I. Kendőzetlen szavak a gyermekvédelemről

 

A közeljövőben országos ifjúsági

hív össze a párt, hogy ifjúsági vezetők, pedagógusok, bírák, ügyészek bevonásával megtárgyalják ifjúságunk helyzetét. Mindazok, akiknek lelkiismereti ügyük a magyar fiúk és lányok nevelődése, jövője, s akik nem csak büszkélkednek az elért eredményekkel, hanem a gondok előtt sem csukják be a szemüket - nagy érdeklődéssel várják ezt a tanácskozást. Kellenek ma a nagy felmérések, a nyílt számvetések, kell a tiszta lap az ifjúsági politikában is.

A gyermekvédelem csupán részletkérdése az ifjúsággal kapcsolatos politikának. De nagyon fontos és - hadd tegyem mindjárt hozzá - sajnos, rendkívül elhanyagolt része. Mai helyzetében úgy szólván tarthatatlan, mert megoldatlanságával tengernyi egyéb problémának, a többi között a fiatalkorúak bűnözésének egyik okozója.

Mit értünk szűkebb értelemben gyermekvédelmen? Elsősorban az árva, elhagyott, környezetükben züllésnek kitett, vagy a családban bármilyen ok miatt kellő nevelésben, gondozásban nem részesülhető gyermekek intézetben való elhelyezését, oktatását, ellátását, felnevelését, a jövőjükről való gondoskodást. Vagy másképpen: tíz- és tízezer apró és nagyobb fiút és leányt jelent, akik mind otthonra és szeretetre vágynak, s akik a társadalomtól várnak segítséget az életbe való beilleszkedéshez.

 

A múlt szomorú öröksége

  

Aki olvasta Móricz „Árvácská"-ját, annak nem kell megrajzolni, milyen volt a Horthy-korszakban a „gyermekvédelem." Jótékonykodó arisztokrata-hölgyek, sikkasztó menhelyi igazgatók és árvaszéki főtanácsosok, kulákoknál robotoló vagy kolduló lelenc-gyerekek - íme, ez volt az „intézményes megoldása" az ebben is dörömbölő súlyos szociális bajoknak. Adatok bizonyítják, hogy a lakosság elnyomorodásával együtt nőtt a lelencgyermekek száma. Míg 1935-ben a gondozottak száma 38 616 volt, 1940-ben már 45 000-et, a háborús évek idején pedig 60 000-et mutatott a statisztika. Hozzá kell tenni, hogy e gyermekek 95 százaléka nevelőszülőknél „nevelkedett."

Szomorú öröksége a múltnak!

Népi demokráciánkban a gyermekvédelem állami feladat lett. Rögtön a háború után összegyűjtöttük az országutakon csavargó, elárvult kisfiúkat és kisleányokat, otthonokat, gyermektelepeket kezdtünk szervezni számukra. Sok-sok szervezési kísérlet után (1953-ban például nem kevesebb, mint nyolc minisztérium és főhatóság irányította) az Oktatásügyi Minisztérium feladatai közé sorolták a gyermekvédelmet. Itt jelenleg külön osztály foglalkozik, sok szeretettel és kevés anyagi lehetőséggel, a gyerekek ügyével. De az egységes gyermekvédelmi szervezet még a mai napig sem jött létre.

A gyermekvédelmi intézmények 1951-ben kerültek az OM-hez. Akkoriban mindössze kilenc gyermekotthon, mintegy 1200 férőhellyel szolgált az állami gondozottak elhelyezésére. Az állami gondozottak 95 százaléka továbbra is nevelőszülőknél élt, többnyire lehetetlen, embertelen viszonyok között. A legfontosabb volt tehát, hogy mielőbb, minél több gyermeket intézetben helyezhessenek el. Ezért az intézeti férőhelyeket rohamosan szaporítani kellett.

Sajnos, az illetékesek takarékoskodtak.

A gyermekek rovására.

Bár új, minden követelménynek megfelelő gyermekotthont alig építettek, meglevő kastélyokat, épületeket igyekeztek helyreállítani ilyen célokra. Ugyanakkor tovább fokozták a meglevő intézetek zsúfoltságát is. Igaz, ily módon sikerült elérni, hogy az intézeti férőhelyek száma elérte a tízezret, és az állami gondozottaknak több mint a fele már intézetben élhet.

De a zsúfoltság ma már nem tartható fenn tovább!

 

Intézeteket! Intézeteket!

  

Tudjuk, nem vagyunk gazdag ország, rengeteg az építenivalónk, óriási, megoldatlan problémánk a lakáshiány, mégis: feltétlenül meg kell találnunk a lehetőséget a gyermekvédelem megjavítására is.

Rá kell döbbenniök az illetékeseknek (az Oktatásügyi Minisztériumon kívül a Pénzügyminisztériumban, az Országos Tervhivatalban és a Minisztertanácsban is), hogy lehetetlen az az állapot, amelyben például a Fővárosi Tanács Átmeneti Gyermekotthona van. Ebben az otthonban nem ritkán két-három kisgyermek alszik egy ágyban, s az ágyak sűrűn egymás mellett helyezkednek el. Ugyanitt - és más intézetekben is - az egészséges, romlatlan gyermekekkel együtt - minden egészségügyi és nevelési meggondolás ellenére - gyógypedagógiai nevelésre szoruló, infantilis, rendszeresen ágybavizelő, vagy erkölcsi züllés miatt környezetükből kiemelt gyermekek is találhatók. Ezen a nevelők legjóindulatúbb, atyai gondoskodása sem segíthet. (Nincs például megfelelő gyógypedagógiai intézet.)

Az Oktatásügyi Minisztérium tájékoztatása szerint teljesen vontatottan haladnak a tervben szereplő építkezések is. Nincsenek megfelelő intézetek, ahová az átmeneti intézetből be lehetne iskolázni a gyermekeket. Minden tíz megürülő helyre száz igénylő akad. És ne feledjük el, hogy az állami gondozottak csaknem fele még mindig nevelőszülőknél van, ahol a kizsákmányolás lehetősége a leggondosabb ellenőrzés mellett is fennáll. Egyébként is: az Oktatásügyi Minisztérium abban látja a megfelelő nevelőszülői hálózat kiépítésének lehetőségét, hogy a jelenlegi roppant alacsony gondozási díjakat felemeljék. (Jelenleg az állami gondozott gyermekek után három éven alul havi 120, a felett havi 72 forintot fizet az állam.)

Véleményem szerint nem ez a megoldás útja. El kell érni, hogy csak azokat a gyermekeket adják ki nevelőszülőkhöz, akiket ténylegesen örökbe akarnak fogadni, saját gyermekeikként akarnak nevelni és szeretni. Az összes többi állami gondozott gyermeknek, minél előbb, annál jobb, biztosítani kell a megfelelő, kulturált, tanulásra, szórakozásra is alkalmas, egyszóval: otthont jelentő intézeti elhelyezést.

 

Nem csak az állami gondozottak ügye

  

Mindaz, amit eddig elmondtam, csak a jelenleg állami gondozásban levők ügye. A társadalmi probléma azonban ennél sokkal szélesebb. Évente sok ezer azoknak a szülőknek a száma, akik gyermekük intézeti elhelyezését (nem végleges állami gondozásba vételét) kérik.

Kikből tevődnek ki ezek a családok?

Egy részükben mindkét szülő dolgozik, sok a gyermek és megfelelő nevelésükről emiatt nem tudnak gondoskodni. Más részükben a szülők különváltan élnek; vagy csak az apa keres, és csekély keresetéből nem tudja eltartani családját. Azután vannak nehezen nevelhető gyermekek, nem egyszer pedig a gyermek érdekében kívánatos a környezetből való kiemelés (visszatérő bűnözők, részegesek, prostituáltak gyermekei stb.).

Jelenleg csupán az állami gondozottak számának 20 százalékáig van lehetőség e gyermekek intézeti elhelyezésére. Ez pedig az igénylések elenyésző része. Az egyik budapesti kerületben például több mint ezer - jogosult - jelentkező közül mindössze 48-at lehetett intézetben elhelyezni. Mindez rendkívüli terhet jelent e családok számára.

Az OM gyermekvédelmi osztályának véleménye szerint, rendezettebb intézeti viszonyok megteremtésére mintegy nyolc-tízezer férőhely sürgős megteremtése szükséges, körülbelül évi 200-250 millió forint ráfordításával. Ez az összeg kétségtelenül nagy. Az

költségvetése szerint 10 000 főt számítva az évi költségkihatás 120 millió forint. Ha 200 millió forintra jelenleg nem is telik, legalább a legminimálisabb igények kielégítését - egyes szakemberek véleménye szerint mintegy 50 millió forintot - kellene most biztosítanunk új intézetek létrehozására. A felszabaduló honvédségi épületekből is feltétlenül jelentősebben kell részesíteni a gyermekvédelmi szerveket. A legszükségesebb felszerelést is azonnal biztosítani kell. Ez lenne a legsürgősebb feladat.

És még egy: államunk biztosította, hogy a gyermekvédő intézetek ifjú lakóinak ne kelljen szűkölködniük élelemben, ruházatban. Éppen ezért csak mélységes felháborodással lehet megemlíteni, hogy egyes pénzügyi szervek e szerencsétlen sorsú gyermekek rovására akarnak takarékoskodni, s még a Pénzügyminisztérium által jóváhagyott normákat sem veszik figyelembe. Így például ez évben a budapesti Vasvári Pál Gyermekotthon a gyermekek ruházatára a norma szerint szükséges 173 ezer forint helyett 85 ezer, a Zalacsányi Gyermekotthon pedig 93 ezer forint helyett csupán 55 ezer forintot kapott.

 

Summázva:

Amiket első cikkemben elmondtam, csak egy részét képezik a gyermekvédelem problémáinak. Úgy vélem, az eddigiek is aláhúzzák, hogy rá kell irányítani az állami és társadalmi szervek figyelmét a gyermekvédelem súlyos helyzetére. Nem mondható, hogy főleg a legutóbbi időkben az illetékesek nem foglalkoznának vele, de talán mégsem hiábavaló a tények nyílt számbavétele.

 

Javaslom:

1. Utasítsa a Minisztertanács az Oktatásügyi Minisztériumot és a gyermekvédelemmel foglalkozó más állami szerveket, hogy meghatározott időn belül terjesszék elő a legégetőbb szükségletek jegyzékét: valamint készítsenek átfogó tervet az egész kérdésnek az ötéves terv keretében való megoldására. (Körülbelül 8-10 fiú, és 2-3 leányintézet, illetve szakosított munkatelep kellene.)
2. A Minisztertanács mellett hozzanak létre országos hatáskörű tanácsot, vagy más szervet (nem kell új hivatali apparátus!), amely kellő súllyal képviselheti a gyermek- és ifjúságvédelem bonyolult problémáit. Vonják be ennek munkájába a Hazafias Népfrontot és tagszervezeteit.

 

Tíz-tizenöt év múlva a mai gyermekek, akiknek érdekében e sorok íródnak, már felnőttek lesznek. Azt szeretnénk, hogy felnőtt fejjel ne kelljen elmondaniok: „sivár volt ifjúságunk, szomorúak gyermekéveink."

Tegyünk meg érte mindent.

 

 

 

---