archivnet.hu
Publikálta: archivnet.hu (https://www.archivnet.hu)

Címlap > Amit még el kell mondani az ifjúsági tanácskozás előtt

Amit még el kell mondani az ifjúsági tanácskozás előtt [1]

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 23.  

A Szabad Ifjúság fiatal újságírója, Bányász Rezső – a későbbi első magyar kormányszóvivő (1984–1988) – itt közölt írásában a párt ifjúságpolitikáján belül, a gyermekvédelem legégetőbb problémájának: az állami gondozottak ügyének a megoldására tesz javaslatokat. Cikkének apropóját az adta, hogy a párt az ifjúság helyzetének megtárgyalására –pedagógusok, jogászok, ifjúsági vezetők bevonásával – tanácskozást hívott össze.

 

I. Kendőzetlen szavak a gyermekvédelemről

 

A közeljövőben országos ifjúsági

tanácskozást
[X] Az ifjúsági tanácskozás 1955-től folyamatosan napirenden volt, de mindig halasztódott, végül a forradalom söpörte el.
hív össze a párt, hogy ifjúsági vezetők, pedagógusok, bírák, ügyészek bevonásával megtárgyalják ifjúságunk helyzetét. Mindazok, akiknek lelkiismereti ügyük a magyar fiúk és lányok nevelődése, jövője, s akik nem csak büszkélkednek az elért eredményekkel, hanem a gondok előtt sem csukják be a szemüket - nagy érdeklődéssel várják ezt a tanácskozást. Kellenek ma a nagy felmérések, a nyílt számvetések, kell a tiszta lap az ifjúsági politikában is.

A gyermekvédelem csupán részletkérdése az ifjúsággal kapcsolatos politikának. De nagyon fontos és - hadd tegyem mindjárt hozzá - sajnos, rendkívül elhanyagolt része. Mai helyzetében úgy szólván tarthatatlan, mert megoldatlanságával tengernyi egyéb problémának, a többi között a fiatalkorúak bűnözésének egyik okozója.

Mit értünk szűkebb értelemben gyermekvédelmen? Elsősorban az árva, elhagyott, környezetükben züllésnek kitett, vagy a családban bármilyen ok miatt kellő nevelésben, gondozásban nem részesülhető gyermekek intézetben való elhelyezését, oktatását, ellátását, felnevelését, a jövőjükről való gondoskodást. Vagy másképpen: tíz- és tízezer apró és nagyobb fiút és leányt jelent, akik mind otthonra és szeretetre vágynak, s akik a társadalomtól várnak segítséget az életbe való beilleszkedéshez.

 

A múlt szomorú öröksége

  

Aki olvasta Móricz „Árvácská"-ját, annak nem kell megrajzolni, milyen volt a Horthy-korszakban a „gyermekvédelem." Jótékonykodó arisztokrata-hölgyek, sikkasztó menhelyi igazgatók és árvaszéki főtanácsosok, kulákoknál robotoló vagy kolduló lelenc-gyerekek - íme, ez volt az „intézményes megoldása" az ebben is dörömbölő súlyos szociális bajoknak. Adatok bizonyítják, hogy a lakosság elnyomorodásával együtt nőtt a lelencgyermekek száma. Míg 1935-ben a gondozottak száma 38 616 volt, 1940-ben már 45 000-et, a háborús évek idején pedig 60 000-et mutatott a statisztika. Hozzá kell tenni, hogy e gyermekek 95 százaléka nevelőszülőknél „nevelkedett."

Szomorú öröksége a múltnak!

Népi demokráciánkban a gyermekvédelem állami feladat lett. Rögtön a háború után összegyűjtöttük az országutakon csavargó, elárvult kisfiúkat és kisleányokat, otthonokat, gyermektelepeket kezdtünk szervezni számukra. Sok-sok szervezési kísérlet után (1953-ban például nem kevesebb, mint nyolc minisztérium és főhatóság irányította) az Oktatásügyi Minisztérium feladatai közé sorolták a gyermekvédelmet. Itt jelenleg külön osztály foglalkozik, sok szeretettel és kevés anyagi lehetőséggel, a gyerekek ügyével. De az egységes gyermekvédelmi szervezet még a mai napig sem jött létre.

A gyermekvédelmi intézmények 1951-ben kerültek az OM-hez. Akkoriban mindössze kilenc gyermekotthon, mintegy 1200 férőhellyel szolgált az állami gondozottak elhelyezésére. Az állami gondozottak 95 százaléka továbbra is nevelőszülőknél élt, többnyire lehetetlen, embertelen viszonyok között. A legfontosabb volt tehát, hogy mielőbb, minél több gyermeket intézetben helyezhessenek el. Ezért az intézeti férőhelyeket rohamosan szaporítani kellett.

Sajnos, az illetékesek takarékoskodtak.

A gyermekek rovására.

Bár új, minden követelménynek megfelelő gyermekotthont alig építettek, meglevő kastélyokat, épületeket igyekeztek helyreállítani ilyen célokra. Ugyanakkor tovább fokozták a meglevő intézetek zsúfoltságát is. Igaz, ily módon sikerült elérni, hogy az intézeti férőhelyek száma elérte a tízezret, és az állami gondozottaknak több mint a fele már intézetben élhet.

De a zsúfoltság ma már nem tartható fenn tovább!

 

Intézeteket! Intézeteket!

  

Tudjuk, nem vagyunk gazdag ország, rengeteg az építenivalónk, óriási, megoldatlan problémánk a lakáshiány, mégis: feltétlenül meg kell találnunk a lehetőséget a gyermekvédelem megjavítására is.

Rá kell döbbenniök az illetékeseknek (az Oktatásügyi Minisztériumon kívül a Pénzügyminisztériumban, az Országos Tervhivatalban és a Minisztertanácsban is), hogy lehetetlen az az állapot, amelyben például a Fővárosi Tanács Átmeneti Gyermekotthona van. Ebben az otthonban nem ritkán két-három kisgyermek alszik egy ágyban, s az ágyak sűrűn egymás mellett helyezkednek el. Ugyanitt - és más intézetekben is - az egészséges, romlatlan gyermekekkel együtt - minden egészségügyi és nevelési meggondolás ellenére - gyógypedagógiai nevelésre szoruló, infantilis, rendszeresen ágybavizelő, vagy erkölcsi züllés miatt környezetükből kiemelt gyermekek is találhatók. Ezen a nevelők legjóindulatúbb, atyai gondoskodása sem segíthet. (Nincs például megfelelő gyógypedagógiai intézet.)

Az Oktatásügyi Minisztérium tájékoztatása szerint teljesen vontatottan haladnak a tervben szereplő építkezések is. Nincsenek megfelelő intézetek, ahová az átmeneti intézetből be lehetne iskolázni a gyermekeket. Minden tíz megürülő helyre száz igénylő akad. És ne feledjük el, hogy az állami gondozottak csaknem fele még mindig nevelőszülőknél van, ahol a kizsákmányolás lehetősége a leggondosabb ellenőrzés mellett is fennáll. Egyébként is: az Oktatásügyi Minisztérium abban látja a megfelelő nevelőszülői hálózat kiépítésének lehetőségét, hogy a jelenlegi roppant alacsony gondozási díjakat felemeljék. (Jelenleg az állami gondozott gyermekek után három éven alul havi 120, a felett havi 72 forintot fizet az állam.)

Véleményem szerint nem ez a megoldás útja. El kell érni, hogy csak azokat a gyermekeket adják ki nevelőszülőkhöz, akiket ténylegesen örökbe akarnak fogadni, saját gyermekeikként akarnak nevelni és szeretni. Az összes többi állami gondozott gyermeknek, minél előbb, annál jobb, biztosítani kell a megfelelő, kulturált, tanulásra, szórakozásra is alkalmas, egyszóval: otthont jelentő intézeti elhelyezést.

 

Nem csak az állami gondozottak ügye

  

Mindaz, amit eddig elmondtam, csak a jelenleg állami gondozásban levők ügye. A társadalmi probléma azonban ennél sokkal szélesebb. Évente sok ezer azoknak a szülőknek a száma, akik gyermekük intézeti elhelyezését (nem végleges állami gondozásba vételét) kérik.

Kikből tevődnek ki ezek a családok?

Egy részükben mindkét szülő dolgozik, sok a gyermek és megfelelő nevelésükről emiatt nem tudnak gondoskodni. Más részükben a szülők különváltan élnek; vagy csak az apa keres, és csekély keresetéből nem tudja eltartani családját. Azután vannak nehezen nevelhető gyermekek, nem egyszer pedig a gyermek érdekében kívánatos a környezetből való kiemelés (visszatérő bűnözők, részegesek, prostituáltak gyermekei stb.).

Jelenleg csupán az állami gondozottak számának 20 százalékáig van lehetőség e gyermekek intézeti elhelyezésére. Ez pedig az igénylések elenyésző része. Az egyik budapesti kerületben például több mint ezer - jogosult - jelentkező közül mindössze 48-at lehetett intézetben elhelyezni. Mindez rendkívüli terhet jelent e családok számára.

Az OM gyermekvédelmi osztályának véleménye szerint, rendezettebb intézeti viszonyok megteremtésére mintegy nyolc-tízezer férőhely sürgős megteremtése szükséges, körülbelül évi 200-250 millió forint ráfordításával. Ez az összeg kétségtelenül nagy. Az

MTH
[X] A Munkaerő-tartalékok Hivatalát 1950-ben az ipari és a kereskedelmi szakmunkás-utánpótlás biztosítására hozták létre. Főleg munkaerőképzéssel és közvetítéssel foglalkozott, de egyes munkajogi bűntettek (önkényes kilépés, közveszélyes munkakerülés) ellen is fellépett. 1956-ban szűnt meg, 1957-ben hatáskörét a Munkaügyi Minisztérium vette át.
költségvetése szerint 10 000 főt számítva az évi költségkihatás 120 millió forint. Ha 200 millió forintra jelenleg nem is telik, legalább a legminimálisabb igények kielégítését - egyes szakemberek véleménye szerint mintegy 50 millió forintot - kellene most biztosítanunk új intézetek létrehozására. A felszabaduló honvédségi épületekből is feltétlenül jelentősebben kell részesíteni a gyermekvédelmi szerveket. A legszükségesebb felszerelést is azonnal biztosítani kell. Ez lenne a legsürgősebb feladat.

És még egy: államunk biztosította, hogy a gyermekvédő intézetek ifjú lakóinak ne kelljen szűkölködniük élelemben, ruházatban. Éppen ezért csak mélységes felháborodással lehet megemlíteni, hogy egyes pénzügyi szervek e szerencsétlen sorsú gyermekek rovására akarnak takarékoskodni, s még a Pénzügyminisztérium által jóváhagyott normákat sem veszik figyelembe. Így például ez évben a budapesti Vasvári Pál Gyermekotthon a gyermekek ruházatára a norma szerint szükséges 173 ezer forint helyett 85 ezer, a Zalacsányi Gyermekotthon pedig 93 ezer forint helyett csupán 55 ezer forintot kapott.

 

Summázva:

Amiket első cikkemben elmondtam, csak egy részét képezik a gyermekvédelem problémáinak. Úgy vélem, az eddigiek is aláhúzzák, hogy rá kell irányítani az állami és társadalmi szervek figyelmét a gyermekvédelem súlyos helyzetére. Nem mondható, hogy főleg a legutóbbi időkben az illetékesek nem foglalkoznának vele, de talán mégsem hiábavaló a tények nyílt számbavétele.

 

Javaslom:

  1. Utasítsa a Minisztertanács az Oktatásügyi Minisztériumot és a gyermekvédelemmel foglalkozó más állami szerveket, hogy meghatározott időn belül terjesszék elő a legégetőbb szükségletek jegyzékét: valamint készítsenek átfogó tervet az egész kérdésnek az ötéves terv keretében való megoldására. (Körülbelül 8-10 fiú, és 2-3 leányintézet, illetve szakosított munkatelep kellene.)
  2. A Minisztertanács mellett hozzanak létre országos hatáskörű tanácsot, vagy más szervet (nem kell új hivatali apparátus!), amely kellő súllyal képviselheti a gyermek- és ifjúságvédelem bonyolult problémáit. Vonják be ennek munkájába a Hazafias Népfrontot és tagszervezeteit.

 

Tíz-tizenöt év múlva a mai gyermekek, akiknek érdekében e sorok íródnak, már felnőttek lesznek. Azt szeretnénk, hogy felnőtt fejjel ne kelljen elmondaniok: „sivár volt ifjúságunk, szomorúak gyermekéveink."

Tegyünk meg érte mindent.

 

 

 

Bányász Rezső
[X] Bányász Rezső (1931–), jogász, a történelemtudományok kandidátusa. Újságíró a Szabad Ifjúság és a Népszava szerkesztőségében. 1984–1985 között a Tájékoztatási Hivatal elnöke, az első magyar kormányszóvivő.





Forrás webcím:https://www.archivnet.hu/sajtofigyelo/amit_meg_el_kell_mondani_az_ifjusagi_tanacskozas_elott.html

Hivatkozások
[1] https://www.archivnet.hu/sajtofigyelo/amit_meg_el_kell_mondani_az_ifjusagi_tanacskozas_elott.html