A nemzetközi menekültügy és Magyarország az első világháború után [1]
„A lakóhelyéről elűzött és minden vagyonától megfosztott örmény menekültek szenvedéseit talán egy nemzet sem tudja oly mértékben átérezni, mint éppen a magyar nemzet. A trianoni békeszerződés és az utódállamok erőszakos intézkedései folytán ugyanis a magyarok százezrei jutottak hasonló sorsra, akik vagyonuktól megfosztva mind a megkisebbedett és területe nagy részének elvesztése folytán gazdasági rendszerében feldúlt, a háború és az azt követő idegen megszállások által súlyosan meggyengült mai Magyarország felé menekültek, és ezen súlyos helyzetbe jutott országtól vártak segítséget. […]”
Bevezető
Az első világháború során - 1916-ig bezárólag - mintegy 3,6 millió orosz katona hunyt el vagy sebesült meg, s körülbelül három millióan kerültek
. Az 1917-es orosz forradalmat követően kialakult polgárháború, az azt övező éhínségek és járványok addig soha nem tapasztalt veszteségekkel jártak az országban. Az éhínségek csak az 1921-es évben ötmillió emberéletet és mintegy négymillió fő esett el a polgárháborúban, amely az európai történelem valaha tapasztalt legnagyobb menekülthullámainak egyikét indította meg, hozzávetőleg . Ezzel nagyjából megegyező méretű örmény menekülthullám indult meg az Oszmán Birodalom területéről 1915-ben. Az első világháború során a birodalom ifjútörök kormányzata, majd ezt követően Musztafa Kemál Atatürk nacionalista hadserege az örmény genocídium, a 20. század egyik első népirtása során több mint egymillió örmény alattvalója életét oltotta ki, s szintén ennyi örmény származású lakost juttatott a menekültlét ingoványos . Az ezt követő években közel 250 000 örmény telepedett meg Oroszországban, 240 000 a Közel-Keleten, mintegy 400 000 menekült érkezett Európába, mások az amerikai kontinensen kerestek .
Örmények vonulnak Mezireh börtönébe fegyveres török katonák őrizetében
Oszmán Birodalom, Örményország, Kharpert, 1915. április
Bár a nemzetközi menekültjog egy hosszú és ívelt folyamat során jött létre s csúcsosodott ki az 1951. évi egyezmény képében, a folyamat kiindulópontját mégis az orosz menekültek és a polgárháború, az éhínség és járványok sújtotta civil lakosság egészségügyi ellátását célzó konferenciában kell keresnünk. A konferenciát a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és a Vöröskereszt Társaságok Ligája szervezésében 1921. február 16-án tartották meg, s jegyzékben kérték a Népszövetség Tanácsától a menekültek ügyének napirendre tételét, illetve egy, a menekültek ügyével foglalkozó főbiztos kinevezését. A kérdéskört első ízben 1921 júniusában tárgyalta a Népszövetség Tanácsa, mely alkalommal a Népszövetség Titkárságát felkérték a főbiztosi poszt felállítására. Erre végül 1921. szeptember 1-én Fridtjof Nansen norvég sarkkutató és diplomata menekültügyi főbiztosi kinevezésével
. A konferencián a magyar diplomácia is képviseltette magát a királyi követ, Baranyai Zoltán személyében. Baranyai támogatta Nansen kinevezését, a humanitárius mozgalom pénzügyi finanszírozását azonban a szűkös költségvetésre való hivatkozással [popup title="" format="Default click" activate="click" close text="A hivatalos indoklás szerint pénzügyi nehézségek okán „Magyarország az oroszországi éhínség leküzdéséért irányuló akcióban legnagyobb sajnálatára részt nem vehet.” Baranyai Zoltán levele Bánffy Miklós külügyminiszter részére, Genf, 1921. szeptember 13. 39/pol. Lásd: MNL OL K–107–43–2–b–1, 52. cs. (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Népszövetségi képviselet és genfi főkonzulátus). Az orosz éhínségek leküzdésére a magyar sajtóban ekkor egy sajátos javaslat merült föl, amely a menekültek ügyét az éhínségek ügyével kívánta összekapcsolni, miszerint a nyugatra menekült orosz értelmiségiek gárdájából toborzott szakértők segítségével lehetne a helyzetet orvosolni: „Oroszországot legeredményesebben akként lehet segíteni, ha az éhezők érdekében megindított akciót összekapcsolják a menekült oroszok érdekében kezdett mozgalommal. […] Elsősorban orosz szakértőkre van tehát szükség, mivel pedig a polgárháború éppen ezek sorát ritkította meg rendkívüli módon, a külföldre menekült oroszokat kell rávenni arra, hogy hozzáfogjanak hazájuk közgazdasági újjáépítéséhez.” Lásd: Terv Oroszország talpra állításáról. Magyar Külpolitika, 3/12 (1922). 2."][popup title="elutasította" format="Default click" activate="click" close text="A hivatalos indoklás szerint pénzügyi nehézségek okán „Magyarország az oroszországi éhínség leküzdéséért irányuló akcióban legnagyobb sajnálatára részt nem vehet.” Baranyai Zoltán 39/pol. számú levele Bánffy Miklós külügyminiszter részére, Genf, 1921. szeptember 13. Lásd: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL), K 107 Külügyminisztériumi levéltár, Népszövetségi képviselet és genfi főkonzulátus iratai (a továbbiakban: K 107) 43–2–b–1, 52. cs. Az orosz éhínségek leküzdésére a magyar sajtóban ekkor egy sajátos javaslat merült föl, amely a menekültek ügyét az éhínségek ügyével kívánta összekapcsolni, miszerint a nyugatra menekült orosz értelmiségiek gárdájából toborzott szakértők segítségével lehetne a helyzetet orvosolni: „Oroszországot legeredményesebben akként lehet segíteni, ha az éhezők érdekében megindított akciót összekapcsolják a menekült oroszok érdekében kezdett mozgalommal. […] Elsősorban orosz szakértőkre van tehát szükség, mivel pedig a polgárháború éppen ezek sorát ritkította meg rendkívüli módon, a külföldre menekült oroszokat kell rávenni arra, hogy hozzáfogjanak hazájuk közgazdasági újjáépítéséhez.” Lásd: Terv Oroszország talpra állításáról. Magyar Külpolitika, 3/12 (1922). 2."].
Fridtjof Nansen, a Népszövetség menekültügyi főbiztosa
Ezzel párhuzamosan szervezték meg 1921 augusztusában Genfben, tizenhárom állam diplomatája, huszonkét Vöröskereszt-szervezet, huszonhárom karitatív szervezet és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal részvételével az orosz menekültek kérdését tárgyaló nemzetközi
. Még abban a hónapban sikerült felállítani a szovjet-oroszországi éhínség enyhítését megcélzó Nemzetközi . Bár a menekültkérdés - ekkoriban még pusztán az orosz menekültügy - végső megoldását a repatriációban, a menekültek hazatelepítésében látták a meghatározó európai politikai és diplomáciai , a helyzet azonban - humanitárius katasztrófa képét öltve magára - egyre csak súlyosbodott. A menekültek száma napról napra nőtt, így például Lengyelországba 1922 nyarán hozzávetőleg napi háromezer orosz menekült . Az állapotok konszolidálása, a menekültek elhelyezése, támogatása érdekében szükségessé vált a különleges személyazonossági igazolványok bevezetése. Ennek kényszerűségét az a körülmény adta, miszerint a menekültek többsége nem rendelkezett sem úti-, sem pedig személyazonossági igazolvánnyal, illetve sokan közülük - hontalanként - . A magyar diplomácia a pénzügyi támogatást az 1921. augusztusi konferencián is megtagadta, „csupán a személyzetben adandó segélynél" jelezte Magyarország lehetséges .A menekültek jogi státusának rendezése céljából került sor 1922. július 3-5. között a Nansen-útlevél néven elhíresült, az orosz menekültek számára kibocsájtandó személyazonossági igazolványok rendszerének bevezetésével kapcsolatos tárgyalásoknak teret adó Orosz Menekültek Személyazonossági Igazolványáról Szóló Kormányközi Konferenciára Genfben, tizenöt kormány képviselőjének
. A konferencia által elfogadott nyilatkozat szerint „a nehéz helyzet, amelyben most oly sok orosz menekült találja magát, s amely igencsak ismeretlen volt korábban, a most megkezdett folyamattal enyhítésre kerül, amint az érdekelt kormányok beiktatják az egyezményt [és határozatait], amelyet a konferencia " A tárgyalások eredményeként létrejött egyezmény szövege rendelkezett a személyazonossági igazolvány részleteiről. Eszerint a következő években az egyezményt aláíró államok - 1922 és 1929 között összesen 52 ország - területén megkezdődhetett a menekültek részére szóló nemzetközi személyazonossági igazolványok könnyített eljárás melletti kiállítása. Az igazolvány birtokában a menekült immár jogosult volt a migrációs folyamat folytatására, megkerülve a fennálló útlevélkényszert. Az igazolványokat két példányban, két nyelven - francia és a helyi nyelven - kellett kibocsájtani, megjelölve a menekült személyes adatait, külső ismertető jegyeit. A konferencián a magyar kormányt báró Abele Egon magyar királyi konzul képviselte. Kijelentette, „hogy nincs feljogosítva a Kormánya részéről történő hivatalos elkötelezettség kifejezésre juttatására, de úgy érezte, kijelentheti, hogy a személyazonossági igazolványok kiállítása, az úti- és a vízumköltségek csökkentése a menekültek részére nem ütközhet akadályba Magyarországon "A magyar követ a „kapott utasítás értelmében [...] ad referendum megjegyzéssel" írta alá az
. Bár ezzel Magyarország nem csatlakozott a személyazonossági igazolványokat első ízben beiktató államok sorához, Baranyai végül az 1922. augusztus 21-i, Bánffy Miklós külügyminiszterhez írt levelében az egyezmény aláírását tanácsolta: „Véleményem szerint kívánatos volna, ha Magyarország is csatlakoznék e határozathoz azzal a feltétellel, hogy a még kérdésbe jövő bolgár, jugoszláv, román kormányok is magukévá " Erre végül 1923 elején került sor, és 1936 szeptemberéig összesen 3935 személyazonossági igazolványt állított ki a magyar közigazgatás orosz menekültek .
A nemzetközi menekültügy fejlődéstörténetében a következő lépcsőfokot az eddig csupán orosz menekültek részére szóló személyazonossági igazolványnak az örmény menekültek részére történő kiterjesztése jelentette. A Népszövetség Tanácsa elé maga Fridtjof Nansen nyújtotta be 1923. szeptember 28-án az erről szóló tervezetet, amely az igazolványoknak már egészen pontos meghatározást adott. A tervezet alapján e dokumentumok nem állhattak ellentétben a kibocsájtó állam jogszabályaival; nem jogosították fel a menekültet a kibocsájtó államba való visszatérésre; mindazonáltal leszögezték, hogy az igazolványt vízum (Travel Visa) kibocsájtása mellett iktassák be a szerződő
. (Lásd az 1. számú dokumentumot!) Az ehhez kapcsolódó szerződés megkötésére végül 1924. május 31-én került sor harmincnégy - majd 1929-ig bezárólag további öt - állam képviselője által, s ezzel a nemzetközi közösség az örmény menekültek csoportját is felemelte a nemzetközi védelem szintjére. A két szerződés a nemzetközi menekültjog kialakulásának első lépcsőfokaként értelmezhető, amelyek hatásosan támogatták a menekülteket, közülük azonban egyik sem határozta meg pontosan a menekültek jogi státusát, a befogadó államhoz fűződő viszonyát, nem fogalmazta meg a „menekült" általános definícióját, és csupán az orosz és örmény menekültekre tért ki. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)
A Népszövetség örmény ügyekért felelős küldöttsége, középen Fridtjof Nansen
A nemzetközi menekültügy e kezdeti szakaszának végpontját az 1928. évi egyezményben határozhatjuk meg, hiszen a szerződő felek ekkor rögzítették először a menekültek jogait és kötelezettségeit a befogadó állammal szemben. Az 1928. június 30-án aláírt, Egyezmény az orosz és örmény menekültek jogi státusáról című dokumentum immár a menekültek jogi státusáról, polgári jogairól is nyilatkozott. Kinyilvánította a származási ország viszonosságára való törekvés alkalmatlanságát, s egy sor alapvető rendelkezést tett. Eszerint a menekülteknek jogukban áll a befogadó országban oktatásban részesülni, peres ügyeiket a bíróság előtt tárgyalni, munkát vállalni, s kimondta a menekülteknek a többségi társadalommal való azonos mértékű adózáshoz való jogát.
A következő nagyobb léptékű, a menekülteket érintő többoldalú szerződést 1933-ban kötötték. Ezt azonban a gazdasági világválság miatt csupán néhány állam ratifikálta. Ez a megállapodás immár a két világháború közötti nemzetközi menekültügy új korszakának nyitányaként értelmezhető, amelyet az a tény is alátámaszt, hogy szintén ebben az évben állították fel a Németországi Menekültek Főbiztosságát.
Az orosz és örmény menekültek helyzete, a nemzetközi menekültügy a magyar jogalkotókat is aktívan foglalkoztatta, hiszen számos orosz és örmény menekült érkezett hazánkba. A Magyarországtól elcsatolt területekről meginduló, s az 1930-as évekig bezárólag közel félmillió főt megmozgató magyar menekülthullám kapcsán a menekültügy a hazai politikai diskurzus egyik kulcskérdésévé vált. Ezzel egyidejűleg az idegen származású menekültek - az oroszokon és örményeken túl a bolgárok, görögök, törökök - sorsa is foglalkoztatta a közvéleményt és a jogalkotókat. Az 1924. évi menekültügyi konferenciát megelőzően a királyi követ, Baranyai és a külügyminiszter, Daruváry Géza levelezést folytatott az örmény menekültek ügyéről, sarkos véleményeket fogalmazva meg: „Miután ezt a jobb sorsra érdemes örmény népet az entente beugratta a törökellenes mozgalomba, sőt, a világháború során, nyíltan maga mellett szerezte meg, s utána cinikusan föláldozta a lausanne-i békeszerződésben, a N. Sz. [Népszövetség] összes tagállamaival szeretné megfizettetni a nép megmaradt töredékeinek elhelyezését és (Lásd a 3. számú dokumentumot!) Az alapvető szimpátián és az antant-hatalmakhoz fűződő viszonyból következő állásfoglaláson kívül Baranyainak a brit Thomas Frank Johnson őrnaggyal, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal magas rangú hivatalnokával folytatott beszélgetéséből kiderül, hogy a magyar diplomata és köre az örmény menekültek támogatását „becses és fontos" feladatként tartotta
. Bud János pénzügyminiszter azonban az örmény menekültek pénzügyi támogatását szentimentális hangvételű levélben utasította vissza 1928-ban:„A lakóhelyéről elűzött és minden vagyonától megfosztott örmény menekültek szenvedéseit talán egy nemzet sem tudja oly mértékben átérezni, mint éppen a magyar nemzet. A trianoni békeszerződés és az utódállamok erőszakos intézkedései folytán ugyanis a magyarok százezrei jutottak hasonló sorsra, akik vagyonuktól hirtelen megfosztva mind a megkisebbedett és területe nagy részének hirtelen elvesztése folytán gazdasági rendszerében feldúlt, a háború és az azt követő idegen megszállások által súlyosan meggyengült mai Magyarország felé menekültek, és ezen súlyos helyzetbe jutott országtól vártak segítséget. [...] Ilyen körülmények között tehát, amikor a magyar államnak is megvannak a maga menekültjei, akiknek támogatása költségvetésének súlyos megterhelését jelenti, bármily részvéttel tekintünk is más hasonló sorsban levő nemzetekre, pénzügyileg nem lehetünk ."
A Belügyminisztérium VII. osztálya által 1928 májusában készült részletes, a Magyarországon tartózkodó orosz állampolgárokról című kimutatás alapján ekkor Magyarországon 4764 orosz származású személy tartózkodott. Ez családtagokkal és gyermekekkel együtt értendő, az „önálló személyek családtagok nélkül" mindössze 2552-en voltak. A 2552 személy mellett összesen 887 házastárs élt, közülük csupán 128 volt orosz, 759 fő magyar származású volt. E családokban 1325 gyermek élt, akiknek hozzávetőleg 85%-a orosz-magyar vegyes házasságból született; összesen 1160-an voltak magyarországi születésűek, és csupán 165-en születtek Oroszországban. A 2552 fő azonban nem volt mind menekült. 285 személy a világháború előtt érkezett Magyarországra; mint „szovjetházas" 112 fő költözött házastársával Magyarországra; 1696 fő hadifogolyként érkezett hozzánk, és csupán 459 fő tartozott a szűkebb értelemben vett menekült kategóriába. A Magyarországon élő oroszok társadalmi és munkaerő-piaci megoszlásáról korábban alkotott képet nagyban árnyalja az alábbi, változatos képet festő kimutatás: volt köztük 765 munkás, 690 földműves, 595 iparos, 206 magánzó, 83 értelmiségi, 52 kereskedő, 161 fő pedig az „egyéb" kategóriába tartozott. Bár a magyarországi orosz közösség központja valóban Budapesten volt (iskolák, templomok, társadalmi elit), a szakirodalom mégis megalapozatlanul nagy hangsúlyt helyez a magyar főváros és az orosz elit szerepére. Míg 1928-ban Budapesten 960 orosz tartózkodott, addig vidéken 1592, közülük 1110-en falvakban, míg 482-en városokban éltek. Így tehát kijelenthető, hogy a magyarországi orosz emigrációnak csupán egy kis szelete volt része a „fehérgárdista" cári „nómenklatúrának" és az arisztokrata társadalomnak; többségük paraszti vagy munkásszármazású hadifogoly, vagy a háborúk, üldöztetések és éhínségek elől menekülő személy volt, ráadásul több mint egy tizedük a háborút megelőzően érkezett
.A volt orosz diplomáciai misszió titkára, Samsonow S. Mihály, a budapesti egyetem közgazdaságtudományi karának orosz nyelvű előadója az 1930-as években több alkalommal is véleményezte az európai államok felelősségét az orosz menekültügy kapcsán. Egy alkalommal kifejtette: az „orosz menekültek problémája, az örményekével komplikálva nemzetközi jelleget öltött, parancsolóan megoldást követelt, és nem lehetett belső adminisztratív rendelkezésekkel, sem egyszerű rendőri intézkedésekkel elintézni. [...] A menekültprobléma, függetlenül a menekültek nemzetiségétől, próbaköve lett az őket befogadó ország kultúrájának és fokmérője a nemzetek együttműködési "
Dokumentumok
 |  |
 |  |
1. Tervezet az örmény menekültek személyazonosító igazolványának kérdésében
1924. május 31.
Jelzet: MNL OL K–78–XIII–7–1924 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Népszövetségi kiadványgyűjtemény – Gépelt másolat, aláírás nélkül.
Fordítás:
NÉPSZÖVETSÉG
C.L.173.1924.CXIII.ANNEX I.
(C.L.72 (a).1924).
TERVEZET AZ ÖRMÉNY MENEKÜLTEK SZEMÉLYAZONOSOSÍTÓ IGAZOLVÁNYÁNAK KÉRDÉSÉBEN
AZ ÉRDEKELT KORMÁNYOK SZÁMÁRA MEGFONTOLÁSRA BENYÚJTOTTA
Dr. NANSEN, A NÉPSZÖVETSÉG TANÁCSÁNAK OROSZ MENEKÜLTEKRE VONATKOZÓ HATÁROZATA VÉGREHAJTÁSÁRA KIJELÖLT FŐBIZTOSA,
ELFOGADVA 1923. SZEPTEMBER 28-ÁN
------------
Az igazolványt nem lehet kiadni olyan örmény származású személyeknek, akik az 1922. július 5-i genfi megállapodás szerint orosz menekültnek számítanak.
Az igazolvány a csatolt formátumban a következő feltételek teljesülése esetében állítható ki:
1. Egy államnak sem sértheti meg a külföldiek ellenőrzéséről szóló jogerős törvényeit és rendeleteit.
2. Semmilyen módon nem érintheti azokat a különleges szabályozásokat, amelyek örmény származású személyekre vonatkoznak.
3. Az igazolvány kiadása semmilyen módon nem vonhatja maga után a jogot, hogy a menekültek visszatérjenek abba az államba, amelyben azt megkapták, az adott állam külön felhatalmazása nélkül.
Mindazonáltal javasolt a kormányoknak külön felhatalmazás kiadása minden olyan esetben, amikor nincs külön ok annak ellenkezőjére, mindez annak érdekében, hogy a menekülteknek a lehető legnagyobb cselekvési szabadságot biztosítsanak, és lehetővé tegyék számukra saját gazdasági helyzetük javítását. Az igazolványon, ahol lehetséges, az említett különleges felhatalmazások számára a hely biztosítva van.
4. Az állam, amely az igazolványt kiállította, egyedüliként rendelkezik annak megújítása jogával mindaddig, amíg a menekültek az adott állam területén tartózkodnak.
5. Az igazolvány bemutatásakor a menekültet elismerheti azon állam, amelynek területére be akar lépni, vagy az adott kormány által közvetlenül az igazolványhoz csatolt vízum által, vagy pedig oly módon, hogy a kormány elfogadja az igazolványt, mint a személyazonosításra alkalmas dokumentumot, és ez lehetővé teszi az illető ország konzuli hatóságai számára, hogy kiállítsanak egy új igazolványt a tulajdonosnak, amellyel az átlépheti a határt.
6. Átutazási vízum. Az illetékes államoknak átutazási vízumot kell biztosítaniuk a megelőző paragrafusban tervezett formában és azon feltételekkel egyezően, amelyek szerint a menekült megszerezte az állam vízumát és az eljárást megindította, feltéve, hogy ez nem ütközik egyik állam jogerős szabályozásába sem.
7. Az igazolvány szövegének legalább kétnyelvűnek kell lennie; az igazolványt kiállító hatóság hivatalos nyelve és a francia nyelv, az 1920. október 21-ei párizsi konferencia rendelkezéseinek megfelelően. Az igazolvány kiállítása a rászoruló személyek számára díjmentes kell legyen mindazon esetekben, amikor a vonatkozó jogszabály erről ellenkezően nem rendelkezik.
Azon kormányok, amelyek elfogadják e tervezetet, felhívatnak arra, hogy amint lehet, jelezzék jóváhagyásukat a Népszövetség Főtitkárának, aki által közöltetik a Népszövetség minden tagjának és mindazon államnak, amelyhez e terv benyújtatott. Az ügy sürgősségére való tekintettel minden kormány felszólíttatik, hogy a lehető legkorábbi időpontra jelölje ki a jelen tervezet jogerőre emelését, és e tervezet elfogadásával az igazolványok kiállítását a tervezettel összhangban; amennyiben erre külön rögzített időpont nincsen, a tervezet minden kormány számára jogerőre emelkedik attól az időponttól számítva, amikor a kormány jóváhagyásáról szóló értesítés a Főtitkárhoz beérkezett.
Genf (Geneva), 1924. május 31.
Az igazolványt kiállító Az igazolvány kiadásának Szám...........
hatóság helye Dátum
SZEMÉLYAZONOSÍTÓ IGAZOLVÁNY
Érvényes: (legkevesebb két év ajánlott)......
Családnév.....................................................................................................
Keresztnevek.................................................................................................
Születési dátum..............................................................................................
Születési hely................................................................................................
Apa családneve................................................................................................
Anya '' .......................................................................................................
Örmény származású személy..............................................................................
Foglalkozás...................................................................................................
Előző lakhely................................................................................................
Jelenlegi lakhely.............................................................................................
Személyleírás.
Kor...........................
Haj...........................
Szem.........................
Arc...........................
Orr...........................
Különös ismertetőjelek....
Megjegyzések..............
............................... Fénykép helye
............................... (pecsételni)
Tulajdonos aláírása
Ez az igazolvány nem jogosít fel a kiállító országba való visszatérésre, arra való külön rendelkezés nélkül. Az igazolvány elveszti érvényességét, amennyiben a tulajdonosa török területre lép.
(a kiállító országba való újra-belépésről szóló meghatalmazás helye)
..................................................................................
..................................................................................
Alulírott tanúsítja, hogy e fénykép és aláírás az itt megnevezett, jelen dokumentum tulajdonosáé.
A kiállító hatóság aláírása
................................
Jelen igazolvány a Dr. Nansen, a Népszövetség Menekültügyi Főbiztosa által 1924. május 31-én benyújtott tervezettel összhangban lett kiállítva, az érintett kormányok jóváhagyására.
AZON ÁLLAMOK LISTÁJA, AMELYEK ELFOGADTÁK AZ OROSZ MENEKÜLTEK SZEMÉLYAZONOSÍTÓ IGAZOLVÁNYÁT
 |
Albánia Olaszország
Ausztrália Japán
Ausztria Lettország
Bolívia Litvánia
Bulgária Luxemburg
Chile Mexikó
Csehszlovákia Norvégia
Dánia Új-Zéland
Észtország Lengyelország
Finnország Portugália
Franciaország Románia
Németország Szlovén-Horvát-Szerb Állam
Nagy Britannia Sziám
Görögország Dél-Afrika
Guatemala Spanyolország
Hollandia Svédország
Magyarország Svájc
 |  |
2. Fridtjof Nansen beszéde a Népszövetség ülésén
1927. szeptember 26.
Jelzet: MNL OL K–78–XIII–7–1927 – Gépelt másolat, aláírás nélkül.
Fordítás:
Népszövetség
Kivonat a Gyűlés nyolcadik szokásos ülésszaka huszadik összejövetele jegyzőkönyvéből
Nemzetek Szövetsége (1927. szeptember 26.)
DR. NANSEN BESZÉDE
Dr. Nansen (Norvégia):
Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim - amint annak a Gyűlés is talán tudatában van, nekem mint Menekültügyi Főbiztosnak az volt a feladatom, hogy megpróbáljak megoldást találni az örmény menekültek letelepítésére az Örmény Köztársaságban. A szükséges támogatás megszerzésére irányuló rengeteg munka és eredménytelen próbálkozás után arra a következtetésre jutottam, hogy az a helyes döntés részemről, ha azt javasolom a Tanácsnak, hogy az örmény menekültek Jerevánba történő letelepítésének tervétől határolódjon el a Népszövetség. Mivel a tervezet 1923 óta a Szövetség napirendjén van, az utolsó két Gyűlésnek a témában készült hosszadalmas határozatai bevonásra kerültek, ezért elvárható tőlem, hogy röviden elmagyarázzam a Szövetség tagjainak, miért találtam szükségesnek, hogy megtegyem ezt az előterjesztést.
1923 szeptemberében a francia kormány indítványára a Tanács először döntött úgy, hogy megvizsgálja az örmény menekültek Jerevánba történő letelepítésének lehetőségét. A francia kormányt támogatta Olaszország, képviselőik a Tanácsban népszerűsítették a tervet a többi kormány számára abban a hitben, hogy annak kellően gyors kivitelezésével 1923 vége előtt 50 000 örmény menekültet telepíthetnek le a területen. Erősítette meggyőződésüket, hogy a brit kormány mérhető sikereket ért el nagyszámú, Bagdadba menekült örmény letelepítésével.
Mikor az ügy a Tanács elé került - nyilvánosan és gyakran magánbeszélgetésekben is - kifejtettem kétségeimet, vajon helyes-e a Tanács részéről, hogy ragaszkodik egy olyan elképzeléshez, melynek gyakorlati sikerére olyan kevés az esély, és ami olyan reményeket ébreszt, melyek nagy valószínűséggel soha nem válnak valóra. Hangsúlyoztam, hogy a terv lényege a szükséges pénz megszerzése, melyhez a Kormányok hatalmas hozzájárulása kell; kétségeimet fejtettem ki, hogy ebbe beleegyeznek-e. Végezetül elfogadtam, hogy betöltöm a Főtitkár szerepét ebben az ügyben, mert a Tanács tagjai megerősítették, hogy gyakorlati segítséget kívánnak nyújtani a sokat szenvedett örmény menekülteknek.
Nem fárasztom a Tanácsot a folytatás részleteivel. Barátommal, a Nemzetközi Munkás Iroda igazgatójával együttműködve gyakorlati vizsgálatnak vetettem alá a francia kormány korábban Tanács elé nyújtott letelepítési tervezetét. Elmentem a Jereváni Köztársaságba a mezőgazdasági és öntözési szakértők bizottságával, hogy tanulmányozzuk a javaslatot.
Azt találtuk, hogy az előterjesztett tervezet túl drága, ugyanakkor sikeresen kidolgoztunk más javaslatokat, melyek kevésbé pénzigényesek, mégis nagyszámú menekült letelepítését teszik lehetővé Örményországban. Ezek a tervek a későbbiekben a Tanács által elfogadásra kerültek, mint ésszerű, minden technikai szempontból megvalósítható javaslatok, az egyetlen kérdést a források felkutatása jelentette.
A következő hónapokban, úgy gondolom, nagyon közel kerültünk a szükséges pénz megszerzéséhez. Három kormány, a Tanács elismert tagjai, támogatásukat a negyedik együttműködéséhez kötötték, mely végül komoly megfontolás után úgy döntött, nem tud segíteni, így reményeink szétfoszlottak, a tervezet elbukott. Mindazonáltal a Gyűlés a hetedik szokásos Közgyűlésén úgy döntött, újabb kísérleteket kell tenni források keresésére.
A legutóbbi év folyamán ismét módosítottam a javaslataimat, és a Tanácstól a korábbinál is mérsékeltebb összeget kértem. Komolyan hittem, hogy 300 000 font előkeríthető, és ezzel talán valamilyen valós eredményt tudunk elérni. De még ez a javaslat is elbukott; egy feltételekhez kötött ajánlat érkezett és magánforrásból származó támogatás talán várható, de a Tanács kormánytagjai ezt a csekély összeget sem biztosították.
Számomra úgy tűnt, hogy annyi hosszadalmas vita, engedmény és halogatás után, felesleges lenne tovább várni a kormányok hozzájárulását, hogy a javaslat a Gyűlés által korábban remélt és ajánlott formájában megvalósuljon. Ez csak idő- és energiaveszteségnek tűnt, mikor nincs remény a gyakorlati megvalósításra. Ezért javasoltam a Tanácsnak, hogy a Szövetség vesse el a tervezetet.
A Tanács ezt nem fogadta el, egyhangúan egy új kérvény kiküldését indítványozta a Népszövetség kormányaihoz, hogy megszerezze a tervhez szükséges pénzt. Ez új reményeket ébresztett az örményekben, és úgy gondolom, most már kötelességünk a lehető legtöbbet megtenni annak érdekében, hogy a szükséges összeget összegyűjtsük, mert ezeket a reményeket nem árulhatjuk el, és mert a Szövetség nem vállalhat fel olyan feladatot, melyet nem képes végrehajtani.
Ez a letelepítési tervezet, amely jó és ésszerű, legalább enyhít valamennyit az örmények elmondhatatlan szenvedésein. Új reményt fog adni az örmény embereknek, és talán előfutára lesz a felvirágzásuk és jólétük érdekében tett nagyobb fejlesztéseknek. Talán ez lesz a kapcsa Kelet és Nyugat kiegyezésének, ami segíthetne megalapozni a várt világbékét. Most ez a tervezet nem mellőzhető azért, mert a Népszövetség kormányai nem biztosítják a végrehajtásához szükséges pénzt. Ez lenne az Szövetség első ilyen jellegű kurdarca, mely félek, komolyan befolyásolná tekintélyét és megítélését bizonyos körökben. Ez a bukás nem változtatná meg azt, hogy a Népszövetség mai gyűlésén megjelent képviselőiknek szomorú kötelezettségei vannak az örmény emberek felé, melyek egyelőre teljesen betartatlanok. Ezek az első tervezet felvetéséből fakadnak.
Mikor kötelességekről beszélek, nem csak a Tanács ismételt beadványaira gondolok, melyek a nemzetállam megalapítását szorgalmazzák; ez alatt a nyugat-európai kormányoknak a világháború folyamán az örmény nemzet felé tett ígéreteit is értem. Emlékeznek, hogy kétszázezer örmény önkéntes halt meg, míg a nyugati hatalmakért harcolt? Emlékeznek, hogy az örmény nemzet majdnem megsemmisült? Emlékeznek, hogy az összes örmény tulajdont elkobozták, visszaszerzésükben a Szövetség nem tudott segíteni? Ha ezt visszakapták volna, az örmény menekültek problémája nem létezne. Emlékeznek a borzalmakra, melyeken ezen ősi nép maradékának kellett keresztül mennie? Legalább engedjük őket emlékezni, hogy a háború alatt kormányuk megígérte, a béke helyreállítása után létrehozza az örmény államot, nemzetük otthonát, ahol a túlélő örmény emberek formálhatják új és boldogabb sorsukat.
Ezek az ígéretek az örmények vérével lettek megpecsételve, de semmi sem valósult meg belőlük. Egy kevés magántámogatás érkezett a nyugati nemzetektől, de az örmény haza létrehozásában semmilyen segítséget nem kaptak.
Ezzel szemben a saját erőfeszítéseik és áldozataik árán, idegen védelem alatt képesek voltak létrehozni maguktól egy örmény közösséget. Az Örmény Köztársaság valójában az örmény kormány és a közel egymillió örmény ember. Egy ország, ami, ha nem is gazdag, de legalább képes látható fejlődésre; a kormány, amely irányítása alá kívánja vonni a forrásokat, felépítve az egyetlen hazát, amiben az örmény emberek most reménykedhetnek, az egyetlen nemzetállamot, ami felé a bolygó összes szegletéből fordultak az örmények.
Reméljük, hogy a Népszövetség kormányai már látják a módját, hogyan segítsenek ezeknek az embereknek a próbálkozásában, és már támogatják az örmény menekülteket most, hogy a szövetség tanácsa új beadványt tett. Ne engedjük, hogy ez egy újabb üres ígéret legyen az örményeknek, amit egy még hatalmasabb csalódás követ.
Ezt a lehetőséget szeretném felhasználni, hogy felterjesztést tegyek a Népszövetségnek, Európa és a világ nemzeteinek, hogy segítsenek, és hozzájárulásukkal töröljék le a foltot Európa becsületéről, amelynek addig ott kell maradnia, amíg tétlenségükkel nem tesznek semmit kötelességük betartásáért.
 |  |
 |  |
3. A belügyminisztérium javaslata az orosz és örmény menekültek ügyében
1926. február 20.
Jelzet: MNL OL K–107–43–2–c – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Népszövetségi képviselet és genfi főkonzulátus – Gépelt másolat, aláírás nélkül.