A világpiac, az új versenytársak színre lépése gazdaságszerkezetünk átalakítási ütemének gyorsítását állítja feladatul elénk. Talán sosem volt még ilyen határozott az igény és az elhatározás a szerkezetváltozás fölgyorsítására, a továbblépés érdekében való gazdasági szelekcióra, mint napjainkban.

A fejlett tőkés országokba irányuló magyar kivitelben a gép és közlekedési eszköz statisztikai rovatba még 1978 végén sem írhattunk be többet 6-7 százaléknál, viszont az anyagok és anyag jellegű cikkek tették ki a legnagyobb arányt, majd 40 százalékot, a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek pedig 30-32 százalékot. Mindez arra mutat, hogy a magyar gazdaság viszonylag kevés olyan terméket tud felajánlani (és eladni), amely a jelentős hozzáadott érték, az élenjáró technika, az egyedien értékes szellemi megoldások miatt lenne vonzó, versenyképes. Sőt, az exportunk zömét alkotó termékeknek is egyre újabb és újabb versenytársai jelentkeznek az anyag-, illetve élőmunkaigényes, tömegtermeléssel előállított ágazatokban. A szakirodalomban az angol rövidítésből NIC – újonnan iparosodó – jelzővel illetett országok például már eddig is érzékeny pontjainkon „támadtak”, s erre méginkább számíthatunk.

Ma már közhelyként hat annak említése, hogy a piaci versenyben való helytállásunk csak a termék- és termelési szerkezet határozott átalakításával, fejlesztésével javítható meg. Az ország ma minden termelési tényezőből hiányt szenved: munkaerőtartalékunk gyakorlatilag nincs, a gazdaság relatív tőkehiánnyal küzd, kitermelési lehetőségink mind az energiahordozókat, mind más anyagokat tekintve korlátozottak. Ebben a helyzetben – némi egyszerűsítéssel – az marad számunkra, hogy ökonomikus szempontok szerint átalakítsuk, modernizáljuk gazdaságukat. Más szóval, a nem gazdaságos, perspektívátlan ágazatokkal, iparokkal fölhagyjuk, és a fölszabaduló munkaerővel, anyagi erőforrásokkal, valamint egyéb lehetőségekkel a nemzeti jövedelmet hatékonyan gyarapító ígéretes ágazatokat támogassuk. E felismerés nem mai keletű. A hetvenes évek legelején megfogalmazta már több párthatározat is, s ezt a feladatot húzta alá 1977-ben az MSZMP KB határozata a hosszú távú külgazdasági politika és a termelési szerkezet átalakításáról.

Ám mai nemzetközi gazdasági, versenypozíciónkat vizsgálva – ha mozaikszerű vázlatvonalakból is – de kiderül: nemigen elegendő az elmozdulás a termékszerkezet átalakításában, s még kevésbé az elmaradott, versenyképtelen területek fölszámolásában. Nyitrai Ferencné államtitkár, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke október 24-én a Népszabadságban írt cikkében megállapítja: „A szelektálást nemcsak pozitív, hanem negatív értelemben is el kell végezni. El kell dönteni azt is, hogy a jelenlegi termelési szerkezetnek melyek azok az elemei, amelyeket nem célszerű tovább folytatni, mert reális mértékű ráfordításokkal sem tehetők versenyképessé.”

Az ötödik ötéves terv most befejeződő évében sem állíthatjuk, hogy akárcsak nagyvonalakban is befejeztük volna a termék- és termelés-korszerűsítés munkáját. Mi több, a szerkezeti átalakítás üteme, éppen a nemzetközi követelmények tükrében, lassúnak bizonyul. Az előrehaladás még ott is elmaradt a kívánatostól, ahol adottságaink és a követelmények félreérthetetlenül utaltak teendőinkre: az élelmiszergazdaságban. Tekintélyes százalékok mutatják ugyan, hogy mennyivel gyarapodott a zöldség- és gyümölcskonzervek, a húsipari termékek, a bor és más árucikkek kivitele, azonban az értük kapott ár alakulása figyelmeztető. (Csak egyetlen példa: az egyik legutóbbi nemzetközi borversenyen Magyarország borai egy tucatnyi aranyérmet nyertek, nyugati szomszédunk, Ausztria viszont nyolcvannál is többet, noha hagyományai, termőhelyei semmivel sem indokolják ezt a különbséget.)

A Schweizerische Bankgesellschaft a közelmúltban hozta nyilvánosságra kimutatását 53 ország rangsoráról, amelyet az 1978. évi bruttó nemzeti termék (GNP) alapján állított össze. Ebben a rangsorban Magyarország – az egy főre jutó 2570 dollárral – a 37. helyet kapta, s a kelet-európai KGST-országok közül egyedül Románia (44.) áll mögötte. Jól tudjuk, az ilyen rangsorok pontossága erősen vitatható, önmagukban igen kevés támpontot nyújtanak ahhoz, hogy egy gazdaság nemzetközi versenyképességét megítélhessük. Inkább az a teljesítmény minősít, amit az adott ország a nemzetközi munkamegosztásban különféle termékeivel és szolgáltatásaival produkál. Rangunk – nemzeti jövedelmünk – azáltal lehet nagyobb, kedvezőbb, ha a munkamegosztáshoz kapcsolódó perspektivikus ágazatok – az élelmiszergazdaságtól a turizmusig, a RÁBA-hátsóhídtól a bábolnai naposcsibéig, az izzólámpától a komplex egészségügyi rendszerig – magukba sűríthetik az összes lehetséges értéknövelő tényezőt. A szellemi erőforrásokat, az alapanyagokat, az emberi leleményt, szorgalmat annyit, amennyit csak lehetséges! S mindebbe beleértve a fejlesztés teljes fegyvertárát, hiszen látnunk kell: nemzetközi versenyképességünk végsősoron attól függ, haladni tudunk-e a világgal, s hogy a szerkezeti váltás, megújítás, milyen ütemű.

Hazánk az újabb középtávú tervidőszak előtt áll, s talán soha nem volt még ilyen határozott az igény és az elhatározás a szerkezetváltás fölgyorsítására, a társadalmi haladás érdekében való gazdasági szelekcióra. Úgy tűnik, ezúttal nem csupán az elhatározás, a szándék körvonalazódott, hanem létrejött a változások katalizátora – közgazdasági eszközrendszere is -: a versenyáron alapuló új termelői árrendszer, a támogatások leépítésére hivatott szabályozórendszer, a differenciálás elveire épülő jövedelemelosztás. S bár gondjaink sem mutatkoznak hűtlennek, a megújuló közgazdasági eszközrendszer feltétlenül meggyorsítja a kedvező irányú változásokat, végsősoron majd nemzetközi versenypozíciónk erősödését is.