Az új fogyasztói árak és az 1980-tól érvényesülő termelői árak az eddiginél jobban lehetővé teszik a gazdálkodó szervezeteknek, az intézményeknek és az egyéneknek, hogy úgy takarékoskodjanak, ahogyan az a népgazdaságnak is érdeke. Ha pedig a népgazdasági érdek az elsődleges, akkor meg kell oldani, hogy a vállalatok és az intézmények ésszerű megtakarítási elképzelései ne fussanak zátonyra pénzhiány miatt.

Egyik megyei városunk tanácsa megvizsgálta, hogyan lehetne az elektromos áramra fordított kiadásokat csökkenteni. A szakvélemény szerint a villanyszámla évi másfél millió forinttal lehetne kevesebb, ha az elektromos hálózatban négy és fél millió forint értékű átalakítást hajtanának végre. Hasonló vizsgálódásokat minden bizonnyal más területen és már máskor is végeztek. A ráfordítás és a megtakarítás – no meg az anyagi lehetőségek – mérlegelés után vagy tettek valamit, vagy nem. Az elvárható gondossággal jártak el, mégis teljesen nyilvánvaló, hogy ha valaminek az ára nem fejezi ki a ráfordításokat, akkor a gondos gazda sem tud „országban” gondolkodni.

A népgazdaság egészének szintjén máshol húzódik az érdekeltség határa, mint az egyes felhasználóknál, ha az árrendszer nem tájékoztat megfelelőképpen. A villamos energia a legdrágább energiahordozó, előállítása a legnagyobb fajlagos beruházást igénylő erőművekben történik. Ezt persze – valós árak híján – csak néhány „beavatott” tudja, akik munkájuk során tapasztalják, hogy a drágán megtermelt villanyáramot a költségeknél olcsóbban kell számlázni. Ők felvilágosíthatnák például az említett tanácsot, hogy érdemes többet költeni, mint amennyit meg lehet takarítani, mert a ráfordítások nem három év alatt, hanem – népgazdasági szinten sokkal hamarabb térülnek meg. Pedig valójában az erőműnél sem rendelkeznek teljes áttekintéssel a népgazdaság érdekei felett, azt ugyanis ott sem tudják, hogy mibe került annak a szénnek a felhozatala, amit az erőműben eltüzeltek, ha az erőmű által fizetett szénár a ráfordításokkal köszönőviszonyban sincs. Ha tehát az árak nem fejezik ki a valóságos ráfordításokat, akkor a népgazdaság egyetlen pontján sem lehet ésszerű döntést hozni, mert nem mérhető sem a takarékosság, sem a pazarlás!

Sajnos a gyakorlatban nem csak a tisztánlátás hiánya akadályozhatja a takarékosabb gazdálkodást, hanem az is, hogy nincs pénz az átalakításokra, nincs pénz a takarékosságra! Bármennyire szűkösek is forrásaink, olyan hitellehetőséget kell teremteni, amely a takarékossági lehetőségek mielőbbi, gyors kihasználását segíti. Ez lehet ma a leggyorsabban megtérülő beruházás.

A mostani fogyasztói áremelések kapcsán megfogalmaztak olyan véleményeket is, hogy esetleg jobban kellett volna emelni a közömbösebb cikkek árát, ezzel szemben például a villanyét, a távfűtését és a húsét kevésbé. Akik ezt hangoztatják, megfeledkeznek arról, hogy hosszabb távon az a legfontosabb, hogy az árak egymáshoz mért arányai kifejezzék a ráfordítások arányait. A villanyáram helyett – esetleg ugyanolyan lakossági és költségvetési hatással – nem lehet más fogyasztási cikk árát emelni, mert a fogyasztót éppen arról kell tájékoztatni, hogy a népgazdaságnak a villany drágább, mint más energia és arra kell ösztönözni, hogy csak a feltétlenül szükséges mértékben vegye igénybe ezt az energiafajtát. Ilyen tájékoztatást és ilyen kényszert csak az ár jelent. Az öntudatnak és az önfeláldozásnak nagy szerepe lehet, de a tényleges egyéni érdekkel szemben nem lehet tartósan az öntudatra apellálni. Az olcsó villanyárammal a legöntudatosabb ország legönfeláldozóbb polgárai is csak pazarlóan tudnak gazdálkodni!

Hogy mennyire fontosak az árarányok, azon is lemérhető, hogy a fogyasztói árszínvonal jelentős, de a tisztán közgazdaságilag indokoltnál szerényebb növelése miatt a fogyasztási cikkek ártámogatása 1980-ban semmivel sem lesz kevesebb, mint volt 1978-ban, vagy 1979-ben. Abban azonban előreléptünk, hogy a változatlanul támogatott fogyasztói árak arányai megváltoztak, s mögöttük a ráfordításarányokat már jobban kifejező termelői árak lesznek, vagyis a termelő még a lakosságnál is jobban tudja, hogy mi a drága és mi az olcsó a népgazdaságnak. Bár még 1980-ban sem mondható majd, hogy a termelők egészen pontosan érzékelik, milyen értékes például az általuk felhasznált energia – az árak erről még mindig nem a teljes igazságot közlik -, az új árrendszer a korábbiakhoz képest jelentős előrelépés, hisz a világpiac értékítéletét jobban közvetíti.