Most, hogy a régóta esedékes árkorrekciókra mégiscsak sor került, nem állítanám, hogy az ország közhangulata a legrózsásabb lenne.

Ki érti, ki nem, ki csak félig. Van olyan is, aki valójában érti, csak egyszerűen nem akarja érteni.

Egyben azonban mindenki megegyezik: alapjában véve árérzékeny nemzet vagyunk. Úgy látszik, történelme folytán minden országot végigkísér egypár már-már nemzeti sajátságnak tekinthető tévhit. Van ezek között ártalmatlan, például, hogy tudunk focizni. De van ártalmas is. És az, hogy árérzékenyek vagyunk, ezek közé tartozik.

Tulajdonképpen nem árérzékenyek, hanem „fogyasztói áremelésérzékenyek” vagyunk.

Mert ha árérzékenyek lennénk, akkor nálunk egy tervezőtől vagy tervezőintézettől meg lehetne kérdezni, hogy egy épület, egy acélszerkezet, egy gép, egy technológia mibe fog kerülni? Alapjában véve ma is meg lehet kérdezni. Meg is mondják. Drága pénzért, beruházási program formájában. Aztán az összeg vagy ennyi lesz, vagy a háromszorosa.

Ha árérzékenyek lennénk, nem mondaná az igazgató a beruházási főosztály vezetőjének, hogy ne lovagoljon az új irodabútorának árain, elvárja, hogy ezt a piti dolgot néhány száz milliós évi fejlesztési és fenntartási alap mellett az elvtársak nyeljék le, tüntessék el! Folytathatnám a sort az igen negatív, tudatos és már tudatalattivá vált példákkal. Mégis, úgy érzem, meggyőzőbb, ha az ember nem a legszélsőségesebb esetek tanulságaival operál. Azt mondják, a felnövekvő ifjúság hibái-erényei a társadalom hibáinak, erényeinek lenyomatai. Egyetértek. Nagyon sok fiatal mérnök és technikus beosztottam van. Nehéz munkájukban – egy zöldmezős gyár telepítésében – szinte nulla tapasztalattal a hátuk mögött – a legjobb tulajdonságaikról tettek tanúbizonyságot. Loholnak esőben, sárban, lógnak szédítő magasban az acélszerkezeteken, ha egy-egy furat gyártáshibás, és skiccelnek, számolnak, embereket osztanak el, beszereznek lehetetlennek kikiáltott dolgokat, és mégis. És mégis úgy állítják össze tizenkét sűrűn gépelt oldalon a leendő TMK-hoz szükséges szerszámok, kisgépek, alkatrészek, egyéni és csoportos védőfelszerelések jegyzékét, hogy azon sem soronként, sem összesítve egy fia forint vagy fillér nem szerepel. Minden betűt meg tudnak magyarázni, minden beszerzésre ajánlott gépe, készüléket, annak műszaki paramétereit és hasznát ismerik, ecsetelik. De hogy mibe kerül ez az egész? ! Fogalmuk sincs.

Két és félmilliárdos beruházás főmérnökeként már sokféle papír aláírásához hozzászoktam. Azokhoz a papírokhoz is, amelyek kapcsán később felelősségre vonás következhet. De azért azt mégis csak szeretném tudni, hogy ennek a gép- és szerszámmegrendelési listának kapcsán, amelyet aláírásommal szentesíteni kell, ötszázezer, másfél, vagy ötmillió forint erejéig vagyok-e felelős? !

És egyáltalán – kérdezem én – tudják-e ifjú, becsületes és szépreményű kollégáim, hogy a fenti összeget számításba vették-e a beruházási programban, vagy a beruházási osztály költségelőirányzataiban? Nem tudják. Ők csak azt tudják, hogy kell. A csőhajlító azért, mert, a sarokköszörű azért, mert, és így tovább. És valójában nehezen értik, miért nyargalok az árakon, a költségeken, miért adom vissza az anyagot, hogy addig ugyan alá nem írom, amíg tételesen összesen rajta nem szerepel a forint, fillér. Visszaveszik és három nap alatt kiegészítik, de kicsit morogva és értetlenül. Korrekten, tisztességesen, mivel, mint mondottam, korrekt, tisztességes és becsületes műszakiak. És az a baj, ha őket megkérdezi valaki, ők is fújják: társadalmunk árérzékeny.