Kereslet és kínálat - aktorok a hamisított iratok „piacán"

Tanulmányunk az embermentés témakörét elsősorban nem a mentők egyik-másik -diplomáciai, egyházi, hivatali, civil - csoportját, hanem a mentés egyik eszközét, az irathamisítást kívánja bemutatni. Ha a vészkorszak történetét, azon belül is a menekülés lehetőségeit „alulnézeti" perspektívából vizsgáljuk, akkor az akciók két kulcsfogalom köré szerveződnek: mentesség és illegalitás. Előbbi megszerzése a semleges országok és a nemzetközi segélyszervezetek által kibocsátott különféle védlevelekkel és útlevelekkel történt, az engedélyezett darabszámot jócskán meghaladva ezeket is hamisították. Ezúttal azonban azon iratok körét vizsgáljuk, melyeknek tulajdonosai, illetve használói saját személyazonosságuk megváltoztatásával bujkálásban, illegalitásba vonulva vészelték át az üldöztetés legnehezebb hónapjait.

A terrorral való szembeszegülés egyik meghatározó motívuma az „iratcsata", a mentésre alkalmas okmányok tömeges előállítása volt, ezen a téren a legtöbbet a zsidó önmentési szervek produkáltak. Aki bekapcsolódott az irathamisításba, egy sokrétű, szerteágazó és kicsit sem veszélytelen mentő tevékenység részesévé vált. Minden az adott lehetőségeken, a környezet szolidaritásán, önfeláldozásán, az egyéni bátorság - sokszor vakmerőség - meglétén vagy hiányán múlt. Mindehhez a kereteket természetesen a nagypolitikai döntések és a központi akarat helyi megtestesítőinek magatartása alakította ki, legalább ennyi múlott azonban az egyes személyek cselekedetein is. Az irathamisítás alapja volt minden későbbi akciónak, így a bujtatásnak, a szöktetésnek, a deportálások, razziák elleni védelemnek.

1. Erdélyi Menekült Magyarok Megsegítésére Alakult Bizottság igazolása Róna Istvánné sz. Farkas Ibolya református vallású személy részére. A dokumentum szerint Debrecenből menekült, nyilvántartás végett jelentkezett, és őskeresztény származását igazolta. A valójában zsidónak minősülő asszony munkaszolgálatos férjével együtt erdélyi menekültnek adta ki magát. Mindketten lebukás nélkül szabadultak fel 1945 januárjában. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2012.37.35.

A hamisítók személyét megkülönböztethetjük aszerint, hogy nagyobb szervezet - háborúellenes, antifasiszta ellenálló, cionista, földalatti baloldali szervek - keretén belül vagy egyénileg, legfeljebb néhány fős csoportba tömörülve, kvázi civil kezdeményezőként tevékenykedtek-e. Utóbbi esetben gyakran találunk a segítők között olyan foglalkozással bírókat, akik saját hatáskörükkel visszaélve tudtak segítséget nyújtani. Civil személyeknek teljesen önerőből csak ritkán sikerült megszerezni a hamisításhoz szükséges eszközöket és hozzáértést, de erre is találunk példát.

A hamis személyazonosságot nyújtó iratok kiállításához, megszerzéséhez a kívülálló személyektől kapott segítség és az áldozatok aktiválódása, az önmentési tervek beváltása egyaránt hozzájárult. A keresztény mentők és az üldözöttek tevékenysége gyakran kapcsolódott össze, egészítette ki, szükség esetén helyettesítette egymást. Differenciálhatunk a hamisítás motivációi szerint is, azaz, hogy emberségből, erkölcsi meggyőződésből történt-e a mentés, esetleg valami ellenszolgáltatás fejében, megvesztegetés, korrupciós ügyek keretébe ágyazva. Nem kifejezetten a hamisítók száma, hanem inkább szakmai hozzáértésük, kapcsolati-, anyagi tőkéjük befolyásolta a hamisító üzem nagyságát, mind az eszközkészletet, mind az előállított dokumentumok mennyiségét illetően, valamint az elvégzett munka minőségét és a felhasználók körének kiterjedtségét.

Javarészt családtagokat, rokonokat, ismerősöket mentettek, közöttük zsidókat, a hatalmon lévővel ellentétes politikai gondolkodású, háború-, német- és nyilas ellenes érzelmű vagy a szomszédos országokból menekült személyeket. A kisebb műhelyeknek a hatósugara is kisebb volt. Az ellenállási mozgalmat illetően sokkal bonyolultabb kapcsolati háló feszült mentő és mentett között, közvetlen kontaktus nélkül. Ez esetben a mozgalmi tagság volt a kiindulópont. A mentettek heterogén csoportot alkottak, egy részük a fentebb felsorolt kategóriák közül egyszerre többe is beletartozott.

A fiatal cionisták egyik tömörülése (halucok) és szervezeteik (Hásomér Hacair, Hánoár Hácioni, Dror Habonim stb.) ellenállási tevékenységében alapvető szerepet töltött be a hamisítás. Már a német megszállás előtt sokat tanulhattak Szlovákiából és Lengyelországból menekült társaiktól, így például Elefánt Mártontól (Mose Alpan) és Friedl Rafaeltől (Rafi Ben-Salom). Hozzájuk csatlakoztak a magyarországi vezető személyiségek, többek között Grósz Endre (Dávid Gur) és Teichmann Ernő (Efra Agmon). A halucok elsősorban a mozgalom tagjait mentették, azok rokonait, majd az üldözés erősödésével a mentettek köre egyre jobban

. Irathamisító tevékenységük akkor kapott nagy lendületet, mikor annak központját a svájci védelem alatt álló, menedékhelyként is szolgáló Vadász utcai Üvegházba tették át.

Az okirat megszerzése, előállítása és eljuttatása a felhasználókhoz legtöbbször elkülönült szerepet és feladatot jelentett. A résztvevők - mentők és mentettek - általában nem, vagy csak érintőlegesen ismerték egymást, ez a kölcsönös védelmet szolgálta, a szükséges konspiráció része volt. Kivételt képzett, mikor különleges, gyorsan teljesítendő megbízást, azonnali életmentést szolgáló irat előállítását kellett lebonyolítani. Ilyenkor az okmányok testre szabva, közvetlenül

. A szükséges találkozásokat az ifjú cionisták „tőzsdének" hívták. Ezekre naponta általában nyilvános helyeken, parkokban, utcasarkokon, múzeumi lépcsőkön került sor. Népszerű találkozóhely volt a Síp u. 12. is. Ilyenkor továbbították a dokumentum-megrendeléseket, osztották szét a .

A cionisták visszaemlékezéseikben megemlítik, hogy kapcsolatban álltak az illegális kommunista mozgalom egyes tömörüléseivel, melyeknek tagjai hamis papírokért fordultak hozzájuk, mert ezek előállításában nem volt tapasztalatuk. Ezáltal bizonyos baloldali földalatti szervezetek is bekapcsolódtak, így a Demény Pál és a Megyeri József körül tömörült

. Szólnunk kell továbbá az ún. Ellenállás-csoportról is. A németellenes, antifasiszta értelmiségiek szervezkedésének Seress Géza franciatanár állt . Már 1942-ben foglalkoztak tagjai hamisítással. Seress egyik tanítványát, Bauer Miklóst is bevonta ebbe a munkába. Felvetette, hogy nem tudna-e neki segíteni iratok elkészítésében olyan emberek részére, akiknek erre szükségük van. Bauer természetesnek tekintette, hogy ebben a munkában részt vegyen. Seress kérésére születési-, házassági- és halotti anyakönyvi bizonyítványokat . Néhány hét elteltével az iratok már tökéletesen sikerültek, szabad szemmel nem lehetett megállapítani azokról, hogy nem valódiak. Miután egy személynek általában több anyakönyvi bizonyítványra is szüksége volt, emlékezete szerint körülbelül tizenöt-húsz ilyen iratot készített el és .

Popik Ervinnek görög katolikus és református felmenői voltak, kapcsolódása az ellenálláshoz a család szociáldemokrata érzelméből fakadt, a férfiak mind szervezett munkások voltak és a Szociáldemokrata Párt tagjai. Édesapja, Popik János a Reiter Ferenc utcai vasas otthonnak volt a titkára. Popik Ervin így foglalta össze 1944-es tevékenységét: „A fasiszta német csapatok megszállása után hozzáláttunk az üldözött emberek bujtatásában és megmentésében a lehetséges segítség megadásához. Ezeket az embereket egy pár hét után mindig újabb és újabb helyre (lakás, pince, sufni stb.) kellett szállítani és élelmezni. Ebben a következő módon vettem részt: Hedri Endre főorvossal egy házban lakott a svájci követség tanácsosa vagy titkára. Az ő diplomáciai védettséget élvező autóján vittük az embereket, élelmet (elsősorban sajtot) a megszervezett időpontban a megfelelő helyre.

kapcsolatot létesített az ún. »kisegítő karhatalommal« (KISKA), amelyik az ellenállási mozgalomnak egyik jól használható szervezete lett [...] Így szereztünk az üldözöttek számára hamis papírokat (menlevél, erdélyi menekült, stb.) Ödön bácsinak Bp., VI., Jókai utca 20. alatt kis kávézója volt, amelyet anyám vezetett, így volt lehetőség üzenetek cseréjére, élelmiszer támogatásra.

Ez a ház »sárga csillagos« ház lett, de így még alkalmasabb lett elsősorban a zsidó emberek átmenekítésére." Ez a példa szemlélteti, milyen feladatokat foglalt magában a bujtatás: hamis igazolványok megszerzése, búvóhely biztosítása, élelmezés megszervezése. Mindehhez kapcsolatokat kellett kiépíteni, koordinálni kellett a különféle fedőtevékenységeket, megtalálni a bebiztosított helyszíneket a találkozók lebonyolítására, az üzenetek, dokumentumok, élelmiszer elosztására s

.

Az említett Kisegítő Karhatalmi Alakulatok (KISKA) 1944 őszétől a baloldali fegyveres csoportokkal jó együttműködést alakítottak ki és bekapcsolódtak az ellenállásba. Fontos szerepet töltött be a Gidófalvy Lajos főhadnagy parancsnoksága alatt álló XIII/1-es zászlóalj. Az üldözötteknek nyújtott menedéket és katonai papírokat a november elején szerveződött Csohány Endre jogász parancsnoksága alatt álló Görgey Artúr Egyetemi Zászlóalj is. A Kispest után Érden állomásozó 202/2. gépkocsizó légvédelmi fényszóró ütegnél és másutt szerzett katonai űrlapok és hamis bélyegző (M. Kir. 55. honv. könnyű páncélvadász osztály Parancsnokság - fiktív alakulat volt) felhasználásával a parancsnok Hajdú Miklós őrmester hamis iratokat

.

Következő csoport a mentők, irathamisítók azon köre, akik hivatásukból adódóan akár külső segítség igénybevétele nélkül is mentő tevékenységet folytathattak. Lehettek elöljáróságok, népmozgalmi hivatalok beosztottjai, rendőrök, csendőrök, akik dokumentumokat csempésztek ki munkahelyükről. Az orvosok, egészségügyi alkalmazottak leginkább a munkaszolgálat alól mentették fel a férfiakat, alkalmatlannak vagy fertőző betegnek nyilvánították őket. Az egyházi emberek, papok, apácák üres, lepecsételt keresztleveleket juttathattak a

.

Magyar Dezső rendőr őrnagy a szolnoki gettóba juttatott be hamis iratokat, segítette a bezártakat a [popup title="szökésben is" format="Default click" activate="click" close text="Magyar Dezsőt 2012-ben a Holokauszt Emlékközpont posztumusz „Helytállásért” elismerő oklevéllel tüntette ki. http://www.hdke.hu/sajtoszoba/sajtokozlemeny/humanum-napja-2012 [letöltés ideje: 2014. szeptember 13.]"]. Tevékenysége során a szolnoki rendőrkapitányságról lebélyegzett, fényképes igazolványokat, ki- és bejelentő lapokat szerzett mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Élelmiszert csempészett a gettóba, igyekezett az üldözöttek kínjait enyhíteni. Magyar Dezső emellett a háború utáni nyilatkozatok szerint egy fegyveres ellenálláscsoport megszervezésére is törekedett. Több rendőrt és civil személyt is bevont, fegyvert és lőszert

.

2. A M. Kir. Rendőrség Szolnoki Kapitányságának igazolójegye Pallai László tisztviselő részére, a hamis igazolványok egyike, melyet Magyar Dezső szerzett. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.3.2.

Tágan értelmezve idesorolhatóak azon egyéni esetek, amikor valaki saját, vagy családja keresztény papírjait adta át az üldözötteknek. Az illető szó szoros értelmében nem hamisított ugyan, de valódi iratának rendelkezésére bocsátásával olyan hamis személyazonossághoz juttatta az üldözötteket, ami végső soron ugyanazt a védelmet nyújtotta. A keresztény iratokkal el lehetett helyezkedni háztartási alkalmazottként, hadiüzemben munkásként.

3. Féja Géza igazolása arról, hogy Róna Istvánné háztartási alkalmazottként tartózkodik nála. Az asszony hamis igazolványai megszerzése után több helyen is elhelyezkedett cselédként. Féja tisztában volt munkavállalója helyzetével, akit így megmentett a rá váró üldözéstől. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2012.37.38.

 

A dokumentumok köre

A hamisított irat olyan gyűjtőfogalom, amelybe sokféle dokumentumtípus tartozik, és maga a hamisított jelző mögött is különféle tartalmak húzódnak meg. A minden elemében valódi irattól a minden elemében hamisig, sokféle átmeneti típus létezett. A hamisítók lehetőségeikhez mérten választották ki, melyiket veszik igénybe vagy állítják elő. Természetesen ez időben változhatott és a legtöbb esetben változott is: egy új kapcsolat, iratforrás, eszköz, technikai eljárás mind hozzájárult a folyamat tökéletesedéséhez és a használat biztonságosabbá válásához.

Ide sorolhatóak azok a valódi iratok és igazolványok, melyek adatai, aláírásai és pecsétjei hitelesek voltak, a kitöltött sorok viszont nem a felhasználó személyére vonatkoztak. Ezek után jönnek az olyan igazolványok, melyeken a bélyegzőlenyomatok és az aláírások ugyan hitelesek, de az adatok kitaláltak, megközelítőleg a tulajdonosra illőek voltak. Ilyen módon főként hadiüzemi igazolványok, polgári személyi lapok, zsoldkönyvek, bejelentő lapok, anyakönyvi kivonatok készültek. A kényszer és a sürgető igények miatt keletkeztek hamisított pecséttel ellátott és hamisított aláírással megerősített iratok is, gyakorta gépelve, stencilezési eljárással, jobbik esetben nyomdai szedés

. A hivatalos szabvány szerint, a valódi iratokat másolva, sok gonddal szerkesztették meg ezeket is. A hamisítás utóbbi módja leginkább a katonai igazolványokat érintette (nyílt parancs, élelmiszer- vagy járműutalvány, belépési, utazási ).

4. A hamis igazolások egyike. Halasy Kálmán kocsikísérő, nyilas pártszolgálatos személyazonosságával valójában egy I. világháborús frontszolgálatáért Károlyi-csapatkeresztet kiérdemlő hadnagy bujkált Budapesten 1944 decemberében. „Kálmán" túlélte a háborút. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2012.23.4.

Igazából irat-együttesekről, legalább két-három összeillő dokumentumról beszélhetünk. Egyetlen hamis iratra nem épülhetett egy egész személyazonosság. Jellegzetes iratcsoportot alkotott az anyakönyvi kivonat keresztlevéllel, lakóhelyi igazolással. Ha előbbi létező személyé volt, utóbbit könnyű volt beszerezni, ha nem, azt is hamisítani kellett. A változó rendeletek, a körülményekből adódó, kényszer szülte, sűrű név- és lakáscserék tovább bonyolították a helyzetet. Tehát sokféle és sokszor változó állományról volt szó.

A teljesség igénye nélkül álljon itt egy lista a hamisított okmányokról: születési- és házassági bizonyítvány, keresztlevél, polgári személylap, ki- és bejelentőlap, egyetemi index, érettségi bizonyítvány, tanintézeti igazolvány, fényképes üzemi belépő, hadüzemi felmentést igazoló irat, rendőri bejelentő, leventeigazolvány, katonai igazolványi lap, zsoldkönyv, leszerelési jegy, SAS-behívó, menetlevél, katonai szabadságos levél, nyílt parancs, katonai alkalmatlanságot bizonyító

.

Az iratok elkészültével nem zárult le a folyamat, tesztelni is kellett azokat, kipróbálni, megállják-e a helyüket egy-egy igazoltatás alkalmával. Ennek sikerrel zárulta után az okmányok eljuttatása a célszemélyekhez sem volt kisebb és veszélytelenebb feladat. A lebukás az átadás-átvételnél is fenyegető volt.

Aki 1944-ben a bujkálás és az illegalitás mellett döntött, annak papírjaival elsősorban azt kellett bizonyítania, hogy nem zsidó, másrészt férfiként, hogy nem katonaszökevény. A nem zsidó származást anyakönyvi kivonatokkal igazolták. A legfőbb veszély forrása az utcai igazoltatás volt, amely a legváratlanabb helyzetekben is bekövetkezhetett, erre felkészülve a legtöbben ezeket a nyomtatványokat mindig maguknál tartották. Akik valódi irat nélkül dolgoztak, azoknak minden személy családját és felmenőit újra kellett tervezniük. A hamisítók gyakran erdélyi hivatalok pecsétjét használták, mert azokat nem tudták ellenőrizni: „Kérem az olvasót, hogy ha a Maroscsúcsi Lelkészi Hivatal pecsétjével találkozik egy esketési anyakönyvi kivonaton, fogadja kellő aggállyal az azon szereplő házasság valódiságát" - emlékezik vissza a hamisítók egyike, Bauer Miklós.

A saját lakásából az adott személynek mindenképpen be kellett jelentkezni valamilyen más lakcímre. Ez a férfiak számára mutatkozott nehéz feladatnak, ugyanis számukra a bejelentkezéshez - egy albérlet esetében is - szükség volt az illetékes rendőrszoba által szabályszerűen lebélyegzett kijelentőlapra is, melyet a házfelügyelőnek is be kellett mutatni. Erre jó módszernek mutatkozott a női bejelentő lapok

. Akinek az adott lakcímen a tartózkodási papírjai rendben voltak, annak élelmiszerjegyekkel is rendelkeznie kellett.

5. Állandó lakás bejelentését igazoló szelvény Róna Istvánné sz. Farkas Ibolya részére, pecséttel, Féja Géza aláírásával. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2012.37.37.

Katonaköteles korú férfinak veszélyes volt az utcán civilben mutatkoznia, főleg az 1944 nyarától kezdődő, tömeges munkaszolgálatos behívások idejétől kezdve. A hamisításnak kedvezett, hogy zsidók és nem zsidók igazolására ugyanazon okmányok szolgáltak. A honvédségi iratok közül elsősorban a zsoldkönyvek és az alkalmatlansági bizonyítványok voltak fontosak. Az előbbi, mellyel honvédként lehetett megbújni, biztonságosabbnak mutatkozott, az alkalmatlanságot igazoló dokumentumok figyelembevételére nem volt garancia.

6. Katonai zsoldkönyv üres formanyomtatványa. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.52.7.

 

A szükséges dokumentumok körébe a mindennapi életben használatos, úgynevezett nem hivatalos iratok is beletartoztak, ezek megléte csak tovább növelte a személyazonosság hitelességét. Egy névre szóló zálogjegy, vagy egy cédula a tisztítóból legalább annyira legalizált, mint egy hivatalos

.

Tulajdonképpen többrendbeli közokirat-hamisításról volt szó, ennek értelmezése azonban az egyik résztvevő

„senki számára nem okozott semmilyen törvényességi gondot, semmiféle erkölcsi skrupulust. Az emberbaráti segítségnek, a pusztításon alapuló hatalom törvényei kijátszásának egyetemes törvényei annakidején erősebbnek bizonyultak."

 

A hamisítás technikája: papírok és pecsétek

A cionista nagyüzem

A cionista mozgalomban a hamisítás Magyarország német megszállása előtt sem volt ismeretlen eljárás. Sok tag már ekkor illegalitásban élt, főleg a szlovák és lengyel

. A Macabi Hácáirhoz tartozó Kelin Menahem barátjával, Fischer Viktorral együtt az elsők között volt, aki az iratok készítésével kezdett foglalkozni. Már 1944 márciusa előtt beszerezték az első kitöltetlen formanyomtatványokat és sikeresen sajátították le a kényes munka minden technikai fogását. A korai kezdeményezésekből egy központi műhely alakult, amely a mozgalmak mindegyike számára gyártott .

A hamisító műhelyt Zimmermann Dan, majd Grósz Dávid (David Gur) vezette. Mellettük dolgozott Langer Miklós is, aki Szlovákiából menekült műszaki rajzoló volt, zseni a szakmájában, a legbonyolultabb technikai problémát is különleges tehetséggel oldotta meg. „Úgy élt a hamis papírok között, mint hal a vízben" - mondta róla egyik társa. Hat bőröndben tartották a felszerelésüket, mindig készenlétben álltak, hogy ha szükséges, azonnal továbbállhassanak. A sokat vándorló műhely működött többek között a Bethlen téren, a Veress Pálné utcában, a Darázs utcában, a Kerepesi úton, a Nádor utcában és a Baross

.

1944 áprilisára-májusára a Hasomér Hacáir minden tagjának voltak már keresztény papírjai, sőt, a családtagokat is „árjásították". Majd egyre bővült az ellátottak

. Nem volt olyan hivatalos irat Magyarországon, amiből ne lett volna nekik raktáron, néhány száz pecsétet is birtokoltak. A folytonos vándorlás során végül az Erzsébet körút 13. sz. alatt bukott le a műhely három fiatallal, akiket a nyilasok december 21-én elhurcoltak, köztük a húszéves Langer Miklós belehalt a brutális .

A cionistáknak fontos volt az erős kapcsolati háló kiépítése, főleg nyomdászokkal, pecsétgyártókkal, emellett plébániákon, elöljáróságokon, népmozgalmi nyilvántartókban és egyéb hivatalos helyeken dolgozók segítségére volt leginkább szükségük. A Hánoár Hácioni tagjai a József körúton, egy vöröskeresztes irodában dolgoztak, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi követe, Friedrich Born oltalma alatt. Ennek raktára búvóhelyül szolgált és az iratelosztó helyként is funkcionált a védlevelek és egyéb iratok számára. Egyik aktivistájuk Grünwald Dávid (Coca) talált az Eötvös utcában egy nyomdát, ahol a munkások vállalták, hogy polgári személyi lapokat és anyakönyvi kivonatokat

. Bélyegzőket egy másik forrásból, a Károly körúton egy bizonyos Kovács nevű férfi által vezetett műhelyből szereztek. A nyomdász és a pecsétgyártó is az illegális kommunistákkal állt kapcsolatban. Egy III. kerületi elöljáróságon dolgozó asszony juttatta el a cionistákhoz az első háromszáz kitöltetlen születési anyakönyvi kivonatot. Később egy református paptól aláírt születési, házassági és keresztelési igazolásokat .

7. Származási igazolvány üres formanyomtatványa Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.52.6.

 

Ha lehetett, a cionista fiatalok eredeti űrlapokat szereztek. Hogyan tudtak ezekhez hozzájutni? Legegyszerűbb volt, ha valaki felajánlotta a sajátját, vagy ha az elöljáróságon dolgozók kihozták az ottani példányokat. Lehetett vásárolni, például a Teleki téren, ahol szinte nyíltan folyt az iratárusítás. Aztán kínálkozott egy trükkös módszer is. Az elöljáróságokon 1939-től nagy forgalom bonyolódott, hiszen mindenkinek, zsidóknak és nem zsidóknak is ki kellett kérniük a papírjaikat származásuk igazolására. Ha egy valódi iratot sikerült szerezni, akkor annak segítségével már be lehetett menni a kerületi elöljáróságra születési anyakönyvi kivonatot kérni, és közben kilesni más, garantáltan nem zsidó személy anyakönyvi adatait. Ha egyetlen egyre sem sikerült szert tenni, akkor is találtak megoldást: „Például: bemegyek az anyakönyvi hivatalba, és azt mondom, hogy váratlanul beteg lett a munkatársam, akivel együtt dolgozom, de neki sürgősen szüksége van erre és erre az iratra. A barátomat így és így hívják. Akkor az anyakönyvi hivatalnok egyszerűen kiveszi a könyvet, átlapozza, és azt mondja, hogy nincsen, nem találja. Akkor én kedvesen azt mondom, hogy legyen szíves, adja ide, majd én kikeresem. És persze, miközben kerestem a nem létező nevet, kimásoltam 10-20-30 valódi nevet, pontos adatokkal. És szabadkoztam, hogy nem találtam. Legközelebb aztán egy másik fiú már igazi nevek után kutathatott, kikérték és meg is kapták azok iratait." Grósz Endre a vele készített interjúban azt is elmondta, hogy ennek alapján pár nap múlva igazolást, személyi lapot és más igazolásokat lehetett kérni az adott személyre vonatkozóan. Ezekkel már be lehetett jelentkezni valahová, aztán kitöltötték a bejelentőlapot, melyet a hamisító műhelyben lepecsételtek, és azután vissza lehetett menni vele a

.

8. Házassági anyakönyvi kivonat üres formanyomtatványa. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.52.5.

Az első hamisítványok gyengék voltak, a precizitás hiányát a magabiztos fellépés kompenzálta. Később a technikai eljárások tökéletesedtek. Ugyanakkor a minőség javítása mellett a kisipari módszereket fel kellett váltania a tömegtermelésnek. A megbízható dokumentumok előállításához a cionisták szerint alapvetően három dolog kellett: elfogadható minőségű papír, megfelelő sorszám és jó pecsét. Grósz Dávid szerint legalább nyolcféle módon hamisítottak igazolványokat:

1.    egy-egy pecsétet egyenként megrajzoltak,

2.    sapirográf segítségével pecsétet másoltak,

3.    hamisított papírokkal rendeltek pecsétet,

4.    meglévő pecsétet átvésték,

5.    ha nagy mennyiségű nyomtatványra volt szükség, vaskeretben lévő ólombetűket használtak,

6.    eredeti igazolványból kémiai úton kitörölték a beírt szöveget,

7.    nyomtatványokat sokszorosítottak.

8.    eredeti igazolványt használtak

.

A pecsét hamisítására három módszert

. Elsőként körző és indigó segítségével lemásoltak egy mintát, ezzel a trükkel sok pecsétet másoltak. Dolgoztak egy speciális, kocsonyaszerű anyaggal is, melyet rányomtak az eredeti pecsétnyomóra, ami aztán átvette annak formáját, és ezt vitték rá az új iratra. Mindkét módszer lassú volt, és a másolatok száma korlátozott. A kocsonyás anyagon lévő képet rövid idő alatt 20-szor, 30-szor lehetett átmásolni. Ezután az anyag felszívódott, és a vonalak . A harmadik módszert a lengyel menekültek hozták magukkal, akik borotvával vágták ki a formákat. Az így készült pecsétet korlátlan számú alkalommal használhatták fel, egyetlen hátulütője az volt, hogy a végtermék sosem volt tökéletes másolat, nagyon hasonlított az eredetihez, de sosem volt teljesen azonos vele. Valószínűleg egy gondos vizsgálatot nem állt volna ki, még egy közrendőrét sem, mégis bevált a visszaemlékezők szerint, használták, .

Grósz Endre megemlíti még a gumipecsétek használatát:„Beszereztünk egy teljesen ártatlan pecsétet, amit hivatalos megrendelőlapon igényeltünk az egyik üzletből. Ennek a betűit szétvágtuk, majd más formában összeragasztottuk. Finom, aprólékos munka volt, de megkaptuk annak a pecsétnek a szövegét, amire nekünk szükségünk volt. A végén tucatnyi ilyen pecsétünk lett, többek között a rendőri bejelentő laphoz szükséges őrszobai pecsét, ami mellé az utolsó pillanatban csak a dátumot kellett, egyébként szintén gumibetűkkel, utána nyomnunk." Egy-két címeres pecsétet is megrendeltek, kivágták és beillesztették a maguk megfelelő

.

A gyártást nehezítette továbbá a megfelelő minőségű papír, megfelelő méretű betű és betűtípus beszerzése. Emellett más technikai problémák is bonyolították a helyzetet. Például a születési anyakönyvi kivonatok számozása a legfontosabb népmozgalmi hivatalokban minden évben újrakezdődött, az első számjegyek a kibocsátás helyét jelölték, minden hivatalnak megvolt a saját fejléces papírja és pecsétje. Ezért a pecséteket kénytelenek voltak változtatni, mert feltűnő lett volna, ha túl sok születési anyakönyvi kivonat kelt volna Budapestnek ugyanabban a

.

 

Étlap ihlette alternatív megoldások

A már említett Bauer Miklós ugyan az illegális kommunista mozgalomhoz csatlakozott, irathamisítási tevékenységét illetően azonban a kezdeti támogatás igénybe vétele után jobbára egyedül dolgozott, és maga tökéletesítette módszereit. Anyakönyvi kivonatokhoz a cionisták módszerével jutott. Seress Géza tanította meg az iratok „kimosására", ami annyit tett, hogy a valódi iratokból kimosták a tintát, és más adatokat vittel fel rájuk.

Bauer az Egyetemi Könyvtárban kémiai szakkönyvekből képezte magát, hogy minél jobb vegyszerre találjon. Végül hipermanganáttal oldotta a tintát, majd káliumbiszulfittal vagy nátrium-metabiszulfittal tüntette el a hipermangánt. Az iratok mosása és szárítása után valamilyen csontvégű eszközzel kellett a papírt simítani, simára préselni, akkor lehetett új adatokkal kitölteni. Bauer szerint a fennmaradt papírokon észrevehető a hamisítás nyoma, mert hetven év alatt másképp sárgult azokon a helyeken, ahol „mosva" volt, mint ahol érintetlen maradt. Az akció idején azonban nem lehetett különbséget észrevenni a papír színében. A hamisítási munkálatok lebonyolítását az ismeretségi kör jómódú tagjai finanszírozták. A Bauer-házaspár által készített iratok az egyik mozgalmi tag szerint tökéletesek voltak, és ezekkel senki sem

.

9. Bauer Miklós szüleinek hamis papírjain a Bíró Demeter és Bíró Demeterné nevek szerepeltek és - az elterjedt gyakorlatnak megfelelően - erdélyi menekültnek adták ki magukat. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gy/332.

A technika fejlesztéséhez az ötletet az éttermi étlapok adták. Bauer az ún. hektográf tintával hektográf lapon húsz-huszonöt példányban sokszorosított étlapok mintáját próbálta átültetni. A háborús áruínségben azonban ezek a lapok kifogytak a papírüzletekből, ezért megtanulta készítésüket. Ezzel a módszerrel csak nagyon friss pecsétet, vagy hektográf tintával írt pecsétet lehetett másolni. Ezért a kapott, szerzett iratok pecsétjeit hektográf tintával át kellett írni, hogy sokszorosítani lehessen. A nehézséget az akkori pecsét dupla köre okozta: ebben az időben a hatósági pecséteket két koncentrikus kör vette körül, amelyekből az egyik vastag, a másik vékony volt. Végül egy dupla körzővel sikerült az eredetivel megegyező pecsétmásolatot készítenie. Szerszámkészlete ún. karikázó géppel is bővült, melyet a fényképek igazolványokba helyezéséhez használt fel.

A német megszállás után Bauer is illegalitásba vonult. Fiatal férfiként katonának adta ki magát, hogy budapesti tartózkodását legalizálni tudja. Monogramját megtartva a Bálint Mihály nevet választotta, és egyetemi végzettségű hadapród őrmestert „csinált" magából, aki egy haditudósító alakulat tagjaként tevékenykedett éppen Budapesten. 1944 végén egy nyílt parancsot hamisított, mely szerint alakulata parancsnoka elrendelte, a főváros kiürítése esetén őt hátrahagyják, hogy mint haditudósító fényképezze a bevonuló szovjet csapatok gaztetteit. Ezt az iratot egy leragasztott borítékban tartotta, amelyre ráírta: „Csak tiszt bonthatja fel!", „Nur für Offiziere!"

10. Bauer az úgynevezett nem hivatalos iratokból is gyártott, mert jól tudta, annál támadhatatlanabb a kreált személyazonosság, minél többféle irattal van alátámasztva. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gy/332.

Érdekes adalék, hogy egyik albérletükben, ahová már katonaruhában költözött be feleségével, a rájuk félve néző, magukat cseh menekülteknek kiadó lakók kislánya egyszer elszólta magát előttük: „Anyu, a csillagos házban sokkal jobb volt!" Természetesen nem lett következménye az esetnek, ugyanakkor saját kilétüket nem fedhették fel, és azt sem, hogy a családnak egyáltalán nincs félnivalója tőlük. Egyik menekült könnyen veszélybe sodorhatta a másikat, a távolságtartás mindenki számára biztonságosabbnak mutatkozott.

Bauernek a már említett bejelentkezési lapokat is meg kellett szereznie. A következőképpen játszotta ki a rendszert, és jelentkezett be a Fehérvári út 19-be: „Feleségem elvitte kijelentkező lapját a XI. kerületi Mészöly utcai XXVII. számú rendőrőrszobára, és Pál Mina néven kijelentkezett. A kijelentkező lapra tehát megkapta a rendőrségi bélyegzőt. Ezután a Pál névben a P betűt B betűre kerekítettem, hozzáírtam az int betűket, így lett a Pálból Bálint. A Minában az n betű szárát meghosszabbítottam, hogy h betű legyen belőle, hozzáírtam az ly betűt, feltettem az a-ra az ékezetet, és a Mina máris Mihály lett! Ezzel megtörtént az átoperálás. Hogy a munka tökéletes legyen, megállapítottam, hogy a Fehérvári útival azonos rendőrségi körzethez, azonos rendőrőrszobához tartozik a XI. kerületi Váli út is. Nos, Pál Mina a Váli út 4-be jelentkezett be, mégpedig úgy, hogy a Váli szóban a v betűt a lehető legkisebbre írtam. Ezután elébe írtam a Fehér szót, az l betűt r betűvé írtam át, a 4-es számot fent bezártam, hogy 9-es legyen belőle, elébe írtam egy 1-est, és a Váli út 4.-ből máris Fehérvári út 19. lett!"

Ami az anyakönyvi kivonatokat illeti, azokat egyszerűen megvásárolta a Kókai térképészeti Intézet üzletében, amelynek nevét a nyomtatványokon találta meg. Egy trükkel hivatalos célúvá tette kérését, így több száz példányhoz jutott, amelyekkel jó időre ellátta magát. A katonai iratokkal hasonlóképpen járt el, a Stadium Nyomdából igényelt zsoldkönyveket, katonai alkalmatlansági

.

 

„Az iratmosás kora." A vegyész-művész vonal

A hamisítók egy csoportja saját szaktudását kamatoztatta. A hamis papír gyártás egyik elterjedt módja a fent részletezett „iratmosási" eljárás volt. Ennek kiindulópontja egy hivatalos formanyomtatvány, melynek rovatait valós adatokkal töltötték ki és szabályos pecséttel, aláírással hitelesítették. Első lépésként elő kellett állítani a megfelelő összetételű vegyszert, ami úgy oldja le a tintaírást a blankettáról, hogy minden egyebet meghagy rajta, természetesen nyom nélkül. Így az üressé vált helyekre felkerülhettek az irat felhasználójára szabott fiktív adatok.

Egy vegyészmérnök-testvérpár, Lengyel Piroska és Lengyel Sándor 1944-ben a budapesti Egger-féle gyógyszergyárban

. Sok zsidó barát és ismerős vette őket körül. A németek bevonulása után ennek a társaságnak egy része szinte azonnal menekülni kényszerült, nem volt kérdéses számukra, hogyan az új helyzethez:

„1944. március 19. után barátaink egy része veszélybe került részben politikai okokból, részben zsidó származásuk miatt. 48 órán belül eljárást kellett kidolgozni bátyámmal, Lengyel Sándorral, aki vegyészmérnök, mint jómagam, tintaírás eltávolítására, mert a forgalomban lévő vegyszer nem volt elég hatékony, és pusztán birtoklása is veszélyt jelentett. Az eljárásra számos ismerősünket megtanítottuk, és számukra 10 hónapon át vegyszereket szereztünk az Egger Gyógyszergyárból, ahol akkor dolgoztunk. A vegyszerek nevét nem mondtuk meg a használóknak, nehogy a későbbiek során visszaéljenek vele. Eljárásunkat üldözöttek érdekében használták többek között: Bíró Gáborné, Boldizsár Iván író, Graber Margit festőművész, Kandó Gyula és felesége, Ata (aki pecséteket is rajzol), Kmetty János festőművész, dr. Máday István idegorvos, Mathéné Laknek Klára újságíró, Örley István író, Rayman Katalin író. Különösen szoros együttműködésben dolgoztunk unokanővéremmel, Dániel Annával és férjével, Kerékgyártó Jánossal, akik nemcsak alkalmazták az általunk kidolgozott eljárást, hanem számos menekültnek szereztek helyet és lakásukban rejtegették Lengyel Béla tanárt, szökött munkaszolgálatost."

Lengyel Piroska egy üzemben dolgozott Matkovics Kálmán gyári munkással, aki szintén részt vállalt az üldözöttek bujtatásában az általuk gyártott

. Egy alkalommal nagyon közel kerültek a lebukáshoz: „Anyámmal közvetlen veszélybe kerültünk azáltal, hogy Matkovics Kálmánt, aki a Mária Valéria nyomortelepen rejtegetett egy orvos-házaspárt és családjukat, a nyilasok decemberben elfogták, és átadták őket a Gestaponak. Ekkor az orvos-házaspár kiadta azoknak nevét és címét, akik segítettek neki, többek között a miénket és Kandóékat is. Szerencsére az akkor már körülzárt Budapesten szétbombázták a szovjetek a Svábhegyi Gestapo házát. Matkovicsék és az orvos család is kiszabadult a romok közül. Így nem került sor arra, hogy anyámért és értem eljöjjenek."

A hamisítványok kiállták az 1944-es év legkritikusabb hónapjainak próbáját is, senki sem bukott le, vagy halt meg azért, mert bárki kétségbe vonta volna a „Lengyel-műhely termékeinek" hitelességét.

A rokonsághoz tartozó Dániel Anna és Kerékgyártó János 1939-ben kötött házasságot. A mentéshez való csatlakozásukkal a helytálló értelmiségiek táborát gyarapították. 1944-1945-ös tevékenységéről lányuk emlékezett meg:

„A zsidóüldözések korszakában életük kockáztatásával embereket rejtettek lakásukon.  Elbeszélésekből tudom, hogy sokszor olyanoknak is menedéket nyújtottak, akiket személyesen nem is ismertek azelőtt, ismerősök ismerősének ismerősei voltak. Előfordult, hogy a vészkorszakban Édesanyám hálóingben, pongyolában tartózkodott a lakásban, súlyos betegnek tettetve magát, és ha házkutatást végeztek náluk, Édesanyám »súlyos betegként« lefeküdt az ágyba, melynek ágyneműtartójában egy üldözöttet rejtettek.

Hamis papírok beszerzésével, előállításával is foglalkoztak. Ekkoriban Édesapám postafőtiszt beosztásban dolgozott (sajnos nem tudom, hol, mert erről nem maradt fenn irat a családi iratok között). Valószínű, hogy beosztásának köszönhetően üres nyomtatványokat »emelt el«, és töltött ki, ennek köszönhető Lengyel Béla egyetemi tanár »Nicolich Béla postai műszaki segédtiszt« nevére szóló hamis okmány, vagy Nemes Nagy Ágnesék »Mészáros Vilmos másodosztályú postatiszt« névre szóló hamis

. A hamis okmány aláírásában felismertem Édesapám betűit. Az üres, lepecsételt református halotti anyakönyvi blanketta eredetéről sajnos nem tudok semmit, Édesanyám elmenetele után találtam meg az iratok között.

11. Üres, református halotti anyakönyvi kivonat az 1940-ben visszacsatolt szalárdi (ma Románia) református lelkészi hivatal pecsétjével, melyet a hamis iratok elkészítéséhez használtak fel. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2012.55.2

Édesanyám unokatestvére, Lengyel Piroska vegyész (a Világ Igaza cím megtisztelő birtokosa) volt, ekkoriban az Egger Gyógyszergyárban dolgozott. Vegyszereket szerzett, amelyekkel okmányok feliratát tüntették el, az »új« okmány kitöltését Édesapám vállalta. Édesanyám mesélte, hogy egyszer éppen okmánygyártással foglalatoskodott Édesapám, amikor csöngettek. Váratlan házkutatás volt, berontott két ember. A hamis iratok az asztalon voltak... Édesapám átölelte az egyik németet, »Bruder, Bruder« felkiáltással lesöpörte az asztalon lévő iratokat és lábával belökte az asztal mellett álló régimódi, alacsony lábú szék alá.

Pár napig oltalmat jelentett a házban bujkáló üldözöttek számára az, hogy Édesapám legidősebb testvére, Mihály nyilas karszalagos volt. A ház előtt álldogáló »nyilas testvér őrző szeme« biztosítékot jelentett a házban tartózkodók számára, hogy nem zaklatják őket. Az is igaz, hogy Édesapám megfenyegette a testvérét, ha elárulja, hogy üldözöttek is vannak a házban, a háború végeztével fel fogja jelenteni. (A háború befejezése után Mihály Argentínába menekült, a család soha nem emlegette, és semmi további információn nincs róla.) [...] A háború, az üldöztetések borzalmairól szüleim nem beszéltek. Tetteikért soha elismerést nem vártak, mert ahogy egyszer Édesanyám

: »olyan idők voltak ezek, amikor az ember nem tehetett mást.«"

A Lengyel-testvérek egy nagy létszámú baloldali, liberális, értelmiségi aktivista csoporthoz tartoztak, amely a nyilas terror idejére vált a legaktívabbá, ekkor mutatkozott a legnagyobb igény tevékenységükre, amely egyúttal ezekben a hónapokban járt a legnagyobb veszéllyel is. A már megemlített Kandó Gyula festőművész és

szintén részt vállaltak a hamisításban, zsidókat bujtattak és pénzzel támogatták őket. Ata egyik zsidó barátnőjének adta saját papírjait, mikor annak csillagos házba kellett költöznie. Bíró Gáborné hatványozottan kiszolgáltatott helyzetben volt ekkoriban: férje munkaszolgálatát töltötte, ő pedig kisbabáját hordta a szíve alatt. Az Alföldi utcai szülészeti klinikán adott életet kislányának, ahol csak a főorvos, dr. Probstner Artúr tudta róla, hogy papírjai nem valódiak, és meg is őrizte titkát. Ezután a házaspár az anyát és kisbabáját magukhoz vették. Hamis iratokat adtak a nőnek. Eljátszották, mintha az újszülött az ő gyerekük lenne (ami az anyakönyvi bejegyzés alapján igaz is volt), a nő pedig egy megesett lány, akinek újszülöttje meghalt, és a kisbaba szoptatós dajkájaként szegődött el a családhoz. Hétszer változtattak lakhelyet a háború alatt, de a látszatot végig sikerült fenntartani. Mind ez idő alatt - a lehetőségek maximális kihasználása jegyében - saját lakásukban más bujtatott zsidók .

Szőnyi István festőművész szintén e körhöz tartozott. Baross utca 21. száma alatti műtermében nyolc zsidót bujtatott. A stúdió okirat hamisító- és elosztó központként is működött. Felesége és három gyermekük is teljes értékű társak voltak az akcióban. A művész egyik lánya, Jolán szintén vegyészként hamisított igazolványokat. Az öttagú család - Szőnyi. István, Szőnyiné Melinda, Triznya Mátyásné Szőnyi Zsuzsa, Komáromyné Szőnyi Jolán és Szőnyi Péter - 1984-ben kapta meg a Yad Vashem embermentésért adományozott

.

Nemes Nagy Ágnes - 1944 áprilisában Lengyel Balázs íróval kötött házassága révén - Lengyel Piroska sógornője lett. A vele készített interjús kötetben erre az időszakra is

:

„Kabdebó Lóránt: Említette a német bejövetelt, azt a félelmet, ami ekkor elemi erővel érkezett el személyéhez. Milyen életrajzi eseményt tudna még említeni? Hogyan alakult ez a személytelen félelem személyes félelemmé, utána pedig tudatos világnézetté?

Nemes Nagy Ágnes: Nem is azt mondanám, hogy világnézetté, hanem inkább cselekvéssé alakult ez a személytelen szorongás. Mert március 19-e után elkövetkezett életemben az a sajátos korszak, amit én úgy nevezek, hogy az iratmosás kora. Egyre több embernek kellett hamis papírokat szerezni, hogy élni tudjanak. Na, most, a hamis papír előállításának nagyon jó módja az, hogy az ember fog egy régi papírt, lemossa, és az új szöveget ráírja. Igen ám, de a papírlemosáshoz valamennyire érteni kell. Ehhez vegyész kell. Volt egy ilyen vegyész a környezetemben, sógornőm volt, Horváthné Lengyel Piroska vegyészmérnök, aki kiváló módon alkalmazta az egyébként több vegyész által kidolgozott eljárást. Mostuk tehát nagy szorgalommal a papírokat, és meg kell jegyeznem, hogy nem csak vegyészek mosták. Piroskának például az egyik legjobb tanítványa Örley István volt. Örley István író, sajnos igen korán elpusztult. És a halálában éppen ezeknek a hamis papíroknak is volt bizonyos szerepük. Örley ugyanis a könyvtárban, a könyvekbe szokta volt eldugni a hamis papírokat, de aztán mindig elfelejtette, hogy milyen könyvbe dugta. Ez idegesítette, és többek között ezért is mozdult el a kiszemelt jó óvóhelyéről, hazament a Molnár utcába, és itt, a Molnár utcában ölte meg Budapest ostromának egyik utolsó bombája.

Hát hogy is ment ez az egész, hogy is volt ez az iratlemosással, hogyan, mi módon jutattuk el az iratok ezekhez meg azokhoz? Összefoglalva csak azt mondhatnám, hogy nagyon különös helyeken járt akkor az ember. Jártam vadidegen lakásban, ahol azt kellett kérdezni, megjött-e a gyapjúszövet, és akkor kiadták a pecsétet. Jártam nyilas lakásban, jártam lelkészi hivatalban, jártam sárgacsillagos zsidó házban. Jártam olyan helyeken, ahol azelőtt soha, vittem az élelmiszert, meg a zoknit, meg a svájci mentesítő iratokat. [...] Aztán ezeken a különös utakon nagyon sok különféle emberrel lehetett találkozni. Lehetett találkozni papokkal és munkásokkal, grófnőkkel és kommunistákkal, történelmi nevű utásztisztekkel és parasztasszonyokkal. Volt ez minálunk is, csak nem szabad elfelejteni."

 

A Káldori Endre-féle családmentő szolgálat

Káldori Endre azon kevesek közé tartozott, akik irathamisító házi üzem beindítására vállalkoztak. A huszonéves budapesti fiatalember útját a környezetében élő személyek egyengették. Történetéből kiderül, az önmentés szálit katonai és civil személyek segítő cselekedetei szőtték át.

A veszélyes vállalkozása mögött meghúzódó motivációk feltárásához meg kell ismerkednünk azokkal a családi és egyéb körülményekkel, amelyek mind közrejátszódtak irathamisító, mentő- illetve önmentő tevékenysége kibontakozásában. Endre 1919-ben született, pesti kereskedő családban nőtt fel. Tizennégy éves koráig járt iskolába, anyagi nehézségek miatt nem tanult tovább, ehelyett nagybátyja töltőtolljavító műhelyébe szegődött el inaskodni és az írószer szakmát kitanulni. 1941-ben megházasodott, a Budapest 13. kerületében lévő Csáky (ma Hegedűs Gyula) utcai, status quo ante zsinagógában Kásznár Magdolnát vette feleségül.

12.  A felvételen Endrét megmentett rokonai veszik körül. A menyasszony mögött baloldalon édesapja, Kásznár Ignác látható, aki nem élte túl a vészkorszakot. Balján Endre édesanyja, Káldori Sándorné, felette Káldori Sándor. A vőlegénytől jobbra az apai nagymama, Kuttenberg Zsigmondné. A kép bal oldalán (félig látszik): Káldori Endre nagybátyja, Kuttenberg Miska, akit Endre, mint munkaszolgálatost a vagonból mentett ki. A legfelső sorban pedig jobbról a második Kásznár Ignácné, a menyasszony édesanyja, aki Endre „munkássága" nyomán 1944 utolsó hónapjaira Kissné lett. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, Gy/1205.

 

Mire Káldori Endre katonaköteles korúvá érett, addigra a magyar kormány a zsidó legénység helyét már nem a fegyveres honvédek között jelölte ki. Munkaszolgálatát először Hódmezővásárhelyen töltötte, majd századával Erdélybe vezényelték a Szeretfalva-Déda vasútvonal építésére. A habitusát tekintve optimista, jó kedélyű Endre igyekezett mindennek a pozitív oldalát meglátni. Fegyvertelen szolgálata alatt sok régi ismerősével került egy századba, akikkel javarészt a zsidó cserkészcsapatban keveredett barátságba. A fiúk ezeket a hónapokat kalandos időszaknak fogták fel, és élték meg, ugyan sokat és keményen kellett dolgozniuk, de ennivalójuk akadt, és mindig volt kedvük a különféle heccekre, ugratásokra is.

13. Káldori Endre munkaszolgálatos uniformisban feleségével és édesapjával. A felvétel az 1940-es évek elején, az illegalitásba vonulás előtt készült. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, Gy/1205.

 

Mindennek dacára Endrének már 1940 elején is érzékelnie kellett, nem várnak könnyű idők családjára. Felesége édesapja számára is kézbesítettek egy behívót, aki ekkor már elmúlt ötven éves, ráadásul cukorbetegként megsínylette a kötelező szolgálatot. Több nagybátyját is behívták ugyanebben az időben. Az 1944-es esztendőt a fővárosban töltötte, ha hétvégenként hazaengedték, az addig felesége által összegyűjtött, elromlott töltőtollakat javítgatta. Így tudta az 1943 szeptemberében született kislányukkal, Zsuzsannával együtt háromtagúvá gyarapodott családját eltartani.

Budapesten - régi és újonnan szerzett baráti körével együtt - egységét a Váci útra, a hadiüzemmé nyilvánított Rozsdamentesítő és Fémszínező Vállalathoz osztották. Habár fejük felett már gyülekeztek a viharfellegek, ismét jó társaság verődött össze, amelynek tagjai nem engedtek derűlátásukból és életszeretetükből. A fiatal srácok lassan elnyerték parancsnokuk, Somogyi Károly szimpátiáját. Felettesük tisztességesen bánt velük, gyakran hazaengedte őket szabadságra, majd a nyilas hatalomátvétel után egyszerűen szélnek eresztette a század

.

Endrét a Klinger téglagyárból hamis paranccsal kérte ki kilenc munkaszolgálatos társával egyetemben. Ez a kisebb társaság látott hozzá az irathamisításhoz. Ugyan a családi emlékezetben a férfi magányos hamisítóként maradt meg, de minden bizonnyal kapcsolódott valamilyen módon ehhez a néhány fős közösséghez. A pecséteket maguk készítettek el, egy ismerős által jutottak üres anyakönyvi nyomtatványokhoz, melyekhez a bejelentőlapokat a fent részletezett vegytintás módszerrel írták át. A társaság két tagja Somogyi okmányait használta, aki az előállításon túl a tesztelést is elvégezte. Az iratok használhatóságát úgy próbálta ki, hogy azokat oda-vissza „utaztatta" a Ferdinánd hídon, ahol az őrség mindenkit igazoltatott. Az okmányokat csak e fordulók megtétele után merte kiadni a

.

14. Hamisított bélyegzők készítéséhez használt betűkészlet és „Victoria-Typograph" feliratú fémdoboza. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.56.18.

 

A bélyegzők alapanyagául a felszedett linóleumpadló szolgált, Endre a mintát és a szöveget késsel és borotvapengével metszette ki. Mindenre fel volt készülve, ezért sokféle típust gyártott - nyilas- és honvédségi alakulatok, minisztériumok pecsétjét egyaránt. Mindezen túl az egyik KISKA-alakulattal is laza kapcsolatban állt. Amelyik bélyegző nem az ő gyártmánya, azok - a Somogyi-féle csapat mellett - innen is származhattak. E kapcsolati rendszer volt az alapja a hamis papírok és bélyegzők cserekereskedelmének.

15. Hamisított körbélyegző „NYILASKERESZTES PÁRT HUNGARISTA MOZGALOM KARHATALMI PARANCSNOK" szöveggel és nyilaskeresztes címerrel, illetve „HALÁLFEJES LÉGIÓ 3. DANDÁRPARANCSNOKSÁG" felirattal és halálfejes címerrel. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.56.10, 2013.56.11.

Endre „családmentő szolgálata" a fővárosra korlátozódott, vidéki rokonait nem ismerte, és valószínűleg erejét és lehetőségeit is meghaladták volna a távol élő családtagok érdekében tett lépések. Közvetlen hozzátartozói közül egyedül apósán - az esküvői felvételen is látható Kásznár Ignácon - nem tudott segíteni. A nyilasok Pestszentimrére hurcolták és - mivel inzulin hiányában rosszul lett, így nem tudta a menetelést folytatni - meggyilkolták. Három nagybátyját egyenként mentette ki a munkaszolgálatból, hamisított papírokkal a vagonokról is leszedte őket. Ezekre az okmányokra a Magyar Királyi Honvédség Vasúti és Hidász Szertár Műszaki Osztályának bélyegzője került, melyekkel a különféle alkatrészek ellenőrzése címén, a pályaudvarokon fel lehetett jutni a szerelvényekre. Honvédségi alkalmazottként - és e szertár szakembereként - eljáró Endre ekkoriban nagy bajuszt növesztett, lovaglónadrágot és csizmát öltött. Munkaszolgálatos nagybátyjait ilyen módon kísérte végig a városon. A villamoson ugyan némi feltűnést kellett a fiatal honvéd és a mellette nyárfalevélként remegő idősebb muszos, de ezek az utazások kivétel nélkül fennakadás nélkül zajlottak.

16. Hamisított körbélyegző „M. KIR. HONVÉD VASÚTI- ÉS HIDÁSZ SZERTÁR PARANCSNOKSÁG" szöveggel és Magyarország kiscímerével. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.56.2, 2013.56.3, 2013,56,12.

A nyilas hatalomátvétel után Endrének egyre nehezebb és rizikósabb helyzetekben kellett merészségét és találékonyságát kamatoztatnia. Nem „csupán" családtagjait igyekezett menteni, hanem szeretett könyvtárát is biztonságban kívánta tudni. Találékonyságért ezúttal sem kellett a szomszédba mennie.

17. Káldori Endre könyveiben a családi ex librist „Krumpholtzék 1944" bélyeggel ütötte át. Ez a bizonyos Krumpholtz a házban lakó nyilas volt. Endre azt a látszatot kívánta kelteni, mintha már ellopták volna tulajdonát, hogy ezzel a csellel az esetleges valódi lefoglalást elkerülje. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.54.1.

 

Anyósát az óbudai téglagyárból hozta ki hamis paranccsal - ahonnan a csendőrök nem engedték el az asszonyt maradandó „emlék" nélkül, és valamennyi fogát kiverték -, majd Kissné néven egy házban helyezte el, mint kibombázott keresztényt. A nyilas időkben a házmesterek csak „megbízható" személyek lehettek, sok közülük Szálasi-szimpatizáns volt, és szorgalmasan jelentette a hatóságoknak, ha valami „szabálytalanságot" észlelt, például bujkáló zsidót, illegális kommunistát, vagy katonaszökevényt. Merész lépéssel Endre anyósát egyenesen viceházmesternek vetette fel. Jóllehet a szemfüles főházmester átverést szimatolt, gyanakvásának csak annyiban mutatta tanújelét, hogy valahányszor légiriadót rendeltek el, és mindenki levonult az óvóhelyre, ő akkor „Kissnét" rendre fölküldte lemosni a lépcsőket. Éreztette, hogy gyanítja, miről van szó, mégsem jelentett. Az óvóhelyen ülők szintén sejtették, kik húzódnak meg közöttük, de az illetékeseknek benyomásaikról ők sem referáltak, és ebben a helyzetben ez volt a leglényegesebb.

18. Hamisított körbélyegző „BUDAPESTI IV. KERÜLETI ÁLLAMI ANYAKÖNYVVEZETŐSÉG" szöveggel és Magyarország kiscímerével. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.56.7.

 

Az „aki mer, az nyer", valamint „az a gyanús, ami nem gyanús" taktikák követésének egyébként nem ez volt az egyedüli példája: az egyik nagybácsi zsidó létére légóparancsnokként tevékenykedett, ami saját személyazonossággal ugyancsak lehetetlen lett volna. Endre édesanyját, Káldori Sándornét és anyai nagyanyját, Kuttenberg Zsigmondnét erdélyi menekültekként szállásoltatta el. A család habitusáról sokat elárul az a tény, hogy a nagymama - mit sem törődve a fennálló körülményekkel - ekkor sem volt hajlandó a kóser kosztról lemondani.

19. Hamisított körbélyegző „M. KIR. BELÜGYMINISZTÉRIUM IX/B MENEKÜLTÜGYI OSZTÁLYA" szöveggel. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013.56.5.

 

Ez a fajta vagányság jellemezte Káldori Sándort is, akit szintén behívtak munkaszolgálatra. A laktanyába valamilyen ötletből kifolyólag magával vitt egy megjavított írógépet is. A jelentkezésnél leolvasott egy kiakasztott nevet a falról és előadta, hogy őt azért küldték, hogy ezt az írógépet ennek a bizonyos főhadnagynak átadja. El is hitték neki, megkapta a kilépőjét és szabadon távozott. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy mégsem kellene azt a jó masinát otthagynia. Nem sokat gondolkodott, visszament, közölte, hogy a parancsnoka megüzente neki, a szállítmányt nem jó helyre hozta. Visszakérte, visszakapta a második kilépőjével együtt és - immáron írógépestől - ismét szabad ember volt.

Október 15-e után - elkerülve a november végi gettóba költözést - anya és kisbabája keresztény rokonaiknál húzták meg magukat. Először Nagytarcsán laktak egy ismerősüknél. Mivel a kislány nagyon sokat sírt, ezért befogadójuk nem vállalta a lebukás kockázatát. Ekkor Zsuzsanna elszakadt édesanyjától, és elkerült egy keresztény nagynénijéhez. Közvetlenül a főváros ostroma előtti napokban, a családi legendáriumban csak Sándor bácsiként emlegetett nyugállományú katonatiszt Falk Miska utcai lakásában is megfordultak, mintegy negyvened magukkal. Az átmeneti, nem éppen makulátlan pedigréjű albérlők állítólag a háború után is többször visszatértek ide és elsétálva a lakás előtt pénzt dugtak „Sandi bácsi"

.

 

Élet a hamis papírokkal

Budapestről jött a segítség

Az üldözöttek 1944-ben törvénytisztelő állampolgárként vonultak illegalitásba, hamis személyazonosság mögé. Akik nem hitték, hogy az egyre-másra hozott rendeletek legrosszabb esetben vagyonukat, lakásukat, egzisztenciájukat vehetik el tőlük, de az életüket nem, azok minden félelmüket legyűrve léptek rá a menekülés ezen útjára.

Feldmár Dezső feleségével, Vidor Klárával és két lányával, az ekkor tizenhárom éves Zsuzsával és a tizenhét éves Alizzal (akit a családban csak Licikének hívtak) együtt élt az 1938-ban Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki városban, Érsekújváron. Klára testvérei, a család java a fővárosban a nagypapa, Vidor Ármin által alapított könyvkötészeti, csomagolási és egyéb papíranyagok gyártásával és forgalmazásával foglalkozó vállalatnál dolgozott. A fővárosi rokonság és a Compactor cég nyújtotta ismeretségi- és anyagi háttér megléte 1944-ben létfontosságúnak bizonyult.

20. A Feldmár-lányok édesapjukkal 1942-1943. körül. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, Gy/3156.

 

A családfőt 1944. március végén behívták munkaszolgálatra. Licike a tanév befejezése előtt tanárai javaslatára mezőgazdasági munkára jelentkezett, abban bízva, hogy az önkéntes bevonulás védelmet jelent számára a későbbiekben bekövetkező esetleges „rosszabbtól." Munkafelügyelőik biztatták őt és társait, ha jól dolgoznak, nem esik bántódásuk.

Klárának, két lányának, valamint a velük élő apai nagyszülőknek 1944 májusában el kellett hagyniuk otthonukat, Érsekújvár kijelölt gettójába költöztették őket. A budapesti Vidor-fivérek elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. A Compactor keresztény üzemvezetőjének - megfelelő honorálás ellenében nyújtott - együttműködésével akcióba léptek Klára és lányainak kimenekítése érdekében. A szerzett igazolások a vállalat egyik alkalmazottjának és családjának iratai voltak, de nem illettek a család minden tagjára. A nagyobbik lánynak jutó dokumentum egy négy-öt éves kisgyermekre illett, így abban maradtak, hogy a megfelelő okmány megszerzése után a mentésben résztvevő férfi visszajön érte. Amint erre az alkalom elérkezik, Lici táviratot küld, benne születésnapi gratulációval, dátummal jelölve, ami a szökésre megfelelő időpontot fogja jelenteni.

21. Rózsaszín tábori postai levelezőlap, melyre Klára új személyazonosságához kapott családfát vázolta fel. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2014.29.63.

 

Az édesanya Zsuzsával sikeresen megérkezett Budapestre. Kiérve a gyűjtőhelyről a sárga csillagot rutinosan eltakarták a karjukon átvetett kiskabáttal. A pályaudvaron heves szívdobogással szálltak fel a vonatra, a WC-ben a magukkal vitt ollóval lefejtették a csillagot egymás ruhájáról. Első búvóhelyük a Compactor egyik irodahelyisége melletti, szekrénnyel eltorlaszolt kis kamra volt. Ekkor következtek csak az igazi aggodalmak. A Liciért indult férfi ugyanis a megbeszéltekhez képest valamilyen okból kifolyólag egy napot késett. Ez a mulasztás tragikusnak és végzetesnek bizonyult. A lányt az érkezése előtti napon az érsekújvári téglagyárba vitték, ahonnan június 8-án Auschwitzba deportálták.

Mindeközben Klára és Zsuzsa számára megkezdődtek a bujkálás hosszú hónapjai: „A nappalok testi és lelki fáradalmaira az éjszaka sem hozott enyhülést. Minden hallható szóra, neszre az űzött vad figyelmével, szorongva bújtunk össze." Zsuzsának egyik pillanatról a másikra kellett felnőnie ebben az időszakban, lényegében nem számított, hogy az édesanyja vigyáz rá, vagy ő oltalmazza édesanyját.

22. Klára és Zsuzsa 1944 júniusában kelt levelezőlapja Budapestről a munkaszolgálatos Dezsőnek. Zsuzsi félrevezetően „Dezső bácsinak" címezte sorait. Jelzet. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2014.29.6.

 

A hamis papírok Kurucz Jánosné és Kurucz Zsuzsanna névre szóltak. A fedő történet szerint az anya gyógykezelése miatt feküdt be az Üllői úti belgyógyászati klinikára, ehhez beszerezték a szükséges leleteket is. Klára ekkor már olyan rossz idegállapotban volt, hogy nem esett nehezére néhány tünetet produkálni. Mivel „férje", Kurucz János éppen a fronton harcolt, Zsuzsanna beteg anyja egyetlen megmaradt támaszaként tartózkodott mellette.

23. Kurucz Jánosné (valójában Feldmár Dezsőné) vizsgálati eredményét tartalmazó nyomtatvány a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem II. sz. Belklinikájától. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2014.29.68.

 

Egy Szentkirály utcai panzióban húzták meg magukat, ezalatt az idő alatt a külvilággal minden kontaktust igyekeztek elkerülni. Ha mégis ki kellett mozdulniuk, Klára - noha ők nem viseltek sárga csillagot - a villamoson csak a zsidók számára kijelölt utolsó kocsiban volt hajlandó utazni. A nem veszélytelen kiállást keresztény szolidaritásnak tartó szemlélők e gesztust sokszor megvető pillantásokkal és megjegyzésekkel konstatálták.

24. Ideiglenes lakás bejelentését igazoló szelvény Kurucz Jánosné sz. Kis Mária részére a Szentkirályi utcába. Jelzet. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2014.29.67.

 

Mivel Klára illegalitásban kapott férje, Kurucz János a dokumentumok szerint mogyoródi útkaparó volt, így a papíron hadisegélyből élő család, akinek panzióra is futja, hosszú távon könnyen feltűnést keltett volna. Ekkor mentőötletként - és mint hamarosan kiderült mentőangyalként is - Dezső egyik bajtársának felesége lépett be a család életébe. Klára és Zsuzsa Schwarcz Sándor szudétanémet származású nejének, Ullynak István úti házában húzta meg magát. Kibombázott keresztényként érkeztek, akiket a hivatalos verzió szerint a házimunkák elvégzése fejében fogadott be az asszony. Ully életét kockáztatta miattuk.

25. Klára, Zsuzsi és „Schwarcz mama" 1944. augusztus 6-án kelt levelezőlapja Dezsőnek, benne az „örömhírrel", a Licikétől kapott Waldsee-levelezőlap bemásolt szövegével, a végén pedig a félrevezető „szerető unokahúgod, Zsuzsi" aláírással. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2014.29.8.

A ház légópincéjébe decemberben egy karszalagos nyilas tört be: „katonaszökevényeket keresett, és ha már arra járt, zsidókat is." Szerencsére zsákmány nélkül távozott. Anya és lánya egymás mellett reszketve élték át ezeket a perceket. A kritikus helyzetek ellenére sikerült leplezniük kilétüket, „Kurucz Jánosné" és „Kurucz Zsuzsanna" 1945 januárjában felszabadult.

26. Igazoló jegy Kurucz Zsuzsanna részére Feldmár Zsuzsanna fotójával, melyet Vácott állítottak ki valódi tulajdonosa számára 1944. március 27-én. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2014.29.64.

 

A szétszóródott családtagok sorsát illetően a bizonytalansággal hónapjai következtek, csak 1945 júliusában Érsekújvárra hazalátogatva jutottak hírekhez. A végül Ausztriába deportált Dezső megélte, hogy az amerikaiak felszabadítsák, a tífusz végzett vele 1945 májusában. Lici nem tért haza

.

 

„Nagyon feszélyezve éreztem magam a sok idegen, [...] és az állandóan fecsegő, politizálgató fodrász miatt."

Abonyi Iván egy erzsébetvárosi, kispolgári családban nőtt fel. Tizennégy éves volt, mikor hamis személyazonosság mögé bújva kényszerült átvészelni az 1944 végi és 1945 eleji hónapokat. A férfiak - hivatalnokként dolgozó édesapjával egyetemben - ekkor már mind munkaszolgálatos behívásuknak tettek eleget. Iván édesanyjával élt otthonukban, ahová - miután csillagos háznak nyilvánítottak - több rokonukat is befogadták. Az Abonyi-família erélyes és határozott fellépésű nő tagjai az október 15-ei nyilas hatalomátvétel után akcióba lendültek. Ha a menekülési stratégiát osztályoznunk kellene, Iván nagynénjei bujtatás, szöktetés, hamis papírok beszerzése tantárgyakból minden bizonnyal jelesre vizsgáztak volna. Ugyanakkor saját veszteségeiken keresztül ők is megtapasztalhatták, hogy néhány órás késedelem, egy váratlan találkozás elég ahhoz, hogy életveszélyes helyzetbe sodródjanak. Onnantól kezdve, hogy a bujkálás - korabeli pesties szóhasználattal élve a dekkolás - mellett döntöttek, valamennyien pengeélen táncoltak, de túlélési esélyeiket csak az ezzel járó kockázat vállalásával biztosíthattak maguk és családtagjaik számára. Iván teljesen kiszolgáltatottan, folyamatos rettegés között, ide-oda hánykódva élte át ezt az időszakot. Memoárjából az ő szemüvegén keresztül ismerhetjük meg az Abonyi-család üldöztetésének epizódjait:

„Erzsi nagynéném a Cordatic gumi- és autókerék-gyár Hollerith (számítástechnikai) részlegének vezetője volt. Természetesen ő is elvesztette a munkahelyét. Még bement az irodába, hogy összeszedje néhány holmiját, amikor a volt főnöke négyszemközt felajánlotta neki, hogy szerezzen hamis papírokat, és jöjjön hozzájuk, mint háztartási alkalmazott. De még felesége sem tudhatja, hogy a papírok hamisak. Így is történt, Erzsi valahol az Amerikai úton, mint cselédlány vészelte át a háborút [...]

Piri nagynéném teljesen belevetette magát a család megmentésébe. Hamis papírokat szerzett be, nem is tudom, milyen jó kapcsolatokon keresztül - és persze jó pénzért. Ő maga a Gábor Áron utcában, egy magánklinikán lett takarítónő, persze szintén hamis néven és hamis iratokkal. Aztán újabb papírokat szerzett a nagyszüleim részére. Bevitte őket fizető vendégként abba a magánszanatóriumba, ahol ő is dolgozott. Néhány nap múlva a nagybátyám feleségét, Zsuzsi nénit is odavette, a fiát, Istit pedig fel a Várhegyre, egy vöröskeresztes gyermekotthonba. Mindig vigyáztak arra, hogy a régi névre szóló igazolványok, levelek, bizonyítványok, fényképek (eltűnjenek), tehát semmiféle kiindulásra alkalmas nyom se maradjon meg. A kályhában folyamatosan, gondosan elégettünk mindent. Nagyon kevés emlék maradt meg másoknál, véletlenül.

27. Piri néni szerzeményeinek egyike. Borsos János születési anyakönyvi kivonata a nádudvari református egyház anyakönyvéből. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.270.3

 

Jom-kippur, az engesztelés napja, a bűneinktől való megtisztulás ünnepe nagyon szegényesen, de legalább csendben, eseménytelenül telt el. A lelkünk mélyén valami halvány reménysugár derengett a jövőnkre. Másnap (de az is lehetséges, hogy valamivel később, az események már eléggé összefolynak emlékeimben) az ablakból láttuk, hogy a szemközti ház lakóit felsorakoztatják az utcán és elindulnak. 1944. november 13-án megint kolompoltak az udvaron. Néhány kakastollas csendőr volt lent, és kiabálták, hogy mindenki öt percen belül jöjjön le a riadócsomagjával együtt. A lakásajtót és a szekrényeket nem szabad bezárni, minden maradjon nyitva. Lent az udvaron gyülekeztünk mindannyian. A csendőrök el kezdték végigellenőrizni a lakásokat, hogy nem bújt-e el, nem maradt-e fent valaki. Csak két szintet jártak végig, aztán abbahagyták. Már mindannyiunkat sorakoztattak, amikor jött valami parancsnok-féle és kijelentette, hogy a 15 éven aluliak és a 65 éven felüliek visszamehetnek. Én gyorsan elbúcsúztam anyukámtól és felrohantam, nehogy meggondolják magukat. Mi, ottmaradt gyerekek, összegyűltünk és megpróbáltuk megbeszélni, hogy ezután hogy legyen, hogyan próbáljuk meg ellátni közösen magunkat. Közben megjelent az egyik lány anyukája is, ő odaadta csomagját a lányának, hogy azt is hozza fel és azzal az indokkal, hogy fent hagyta a riadócsomagját visszajött, minket meg elküldött, hogy most már eleget vigasztalgattuk egymást, menjen mindenki haza. Még felmerült bennem, hogy én is lemegyek és elhozom anyukám holmiját, de a csoport közben már elindult a csendőrök szuronyai között, ki a kapun...

Délután megjött Piroska nagynéném és meghozta a hamis papírokat édesanyám, Sári nagynéném, meg az én részemre. Csak most tudta meg, hogy már hiába, néhány órával, egy nappal elkésett. Gyorsan összeszedtünk egy pár holmit, beraktuk a »riadós« hátizsákomba, és elindultunk ki a gettóból. A gettó egyik kapuja a Wesselényi utca elején, a zsinagógánál volt. Itt várakozásunk ellenére aránylag simán kijutottunk. Úgy látszik, a papírjaink jó hamisítványnak bizonyultak. Útközben betanított, hogy hibátlanul tudjam a papírok szerinti adataimat. Ambrus Iván. Ez lett az új nevem. A keresztnevemet változatlanul hagyták, hogy ha megszólítanának, mennél kevesebb bonyodalom legyen. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy Szegedről menekültem, a házunkat lebombázták, anyám meghalt, apám katona, sőt még a pontos címemet is sokáig gyakoroltuk.

28. Lehoczky Anna Katalin ferencvárosi római katolikus plébániától kapott keresztlevele szintén az Abonyi-család egyik tagjának hamis okmányokból álló irat-együtteséhez tartozott. Jelzet: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.270.2

 

A Várhegyre mentünk. Itt, az Úri utcában volt a vöröskereszt gyermekotthona. Itt már minden tudtak rólam (legalábbis a papírjaim szerint). Itt volt már az akkor hét éves unokatestvérem is. [...] Ebből az otthonból csak egyetlen egyszer mozdultam ki, amikor már a nagy loboncos hajam miatt fodrászhoz kellett mennem. Nagyon feszélyezve éreztem magam a sok idegen, és ki tudja, milyen ember és az állandóan fecsegő, politizálgató fodrász miatt. Nagyon kellett vigyáznom, nehogy valamivel eláruljam vagy gyanússá tegyem magam. Ez nem beteges üldözési mánia, hanem bizony reális veszély volt.[...]

Nemsokára jött a hír, hogy ezt a vöröskeresztes gyermekotthont is felosztják. Értesítették a gyerekek hozzátartozóit, hogy egy héten belül gondoskodjanak az elhelyezésükről, mert a helyiségre a német parancsnokság tart igényt. Úgyhogy a nagynéném megint akcióba lépett. Az unokaöcsémet elvitte abba a szanatóriumba, ahol ő, a nagyszüleim és a nagybátyám felesége is voltak hamis papírokkal. Másnap engem is elvitt egy családhoz, egy Krajcsovicsné nevű nőhöz és a kb. hét-nyolc éves kisfiához. Ők egy Duna-parttól nem messze lévő ház házmesterlakásában laktak. Egy szobájuk és egy konyhájuk volt. A férje a fronton volt. A gyerek átment az anyja mellé, én meg a kisfiú ágyát kaptam, természetesen ugyanabban az egyetlen szobában. A WC az udvaron volt, a fürdőszoba meg sehol. Ebből az aránylag csendesebb időszakból csak arra emlékszem, hogy egy alkalommal savanyú habart tojáslevest főzött. Hiába mondtam, hogy utálom, undorodom tőle, azt válaszolta, hogy itt nincs jogom válogatni. Kénytelen voltam egy egész tányérral megenni. Ki is jött egy-kettőre belőlem. Ez az eset azért maradt emlékezetes, mert egyike volt azon nagyon kevés eseteknek, amikor hányingerem volt. A házban volt még néhány velem egyidős és kisebb fiú is. Én nem nagyon mertem barátkozni velük, nehogy véletlenül eláruljam magam, és erre többször figyelmeztetett a nagynéném is. Nagyon jól megtanultam a hamis adataimat, a gyerekek mégis gyanút foghattak. Egyszer szereztek valahonnan egy részletes szegedi térpéket és kérték, hogy mutassam meg, hol laktunk. Hát erre nem voltam felkészülve. Össze-visszakeresgéltem, míg végül ők mutatták meg az utcát. Szerencsére szó és következmények nélkül tudomásul vették a most már nyilvánvaló hazugságomat. Éreztem, hogy pontosan tudják, miről van szó. Mégsem árult be egyikük sem.

Egy alkalommal váratlanul két napos szabadságra hazaérkezett az asszony férje. Ő elfoglalta helyét két éjszakára a felesége mellett, a gyerek visszament a saját ágyába, én meg a földön aludtam. Az igazi nagy probléma az volt, hogy a férfi nagyon durván felelősségre vonta a feleségét, hogy miért fogadott be engem. De ha már egy csomó ékszerért rejteget valakit, legalább ne egy ilyen idióta, félkegyelmű dadogósat. Mindezt egészen nyíltan, előttem mondogatta. Hiába, sok választásom nem lehetett.

Másnap - hogy legalábbis egy kis időre megszabaduljak ebből a légkörből - megkértem őket, hogy engedjenek ki az utcára egy kicsit sétálni. Úgy láttam, készségesen beleegyeztek, csak azt kötötték a lelkemre, hogyha elfognának vagy igazoltatnának, el ne áruljam, hogy hol lakom. Úgy éreztem, számítottak is erre, hiszen ez lett volna a legegyszerűbb mód, hogy megszabaduljanak tőlem. Szóval elkezdtem járni az utcákon. Járművek egyáltalán nem közlekedtek, gyalogosokkal is csak ritkán találkoztam. Az egyik belvárosi utcában láttam csak több embert. Egy feltört nagy könyvesboltból hurcolták ki a könyveket. Gondolkoztam azon, hogy jó lenne is néhány könyv, de hová vittem volna? Máshol már nem láttam embereket, mindegyik teljesen ki volt fosztva.

Néhány utcával odébb is mentem, hogy megnézzem, milyen lehet most a Duna-parti korzó, elindultam észak felé. Az egyik híd előtt (szavamra, már nem emlékszem, hogy melyiknél), egy kis faházikót vettem észre. Elindultam arrafelé, hogy megnézzem, mi lehet. A házikó egy nagy dobogó-félén állt, előtte két katona mosta fel egy vödör vízzel. Csak amikor már teljesen odaértem, akkor láttam, hogy mindenhol egy csomó vizes vér van. Csak most döbbentem meg igazán. Ebben a faházban volt a kivégző osztag, itt végezték és lőtték bele a Dunába az elfogott embereket. Most már nem volt visszaút, el kellett mennem mellettük. Megszólítottak: »A frontról?« - utalva felkötött, bepólyázott kezemre. Bólintottam. »És mi újság van a fronton?« Összeszedtem magamat: »Futnak az oroszok! « »Csak az a kérdés - jegyezte meg lemondóan - hogy előttünk, vagy utánunk.« Aztán szó nélkül iszkoltam haza. Ez volt az egyetlen sétakísérletem.

[...] Amikor a nyilasok jöttek razziázgatni (és bizony sok éjszaka jöttek), előfordult, hogy a gyenge zseblámpájuk fényénél észre sem vettek. Előfordult egyszer az is, hogy hangos ordítozásra riadtam fel: »Zsidók, ki az ágyból!« Én álmomban felriadva már le is akartam ugrani, de aztán észre térve inkább a fal felé fordultam és egész apróra összekuporodva magamra húztam a pokrócot, mintha aludnék. »Hát az ott fönn meg kicsoda?« - kérdezték. A többiek meg bizonygatták, hogy egy vidékről menekült kisfiú, amit - mivel egészen apróra kuporodtam össze - el is hittek, és végre továbbmentek.

Valahogy így teltek napjaink. Először még azt hittük, hogy csak néhány napig, esetleg egy hétig kell a pincében lennünk, hiszen az oroszok már Budapest határában voltak. Aztán mégis még majdnem két hónapig tartott ez az állapot."

Iván a felszabadulás után régi lakásuknál összetalálkozott édesapjával, akit mint svájci védettség alatt álló személyt Hegyeshalomról engedtek haza. A csillagos házból elvitt édesanyját és nagynénjét azonban hiába várták

.

Az illegális lakásfoglalás veszélyei

A budapesti Vadász-család egyik tagja valamilyen úton keresztény papírokhoz jutott. Vadász Géza, a család feje 1944-1945-ben munkaszolgálatosként került távol feleségétől, Steiner Ilonától és ekkor nyolc éves fiától, Gábortól. Anya és fia bujkálni kényszerült az üldözések elől. A Csáky (ma Hegedűs Gyula) utcai csillagos házban, ahol 1944 nyarán éltek, november elején megjelent egy nyilas rendőri kísérettel, és az udvarra terelte a lakosokat. Közvetlen környezetükben ekkor történt az első gyilkosság. A házban lakó ortodox zsidó férfit a nyilas felpofozta, aki erre válaszképpen rávágott a botjával, a rendőr mindezt látva azonnal a helyszínen lelőtte az öregurat. A lövést hallva Gábor édesanyjával a pincébe szaladt, ezalatt a ház lakóit mind elvitték. A viceházmesterbe botlottak, fokozott izgalmi állapotukban nem jutott eszükbe más, így azt mondták, a nyilas elengedte őket. Hihetetlen, de a gyenge lábakon álló magyarázatot a vice elhitte.

A csillagos házat ezek után el kellett hagyniuk, és ettől a pillanattó kezdve több helyen próbáltak menedékre lelni. A kisfiút édesanyja a Hőgyes Endre utcában, a francia Marista szerzetesekhez vitte, itt töltött pár napot. Majd a Lónyai utcai Református Kollégiumba kerültek, ahová a Vöröskereszt utalta be őket, itt még a saját nevükön voltak. A családfővel eközben tartották a kapcsolatot, Ilona rendszeresen tudta látogatni őt az Anker köz egyik panziójában, ahová századát ekkor elszállásolták. Egyik alkalommal az asszony azonban már nem találta ott férjét, Gézát a Józsefvárosi pályaudvaron a védett századok egyik tagjaként bevagoníroztak és deportáltak. A háború után tudták meg, hogy a férfi Rohoncon hunyt el.

Közben a magára maradt anya és fia a Kapás utcába költözött egy parasztházba, ekkor már kezükben voltak a hamis dokumentumok. Rácz Júlia és Rácz István László néven várták az ostrom végét. Ilona éjszakánként a családfát tanulta, fiát is többször felébresztette, hogy kikérdezze az új személyi adataikról: hogy hívják, hol és mikor született stb. A beköltözés teljesen törvénytelen volt. A rokonok kifigyelték, hogy az egyik lakásba régóta nem jöttek haza, ezért a háztulajdonosnak azt mondták, őket a távollévő lakó küldte, aki megengedte nekik, hogy itt lakjanak. Egyik napon bekövetkezett, ami reálisan elgondolva várható volt: megérkezett a lakás bérlője, egy bizonyos Nagy úr személyében. Ekkor Gábor és édesanyja vitathatatlanul életveszélybe került. A gyerek nyitott ajtót, nem tudni, milyen beszélgetés zajlott le a közöttük, de ezután a meglepődött férfi elindult a háztulajdonos lakása felé, aki éppen egy - felfegyverzett nyilas - jó barátjával a konyhában beszélgetett. Közben az édesanya egy pillanat alatt rájött, ki lehetett az idegen, aki becsöngetett hozzájuk, aztán szinte szó nélkül távozott. Ilona kirohant a lakásból, mire a férfit utolérte, az már majdnem lenyomta a háztulajdonos asszony ajtaján a kilincset, de az utolsó pillanatban ezt meg tudta akadályozni. Nagy sírás közepette bevallotta neki az igazat, hogy kik ők és mit hazudtak róla. Óriási szerencséjük volt. A férfi előadta a háztulajdonosnak, a nő és a kisfiú az ő vendégei, akik addig maradnak, amíg csak jónak látják. Ezt követően egyszerűen kisétált az épületből. Vadászék soha többet nem látták jótevőjüket, az ostrom után sem akadtak nyomára, a házat pedig elvitte a háború.

 

Menekülés önerőből: a cselédkártya

Solymár Magda Szatmárnémetiben született, 1941-ben megélhetési okokból költözött fel Budapestre. Középiskolás kora óta korrepetálásból, nyelvtanításból, gépírásból, nevelőnői állásból tartotta fenn magát. Mikor munkaadói csillagos házba kerültek, akkor szembesült azzal, hogy az elkövetkező hónapok nemcsak megélhetését fenyegetik, hanem az életét is. Egy lengyel ismerősétől, aki a varsói gettóból kigördülő egyik transzportról szökött meg, és lógott át Magyarországra, hallott a gettóban tapasztalt kegyetlenségekről és gyilkosságokról. Elhatározta, ennek ő is megpróbál valamilyen módon elébe menni. Ehhez az ötletet szintén ez az ismerős adta, amikor elmesélte, hogy az elfogott embereknek csak egy kis hányada tudott elmenekülni.

Solymár Magda története azon kevés esetek közé tartozik, akik szinte teljesen önerőből, minimális baráti segítséggel, bármiféle szervezett csoportba való beágyazódás nélkül jutottak hozzá a hamis személyazonossághoz. A menekülés általa választott útja, a háztartási alkalmazottként való elhelyezkedés a tipikus női stratégiák egyike volt:

„A budapesti gettó alakulásakor sokan szereztek pénzért hamis őskeresztény papírokat, és elkezdődött a bujkálás. Nekem sem pénzem, sem megélhetésem nem volt - hogy valahol meghúzzam magam, hiszen a betevő falatom sem lett volna meg -, így hát kapóra jött egy, a fenti mintát alkalmazó lehetőség. Nevezetesen már korábban kaptam egy másod-unokatestvéremtől, Boross Elemér, akkor jó nevű magyar írótól (persze zsidó-magyar) egy cselédkönyvet, amit egy náluk szolgáló cseléd hagyott ott, azért, hogy ezzel utazzak haza nővéremhez/bátyámhoz Nagybányára vagy Szatmárra, hiszen látszott, hogy megélhetésem nincs biztosítva /ez még a gettó előtt volt/ [...] Akcióba kezdtem tehát. A szomszédban egy ismerős fényképésznő átretusálta a nálam lévő cselédkönyvbeli Bartalos Gizella fényképét - aki nagyon hasonlított rám - az én arcvonásaimra, azonban ez a keresztény fényképésznő utolsó pillanatban megijedt és az egészet kiradírozta. Erről több napos gyakorlással sikerült a bélyegzőt feláztatni, a pecsétet leutánozni s egy tényleges igazolványképemet, a B. G. fényképe helyébe csúsztatni, s ezzel hirdetésre elmentem állást szerezni, ami nem volt könnyű. Mikor különböző okok miatt állást kellett váltanom, cselédszerzőkhöz is fordultam, a probléma, csupán az élelmiszerjegyekkel volt, hiszen ilyen néven Budapesten nem volt bejelentett személy. A szerencsés véletlen folytán, barátaim révén (Kürti Magda, ma is itt él) szerezhettem élelmiszerjegyeket, melyeket leadtam a munkaadóimnak. Egyébként, miután Kürtiék papírokkal bujkáltak, úgy tudtunk találkozni, hogy megbeszéltünk egy uccát, ahol bizonyos szokványos plakátok találhatók voltak, s ezeken hagytunk firkantmányokat, üzeneteket, valamelyik legközelebbi találkozásunkhoz, vagy azt, hogyha bajban vagyunk, stb. Többször kellett állást változtatnom e jegyek beszerzési nehézsége miatt is, hogy ne váljak gyanússá, mert nincs élelmiszerjegyem, de más ok miatt is éreztem, ha veszélyessé vált a helyzetem. A jelenlegi lakásom közelében, a Csévi u. 24. alatt történt, hogy a miniszteri tanácsosné - miután eltörtem egy ónix lámpát - barátnőjével franciául közölte, hogy Gizike mit művelt, s hogy már bombázás sem kell..., s hallom, hogy visszakérdezi barátnőjét: »valóban létezik olyan, hogy zsidók hamis papírokkal megmenekülnek gettótól, deportálástól?« s hogy ezeket fel kell jelenteni. Ezt követően persze azonnal továbbálltam. Utolsó helyemen egy dzsentroid, horthysta tisztnél szolgáltam, aki megjárta a szovjet frontot s kinyilvánította, mind a zsidókat, mind a szovjeteket, de a nyilasokat is gyűlöli és mindezektől óvott engemet is. Ez nem tartott vissza attól, hogy amikor csak lehetett, bementem a cselédkönyvemmel a gettóba és vittem élelmet, s amit kértek barátnőimnek és ismerőseimnek."

Magda Budapesten szabadult fel. Vidéki rokonairól egymás után kapta a tragikus híreket. Anyai részéről egyetlen hozzátartozója sem élte túl a holokausztot, valamennyiüket a visszacsatolt erdélyi városokból, Szatmárnémetiből deportálták

.