a lelküket vesztett, meghasonlott embereinket felrázták és vasszigorral igyekeztek emlékezetükből kiverni a Don minden emlékét, különösen a németek velünk szemben tanúsított minősíthetetlen, nem fegyverbaráthoz illő viselkedésének szomorú emlékét. Bajtársaim pár héttel ezután tértek haza.

Hosszú hónapokba került, amíg a doni visszavonulás borzalmas lidérce alól szabadulni tudtam. Álmaimban sűrűn ismétlődtek a legborzalmasabb események, alig volt nyugodt éjszakám. Végre megnyugodtam és lecsillapodtam.

A háború azonban tovább dühöngött. Biztosra vettem, hogy ennyi szenvedés után már nem kell többé a frontra mennem, de csalódtam. Hiába volt kétszeri hadiszolgálatom, hiába sebesülésem és lábfagyásom - s habár még sokan nem ismerik a háborút - 1944. február 17-én megkapom a behívót. Telefonon azonnal felhívom kassai ezredemet, és egy nap haladékot kérek, hogy Sátoraljaújhelyen a bankom fiókját Budapestről lerendelt utódomnak átadhassam. A kapott engedély alapján tehát nem 18-án, hanem 19-én kell bevonulnom Kassára a 21/I. zászlóaljhoz, régi alakulatomhoz. Ez a harmadik „kirándulás" már nem volt kedvemre. Kínos hangulattalanságban, unottan, de azzal a reménnyel vonultam be, hogy méltányolni fogják eddigi szolgálataimat, és azonnal hazaengednek. Ez esetben nagyot tévedtem.

Első két harctéri szolgálatomról sajnos naplójegyzeteim nincsenek. Oka pedig az, hogy legényem a naplómat közvetlenül a visszavonulás előtt elvesztette egyik csomagommal együtt, és így kedvemet vesztve a további naplózgatást félmunkának és feleslegesnek tartottam. Egyébként pedig biztosra veszem, hogy a doni visszavonulás gyötrelmei között nem is lett volna lelkierőm a naplóvezetésre. Ezt igazolja az is, hogy habár filmem és fényképezőgépem állandóan kéznél volt, talán mindössze kétszer vettem elő. Ezek a képek kedves emléktárgyaim, de sajnos, csak pár darab van belőlük.

Naplóm csak nekem nagy érték. Csak én tudom értékelni, aki fáradtságot nem ismerve, amíg bajtársaim elcsigázottan pihentek, a nap eseményeit még egyszer átélve naplómban jegyezgettem. Hányszor elaludtam felette, hányszor kellett hirtelen abbahagynom, mert riadó vagy más váratlan esemény elszólított. De az első alkalmat megragadtam a folytatására és csak akkor tudtam fejemet álomra hajtani, ha ez meg is volt. Hosszú idő ezt 15 hónapon keresztül kitartással folytatni, de mindig arra gondoltam, ha egyszer az Isten hazasegít, a rosszat hamarosan elfeledem és milyen jó lesz az érdekesebb, a szebb, a kicsit izgalmasabb epizódokra visszaemlékezni. Ez a hivatása naplómnak, s ez az, amiért naplóm nem annyira a borzalmakat, a szenvedéseket és nélkülözéseket tartalmazza, hanem élményeket, szerencsés véletleneket, kisebb boldogságot jelentő sikereket és néha énemet. Gyakran előfordult, hogy több napos szünet nélküli harc vagy menetek lehetetlenné tették naplóm vezetését. Ilyenkor sokszor egy hetet összefoglalva írom le az eseményeket.

Kelt Sátoraljaújhelyen, 1946. november 9.

Kassa, 1944. február 19.

Telefonon kért engedély alapján egy napi késéssel csak ma vonultam be.

kedvesen fogadta jelentkezésemet és benyomásom az volt, hogy az egyik legkedvesebb parancsnokot kaptam meg személyében. Ekkor tudtam meg, hogy és több doni cimborám velünk jön.

Habár bevonulásomkor minden erőmet összpontosítottam a leszerelésem érdekében, ezen tervemről lelkiismeretem szavára lemondtam, és döntöttem amellett, hogy megyek, mert érzem, hogy nekem ott a helyem azok között a fiúk között, akikkel együtt menekültem abból az orosz pokolból, amit az 1943. januári doni visszavonulás nekünk jelentett.

Ennek ellenére teljesítettem féltő szüleimnek tett ígéretemet, hogy próbáljak meg sebesülésemre, lábfagyásomra és frontszolgálatomra hivatkozva leszerelni. Őszintén nem tudtam, mit kívánjak a sorostól, amikor felülvizsgálatra az orvos elé álltam s állítom, hogy örültem az orvos válaszának, amikor fenti érveimre azt mondta: „pajtás, nézz széjjel az emberek közt és látni fogod, hogy az ő helyzetük is ugyanolyan!". Ezek után nem lett volna ember, aki engem a leszerelés felé való igyekezetre ösztökélni tudott volna. Így maradtam benn, és kezdtem meg komoly beosztásommal járó munkámat azért, hogy én is kivegyem részemet a legszebb harcból, határaink megvédéséből.

Két nap múlva kihelyezték zászlóaljamat

.

 

Hernádtihany, 1944. február 20. - március 13.

Tulajdonképpen Hernádtihany volt egész megalakulásunk színhelye. Mindnyájan azon fáradoztunk, hogy minden szükségletünket beszerezve mielőbb menetkészek lehessünk. Nagy munkát végeztünk, sok szabad időm nem volt. Kassai ismerőseimet csak egy-egy percre látogathattam meg. Az időjárás egyáltalán nem volt kedvező. Mínusz 15 fok hideg is volt már - s ami a legfontosabb a jól ismert kassai széllel - és bizony sokat fagyoskodtunk, míg végre az idő megenyhült és pár nap után parancsot kaptunk az elvonulásra.

A bevagonírozás március 13-án reggel 6-10 óráig tartott. Itt közben meg kell említenem egy vadászkalandot. A zászlóalj elindult Hernádtihanyból a kassai pályaudvarra s az utolsó simításokat elvégezve egy fél óra múlva lovamon vágtáztam a csapat után. Reggeli szürkület volt, amikor észrevettem, hogy két kutya egy rókát fojtogat. Megállítottam a lovamat és egészen közelről pisztolyommal belelőttem a rókába. Mondanom sem kell, hogy a két kutya azonnal elpucolt, csupán a róka volt meglepődve a zajos életmentő viselkedésén, és én ezen zavaromban pisztolyom tartalmát, további hat lövést is ráengedtem. Hogy a koma mindezek ellenére elvánszorgott, annak oka a lovam állandó ugrándozása. Valószínűleg megsebesítettem, mert pár méter után megállt és lassú baktatással továbbment. Okulva az eseten megfogadtam, hogy hasonló helyzetben türelmesen megvárom, míg a két kutya a rókát megfojtja, és akkor kergetem el a kutyákat.

Egyszóval ilyen izgalmas kaland után bevagoníroztam és a restiben egy közös teázás után beszállva indultunk. A sok síró nő között volt egy egészen mulatságos. Mint megtudtam, a hölgy, ki fiatal, de csúnya volt, titkon „imádta" egyik zászlós barátomat. A nő magán kívül volt, vonaglott és talán szegénynek még a szíve is meghasadt, de ezt már nem láthattunk, mert a mozdony egy gőzcsomóval elködösített minket. Habár részvéttel vagyok a síró nők iránt, de ezt nem lehetett nevetés nélkül végignézni.

 

Utazás, 1944. március 13-14.

Az út kellemesen telt. Hidasnémetiből hazatelefonáltam és megmondtam szüleimnek, hogy este fél 12 és fél 1 között vonatunk Tolcsvára ér, és hogy egy kis hazai útravalóval és borral várjon valaki. A vonat nem állt volna meg, de kérésemre leállították s anyámmal találkozhattam. Boldog voltam, de mégsem örültem ennek a találkozásnak, mert tudom, mit jelent egy anyának harmadszor búcsúzni harctérre induló fiától. Talán a háborúnak a megszokottsága, a változtathatatlanban és az Isten rendelésében való megnyugvás, de jó anyám mintha könnyebben búcsúzott volna tőlem, mint azelőtt. Az eső esett, anyám ázott, büszke volt rám s csókom után könnyeitől talán már nem is látta, hogy a vonat elindul. Nagyon megnyugtatott anyám erős viselkedése, mert már-már lelkiismeretemet marcangolta a gondolat, hogy nem lett volna szabad elutazásomról anyámat értesíteni. Ez azonban anyám nehéz élettől legyengült szívét nem rendítette meg. Tudom, hogy ő is, mint én, érzi a haza legjogosabb hívó szavát és tudja, hogy az ő fiának is éppúgy ott a helye a határon, mint minden épkézláb magyarnak. A vonat lassan kanyarodik a zsadányi emelkedés felé és az édes anyám magához szorítva gyalog cipeli leadott extra köpenyemet. Tudom, anyám, hogy mikor azt magadhoz szorítod, folyton imádkozol, hogy azt a köpenyt háború után én még viselhessem.

 

Nagyberezna, 1944. március 14-15.

A déli órákban megérkezünk végcélunkhoz,

. Kivagonírozás délután gyorsan megtörténik. Mindenki elfoglalja szállását, s a tisztek összejöttek , a község körorvosánál. Régi cimbora, régi 21-es ő is, aki kint volt velünk a Donnál, de sebesüléssel szerencsésen hazakerült. Természetes dolog, hogy ivás volt, majd a katonacigányok (összesen 2 fő) nagy zenébe kezdtek s a társaság hamarosan mámorban úszott.

Másnap március idusa lévén templomban voltunk, majd utána a hivatalos ünnepségen vettünk részt. Délután a tiszti étkezde megalakítása, első napi szereplése kezdődött, jól sikerült formában. Délután fényképezéssel egybekötött tereplovaglást rendeztünk a gyönyörű havas vidéken. A hó a hegyeken nagy, de a meleg oldalak már úsznak a hólében.

 

Március 16-19.

Csendben telnek a napok. Az időjárás folyton változó. A napsütés és a hóesés többször váltja egymást. A gyönyörű vidék, a havas tájak, a sok-sok hegyi patak, szerpentinek nagyon kellemessé teszik az ittlétet. Tiszti étkezdénk komolyan dolgozik, és nap mint nap jobb fogásokat tálalnak. Panasz tehát nem is lehet.

Az időjárás magán viseli a tavasz előjeleit. A fák már rügyeznek, a mélyebb helyekről a hó már elolvadt, és néhol már a friss fű is kikandikál. A nap melege érezhető. Arcunk lassan már barnul, s valamennyien a sok napsütéstől úgy nézünk ki, mint a legpirosabb alma.

Néhány felvételt is csináltam. Befejeztem végre a kb. fél évvel ezelőtt még békés otthonomban megkezdett filmet, s ha igaz, hamarosan megkapom a kész képeket, amit, mondanom sem kell, nagyon várok.

Lakásom tűrhető. Hosszú udvaron bemenve kis külön szoba jutott részemre. Valami szállodaféle, mert mellette levő hasonló szobába másik két tiszttársam jutott. Én a doktorunkkal lettem összeházasítva. Jól megértjük egymást.

 

Március 20-23.

Éjjeli szolgálatban vagyok. Nem aludtam egy órát sem, pedig már virrad. Nagy sürgés-forgás, a telefont ritkán teszem le. Nem tudom mire vélni a dolgot. Arra gondolok, hogy talán az oroszok erős nyomása miatt minket azonnal a védőállásokba rendelnek. Már szinte igazolva látom sejtésemet, amikor hajnali 5h-kor leállítják a reggel kezdődő 3 napos járőrgyakorlatot. Ennek a titokzatos körülménynek nyomasztó hatása ellenére mindenki örült, mert a gyakorlat emberfeletti teljesítményt kívánt volna embertől, lótól egyaránt. A nagy fellélegzés után viszont összedugott suttogó fejek láthatók és mindenki az okot keresi, hogy mindez miért?

Különböző hírek keringenek. Többször van légiveszély, az ország belsejében riadók. Pattanásig feszülnek az idegek. Az addig mosolygó arcok elkomolyodnak, s mindenki fél valamitől. Végre ideér a hír: a németek megszállták Budapestet, Kassát, Sátoraljaújhelyt, Dunántúlt, Duna-Tisza-közét. A hangulat egyre nyomottabb. Az idáig politikamentes étkezde nagy tanácsteremmé változott, ahol a politikai eszmecsere lett úrrá. Aztán kis közöny szállt a lelkekre, s lassan megnyugodtak a kedélyek is. Ez a csoda is 3 napig tartott.

A különböző félhivatalos kósza hírek, mint pl. kormányváltás, zsidóügyek, letartóztatások stb. még foglalkoztatják az embereket. Mindenki alkalmat keres, hogy egy-egy friss rádióhírt végre ne egymás szájából, hanem rádióból, saját fülével halljon. A budapesti rádió azonban mélyen hallgat.

Izgalommal várom 22-ikét, mikor futárpostával Ungvárra kell mennem, számítva, hogy ott majd valamit mégiscsak megtudok. A város azonban a régi. Néhány német katona lábatlankodik csupán, s miközben a Koronában eszik a drága jó magyar ételeket, nem is fogadják tisztelgésünket. Jellemző rájuk, semmit nem változtak. Egyébként mondhatnám, üres kézzel mentem haza, s visszatérve semmi újsággal nem dicsekedhettem bajtársaimnak. Az utazás fáradtságos volt. Sokat fagyoskodtam, mivel csupán az esőköpenyemben mentem. Verőfényes meleg nappal után hideg éj következett, és a vonatkésés csak hosszabbította fagyoskodásomat. Összes hír, amit szereztem: a polgári postaküldeményeket a németek cenzúrázzák, utazni csak Kassára, Sátoraljaújhelybe nem lehet és a németek folyamatosan igazoltatnak.

A tábori postaforgalom akadozik. Kevés postát kapunk, én magam pedig semmit. A csomagszállító szelvényeket hazaküldtük, abban a hitben, hogy nekünk szánt kis hazait még fel tudják adni.

Időközben felsőbb parancsra a leendő védőkörletünk szemrevételezésére egy tiszti csoport útnak indul.

 

Március 24-25.

A zászlóalj- és századparancsnokok megérkeznek a szemrevételezésről. Sokat mesélnek a vidékről, a többméteres hóról, a gyalog járhatatlan utakról.

25-én ünnep. Templomban voltam az első lelkigyakorlaton. Visszamenet benéztem a parancsnokságra, ahová éppen befutott az

. Gyors tájékoztatás után kiadja a zászlóaljparancsnoknak a parancsot a holnap reggeli indulásra, és átad egy részletes hadosztály-intézkedést.

Tiszta égből villámcsapás! Holnap már a Kárpátok gerincén, a drága magyar Haza védőfalán, a határon állunk, és várjuk az oroszokat, akik elől a német csapatok bizonyára gyorsan vonulnak vissza.

A nap sürgéssel-forgással telik. Mindenki intézkedik. A szépen összedolgozott zászlóalj, mint egy ember dolgozik, készülődik, hogy holnap reggel az elrendelt időben maga után mindent rendben hagyva elindulhasson.

 

Március 26.

Korán reggel ébresztő. Az előző napon elkészített felmálházott járművekbe csak a lovakat kellett befogni, és máris menetkészek vagyunk. Fél 7-kor indul a zászlóalj. Én a végén vagyok és mögöttem csak egy utóvéd szakasz. Az

hosszúra nyúlva kígyózik a gyalogság után a szűk és mindenütt az Unghoz simuló úton. Szebbnél szebb tájakra érünk. Fenyvesvölgy már közel van a Kárpátok igazi gerincéhez, amit fenyvesekkel borított, sokszor cukorsüveghez hasonló hegyei is érzékeltetnek. A hó folyton nagyobb, de az úton haladó ember nem is sejti, hogy tőle 2-300 méterrel magasabb - a tengerszinttől kb. 1000-1100 méter magasan lévő - hegyeken már egy méter körüli a vastagság. Rengeteg vadat látni, amint eszegetik a lassan már rügyező gallyakat. Három szarvasban gyönyörködöm hosszú ideig. Egészen közel vannak. Nem zavarja őket a nagy tömeg, a kocsisok hangos kiabálása. Lóhátról sokáig látom őket, míg egy útkanyarban lenyúló hegy közénk nem kerül.

Az út részemre kellemes volt. Kb. 40 km-t tettünk meg, de frissen érkeztem be annak ellenére, hogy sokat kellett feleslegesen nyeregben ülnöm és vágtáznom. A természet szépségei azonban elfeledtették velem az út fáradalmait. Kicsit megéheztem. Bevártam tehát hátul döcögő Kiss Jóska

(róla még nem is emlékeztem meg. Kiss Jóska a felnémeti bicskás fajtából való, a Donnál a már említett orvosunk, a nagybereznai Zakar Jóska legénye volt), és lóháton szürcsölgettem a thermoszból kapott forró feketét, amelyből a Laci (az első lovam neve) sörénye a nagy lötyögésben legalább felét kapta. Lényeg, hogy jóllaktam és letudtam a katona legnagyobb gondját.

Fenyvesvölgyön 2 órai ebédszünet volt. Kapott engedély alapján egyik házban letelepedtünk, ahol a jó székelygulyás után orvosunkkal -

- még 8 tojásból rántottát is megettünk. Minthogy pedig ezután vizet inni vétek, úgy határoztunk, hogy egy korcsmában iszunk rá valamit. Régi közmondásunk, hogy minden út a korcsmába vezet, most sem volt koholmány, mert habár nem beszéltünk össze, lassan az egész tisztikar együtt volt. Az embereink is hemzsegnek a söntésnek csúfolt előszobában, de azért mindenki hozzájut egy pár korty italhoz. Itt töltöttük tehát a pihenő hátralévő részét, majd 15h-kor indulva még világoson beérkezünk . Mindenkit elszállásolok, és este egy közös vacsorán veszek részt. A fáradtság azonban álmot nyom szemünkre és hamarosan valamennyien lefekszünk.

 

Március 27.

A véletlen folytán én maradtam egyedül vissza a faluban, míg tiszttársaim valamennyien szemrevételezni mentek fel a havasok tetején húzódó, csak papíron létező védőállásba.

A falu bírájától tájékoztatást kapva a környék vadállományáról örömmel gondoltam arra, hogy itt nagy vadászatok lesznek. Minthogy pedig a legközelebbi erdőségek a község területén fekszenek, a bírótól engedélyt kértem, hogy néha kinézhessek egy kis cserkészésre.

Ennek szellemében felszereltem magamat, és legényem kíséretében nekivágtam a vaddisznós fenyvesnek. A hó nagysága azonban visszatérésre kényszerített. Otthon aztán előszedve egyik mesteremberemet hozzáfogtunk hótalp (saru) készítéséhez. Gyors munka volt, tehát rossz. Azzal sem tudtam jobban haladni, de azért nagy területet bemászkáltam, de a várt nyomokat nem találtam. Azzal tértem haza, hogy talán más hegyoldalakon lesz szerencsém.

Ennek ellenére jó napom volt. Szüleimtől érkezett egy lap, amelyben születésnapomra gratulálnak. Igen pontosan jött, hiszen holnap van a napom. Otthoni melegség vett körül, boldogan és szeretettel gondoltam szüleimre. Még ma nagy levélírást rendezek.

 

Március 28-29.

A hó folyton esik. Napsütés alig van, de az utak mégis sárosak. Többnyire szánnal közlekedünk, de sokszor a sáros részeket a lovak nehezen bírják. 29-én kimegyek én is a védőállásba. A parancsnokság a hegy tövében, az utolsó házban van. Az állások innen alig láthatóak, mert a tetőkön 1200 méter magasan hóviharok vannak. Most éppen olyan erős a vihar, hogy a bunkerekből kijönni nem is lehet. A hegy előttem a Piliska. Itt van a figyelő. 1068 méter magas cukorsüveg alakú hegyóriás, mely csak az egyik lejtőről mászható meg. Mindezt körülveszi egy -22 fokos hideg és egy félelmetesen kavargó orkán. A fentlét még bunkerekben is kibírhatatlan, hiszen a többméteres hó alól fát kiszedni lehetetlen, tüzelő nincs. Ez bírta azután belátásra a magasabb vezetőségünket, mely akként módosította a szolgálatot, hogy fenn csak figyelők maradnak, míg a zászlóalj zöme lent a falvakban szállásol el. Mondanom sem kell, milyen boldogság volt lejönni.

Holnaptól egy újabb feladatot kaptam, aminek cseppet sem örültem, hiszen emberfelettit követelt. Minden reggel 7h-ra

kell lennem eligazításon és a postát ki kell vinnem. Összesen kb. 40 km. Napi teljesítmény, igaz, szánon. Ha az időjárás megengedi, lóháton teszem meg az utat, ami talán fárasztóbb, de gyorsabb. A háború nem kirándulás, legalábbis a bakának nem az.

 

Március 30.

Az első futárutamon reggel fél 6-kor indulok. Az egész éjjel eső hó már elállt, de a hó magasabb lett kb. 20 cm-mel. A szán remekül csúszik. Fél 7-kor már Uzsokon vagyok, ahonnan elintézve dolgomat fél 9-kor indulok vissza. Lovaim szépen bírják a megszakítás nélküli ügetést és 9.15-kor már Bisztrán (Határszög) jelentkezem a postával. Elbeszélgetek Lazarovics Tónival, azalatt lovaim zabolnak. Egész nap gyönyörű napsütés. Úgy látszik, a tél az éjszakai nagy hóeséssel kiadta minden mérgét, és hamarosan tavasz lesz.

- ahol mindennap keresztül kell mennem - egyúttal fogamat kezeltetem. Délre otthon vagyok. Délután egy lovaglás majd utána eredménytelen cserkészgetés közben legényemmel fényképezgetek. Derékszíjig járunk a hóban, mindenáron fel szeretnék menni a gerincre, ahonnan szép a kilátás és a fényképezési lehetőség. Sajnos, a nagy hó nem engedte meg és a gerinc előtt vissza kellett térnem. Szerencsémre!

Amíg én kint barangolok, két lovas hírvivő keres és hozza a parancsot, hogy azonnal felpakolni és a menetkészültséget jelenteni. Leforrázva érzem magam, hiszen az összes jármű Nagybereznán van anyagért. Megbeszélem a dolgot parancsnokommal (továbbiakban gazda). Holnap kell indulni. A nagybereznai járműveket autón küldött paranccsal visszafordíttatom. Ezek számításom szerint éjjel 2h körül érkeznek vissza. Bizony, ismét egy nagy teljesítmény. Ezek ma 80 kilométert megtesznek, hajnalban érnek ide, és reggel indulás tovább - át az uzsoki hágón.

A hangulat rossz. Nem tudom érzéseimet leírni, mert nem tudok állást foglalni. Csak hanyagul biztatjuk egymást, hogy lesz, ami lesz. Remélem, velünk az Isten, és velünk marad a határ átlépése után is, és akkor talán kibírjuk a lemondást, a fáradtságos áldozatot, amit a Haza kíván tőlünk. Hitem erős, de ez a hit az egész zászlóaljban is megvan.

Hátratekinteni a tovatűnő magyar bércekre leírhatatlan érzés. Már nem tudok lelkesedni vagy lázadozni, mert immáron harmadszor vagyok hasonló helyzetben, de torkom bizton össze fog szorulni. Szeretteimre fogok gondolni, akiket most itt hagyok, s ki tudja, látnak-e még. Ezek a gondolatok csak pillanatokig foglalkoztatják az embert, mert hamarosan ráeszmél, hogy katona, akinek parancsolnak, és akinek azt a parancsot legjobb tudása szerint végre kell hajtani.

Este vendégül látom bajtársaimat, köztük gazdát is. Nagy tál borjúpörköltet burgonyával tálal fel legényem, hozzá rumos tea és vörösbor. Sokat és finomat eszünk, mindenki jóllakik, a hangulat jó. Ki tudja, mit hoz a holnap, s tudunk-e egyáltalán mind összejönni.

 

Március 31.

Szerencsére reggel nem indulunk. A szekerek reggel 6-ra megérkeznek. Egész nap rendelkezésünkre áll. Felkészülünk a holnapi induláshoz.

 

Április 1.

Éjjel kemény hideg. Az utak csonttá fagyva. Az előző két napi napsütéstől felolvadt úttest jeges. A lovakat éles sarokkal látjuk el, hiszen meredek, szerpentines hágón kell átkelnünk. Az igénybe vett polgári előfogatok reggelre meglógtak. A felpakolt szekerekhez nincs ló. Már indulni kellene és legalább 10 ló hiányzik. Újabb lovakat szerzünk, és végre elindulunk. Lassú, akadozott menetben délben még Hajasdon vagyunk, ahol be is szállásolunk, mert az előttünk haladó alakulatok, különösen a tüzérek nem bírnak a hágón átkelni. Tömegszállásokon éjjelezünk, de a hangulat remek. Elszomorító azonban a nagy hóesés és a folyamatos hófúvás. Hogy ez mennyire befolyásolni az utak járhatóságát, azt még nem tudom. Sok szaladgálás után szállásunkon elbeszélgetve hamarosan lefekszünk.

 

Április 2-3.

A havazás és a hófúvás miatt az uzsoki hágó járhatatlan. Sok száz ember dolgozik az utak letakarításán, de az állandó vihar mindent betemet. Mint szemtanúk, elbeszélik, az előttünk menő zászlóalj járműveit a hó reggelre annyira betemette, hogy az őr a szekerek tetején sétál.

További parancsig itt maradunk. Az utak kitisztítása után majd folytatjuk menetünket. Első napon előreküldött szálláscsinálókról semmi hír. Minden kapcsolat megszakadt velük, s semmit nem tudunk sorsukról. Ők már odaát vannak. Újabb szálláscsinálók indulnak. Ezek aznap visszajönnek, mert a hágó még gyalog sem járható.

Másnap pihenés, tisztogatás. Gyönyörű, verőfényes nap. Komoly formában megindult az olvadás. A doktorral elindulunk egy lovaglásra a hágó felé. Két hatalmas kotrógép fúrja a több méteres havat.

Este parancsot kapunk, hogy holnap 9.45-kor indulunk.

 

Április 4-5-6.

Kitűzött időben megindulunk a hágón át. Az út eleinte jó. A szerpentineknél nagy fáradtsággal tudunk haladni. A több méteres hó le van ugyan takarítva, de több órai út után tudok csak feljutni a hágó tetejére. Ismét egy határsorompó! Istenem, vajon hányszor kell még nekünk, magyaroknak idegen földön harcolni? Visszatekintek a magyar hegyekre, s a Nap, piros tüzével mintha búcsút intene. Esteledik. A nap szemlátomást száll, pár perc és lehanyatlik, pár perc és lehanyatlik. Most már csak a lenyugvó nap fénye mutatja a magyar bérceket, majd már a Hold jön fel, és segít minket a nehéz éjszakai előnyomulásban.

Habár kissé lefelé vezet utunk, nagy nehézségekkel küzdünk tovább is. Még 10 km van hátra. Egész éjjel megyünk. Bakancsok, csizmák teljesen átázva. Virradatkor érkezünk meg. Szállásunk mostoha, de abban is csak rövid ideig pihenhetünk. Az emberek, a szekerek, a lovak mind erősen leromlottak. A falu, ahová délben beszállásoltam, jó messze volt. Éppen megmosakodtam, lábat áztattam, és máris jött a parancs, hogy tovább. Estére tudtam embereimet és járműveimet összeszedni és elindultunk a 8-10 km-es útra. Ismét dombok, még rosszabb utak, szerpentinek. A csapat eleinte szépen együtt megy. Az emberek szétosztva, szekerenként 5-6 fő. Eleinte szépen együtt megyünk, de hamarosan elnyúlik a menet, és a napi menetcél előtt el is akadunk. Az utat felvágják a szekerek, tele van zökkenőkkel. Törnek a kerekek, a tengely, a lőcs és az egész szekér. Dűlnek ki a lovak, az emberek. Hosszú vergődés után a járművek csaknem negyedrészének hátrahagyásával beérkezem

. Nagyon hosszú - 8 km-es - falu. Reggel 4-re tudok beszállásolni. Nagyon kimerült vagyok, hiszen a kocsitörések komoly mértéket öltöttek, úgy, hogy kénytelen voltam a szekerek előtt csákánnyal javítani az utat. Nehéz munka volt, haladtunk, de a törések megritkultak.

Reggel fél 8-ig aludtam. 9-re tisztigyűlésre mentem a kb. 3 km-re lévő parancsnokságra. Parancsot kaptunk a délutáni indulásra. Délelőtt folynak a javítások és remélem, hogy a mai napon is valahogyan majd csak beérkezünk napi menetcélunkhoz.

 

, április 7-8.

Szállásom egy zárdában volt. Fűtésre már csak rövid idő maradt, mert nagyon álmosak voltunk. Aránylag későn értünk be. A levegő lehűlt, és szokatlanul kemény hidegben ébredtünk. Minden meleg alsóneműt felszedtem magamra. Lábam fázik, és félek a doni fagyás kiújulásától. Éppen ezért az egész utat gyalog teszem meg. Szépen haladunk. Mindenütt a

mellett vezet utunk, és nagyjából lefelé haladunk a Kárpátok túlra eső lejtjein. Ennek köszönhetem, hogy Wisocko Wyzne-re már délután beérkezem. Szállásunk remek. Gazdával és Tónival költözöm össze. Este vendégünk a jegyző és velünk a házigazda, a tanító. Nagy evés-ivás. Eredménye - igen sok rumot megittunk - hogy valamennyien kikészültünk. Rendes a hangulat, különösen akkor, mikor megérkezik a harmonikával. Nagy zene-ének.

Késő este fekszünk le, de nagy örömünkre szolgál, hogy egy napi pihenőt kaptunk és csak 9-ém kell menetünket folytatni. Embereim és lovaim új erőre kapnak és így a holnapi útnak könnyebb szívvel vágok neki.

Délután néhányan vadászni indulunk. Négy hajtó és három puskás próbál szerencsét. Tulajdonképpen nem is szórakozásból, hanem mert kell a hús, embereim a nagy igénybevétel miatt örömmel vennének egy kis külön pörköltet. Tapossuk a nagy havat, de csak nyomokat látunk. Hazafelé menet végre kiugrasztottam egy nyulat, de a sűrű bokor között csak becsületből lőttem utána, persze, eredménytelenül. A lövés hangjaira két őz is megugrott, de azokat nem is láttam.

Itt kis izgalomról is meg kell emlékeznem. Hazamenet egy kb. 40 méter hosszú kötélhídon kell átmennünk. A nyúlhecc miatt én a csoport vége felé bandukoltam, s így történt meg, hogy a többiek bravúros gyorsasággal átevickéltek a hídon, és mikor én a közepére értem, elkezdték a két végéről hintáztatni. Ilyen figurát csak a

lát az ember, és nem is hittem volna, hogy ilyen rossz érzés az, egy köteleken keresztbe rakott deszkapallón, két oldalon támasztókötelekbe görcsösen kapaszkodva egy mély szakadék felett, amelyben zúgva rohan egy hegyi patak. Ilyen kellemes helyzetben hintázni. No, de amikor látták barátaim, hogy túl vagyok a kezdeti ijedelmeken, abbahagyták a játékot, és megszabadultam a kínos helyzetből.

 

Április 9-10.

Este a segédtisztet helyettesítve csak későn fekszem le. Természetesen reggel nehezen ébredek. Minthogy legényem elfelejt felébreszteni, az időm kevés és gyors rohanással készülök fel a menetre. Kemény hideg van, a ködtől alig látni. Az út jeges, a lovak botlanak, és gyakran esnek. Egy meredek úton nehezen jutunk keresztül, de utána

át már 13h-kor beérünk . Itt kellemes szállás fogad, egy még kellemesebb hírrel, hogy a holnapot itt töltjük pihenőben.

 

Április 11-14.

Télből a tavaszba! Gyönyörű tájakon haladunk.

a menetirány. egy elsőrendű műútra térve folytatjuk utunkat. Itt már nincs bajom a járműveimmel, itt már részemre is kellemes az út. Szabadon élvezhetem a vidék gyönyörűségét. Sokat fényképezek, hiszen tudvalévő dolog, hogy órák kérdése és kinn vagyunk a havas Kárpátokból. Az út legnagyobb részét lóháton teszem meg, így aránylag pihenten jutok az éjjelezési helyünkre. Ennek ellenére levert vagyok, aminek oka, hogy keveset alszom. A korai indulások és a késő esti beszállásolások nagyon megrövidítik az éjszakáinkat.

Habár állandóan közeledünk az ellenség felé, és biztosak vagyunk az azonnali bevetésünkben, a hangulat jó. A tavaszi, fenyőillattal teli levegő, a kifogástalan étkezések a jó hangulat előmozdítói. Legfőképpen azonban a nap mint nap érkező tábori posta, amely a havasi átkelés napjain nem bírt utánunk jönni. 12-én 8 lapot és több mint tíz képes újságot, 13-án pedig újabb 3 lapot kaptam. 4-5 nap alatt ér hozzánk a posta, úgyhogy a levelezésre nem lehet panaszkodni.

14-én

át megyünk. Gyönyörű napsütés. A hónak már nyoma sincs, mindenütt friss fű és előbújó friss virágok. Ibolya, hóvirág és sok más korai virág díszíti a bakasapkát. Az igazi tavasz érzése hatja át lelkünket, felszabadulunk a tél nyomasztó hatása alól. Két nap alatt kijöttünk a hideg, havas, de nappal erősen olvadásos hegyrengetegből és további utunk már mondhatnám poros úton, fennsíkon, madárdal és gólyakísérettel vezet.

A vidék erősen partizános. A biztosítás erősen meg van szervezve, s hiszem, hogy nem lesz semmi baj. Ma este különben éppen szállásomtól alig 100 méterre a templom tornyában akarnak elfogni a németek egy bandavezért. Nem tudom, sikerült-e nekik.

 

Április 15-16.

További erős menet. Verőfényes napsütésben megyünk Srtyj-en keresztül. Nagy a forgalom az utakon, nagy a por. A magyar csapatok felvonulása nagy és csodálatosképpen még nem kaptunk légitámadást. Néhány fényképet csinálok, és a leexponált 2 tekercs filmet hazaküldöm, legalább azok legyenek biztonságban.

16-án menet közben kapom meg

sorait. Nagyon megörültem váratlan jelentkezésének, és minthogy a telefonösszeköttetést is közli velem, reményem van rá, hogy hamarosan személyesen is beszélgethetünk.

Délután korán beszállásolunk

. A nap legnagyobb eseménye a kegyetlen fogfájásom. Már két éjszaka nem aludtam semmit. Reggel rászántam magam, hogy kihúzatom. tízperces kínlódás után sem bírja a betört gyökereket kiszedni. Az injekció teljesen hatástalan volt, és ezért sokat szenvedtem. Hiábavaló volt a sok fájdalomcsillapító, fájdalmam csak nem akart szűnni. Estére annyit enyhült, hogy aludni tudtam.

 

Április 17-20.

A szép idő, úgy látszik, állandósul. Minden nap erős ütemben megyünk előre. Esténkint vastag port mosunk le az arcunkról, hiszen többnyire műúton megyünk, ahol nagy a gépkocsiforgalom.

, már mögöttünk vannak és komolyan közeledünk a harcok színtere felé. Stanislau már csak 40 kilométerre van, ahol a hírek szerint még a napokban is harcok voltak. A lábra kapott sok kósza hír között talán a legkellemesebb, hogy az oroszok állítólag menekülésszerűen vonulnak vissza támadó csapataink elől. Ez lenne erőltetett menetünknek az oka.

A hangulat - eltekintve kisebb-nagyobb belső súrlódásoktól, amit gazdánk meg nem értése okoz - jónak mondható. A háború eddig nem jelentett életveszedelmet, hiszen még bombázást sem kaptunk.

Csapataink felvonulása nagyméretű. Szinre ömlik a sok magyar csapat egymás után. Hosszú kilométereken át kígyóznak a gyalogcsapatok, rohannak a gépesítettek, és a vonatok is komoly erőt képviselő terhet visznek. Boldog érzés ezt látni, hiszen íme, komoly erő vagyunk mi is. Hisszük, hogy ez a rengeteg magyar dicsőséget szerez nevének. Az emberek öntudatunkban kicsit megerősödnek, kezdenek az oroszokkal szemben kis erkölcsi fölényt érezni. Erős akarattal viselik az út fáradalmait, nyomják az elakadt szekereket, segítik az utánszállító kocsikat, hogy a túlzsúfolt úton senki ne maradjon el.

Buday Lacival végre találkozom

. Nagyon megörülünk egymásnak, és kis szabadidőnket este együtt töltjük. Ez is egy olyan érzés, amit csak ilyen távol az otthontól lehet csak érezni. Gyuszi jutott eszembe, amikor Erdélyben így összetalálkoztunk.

 

Április 21.

Kényelmes menetben 12 kilométeres út után beérkezünk

, Itt találkozom ismét az oroszok félelmetes harckocsijával, a . Igaz, hogy ez a példány már halott, de ez arra mégis csak jó, hogy az új német páncélelhárító fegyvert - a - kipróbáljuk. Remek találmány, mellyel gyerekjáték egy ilyen páncélóriást megsemmisíteni. Keresztülüti a legvastagabb páncélt is, helyesebben keresztülolvasztja és belül robbanva mindenkit megsemmisít. Nagy füstöt fejleszt. Csodáljuk valamennyien a tanulmányt. Igaz, hogy ez még nem a legjobb, mert a kályhacső - - messzebbről, pontosabban és ugyanolyan hatással pusztítja el a harckocsit. Ugyanakkor nézzük meg a hatását is, amely darabokra szaggatta a páncélzatot. Ezt páncéltörő ágyú csövéről lövik ki.

 

Április 22.

Tovább megyünk. Délben

vagyunk, majd mellett elhaladva estére beérünk . Az út hosszú és nehéz volt. Delatyntól már ismerős az út, hiszen már 1941-ben jártam erre elég gyakran. Különbség csupán annyi, hogy az akkori békés falvak helyett most feldúlt, nagyrészt felégetett falvak fogadnak. Az oroszok a visszavonulásokhoz pusztítottak. Gyakran találkozunk 2-3 napos katonasírokkal. Nagy páncélos csaták dúltak itt néhány napja és hiába, ez nem megy halott nélkül. Út közben tudom meg, hogy Kolomea a célunk és nekünk kell a várost az oroszoktól visszafoglalni. Nagy feladat lesz, de hiszem, hogy az itt felvonuló csapatoknak ez sikerülni fog. Izgalommal lesem a fejleményeket. Kolomea részemre sok kedves emléket tartogat, hiszen több, mint két hónapot töltöttem ott. Kedves ismerőseim, akiknél ezen idő alatt megfordultam, bizony joggal csodálkozhatnak majd megjelenésemen.

Szállásunk nagyon jó. Kedves lengyel családhoz kerülök a doktorral. Háziasszonyunk szinte lesi a gondolatunkat és máris hozza a tejet. Néhány napja a már megszokott, részünkre kellemes jelenség és sokszor csodálkozunk, hogy a lakosság miért ilyen kedves és figyelmes velünk szemben. Volt egy kis falu, ahol csupán szálláscsinálás közben benéztem egy házba, de csak egy pillanatra, a mama már adta kezembe a tejesbögrét és amíg egy párral meg nem ittam, nem engedett ki. Másik helyen tömték belénk a tejet, vajat, tojást, és amikor sírva elbúcsúztak tőlünk, a mama még utánam szaladt egy köcsög aludttejjel. Jóformán minden családnak volt a fronton katonája és mint nálunk sokan, ők is hittek abban, hogy a sors távollévő szeretteiknek mindezt visszaadja. Mi mindenesetre jól jártunk.

 

Április 23.

Hajnalban tovább. Menetcélunkat elérni nem tudjuk, mert találkozunk az oroszokkal. Az előttünk lévő csapatok vannak velük harcban.

községben vagyunk. Nagy harci zaj hallatszik, és a távolból látjuk, amint a gyúrják az oroszokat. Estére a tüzijáték felerősödik. A falu Kolomea felé eső végén egy német-magyar páncélos egység, valamint gyalogság támad. Nagy tüzérségi tűz egész éjjel. világítanak, és mindenüvé bombák hullnak. Falunk csupán 3-4 tüzérségi találatot kap.

 

Ápilis 24-25.

Reggel korán kelek. A tegnapi harc eredményes volt. A gránátok a falut felgyújtották, egész éjjel világított a nagy tűz és az oroszok visszavonultak. Állítólag az oldalunkban lévő erődben még maradtak leszakadt részeik. Fél 8-kor parancsot kapok, hogy egy lovas hírvivővel derítsem fel a hadosztály tüzérparancsnok figyelőhelyét. Géppisztollyal felszerelve szürke lovamon lovászommal nekiindultam a nagy erdőségnek, ahol a telefonvezetékek nyomán haladva a Rubán-on megtaláltam a figyelőt, és átadtam a parancsot. Visszafelé az esti harcterületen jövök, amely már csendes. A lakosság még este elmenekült.

Déltájban tisztigyűlés: a zászlóaljparancsnok tájékoztatja a helyzetről a tisztikart, majd kiadja a támadási parancsot. Este 6 órakor kell elérni a falu - Iwanowce - keleti szegélyét, ahonnan a reggeli órákban nagy lendülettel megindul a támadás. Keresztülhaladunk a harcban álló saját csapatokon, azokat leváltjuk és támadunk tovább.

25-én reggel a terv szerint megindul támadásunk.

századával előreront, de a század támadása megakad, amelynek láttára az oroszok ellentámadásba kezdenek. Borzalmas harc minden szakaszon. A halottak és sebesültek száma nagyon nő, a gyerekek azonban keményen küzdve kitartanak állásaikban (Ilyen veszteséget a doni harcokat kivéve nem láttam. A harc dicsőséges volt, de az ára igen nagy.) Délutánra kicsit megcsendesedik a harc.

 

Április 26.

Reggelig a veszteség kb. 100 fő. Támadásunkat a parancs szerint tovább folytatjuk. Igen erős tüzérségi tűz. A német

2-3 óránként támadnak, de nekünk nem jelentenek nagy segítséget. Egyik rövidesen aknára futott, mire a többi meglépett. A harckocsikban lévő rádió működése elég volt ahhoz, hogy az oroszok odairányítsák aknavető tüzüket, aminek minden esetben sok áldozata volt.

A lőszerpótlás megszervezése az én feladatom. Autó hordja - és szekerek - a szükséges lőszereket, és sokszor én magam is vállra vetett ládával segítek embereimnek. Ilyenkor nagyobb kóstolót kapok a háborúból, hiszen lőszer akkor kell, mikor áll a harc. Vinni pedig kell.

Naponta többször kapunk légitámadást. Ilyenkor a házromok és ereszek alá húzódunk és várjuk a végét. Az est a leglátványosabb és eseménydús. A Sztálingyertyák, állandó bombarobbanások, rakéták, az égő falu, a harci zaj nem a legjobb altatódal. Álmos és fáradt vagyok. 3 napja már nem vetkőztem le, lábamon az elázott csizma.

Az eső megered. Estére lucskos minden, dagasztjuk a sarat. Az árkokban víz van, mindenki vízben fekszik. A lőszerrel bajok vannak. Késve érkezik, állítólag fogytán van.

Estére a hátsó vonatrészeknél vakrémület lett úrrá. Egy átcsoportosítás révén hátravont egység mozgásából arra következtettek, hogy feladtuk állásainkat. Nagy csomagolás indul meg és kénytelen voltam lóháton hátrarohanni, mire lecsillapodtak a kedélyek.

 

Április 27.

Reggel a lőszerhelyzet pontos megállapítása végett a vonalat végigjárom. Felkeresem a cimborákat. A lőszer elegendő. A fiúk elcsigázottak. A nagy esőzés teljesen eláztatta őket. Ennek ellenére semmi kívánságuk nincs, csak a meleg étel után vágynak. Két napja ugyanis a vonal meleg ételt nem látott, mivel az állandó harc lehetetlenné tette a konyha kijutását. Végre kis harcszünetben kiosztjuk az első gulyást, tele disznóhússal. Utána forró kávé. Nagy szerencsénkre a harcterületté vált falvak állatállománya majdnem teljes egészében szabadon mászkál. Befogásuk néha egészen könnyen, de sokszor azonban nevetségesen sok futkározás árán megy. Persze ilyen kedélyeskedésre csak olyan részeken kerül sor, ahová az oroszok nem látnak be. A baka viszont a hasáért az életét is szívesen kockáztatja. Ennek eredménye azután, hogy csordákban hajtják hátra a teheneket. Gyakran sikerül egy-egy disznót is elkapni, de azt lőni kénytelenek, mert szalad. Lényeg tehát, hogy folyik a beszerzés, jó koszton van a szenvedő harcos baka és így jobban bírja az idegtépő harcot.

Én személyemre nézve hálás lehetek a sorsnak, mert sikerült a vonaltól mintegy 4-500 méterre lévő házba beszállásolni, ahonnan a lőszertiszti teendőket kell ellátnom. Telefont kapok, és a cimborákkal állandó összeköttetésben vagyok. Mint lőszertiszt, rengeteg a dolgom. A zászlóalj és az ezred vonalába is bekapcsolnak és most már kibővülve a feladatom a fel- és lemenő parancsnok továbbítása. Örülök beosztásomnak, mert a fiúk ismernek, és tudják, ha betelefonálnak hozzám, ha más nem, én veszem a kívánt lőszeresládát vállamra, de nem hagyom őket lőszer nélkül. Minthogy azonban a házam tája erős akna és tüzérségi tűz alatt áll, a felhalmozott lőszert kénytelen vagyok földalatti bunkerekben tárolni. Nagy építkezésbe kezdek és estére már minden a föld alatt van, úgy, hogy az akna nem tudja átszakítani a tetőzetét. Ezzel egy nagy gond szakad le vállaimról.

 

Április 28.

Éjjel már aludtam, de nem sokat. Levetkőzni nem lehet, illetve könnyelműség. A vonal közelsége, a folytonosan beszivárgó bandák gyakran okoznak meglepetést.

Új zászlóalj-parancsnokot kapunk

személyében. Volt parancsnokunk ugyanis még az első napon „légnyomást" kapott, és rájött, hogy hátul sokkal jobb.

Reggel

felkeresem új parancsnokunkat és jelentkezünk, illetve bemutatkozunk. Komoly légitámadást kapunk. sebesülésénél jelen vagyok, amikor szerencsétlen gyerek egy fel nem robbant kézigránáttól sok szilánkot kapott. Én támogattam a segélyhelyre, ahol Csáji Berci vette kezelésbe. Utána hamarosan komoly gránáttüzet kapunk, melyet elég kedélyesen futóárokban hasalva élünk át.

Délután egy hosszabb aknazáport kaptunk. Pechemre éppen házam táját vették tűz alá. Hullt minden szét. A fiúk egy része a ház körül tartózkodott, mikor az első akna vagy 50 méterre bevágott. Mindenki ugrott az árokba, mert egy aknát az orosz soha nem lő. A második egészen közénk esett és így történt, hogy az őrnagy úr legénye csúnyán megsebesült. Csizmapucolás közben ő is ugrott a gödörbe és egy nagyobb szilánk olyan szerencsétlenül érte fejét, hogy a bal halántékától a két szemén, orrán át a jobb halántékáig mindent levitt. Én a házba ugrottam be és annak ablakából vettem észre súlyos sebesülését, hozzám mintegy 4-5 méterre. Sűrű aknarobbanások kis szünetében egy sebkötöző csomaggal kiugrottam hozzá. A látvány borzalmas volt. Sok sebesültet láttam, de ez volt a legborzalmasabb. Két vastag párnakötést tettem a szemei helyére, a pólyával körülcsavartam fejét. Közben beszélgettünk. Eszméleténél volt, értelmesen válaszolgatott, de jobb kezében ott szorongatta gazdája fényesítőkeféjét. Mikor a tűznek vége volt, hordágyra tettük és még annyit mondott, adjam át a kefét az őrnagy úrnak. Akkor elvesztette eszméletét. Talán jobb lenne, ha meghalna. Ez lenne neki a jobb.

Ilyen és hasonló események után idegállapotom nem volt a legjobb. A kevés alvás miatt a kimerültség lett úrrá rajtam. Mindenesetre szerencsém volt és folyton erősebb a hitem, hogy az Isten velem van.

Erre gondoltam aznap még akkor is, amikor egy le nem becsülendő esemény főszereplője voltam. Leírásom eredetisége megkívánja, hogy erről kellemetlen témaköre ellenére is megemlékezzem. Kénytelen vagyok közvetlen szavakat használni. WC-re készültem. Eme helyiség a házam mellett táborszerűen foglalt helyet. A papíranyag, ami minden esetben a zsebemben volt, most szobámban pár másodperces keresgélést igényelt. Ennek köszönhetem életemet, ennek a pár másodpercnek, mert amikor az ajtón ki akarok lépni, hatalmas robbanással bevág egy akna egyenesen arra a helyre, ahol normális körülmények között már lettem volna. A ház mozgott velünk, hullt a vakolat. A helyzet komolyodik.

Elhatároztam tehát, hogy bunkert építek, ahol legalább nyugodtan aludhatok.

 

Április 29-30.

Az éjszaka szokatlanul csendes volt. Folyton esik, sőt, reggelre még a hó is megered. A reggel hűvös. A fiúkat valósággal fel kell ráznom reggeli szendergésükből, hogy a bunker elkészítéshez hozzáfoghassunk. Kirajzolom a nagyságot, megbeszéljük az építkezés műszaki részleteit, hogy a gránátot is bírja. A föld ragad a szerszámokra, de délre, mikor ismét megered az eső, már rakjuk rá a tetőt. Középre két hatalmas rönk kerül, amely 9 méter hosszú. Szélein egy-egy épületgerenda, melyeket hasábfákkal rakunk be lehetőleg légmentesen. A nyílásokat előbb szalmával betömjük, majd utána a száraz falevélréteg következik, és csak erre jön a kiásott agyagos föld. A bunker nem magas, de mélyebbre a talajvíz miatt nem áshattunk. Deszkából padlót is csinálunk.

A legnevetségesebb a sürgős munkálkodás után, amikor egyikünk a másik után jelenti ki, hogy inkább alszik a házban, mint a vizes bunkerban. Persze, amikor kapunk egy nekünk szánt aknasorozatot, akkor sajnálkozunk, hogy miért is nem vagyunk lent.

A németek is kezdenek mozgolódni. Eleinte csak Tigrisekkel harcoltak velünk együtt, de ma már gyalogos csapatok is jönnek előre a vonalba. Nem személyüknek, de modern, príma fegyvereiknek örülünk. Most csak kisebb csoportok jöttek előre szemrevételezni a helyzetet, de a hírek szerint hamarosan bekapcsolódnak a harcokba is.

30-án este az oroszok erősen támadnak. Komoly védővonalunkon azonban nem tudnak áttörni, az orosz veszteség aránylag nagy. Több fogoly akad hurokra, akik közül hármat nekem kell tolmács útján kihallgatnom. Sok érdekes dolgot tudok meg tőlük, különösen az ellenséges tüzérség, harckocsik, aknavetők helyét illetően. Parancsot kapok a tüzérfigyelőink ez irányú tájékoztatására, mely alapján a bemondott pontokra jókora tüzérségi tüzet zúdítunk.

 

Május 1.

Reggeltől mozgalmas a nap. Német csapatok érkeznek. Általános előkészület indul a holnap hajnali támadáshoz. A nap egyébként csendes, mondhatnám, vihar előtti csend. A távbeszélővonalak roskadoznak a sok parancstól. Sok a dolgom. Kimerülten szeretnék egy kicsit aludni, de újabb telefonhívás és intézkednem kell. Néhány németet is beszállásolnak hozzám, ők szintén készülődnek. Hírek szerint egy páncéloshadosztály és 6000 német lesz holnap itt bevetve. Nagy bizalommal nézek a támadás elébe.

 

Május 2.

Reggel fél 4-kor megindul a támadás. Hatalmas lendülettel tör előre a zászlóaljunk.

8 órára már a miénk. Az erdőnél, amely a következő falutól elválasztja csapatainkat, megáll a támadás. A Stukák többször támadnak. Gyönyörű látvány. Látni a bombák repülését, robbanásuk még a 2 kilométerre lévő házam falát is megrázza. Az oroszok egy óra múlva visszaadják a kölcsönt és támadnak. Rondán végiggéppuskáznak minket. Sok ház kigyullad. Ivanovce keleti szegélye lángokban áll. Majd később bombák hullnak a falura. Ez sajnos nagy pusztítást végez a lovak és a szekerek, no meg a lakóházak között. Ez utóbbira nincsenek tekintettel.

A nap folyamán négyszer cserének helyet a levegőben a gépek. Amint eltűnnek a Stukák, jönnek a

és a Raták. Nagy pusztítás mind a két esetben. Csapataink előretörése megakad, sőt, estére kénytelenek vagyunk az erdőt feladni. A nap tehát kis területnyereséggel, de igen nagy vér- és anyagáldozattal zárult.

Harcálláspontomon a légitámadásoktól senki nem sebesült meg. Volt azonban egy kellemes látványosságunk, amikor a légiharcban két Rata égve zuhant a falu mellé és mindkettő felrobbanva elégett.

Estére mondhatnám kísérteties lett a csend. Harcok után ez legtöbbször így szokott lenni. Mindkét fél kimerült a gigászi küzdelemben és az éjszaka is nyugodtan telt el. A Hold fénye megvilágítja a terepet, a figyelőállásokból azonban egy-egy rakéta felszáll, ami fényével jobb áttekintést biztosít és megnyugtat.

 

Május 3.

A szokatlanul csendes éjszaka után - minthogy a tegnapi harccselekmények eredményeiről különböző hírek terjengtek - végigjárom az állásokat, hogy a valóságról meggyőződjek.

Három emberemmel lassan haladok a beláthatóság szempontjából bizonytalan utakon. Mindenütt csend, csupán néhány puska- vagy géppisztolylövés, ritkábban a tüzérség zavarótüze hallatszik. Azon az útvonalon vagyunk, amerre az embereim a lőszert szokták kihordani, amelyet ők már alaposan kiismertek.

Odaérek az utászok bunkereihez, majd

aknavető állásaihoz, amelyeket éppen most építenek. Pár lépés után találkozom a tegnapelőtt nálam megszállt német hadnagy tisztilegényével, aki egy bunkerből kiált ki hozzám. Hozzám jön, és egy kicsit beszélgetek vele. Egy kis magaslaton állunk és egyikünk sem gondol arra, hogy a helyzetváltozás folytán ez a hely belátható. Erről azonban hamarosan szerencsém volt meggyőződni.

Beszélgetés közben a német koma hirtelen lekapta a fejét, miután látta, hogy a hátam mögötti nagy fába egy lövedék becsapódott. A hang csak ezután jött. Ösztönösen én is lehúzódtam és ugyanakkor éreztem, hogy a fejem felett elcsúszik néhány lövés. A német katona tekintete után a fa törzsére nézek és látom, hogy a fejem magasságában 3 szakított lyuk van. Ekkor még további kettő csapódik be, de ezt már guggolva nézzük. Ismét szerencsém volt. Egy újabb figyelmeztetés, hogy az Isten kezében vagyunk.

A nap eseménytelenségét tarkította két Stuka-támadás. Utóbbi német veszteséggel járt, minthogy megjelent négy Rata és légiharcban egyet lelőttek. Sötét füst gomolygott felfelé.

Végre ismét tavasz van. Gyönyörűen süt a Nap, melegít és szárad végre a feneketlen sár.

 

Május 4.

A meleg nem soká tartott. Éjjel esett az eső, reggelre a felhőzet ritkulni kezdett. Reggel egy szekérrel megyek Tónihoz, mert értesített, hogy sok zab, kukorica, liszt, szekérkerekek vannak a harcterületen, melyeket össze lehet szedni. Az előző napi harcok színhelyén vagyunk, lövészgödrök, tüzelőállások, szétlőtt épületek. Innen nyomtuk vissza az oroszokat. Tóni is segít a munkában. Sok lőszert, egy saját golyószórót is találunk, a feladatot ép bőrrel teljesítettük. A látványból érzékelni lehet a tegnapelőtti súlyos harcokat.

Tüzérüteg települ mellénk. Hálókkal, azokra szaggatott gallyakkal álcázzák magukat a légi felderítés ellen.

 

Május 5.

Gyönyörű napsütéses reggel. Az egész táj tavaszi napfényben úszik. Minden katona tisztálkodik, mezítelen felsőtesttel végzi munkáját. A vonalban a nagy csend tovább tart. Én ismét kint jártam és a kellemes tavaszi napsütésben fogunk hozzá a halászathoz. Katonamódra megy a halászat: robbantással. Nincs nagy szerencsénk. Az eredmény tíz darab hal.

Így szórakozik a frontkatona, ha az ellenség megajándékozza néhány csendes órával. Ugyanakkor nem lehetetlen, hogy pár perc múlva ismét riadó, fegyvert kell ragadni és a most már aránylag kényelmesen berendezett és meleg bunkert otthagyva támadni kell.

Kitüntetési javaslatokat készítek, sok a dolgom. Ma tudom meg, hogy parancsnokaim felterjesztettek

. Örülni fogok neki, ha megkapom, bár amit tettem, nem ezért, hanem becsületből és a hazámért tettem.

 

Május 6.

A csodálatos harci csönd tovább tart. Egész éjjel csönd, csupán a közeli tüzéreink egy-egy lövése rázza meg ablakaimat, de már nem is ébredek fel rá.

Délelőtt hátramegyek a vonathoz, hogy az ottan dolgaimat rendezzem. Visszatérve rengeteg hivatalos posta vár rám. Megfeszített erővel dolgozom

barátommal, írnokommal. A munka nehezen megy, mert lázam van. Nagyon gyengének érzem magam, de a munka hevében erről megfeledkezve estére lázam elmúlt.

A nagy csöndnek egy heves orosz támadás lett a vége. A holdvilágos este remekül megfelelt nekik, és megkísérelték áttörni vonalunkat. Szerencsénkre a szomszéd

érte a támadás, és nekünk csak készenlétben kellett várni a fejleményeket. A helyzet nem volt bizakodó, mert harcálláspontomról is megállapítható volt, hogy a jobbszárnyat, mely a túl van, kicsit megnyomhatták. Ezt az orosz aknák robbanása, a világító lövedékek és a rakéták egész pontosan mutatják.

Valószínű, ez vezette a hátrább lévő vonatrészek parancsnokát, hogy a vonatokat

-ra hátravonja. Hiába küldtem parancsot, azok felsőbb parancsra mégis elindultak. Volt ebben egy kis túlzott óvatosság is, de belenyugodtam. Az egész éjszaka erősen zajos volt. Aludni nem lehetett a tüzérségünk erős tüzelésétől.

 

Május 7-8.

A reggel szerencsét hozott számunkra. Az orosz nyomást sikerült megállítani. Reggel már csend lett. Hajnalban azonban még tartott a nagy tüzérségi tűz. Egész háborús szolgálatom alatt egyszer hallottam ilyen tüzérségi párbajt, de ez talán még attól is eredményesebb és élményt jelentőbb látvány volt.

8-án reggel a ködöt használták fel az oroszok a támadásra és bizony, ha nem nagyszámú a tüzérségünk, hát nem tudom, mi lett volna az eredmény. Így viszont talán még hasznos is volt.

A kétnapi támadás egyike sem ellenünk irányult. A Pruth-on túl, mely hegyes-völgyes, próbálkoztak az oroszok, de a tüzérség és a gyalogság tüzében meghiúsult minden áttörési kísérletük.

A 6-án hátravonult vonatomat a kis személygépkocsin felkeresem. Harckocsiktól felszántott műúton valóságos bravúrral vezeti sofőröm a kocsit. A hernyótalpak mély nyomain sokszor felakad a mély kis kocsi. Hosszú vesződés után mégis megérkezünk Kubajovka-ra. A falun átmenve beérünk egy előttem még ismeretlen szépségű fenyőerdőbe, melyet átszel a műút. Az erdőt különlegessé tette a dzsungelszerű sűrűsége, a fák hihetetlen magasága és e folytán az erdő sűrűsége. A hűvös árnyékban húzódott meg a vonat, melyből az erdő sűrűsége miatt az útról semmi nem volt látható. A fiúk sátorban kaptak szállást, és bármilyen szép is a vidék, vágynak vissza a vonal mögé, ahol házakban laktak.

Itt találkozom a nyíregyházi

, akivel valamikor a doni harcok után 1943-ban együtt feküdtem hadikórházban. Nagyon meglepődtünk, de egyben megörültünk a véletlen találkozásnak. Ő együtt van Buday Lacival, és tőle tudom, hogy Laci jól van, egészséges.

 

Május 9.

Az eső ismét megered. Megint tapossuk a sarat. Nem szívesen mozdulok ki házamból, de a gazdához kell mennem. A csúszós sárban lassan kínlódom magam előre. Mindenütt néma csend. A német állások üresek, a mi állásaink egy része is üres, mert kicsit előre mentek a hátrább lévő fészkek. A németektől éjjel átvettük sávjukat, mert őket kivonták. A csendet csak néha zavarja meg egy-egy aknarobbanás vagy puskatűz. Ez utóbbi legtöbbször egy kakasnak vagy tyúknak a vesztét jelentő lövés. A jó baka ugyanis nem éhezik. Ha lőni tilos, képesek az állások között egy fél óráig kergetőzni egy-egy tyúk után, de mindig eredményesen. Leírni sem lehet ügyességüket, amint nyakát tekerik, elvágják és szárazon azon mód tépik is tollát. A szél pedig viszi a tollat legtöbbször az oroszok felé.

Konyha pedig minden bunker mellett van. Legtöbbször két köre feltett kályhaplattni töredéke képezi a hadikonyhát. A szétlőtt házak között bőven áll edény rendelkezésre, melyben hamarosan fő a tyúk. Zsíros, kövér állatok ezek, hiszen rengeteg szemes takarmány van elszórva mindenfelé. A főzéshez azonban türelem kell, mert a tyúk nehezen fő meg, egy óra múlva azonban vígan falatoznak a fiúk, zsíros az arcuk és tíz ujjuk.

Rengeteg a krumpli. A leégett falvakból csak a vermek maradtak meg és ezek tele krumplival. A hal sem ritka csemege. A kis patak, mely a falun folyik keresztül, tele van hallal. Nem kell ide horog, peca vagy giliszta. Remekül megfelel a nyeles kézigránát. A nagy halak egész tömege fordul fel a vízben. A fiúk sokszor egy nagyobb példányért képesek ruhástul beugrani. Az egyik fiú pl. olyan nagy hévvel kapkodta a halakat, hogy észre sem vette, amikor hónaljig beesett a vízbe. A nagy halat azonban nem tudta elfogni, az feléledt és elmenekült. A fiúnak persze semmi baja. Nem lehet itt megfázni, mert az ilyen kellemes perceket legtöbbször - most is - megzavarja egy légitámadás, és attól hirtelen melegünk lesz.

Most pedig pár szót magamról. A „partizán", ahogy a tetűt mi szoktuk nevezni, engem is megtalált. Amikor a német hadnagyot befogadtam házamba, egyúttal ajándékul a tetűt is megkaptam. Ugyanakkor a régi megállapításom jutott eszembe: „ahol a német, ott a tetű". Másnap érdeklődtem embereimnél, nincs-e bennük „partizán". Senkiben! Harmadnap éjjel sokat forgolódom, a vakarózás sem hiányzik. Sejtésem mind erősebb lett és rögvest beigazolódott, amikor az első példány hurokra került. Egyelőre csak két darabot fogtam, de a nagyobb fajtából. Bosszankodtam, mert tisztálkodási törekvéseim csődjét láttam benne. Nagy fertőtlenítést rendelek el. A „hálószobánk" „ágyait", a szétterített zsúpszalmát kihordattam és a szoba kitakarítása után friss szalmát rakunk le. Személyemre nézve felköltöztem a „picski"-re (nagy búbos kemence), mely egyetlen szeparált hely a házban. Fehérneműmet legényem kifőzte, én pedig saját kezűleg vasaltam át tüzes vasalóval felsőruhámat és pokrócomat.

A tisztogatás eredményes volt. Megszűnt a „partizán" veszély, de az én elkülönített „picski" lakásom nem vált be. A hideg miatt ugyanis a fiúk egész nap tüzeltek benne és úgy áttüzesedett, hogy azon aludni nem bírtam, sőt, reggelre vizesre izzadtan ébredtem fel. Kénytelen voltam tehát egy ágyat szerezni, mely talán megment a további „partizántól". Igaz, nehéz itt ez ellen küzdeni.

 

Május 10-11.

Végre ismét napsütés. A zenés ébresztő, melyet két Rata szolgáltatott, váratlan volt. Mindenki ugrott a helyéről, de minthogy ilyenkor már nem célszerű rohangászni, parancsomra mindenki a szobában marad. A két gép egészen alacsonyan szállva géppuskázott, de mivel közülünk senkit sem látott, hát kimaradtunk a „szórásból".

Az ilyen ébresztő után azonban már nincs alvás. Mindenki felkel, a szobát rendbe szedik és munkához látunk. Egy nagy és szép feladat áll ma előttem. Két elesett zászlós bajtársam sírjait szeretném az adott körülményekhez képest rendbe szedni. Együtt vannak eltemetve kicsit hátrébb a zászlóalj segélyhely mellett 32 derék magyar fiúval. Nagy szám ez! Ha azonban a nagy harcokat, az oroszok állandó támadásait veszem alapul, akkor csekély veszteség ez. Hála érte az Istennek, hogy a sok-sok sebesült, akiket hátraszállítottak, javarészt könnyebb sérüléseket szenvedtek.

A két bajtárs fejfája csendesen húzódik meg a leghátsó sor szélén. Már csak az ő neveik olvashatók, de az is már elmosódott a folytonos esőzésben. Az egyik a mi kedvelt „menage-mayerünk", aki szolgálati beosztása teljesítése mellett a mindnyájunk falánk étvágyát nagy gonddal ugyan, de kifogástalanul elégítette ki.

volt, földim, sátoraljaújhelyi jóérzésű magyar gyerek. A másik , szintén géppuskás. Kicsit csöndes, zárkózott fiú, aki hősiesen küzdött, és úgy is halt meg. Nagyon hamar estek áldozatul, hiszen akkor még (április 26.) még csak második napja voltunk a harcban.

Ennek a két derék magyar gyereknek készültem állítani egyszerű kis kereszt helyett egy maradandóbbat állítani. Szerencsére

, gyalu és szög akadt, aztán már rajzoltam a betűket és égettem rá tüzes vassal. Lassú munka volt, mert nem találtam alkalmas vasat az égetéshez, de este mégis az új keresztek díszítették a két bajtársam egyszerű hantjait.

Másnap egy hatalmas nyírfakeresztet faragtam, ami a kis szomorú temető dombtetőjén magasra nyúlva hirdeti a hősök emlékét.

 

Május 12.

Az éjszaka ismét hangos. Tüzérek jöttek előzőleg egészen előre a házam mellé, kis tarackokkal, és bizony hallatszik egész éjjeli lövöldözésük. Hiába, ezt nem lehet megszokni. Ha nem is ébreszti fel az embert, de az álmát feltétlenül nyugtalanná teszi. Egy újabb lehetőség adódik. Egy tehergépkocsi megy Kassára egyik szakaszvezetőnkkel. Zsákba varrt csomagot küldök vele, benne kis vászonnemű és egyéb hasznos dolgok, levél és egy tekercs film. Vajon hazajut-e egyszer? Kockázatos minden ilyen küldemény, mert a határon mindent elkoboznak. Ennek elhárítására parancsnokomtól igazoló írást szerzek neki, hogy a holmit tisztességes úton szereztem. A csomagot

küldtem, ahonnan alkalomadtán úgyis megkaphatom.

 

Május 13-15.

A három nap meghozta nekünk a helyzethez képest legnagyobb nyugalmat. A támadásról áttérünk védelemre. Valamennyi igaz érzésű magyart megelégedéssel tölti el ez az intézkedés, mert ebből a drága magyar vérrel való gondos gazdálkodás látható. Kiérezzük ezen intézkedésből a magyar vezetés célját, hogy mi valójában csak a határainkat akarjuk védeni. Most már látjuk innen a határhegyeket, most már mindenki biztos abban, hogy ha itt is, de a hazánkat védjük. Nagy különbség itt harcolni vagy a Don mellett. Itt minden áldozatvállalás könnyebb, valahogyan otthonosabban érezzük magunkat, hiszen a táj, a hegyek, a szántók és rétek oly nagyon hasonlítanak a magyar hegyvidékre.

Kezdünk nyugodtabb életet élni. Persze semmit sem változtat új helyzetünk a harcokat illetően, de ha egy biztos védőállást foglalunk, akkor már nem kell félnünk egy esetleges orosz lerohanástól. Kemény fickók, elszántak az oroszok. Megmagyarázhatatlan, hogy mi készteti őket erre a kemény ellenállásra. A foglyok vallomása telve van panaszkodással, mindenki a hátulról fenyegető zsidó parancsnokokról beszél. Ugyanakkor félnek tőlünk, mert telebeszélték fejüket, hogy a magyarok kegyetlenkednek a hadifoglyokkal. Talán ez az oka annak, hogy minden orosz katona utolsó csepp vérig hősiesen harcol. Ugyanakkor a hátulról rájuk nehezedő nyomás a tömeges pusztulásukat jelenti.

Jön a meleg. A harcterület tele elesett oroszokkal. Tele döglött, elhullott, szénné égett háziállatok tetemeivel. A bűz kezd kibírhatatlan lenni. Hihetetlenül fojtó, nehéz a levegő. A halottak eltemetése, a dögök elásása lehetetlen, hiszen a két ellenséges vonal között minden mozgás lehetetlen. A saját „portánkon" már rend van. Mindenkit hősöknek kijáró tisztelettel hantoltunk el, legyen az civil vagy orosz katona. Ezek persze a helyszínen, míg a saját halottaink egy közös szép temetőben.

A most következő védelmi harc remélhetőleg kisebb áldozatot fog követelni. Ez eddigi tapasztalataim szerint gyakorlatilag így is volt.

Ismét egy új páncélelhárító fegyvert kapunk. Német találmány. Egyszerű, de félelmetes ellensége a legnagyobb harckocsiknak is. 16 centis páncélt átüt, gránátja belül robban és mindent megsemmisít benne. Még szinte nem is ismerjük, mikor az egyik ügyes emberünk 100 méterről kilő vele egy T-34-est. Nagy volt az öröm. A kétheti szabadság a kilátásba helyezett

, amit a fiú kapott, nagyon felkorbácsolta a vállalkozó kedvet és mindenki hasonló szép sikerekről álmodott. A legfontosabb, persze a szabadság, amiért egy kis kockázatos vállalkozást senki sem sajnál. A gyerekjátékszerű fegyver hatása máris beigazolódott, és sokkal nagyobb önbizalmat keltett a harcosokban, minta az egy hatalmas, nagy kaliberű ágyú lett volna. A fegyver német neve - - élethűen fejezi ki, hogy az valóban a páncélosok réme.

A mi szakaszunkon ezután már nem is próbálkoznak a T-34-esek. Igaz, hogy a Tigrisekkel is meggyűlne a bajuk, és eddig a mi vonalunkban még mindig kudarccal végződött próbálkozásuk. Most már nem is próbálkoznak legnagyobb örömünkre, mert azért ronda alkotmány és nagyon tud lőni.

Minden nap erős légi tevékenység van. Gyakori a légiharc. Az eredmény 1:1, miután egy német kétmotoros

kényszerleszállást végzett, egy Rata pedig lezuhant. Mindkettő saját területre.

A német gépet néztem meg. A pilóta ugyan megmenekült, de a gép összetört úgy, hogy az egyik motorja vagy 20 méterre hevert tőle. Sok nézője volt, de azok mindegyike addig járta körül, amíg valami leszerelni valót talált rajta. Így jutottam én is a törhetetlen ablaküveghez, ami valami gumi és celluloze keveréke lehet. A zsákmánnyal örömmel térek haza, mert abból sok minden hadiemléket lehet készíteni.

Hazatérve máris hozzálátunk a gyűrűkészítéshez. Habár egyikünk sem csinált még ilyesmit, máris szép darabokat hozunk ki. Mindenki saját elgondolása szerint fúrja és csiszolja a lemezt. Nagy lázba hoz mindenkit a néhány sikerült gyűrű.

 

Május 15-18.

A jóleső csöndes napok tovább tartanak. Említésre méltó esemény nincs. Néha egy-egy orosz aknabecsapódás robbanása vagy saját ágyú hangja hallatszik. Naponta váltakozik az eső és a napsütés, de a sár az uralkodó.

17-én este egy váratlan orosz támadás indult meg. Eddig soha nem észlelt tüzérségi és aknavető tüzet kaptunk. Borzalmas volt és soká tartott. Tüzéreink idejében avatkoztak be és olyan

adtak le, hogy a talán mindent elsöprő orosz támadás éppen a vonalaink előtt omlott össze. Az oroszok nagy erővel támadtak, mely a miénknek sokszorosa volt. Habár elködösítettek mindent, sikerült visszalökni őket. Két egészen könnyű sebesülttel úsztuk meg a nagy csatát, ami annyira kis szám, hogyha 200 lett volna, akkor sem lehetne csodálkozni. Kis gépkocsimon éjjel rohanok lőszerért, rakétáért, mert minden elfogyott. Aknavetőnként 800 lövést adtak le, tüzéreink pedig jóval többet. Borzalmas, de gyönyörű látvány volt ez a harc. Leírni sem lehet a tűzijátékot. Megfizethetetlen élmény lenne ez olyan körülmények között, ha egyúttal nem jelentene életveszedelmet. Az Isten mellettünk állt. A mi két főnyi veszteségünkért nehéz vérdíjat fizetett az orosz. A zárótűzben, melyben a gyalogsági fegyverek és tüzérség vett részt, igen nagy vesztesége lehetett az orosznak. Ők ugyanis már kint voltak állásaikból a sík terepen, mikor a csomagok elindultak feléjük.

A nap részemről eseménydús volt. Kirendeltek hadbírói tárgyalásra védőnek 12 emberünk ügyében. Amit még soha, azt kellett csinálnom, védőbeszédet mondani és menteni azokat a fickókat, akik habár derék magyar gyerekek, de egyszer megbotlottak az életben és bíróik elé kerültek. Valamennyi gyávaságért és fegyverének elhagyásáért volt felelősségre vonva. Egyet teljesen sikerült kihúznom a bajból, egy csupán két hónapot kapott, míg a többiek büntetése két év körül volt. Örültem, ha valamelyik érdekében megragadhattam egy részére kedvező körülményt. Hálásak is voltak a fiúk, és nem győztem köszönetüket hallgatni. Szívesen tetem, mert nem tartottam őket hibásnak, nehéz, szorongatott helyzetben voltak akkor, május 2-án és az életösztön sokszor a kötelességteljesítés ridegsége felett lesz uralkodóvá.

Néhány napja említett kitüntetési javaslatom nem ment el. Ezredes úr megsürgette, mire gazdám megfogalmazta, és én magam megírtam. Hiszem, hogy meg fogom kapni. Habár ilyen célt nem tűztem ki magamnak, mégis örülök neki azért, mert parancsnokaim ezzel elismerésüket is kifejezték szolgálatomért.

18-a egyébként a legmelegebb és legszebb nap volt. Kánikulai a meleg, mindenki ingujjban jár. Az oroszok csendben vannak. Ma kötöznek és temetnek, úgy látszik, van mit. A légi tevékenység nagy. A Stukák aprítják az orosz vonalakat, majd egy nagy légi csata is kialakult. Később azután a Raták géppuskázták végig vonalainkat.

 

Május 19-21.

Ha az ember ésszerűen gondolkodik, biztosra vehetné, hogy az oroszoknak elegük van. Az események azonban az ellenkezőjét igazolják. Az oroszok a következő este is próbálkoztak, de csak kisebb vállalkozások keretében. Ezek könnyen oszlottak össze a saját tűzben.

20-án azonban kisebb riadalom támadt. Repülőink felderítése szerint az oroszok nagy felvonulása látható éppen Tlumanczyk irányában. A távbeszélő vezetékek alig bírják a sok parancsot, óvintézkedést, mely a várható nagy támadás elhárításának biztosítását jelentené. Kiegészítem a lőszert, minden kéznél van, csak egy parancs kell, és zúdul az oroszokra a kegyetlen halált hozó pergőtűz. A megbeszélés szerint 11-kor minden ágyú nagy zárótüzet ad a gyalogsággal együtt. Erre persze nem kerül sor. Az orosz nem várt soká, és amint besötétedett, máris észlelhető volt az általános mozgolódásuk. Aknavetőink és tüzérségünk percenként lőtt ki

Kicsit váratlanul éri a muszkát, a tűz, de megkísérli a támadást. Sűrű motorzúgást hallunk. Bizonyára elfoglalták a T-34-esek a készenléti helyet, ahonnan majd lerohanják védelmünket. Erre azonban a mi vezetésünk is gondolt, és még szürkületkor kijött a vonalba négy Tigris. Ezek lesállásban voltak, hogy adott esetben, ha kell, éjjel is felvegyék a harcot a páncélosokkal. Az orosz páncélosoknak nem volt sok idejük a mozgásra. A tüzérségünk az orosz harckocsik felismert helyének irányába állt be, és amikor azok onnan támadásba indultak, olyan nagy tüzet zúdítottak rá, hogy azonnal menekülni voltak kénytelenek. A gyalogsági támadás is megakadt géppuskásaink jól irányzott tüzében.

Már 11 óra is elmúlt, amikor elcsendesedett minden, és csak a megszokott géppisztoly vagy géppuska lármázik és nyugtalanítja azokat, akik a fegyverrel szemben állnak. Ha zaj, gyanús nesz van, máris fellőnek egy fehér rakétát, és ettől elcsendesedik minden. A fáradt emberek bebújnak egyszerű, de biztos bunkereikbe. Pihennek. Ilyenkor csak az álmok felett virrasztó őrszemek vannak ébren, párosával, akinek éberségén egy hadosztály élete, esetleg az egész magyar élet függ. Ezek a derék magyar gyerekek talán nem tudják egészen felbecsülni szolgálatuk nagy jelentőségét, annál inkább értékelendő, hogy ezt 100%-ig tudják ellátni és teljesíteni.

Öndicsekvés nélkül állíthatom, hogy hadosztályunk legvagányabb ezrede vagyunk. A német hadseregparancsnok nem ok nélkül vette kezébe a telefont, és dicsérte meg az ezredet a nagy orosz támadás elhárítása alkalmából. A 21-eseknek jó hírnevük van, és ezt a németek is elismerik.

A 21-esek már túl vannak a kezdeti nehézségeken. Idestova már egy hónapja vagyunk bevetésben, és habár az elmúlt hónapokban nagy áldozattal és veszteséggel jártak a lendületes támadások, most már 2-3 sebesült árán jelentős veszteséget tudunk az oroszoknak okozni. Átestünk ismét a tűzpróbán, megszokottá vált az ellenség közelsége. A sikereket sok tényező eredményezte. Csak néhányat említek meg, melyek kedvezően befolyásolták a harci kedvet és így a harc eredményét. A tisztek szíve mindig a helyén volt. A gyalogságot támogató tüzérek - ellentétben állandó heccelésükkel - 80-90 löveggel hatásosan működnek közre, és végül a remek élelmezés. Ez utóbbi annyira kifogástalan, hogy erről részletesebben meg kell emlékeznem.

Az otthon megszokott jegyrendszer után itt mindenben bővelkedünk. Nem tagadom, volt 2-3 nehéz nap, amikor a harcok hevessége és az előremozgás nem engedte meg az élelmezést. Azóta viszont kifogástalan. Néhány napja német élelmezésünk van. Ezt még a Don mellől ismerem. Egy jellegzetessége van: olyan anyagokat adnak, mint pl. sajt, vaj, méz stb., amit a katona bármilyen helyzetben és akár egész nap ehet, mert sokat adnak. Egész nap kenem vajjal a kenyeremet. Tejet a hátul lévő vonattól az embereim küldenek hozzá. A napi tejfogyasztásom kb. 2 liter, de gyakran több is. Vaj és sajt napi 10 deka. Mostanában a szesz is gyakori, a narancs pedig mindennapos. Ma ezen felül egy kis szeretetcsomagot is kaptunk, ez ésszerűen összeállított német készítmény volt. Csokoládé, édes keksz, cigaretta és cukorka volt benne.

A nap kellemesen telt és örömteli volt. A szakaszvezető, akivel a csomagot küldtem, visszaérkezett, és jelentette, hogy a megadott címre leadta. Ugyanakkor egy csomagot is hozott, amit Tóni barátom menyasszonya küldött nekem. Nagyon jól esett ez a küldemény. Hatalmas kalács, mézes, egy doboz cukorka és cigaretta volt benne.

A nap teljes csak akkor lett, amikor

két tekercs filmet kapok, amit felesége küldött neki Kassáról. Szó ami szó, ez egy rendes nap volt. Szeret az Isten, és talán szeretnek az emberek is.

 

Május 22-23.

Az oroszok úgy látszik, meggondolták a dolgot, mert nagy csend van. Alig hallatszik puskalövés, néha robban egy váratlanul becsapódó akna, mely sebesülést is okoz. Ezen nem is csodálkozom. A több órája tartó tűzszünet felbátorítja az embereket, lassan mindenki szabadabban mozog, sokszor fürödnek, napoznak, tisztálkodnak. Az orosz nem láthatja őket és így nyugodtak. Ezért jelent meglepetést, ha az orosz véletlen aknalövése odatalál. Persze hallani, amikor jön, a fiúk ugranak is a fedezékbe, de erre nem mindig van idő. A kis kockázattal szemben áll azonban a tisztálkodás, amire oly kevés teret enged a háború. Ma meg is látogattam őket. Ekkor már kicsit elromlott a szép idő, és csak néhány fiút találtam kint a bunkerek és a futóárkok között. A bunkerek bejárata kis mélyedésben van, patakmeder oldalában és így azok előtt kicsit lehajolva anélkül járhattam, hogy az ellenség látna.

barátomat meglátogattam virágágyas bunkerében. Sokat fényképeztem a mostani, talán végleges állásainkról mennél több felvételem legyen. Nagyon eredeti képek. Amikor az állások közt járok, mindig eszembe jutnak a régi világháborús katonák elbeszélései, és annak idején, mint kisfiú, valahogy ilyennek is képzeltem el. Kis földbeásott sötét bunkerek, sokszor lyukak szabálytalan sora, mellette a , a tüzelőállások. Ezek eleinte egészen primitív alkotások, de egy hét után már minden kényelemmel rendelkeznek. Ablak, kályha már mindenütt van. Szabad időben krumplifőzés, levélírás, és legtöbbször alvás az emberek foglalkozása, nem beszélve arról, hogy egész nap rágcsálnak, esznek valamit. Ha már komolyabb étel nincs, már pattog is a kukorica. Sokszor elgyönyörködöm bennük, és néha olyan szépen kipattognak a tengeriszemek, hogy rossz fogaim ellenére egész nap képes vagyok rágcsálni.

Barátomnak kis csomagot is vittem. Én is kaptam egy váratlan csomagot, hadd jusson neki is valami. A cigarettát mind ő kapta, hozzá egy kis harapnivaló és máris nagy örömet jelent.

Az említett időközönkénti aknabecsapódásra mindjárt példa is akad. Alig köszöntem el barátomtól, hallom egy akna fütyülését. A gyakorlott fül ilyenkor kiérzi a hangból, hogy az akna nagyjából hova megy. Én nem értem rá érezni, hanem levágtam magam és máris robban pár méterre, de kettő. No, sebaj. A fiúk, akik messzebbről látták, csak nevettek, hogy a zászlós úr milyen fürgén tudja a „feküdj"-öt gyakorolni. Az ilyesmi valóban nevetséges, és csak akkor lehangoló, ha utána jajgatás is hallatszik. Humor ugyanis fokozottabban van meg, mint otthon. Én magam is néha már annyit nevetek, hogy szúr az oldalamba. Mindenki sziporkázik szellemeskedésével, és gyakoriak a jó bemondások, hogy szakad meg mindenki. Nagyon érdekes a frontkatonának ez a hangulatállapota. Pillanat alatt tud azonban a másik végletbe esni és akkor komor, lehangolt. Ezt minden esetben az orosz idézi elő. Egy bajtárs halála vagy sebesülése, a Raták vagy Martin bombázók megjelenése lehangol mindenkit. Pár percig mindenki néma, majd lassan feloldódnak a nyelvek, és rájön az ember arra, hogy háború van.

A parancsnoksági bunkerban nagy az élet. Arról is beszélek, hogy milyen telefonforgalom van. Együtt van mindenki, akit szolgálata enged. Ott a

tiszt, a , a Tigerek pk-a és a mi törzskarunk. Csak a doktor hiányzik, azért, mivel csomagot kapott, és bezabált, mozdulni sem bír.

Nagy a dínom-dánom. Gömöri Pista főhadnagy barátunk ugyanis egy nagy csomagot és egy 28 literes hordó bort kapott. Mikor odaérek, már remek a hangulat. Előkerül a jó húsvéti sonka, a hazai kolbász stb., melyre a savanykás erős bor igen jól csúszott. A német páncélos hadnagy rendületlenül iszik, jól érzi magát. A magyar bor őt is felmelegítette, és mint mindig, itt is a folytonos viccek, az ezzel járó hahoták kimerítő sorozata következett. Habár reggel kezdődött a nagy mulatság, már délután volt, amikor más szolgálati elfoglaltságom miatt távoznom kellett. Kicsit kába, de azért tiszta józan voltam.

 

Május 24-30.

Tóni szabadságot kapott. Nősül a fiú és parancsnokaink, akik nagyon szerették, két hetet engedélyeztek neki. Az alkalmat felhasználtam ismét és egy tekercs filmet, egy csomagot és a naplóm eddigi részét küldtem haza. Ugyanakkor kis sajnálatos esemény is történt. Ugyanis a kis személykocsit, mely nekem volt rendelkezésemre bocsátva, le kellett adni és Kassára hazavitték. Tóni ezen ment Kassáig. A legjobban az bosszantott, hogy a kis kocsit, melyen elég sokat szaladgáltam, nem fényképeztem le.

A harchelyzet kedvező. Az oroszok minden éjszaka próbálkoznak, de eredménytelenül. Úgy látszik, megunják a gyakori támadásokat, mert, mint látható, ők is beássák magukat, aknákat és tüskésdrótokat telepítenek állásaik elé. Most már csak kisebb vállalkozások várhatók. Gyakori az aknavető és a tüzérségi párbaj. Most valószínűleg előrevonták a Kolomeát védő tüzérséget is, mert eddig gránátot nem lőttek.

29-én megkaptam első hazai csomagomat. Nagy örömömre 4 tekercs filmet is kaptam benne. Most végre nem kell a fényképezéssel szűkölködnöm. Csinálok is rögtön több felvételt. Az állásokról ugyancsak sokat fényképezek, különösen Pünkösd másodnapján, amikor a hosszú menet, harcok, és fáradalmak után először mehetek el tábori misére. Ez alkalommal sikerül áldoznom is. Ekkor is sokat fényképeztem, hiszen ki tudja, mikor kerülök ismét hasonló helyzetbe.

A védőállások erősítése állandóan folyik.

, aknamezők biztosítják a védelmet, majd a hátsó védőállások kiépítésével a harcok rugalmassága van biztosítva. Nem fenyeget az a veszély, hogy az esetleges orosz túlerős nyomás következtében nagyobb területet kelljen feladni. Mondhatnám, 100-150 méterenként vannak egymás után az új kiépített árokrendszerű védőállások.

A harcok csendesedével erősödik a légi tevékenység. A vadászok és bombázók gyakran látogatnak vonalaink fölé, de komoly eredményeket nem érnek el.

 

Május 31.

A meleg napsütés talán már véglegesen felváltotta az esős tavaszt. Sokat napozok. Kint rendezzük be irodámat, és ott végzem napi irodai munkámat. Este a vonalban vagyok. Szerda van. Ilyenkor és szombaton én vagyok az inspekciós.

Még világosban megyek a vonalba. Csend van mindenütt. A napsütés melege még most is érződik. Kellemes este van. A Hold még ugyan sarló alakú, de már szépen világít. A virágzó fák illata vegyül az erdő illatával. Boldogan szívom az ózondús levegőt és hazagondolok.

Ezek az átvirrasztott órák legalkalmasabbak a napló írására. Az orosz csendben van. Ritkán hallatszik egy puskalövés, néha egy távoli robbanás. A vonalban a bunkerek között az emberek még járkálnak, majd hamarosan elcsendesedik minden, csupán a figyelők, akik az elöl lévő fészkükben hegyezik a fülüket és az őrök, akik az álmok felett virrasztanak és vigyáznak, nehogy az orosz beszivárgott járőrei váratlanul rajtunk üssenek. Néha egészen a közelemben egy puskalövés, a rakéta a magasba repül, nappali fénnyé erősíti a Hold még halvány fényét, majd nagy ívet leírva sziporkázva-sercegve földet ér. Fellövője valószínűleg gyanús neszt hallott, vagy talán félelmében, unalmában saját megnyugtatására lőtte ki a rakétát, hogy fényében szétnézhessen, és pár percre megnyugtassa fáradt és kimerült idegeit.

A telefon mellett kell ülnöm. Legszívesebben én is kint lennék a jó levegőn, de a szolgálat a bunkerbe kényszerít. A csend hamarosan megszűnik. Az egyik század orosz csoport mozgását jelzi. Ilyenkor már nincs alvás. Riadó van! Az álomból felriasztott embereknek nem kell szemüket dörzsölni, máris ébren vannak, fürgék és mindenre készek. Pillanatok alatt nyüzsgő hangyabollyá válik a pár perce még csendes védőállás. A tüzérekkel odalövetünk párat (ahogy mondani szokták, odasuvasztunk). Hatása remek. A tüzelő orosz géppuskák közül kettő örökre elnémul. Az a megmaradt egy még kis ideig pötyögtet, de hamarosan megunja. A megindult támadás tehát a kezdet kezdetén befulladt. Csodálatos az ilyen elhárításoknál a tüzérség szerepe. Csendes órákban, nappal, pontos megfigyelés alapján belövi magát minden talpalatnyi területre és oda majd csak akkor lő, ha a helyzet megkívánja. Remekül dolgoznak a tüzér fiúk. Az orosz nem is győzi eleget hangoztatni a hangszórójában: „csak egy tüzér kerüljön a kezünkbe".

Az oroszok nagy előszeretettel használják fel a hajnali órákat a támadásra. Három óra felé már mozognak. Várjuk a helyzet kibontakozását. Tüzéreink keze már az elsütőzsinóron, és már csak a „tűz!" vezényszóra várnak, és máris süvöltve szállnak fejünk felett előre a gránátok és csapnak le a gyanús területre. Félelmetes detonációk ezek. Egy ilyen össztűzben nem csak 10,5-es, de 15-ös, sőt 21 cm-es ágyúk is részt vesznek. Ez utóbbi hatása több száz méteres körzetben halálos, megsemmisítő. Alaposan megrázza a földet. Utána már csak a jajgatás, majd mélységes csend következik. Ilyenkor ködösíteni szokott az orosz, és ennek leple alatt a sebesülteket és halottakat elszállítják.

A helyzet bármennyire is enyhült, mégis megváltozott bizonyos mértékben, részünkre kedvezőtlenül. A kolomeai védelemre beállított légvédelem és tüzérség mind előrejött, és most már sűrűn kapunk tüzérségi gránátokat is.

 

Június 1.

Ismét egy új hónap. Rohan az idő, de ha visszagondolok az elmúlt hónap eseményeire, nem is volt olyan rövid. Sok vért kellett májusban is áldoznunk, hiszen május 17. és 20. kemény harcok napja volt. Veszteségünk istennek hála, nem áll arányban az oroszokéval.

Házamat átrendezem. Kimennek belőle a fegyvermesterek a szomszéd szobába, a távbeszélő fiúk pedig a kertbe szorulnak. Szobám kezd rendesen kinézni. Két karpaszományos cimbora és a legényem velem alszik, egy távbeszélő pedig a telefon mellett van szolgálatban.

Telefonom fedőneve: Bandi. Sokat bosszankodom miatta, különösen éjjel, amikor jelentkezik, hogy „itt Bandi, akkor mindig felébredek, majdnem kiugrom az ágyból, gondolva, hogy engem hívnak.

 

Június 2.

A szép napos idő megváltozott. Szakad az eső, a három napi száraz melegben kiszikkadt föld mohón szívja a vizet, estére mégis tócsák állnak mindenfelé.

Rengeteget dolgozom. Szemem, fejem fáj, kicsit kimerült vagyok. Lefekszem. Nemsokára erős robbanásokra ébredek. Az orosz tüzérség lő. Pontosan lőnek, és fokozatosan közelednek hozzám a becsapódások. Hull a vakolat, mozog a fal. Most már nem tanácsos a házban lenni, mert nem kell telitalálat sem, csupán 20-30 méterre csapjon mellé a gránát, máris múlt időben lehet csak emlegetni házamat. Mindezeket ingben-glóriában élvezem végig, és habár nem vagyok hamar ijedős gyerek, sebesen kezdek öltözködni. Felszedem még a csizmát is, hiszen a nagy sárban papucsban nem mehettem volna a bunkeremig. Erre azonban már nem került sor, mert a tüzet áthelyezték a tőlünk 200 méterre hátrább lévő házcsoportra. Mint másnap megtudtam, ezek valahonnan Kolomea mellől lőttek, és sok gránát még a tőlünk 5 kilométerrel hátrébb lévő vonatrészeket is megközelítette.

Tüzéreink éppen a nagy távolság miatt nem lőttek vissza.

 

Június 3-6.

A napok aránylag eseménytelenül telnek. Néha vannak kisebb csatározások, de azok egy kivételével nem nagy jelentőségűek. Ez sem lett komoly, mert a kiváló elhárítás a Tigrisek beavatkozásával most is eredményes volt.

3-án kellemes kiránduláson voltam. Gömöri Pista főhadnagy barátommal nagy fényképező körútra indultunk. Tervünk, hogy az egész főellenállási vonalat végigjárjuk és az egyúttal szolgálati tevékenység mellett néhány felvételt is készítek.

Legényeink velünk tartanak. Ketten elöl haladunk, míg a két legénynek parancsot adunk, hogy 50 méterre kövessenek minket. A Tlumanczyk község közepén végighaladó úton megyünk előre. Néhol gyümölcsfák rejtenek minket, de sok helyen nyílt terepen kell keresztülmennünk. Egyesével haladunk. A lövészárkok és futóárkok labirintusában elérünk a hosszú

házába. Remek pofák. Az orosz állások alig 150 méterre vannak az erdőszegélyen. Ők ennek ellenére levetkőzve alusznak. Micu és a tüzérfigyelő tiszt Pál hadnagy még ágyban vannak. Hiába! Ilyen a háború. A sok ruhában alvás, mely sokszor hetekig is eltart, már kezd unalmas, mondhatnám veszedelmes lenni. A szegény frontharcos azon veszi magát észre, hogy tetves. Nem szégyen ez itt, a háborúban. Nincs ember, akiben ne lenne, ha nincs, az csak átmenetileg lehetséges, mert már 2-3 nap múlva ismét lesz.

Szó, ami szó, ezek a fiúk is megunták az állandó ruhában élést, és szívesesebben kockáztatnak, csak nyugodtan pihenhessenek. Ha jönne egy támadás, bizony nem tudom, mi lenne velük. Semmi! A koma ingben és egyebekben harcolna, hiszen meleg van; ilyen öltözékben fényképezem le a fiúkat, amint az árokból távcsövezik az oroszt. Hosszú élcelődés után folytatjuk utunkat, de most már lehetőleg futóárokban.

Itt persze a közlekedés nehézkes. A futóárok, amely az egyes tüzelőállásokat köti össze, nem kényelemre készült és különösen nem az én magasságomhoz. Ezek kb. vállszélességűek, ami részemre nem lenne baj, hanem inkább az, hogy középtermetre vannak mélyítve. Ugyancsak lehúzott fejjel kell mennem, ha nem akarok egy kellemetlen fejlövést kapni. No de ez lényegtelen, mert a fejemet nem igyekszem kinnfelejteni.

barátunkig könnyen jutunk el. Néhol ugyan voltak nehézségeink, de nem komolyak. A futóárkok ugyanis néhol térdig vannak vízzel telve. Abban menni éppoly rossz, mint abból kiugorva az árok mellett futni. Lehel után Bán százados (Dönci bá) következett. Ez volt a keményebb dió! Itt az orosz alig 80 méterre van tőlünk, köztünk sima terep. A futóárok egy helyen megszakadt, itt nem lehetett ásni, mert mocsaras. Egy aránylag száraz kocsiút vezet tovább 80 méteres közelségben, azon menni nem tanácsos. Az út mellett van a sásos mocsár. Mennünk kell tovább, már csak azért is, mert közben távbeszélőn parancsot kapunk, hogy fél 4-re legyünk a zászlóalj-harcállásponton, szemle lesz. Visszafordulni viszont ugyanazon az úton hosszú lett volna, és az elrendelt időre nem érhettünk volna a parancsnokságra. Nekivágtunk tehát a mocsárnak és térdig gázolva vágtunk át a kritikus területen. Csizmám szabályosan megtelt, de szerencsésen átjutottunk anélkül, hogy egy lövést is kaptunk volna. Dönci bánál remek libalevest eszünk és néhány perc múlva továbbmegyünk. Itt egy érdekes élményben volt részünk. Már a támadásunk első napjaiban, ahol Dönci bá a harcálláspontját választotta, egy földlakásban élt egy nagyon öreg asszony. Nem akart onnan elmenni, annak ellenére, hogy az orosz állandóan lőtte. Két hónapja volt annak, hogy a mama az első vonalban élt. A katonák minden jóval elhalmozták. Tegnap váratlanul meghalt. Esti szürkületben temették el a fiúk és most éppen a keresztfáját faragják. Nagyon szegény vénasszony volt, de mindenki szerette és a század kabalájának tartották.

A zászlóalj-parancsnokság harcálláspontjára idejében érkeztünk meg. Utunk ritka szerencsés volt, mert veszélyes kiruccanásunk alatt, amely kb. 4 órát vett igénybe, egy puskalövést sem kaptunk. Mondanom sem kell, megérte a fáradtságot, mert valóban szép felvételeket csináltam.

6-án megjön az Európa elleni angol-amerikai invázió híre. Nagy várakozással tekintünk a jövő elé, mert ez döntően fogja befolyásolni a háború kimenetelét.

A tábori postaforgalom akadozik. Már régen nem kaptam otthonról hírt, pedig igen várom nap nap után.

A repülőüvegből csinált keresztemmel elkészültem. Nagyon szépen néz ki. Nagy munka eredménye, de megért minden fáradtságot. Sajnos, most már nemigen van időm az effajta szórakoztató munkára, mert sok irodai munkám akad. A derekasan viselkedő emberek kitüntetési javaslatai nap mint nap jönnek és azok feldolgozása rám vár.

Az invázióval kapcsolatban várjuk itt is a nagy támadás megindulását. Este már szinte azt láttuk elérkezettnek, amikor nagy erővel kaptunk egy nyomást. Remekül összpontosított zárótűzben azonban minden felborult minden orosz próbálkozás.

 

Június 7-8.

Az időjárás ismét elromlott. Az eső zivatarszerűen veri le a port, sőt már sár is kezd lenni. Az oroszok szokatlan csendben vannak.

8-án este ritka élvezetben van részem. Este korán lefeküdtem. Nagyon álmos voltam, hiszen az előző éjjeli szolgálat miatt semmit sem aludtam. 9 óra előtt pár perccel telefonhoz hívnak és Solymos főhadnagy

hív meg moziba. Először nem hiszek a fülemnek és még egyszer megkérdem, hová hív. Ő csak megmarad a mozi szó mellett és hozzáteszi, hogy is láthatom. Ez maga ugyan nem volt részemre csalogató, de a mozi, az igen. Gyors öltözés következik. Rántom felfelé a csizmámat, és közben engedélyt kérek gazdámtól a szokatlan kiruccanásra. Ezt megkapom és közben gazdámmal sokat élcelődünk, hiszen a filmen nyilván komoly női kultúrlények is láthatók lesznek.

Átüzenek a dokinak, felrázom félig már alvó embereimet, befogatok egy szekérbe és szakadó esőben elindulunk a „moziba". Koromsötét van. Néha száll fel egy világító rakéta, s annak fényében tájékozódunk. Szerencsére az esőköpenyem rajtam van. A fiúk sátorlapot tartanak a fejünk felé, és döcög a szórakozni vágyó vállalkozó csoport a nagy eseményt jelentő mozi felé. A szekérkerék tengelyig süllyed a sárba, a tócsákban álló víz sok helyen oly nagy, hogy az utat nehéz hol sejteni. Már messziről látni egy kis fénypontot. Ez nyilván a moziból kiszűrődő fény.

Megérkezünk. Az eső elállt. Az előadás már tart. A vetítőgép egy kert szélén áll. Autóba szerelt hadimasina ez, keskenyfilmes, de hangos. Sugara a portán lévő ház falára vetíti a filmet:

. Minthogy a darabot az élő szereplőkkel Budapesten már láttam, megállapíthattam, hogy még csak a kezdetnél vagyunk, még jókor jöttünk.

A kép elég rendes, a beszéd és a kísérőzene is kielégítő. Vannak azonban pillanatok, amikor csak sejtjük, hogy moziban vagyunk, amikor sem nem látunk, sem nem hallunk. Ez elég sűrű jelenség, aminek a megeredő eső az oka. Ez még nem lenne baj, de az eső szakadni sem rest. Ömlik, minta dézsából öntenék. Esőköpenyem dacára kezdek elázni, a fejemről, arcomról lecsurgó víz lefelé folydogálva már derekamnál tart. Az is élvezi a mozit. A közönség, a közelből összeszedett katonák, összesen mintegy 150-en, kezdenek hazaszivárogni. Zubbonyban jöttek szegények és abból nem vittek haza szárazon semmit. Mi, a szenvedélyes mozilátogatók- igaz, a legmesszebbről jöttünk - kitartunk. Közben az orosz sem feledkezik meg a háborúról, no de mi sem. A tüzérek szaporán lőnek, s olykor elnevetjük magunkat, mondván, hogy ilyen mozi nem sok van. Az eső oly sűrűn esik, hogy a képet csak halványan látjuk. A hangzavar, ami körülöttünk van, inkább idegesítő, mint szórakoztató. De mindez nem számít. Fontos a nagy élmény, az emlékezetes esemény, mely a háborús borzalmak között igen nagy jelentőségű.

 

Június 9-13.

Pár nap az egész és mégis milyen hosszú. Különösen hosszú nekem, ki otthonról semmi hírt nem kapok. Soha még ennyire nem vártam a postát. Múlt hó végén ugyanis hazaküldtem naplóm első részét, a legérdekesebbet és félek még a gondolattól is, hogy elveszhetett.

Nem volt kedvem naplómat folytatni, mert hiábavaló munkának sejtem. Így fogok most hozzá, hogy unottan bár, de az elmaradt néhány napról is feljegyezzek valamit, ami kedves, megkapó élmény volt a számomra.

Sok esemény nem történt, mondhatnám, semmi. Ennek igazán örülni tudunk, mert ez egyúttal a nyugodt életünket is jelzi. Az oroszok naponkénti támadása, különösen este és hajnalban, már nem is említésre méltó valami. Ilyenkor már csupán azt élvezzük, hogy a hátul lévő tüzérek egy-egy hatalmas tűzcsapása milyen tündéri tűzijáték. Utána minden esetben az oroszok jajgatása hallatszik, de ők nem okulnak. Érthetetlen a sok sikertelen próbálkozásuk.

Végre megjön az elmaradt levél, mely minden vonatkozásban megnyugtat és visszaadja hangulatomat. Hazaért a napló, a kisláda, amiben fölösleges holmimat küldtem.

Egyik kocsisom kis őzbakot fogott. Hátramegyek a vonathoz megnézni. Édes, ahogy eszi a tejet, és így egy koszton van velem. Már a gallyacskákat is tépdesi.

Út közben lóháton nagyobb kitérő és egy órai keresés után megtaláltam Buday Lacit a 12-eseknél. Egy órát töltöttünk együtt, csináltam néhány felvételt.

 

Június 14-19.

Az aránylag egyhangú napokat kisebb események és izgalmak tarkították. A harchelyzet nem változott. Az oroszok tovább kísérleteznek eredménytelen áttörési vállalkozásaikkal.

Nagyon jó hatást váltott ki valamennyiünkben a német visszacsapás az invázióra. Működésbe léptek az inváziós elhárító fegyverek, a rádiósugarakkal irányítható nagy hatású

. London, sőt egész Dél-Anglia érzi az új fegyver pusztítását. A köztünk harcoló német katonák örömujjongással néznek a jövő felé, egyesek már biztosra veszik a háború részükre győzedelmes befejezését, és előre isznak a medve bőrére.

A mi arcvonalunkon jelentős esemény nem történt. A nagy orosz támadást várjuk, és minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy a biztos elhárítást előkészítsük. Harckocsik tömege áll a hátunk mögött bevetésre készen, hogy páncélos támadás esetén beavatkozhassanak. Ettől őszintén magam is félek, mert ha itt 80-100 harckocsival nekiindulnak, bizony kemény harcokra kell számítanunk. Egyetlen és igen nagy megnyugvást jelentenek az új páncélelhárító fegyverek, a 3 és 5 kilogrammos Faustgranat és a még tökéletesebb Panzerschreck vagy Offenrohr. Minkettő 100%-os hatású, csupán szív kell hozzá, nem is akármilyen. Ha az ember bevárja vele a harckocsit a hatótávolságra, akkor az eredmény nem vitás. Egyébként a legmodernebb és ugyancsak biztos hatású 7,5 centiméteres páncéltörő ágyú is elég számban van vonalunkban. A Tigrisek ugyan hátramentek, de támogatásunkra és rendelkezésünkre állnak.

Nagyon gyakori az úgynevezett „bomlasztás", amely nem más, mint propaganda előadás, ami mindkét részről napirenden van. Ők áthívnak minket, ígérgetve minden jót, különleges bánásmódot, étkezést, tetszés szerinti éghajlatú vidéket és egyéb mesébe illő dolgokat. Néha repülőgépről igazolványokat dobnak le, mellyel, ha valaki átmegy, különleges elbánásban részesítik. Mi ugyanezt csináljuk, ígérjük. Eddig egy ember jött át tőlük, de a mi embereink már nem dőlnek be az ilyesminek. Ők gyakran zenélnek, amit mi szívesen hallgatunk. A napokban kártyapartner kellett nekik, és hívtak két fiút. Sokunkat már névről ismernek. A magyar fiúk ilyenkor cifrázva válaszolnak, mire odaát elhallgatnak.

Egy igen érdekes német fegyver van már nálunk is használatban. Hangja újszerű, böffögő, mint egy nagyhangú gőzgép

Ez kivételesen nem öl, jámbor feladata van. Kis félkilós bakelit tölteteket lő ki, mely nagy magasságban szétrobban és a benne lévő propaganda röpcédulák a túloldalon lehullanak. A németek 30-40 lövést adnak le egymás után.

 

Június 20.

Tegnapi eseményeket nem tudtam fényképezni. Ma újabb alkalom kínálkozott. Tegnap hajnali 3-kor lőtték ki a propaganda anyagot, csak szokatlan hangjára ébredtem és messziről néztem. Ma délután legényem rázott fel alvásomból, mert szekéren érkezett ide két magyar haditudósító és egy német tiszthelyettes, két vetőt helyeztek tüzelőállásba. Megtörténik a kívánt cél bemérése, a vető beállítása és előkerülnek a „lőszerek". Kb. 50 milliméter vastag, 30-35 centiméter hosszú valamik ezek, melyben 20 darab röpcédula van belepréselve. Bár a német nem engedi a fegyvereik fényképezését, végül mégis ráveszem, és néhány felvételt csinálok.

A két vető megkezdte működését, por-füst mindenütt. A cső tulajdonképpen négy bordából áll, a robbanás hátrafelé is hat, és nagy port ver. A német és az egyik magyar fiú bőven dobálja a kis aknákat és a két cső együttes böffögése szokatlanul és kísértetiesen hat.

Ma visszajött magyar legénységgel az a négy Tigris, amelyiket a németek kivonták

. A magyar páncélosoknak igen örültünk, bár nagyon sajnálnánk, ha ezeknek a „vadállatoknak" baja esne.

 

Június 21-25.

Habár a rádió és az újsághírek általános orosz támadásról beszélnek - talán érthetően - nálunk félelmetes csend uralkodik. Van nap, amikor puskalövés is alig hallható. Nap-nap után várjuk a mi vonalunk támadását is, de úgy látszik, az eddigi visszacsapások elvették minden bátorságukat.

Ennek ellenére nem bízzuk el magunkat és megállás nélkül folyik az előkészület a feltétlenül bekövetkező nagyobb támadás elhárítására. Gyalogsági támadás nemigen jelent számunkra aggodalmat, hiszen védőállásunk és tűzfegyvereink olyan komolyak, hogy arról leperegnek az ilyen kísérletek. Igaz viszont, hogy az orosz állások néhol 100 méteren jóval belül vannak, ami lehetővé teszi, hogy állásainkat akár egy szuszra lerohanhassák. Ennek egyetlen akadálya a közénk telepített sok akna, melyet felszedni vagy azon átjönni nehéz.

Gondot pillanatnyilag az jelent, hogy az orosz harckocsikkal támad és utána özönlik a gyalogság. Itt tüzéreinkre várna nagy szerep, akik tagadhatatlanul minden esetben igen eredményesen támogattak minket.

A harckocsik elhárítása is remekül meg van szervezve. A Panzerschreck és a Panzerfaust remekül bevált fegyverek, azon kívül a legmodernebb páncéltörő ágyúk (7,5 centiméter) és a hihetetlen teljesítményű Tigrisek is rendelkezésre állnak. Ez utóbbi különösen most jelent részünkre nagy segítséget, amikor magyar tisztek és legénység ül bennük. Nap nap után csinálják bravúros vállalkozásaikat, és attól sem riadnak vissza, hogy egészen az orosz állások elé - a tisztásra - kimenjenek, ott nagyhatású ágyújukkal és géppuskáikkal remekül beleavatkozzanak az oroszok napi programjaiba. Mondhatom, sokszor rontják el nekik a napot és jajgatásuk sokáig hallatszik. A Tigrisek ellen semmit sem tudnak tenni. Ha a tisztásra kigurulnak, valóságos aknazáport zúdítanak rájuk az oroszok, de mindez csak lepereg róluk.

A napokban érdekes eset történt. Az egyik Tigris ágyúja néhány lövés után elromlott, a hüvelyt nem húzta ki a gép. A Tigris parancsnoka hátrakiabált az állásainkban lévő Türje hadnagynak, aki egy hosszú rúddal kiment a nyílt terepre és a hüvelyt a csőből elölről kipiszkálta. Az oroszok nem mertek rálőni, pedig kézigránáttal is fejbe verhették volna.

25-én igen jó napom volt. Elszabadult a hátaslovam három társa kíséretében. Embereim csak véletlenül jöttek a nyomára és csak személyes közbenjárásomra volt hajlandó a lovakat az elcsípő alakulat visszaadni. Ekkor kaptam otthonról a második csomagomat, amiben négy tekercs fim jött. Egy szabadságos emberem ugyancsak befutott, és ő is hozott három tekercs filmet.

 

Június 26-30.

Az eseménytelen napok folytatódnak. Így kibírható volna a háború, de a nyugodt, csendes levegőben mégis van valami, ami idegesítő, amit a legmagasabb parancsnoktól kezdve a legénységig mindenki érez. Az intézkedések is egy rejtett titkos kérdés körül mozognak. Érzésem nem egyedülálló. Nagyon nagyszabású támadás előtti csendet érzek mostani helyzetünkből, amelynek talán egyáltalán nem, vagy nehéz küzdelemmel fogunk tudni ellenállni. A mai háborúban már nem elsősorban a gyalogsági támadás veszélyes, mint inkább a harckocsi- és repülőtámadás.

Megérzéseimet szinte igazolva láttam e napok egyikén, mikor egy hadosztályparancs arra inti a csapatokat, hogy legyenek résen, mert a mostani nagy orosz támadásokat mindenütt több hetes csend előzte meg. Jó, ha erre számítunk, így az óvintézkedéseket mindenki tegye meg.

A jelenlegi védelem a Don-menti védelem adottságaihoz képest egy

. Most sokszorosan kiépített mélységi vonalaink vannak, tartalék csapatokkal. Mert pl. a második vonalunkban a vannak, harcedzett, tapasztalt, fiatal gárda. A harmadik vonalban pihenő német egység tanyáz. Nagy veszélyt tehát a pesszimisták sem láthatnak, de mégis kellemetlen a nagy csend.

A csend ellenére, vagy éppen ezért, minden napnak megvan a maga áldozata. Egy-egy halott és néhány sebesült gyakori. Az emberek könnyelműen, sokszor nyíltan mászkálnak, hiszen úgysem lőnek rájuk. Az orosz pedig valóban nem lő, de csak addig, amíg egy kedvező cél, egy csoport nem verődik össze, s akkor aknavetőivel lead egy össztüzet. Sajnos, a magyar virtus, a betyárlegény tempó ilyenkor a passzív harcban indokolatlan vérontást eredményez.

Veszteségeink másik okozója a kilőtt, kidobott és fel nem robbant lövedékek, kézigránátok babrálása s a mindent kiváltó unalom. Mindenki szabadon jön-megy. Ha talál valamit, felveszi, kézigránátokkal halászik. Ezt megakadályozni nem lehet. Magam tapasztalom, hogy hiába a figyelmeztetés. Mindenki csinálni szeretne valamit. Az új páncélelhárító fegyverek egyikével, a Panzerfausttal a napokban sokat lőttem. Oktatnom kellett a legénységet, aminek igen örültem, mert így módom nyílt arra, hogy magam is kipróbáljam. Remekül sikerült volna, de minthogy egy vastag fába lőttük, a mellélőtt robbanófejek nem robbantak fel. Ezeket összeraktuk egy csomóba, félkilós robbanószelencét tettem mellé és gyújtózsinórral felrobbantottam. 15 méterre tüzérségi tüzelőállás volt, ahonnan fényképeztem a robbanást. Hatalmas gödröt vágott, és 100 méternyi magas füstoszlopot csinált. Remélem, a kép sikerült.

Másodszor is védő lettem egy haditörvényszéki tárgyaláson. Csúnya és kellemetlen ügyek kerültek bíróság elé. Sok merész védőbeszédet kellett kivágnom. Hogy mennyire belejöttem a fiskáliskodásba, igazolta a hadbíró is, aki - amikor közben el kellett mennem és egy bajtársam helyettesített - kért, hogy igyekezzem vissza, inkább addig ebédszünetet tart, mert én már nagyon belejöttem. Magam is csodálkoztam, micsoda „rejtett tehetségem" van. A sok vádlott persze hálás szemekkel, soha nem felejtem el stb. kifejezésekkel köszönte meg támogatásomat. Én örülök, hogy néhány derék gyereket mentettem meg, vagy enyhítettem börtönbüntetését, akik életösztönüktől hajtva a fogságba eséstől félve az orosz nyomástól parancs nélkül visszavonultak. Hiába, ez a háború. Aki egyszer idekerül, nehezen mehet visszafelé.