Bevezető[1]
 

2024-ben látott napvilágot a Bethlen Margit (1882–1970) válogatott publicisztikai írásait egybegyűjtő kötet Rózsafalvi Zsuzsanna és Filep Tamás Gusztáv szerkesztésében.[2] Noha a könyv főcímében szereplő idézet is azt sugallja, hogy a kortársak is elsősorban a két világháború közötti időszakban a leghosszabb ideig regnáló miniszterelnök, Bethlen István házastársaként azonosították őt, ezért mindvégig a férje árnyékában maradt, valójában rendkívül aktív társadalmi életet élt, s újságíróként, szépíróként, lapszerkesztőként is nevet szerzett magának. Rózsafalvi Zsuzsannának a kötethez írott alapos utószava segít bennünket abban, hogy elhelyezzük őt a korszak irodalmi kánonjában.[3] Bethlen Margit háború utáni életszakaszáról nagyon keveset tudunk, igaz, Rózsafalvi Zsuzsanna vezérfonal gyanánt összefűzte azokat a mozzanatokat, amelyek egyes kortársak, például Claire Kenneth (Kende Klára) írónő és Szíves Zoltánné (Csipkés Irén) emléktöredékeiből elsősorban a tiszasülyi kitelepítésének éveire (1951–1954) vonatkozóan a memoárirodalomban eddig fellelhetők voltak.[4] Bethlen Margit 1944–1945 utáni életútjának módszeres feltárására azért is szükség lenne, mert egy ilyen célirányos és szisztematikus kutatómunka ki tudná deríteni azt is, hogy az utókorra maradtak-e olyan tőle származó és mindmáig lappangó levelek vagy kéziratok, amelyek kiegészíthetik ezt az irodalmi hagyatékot. Nyilvánvaló, hogy a kommunisták totális hatalmának megteremtése után nem léphetett a nyilvánosság elé és nem publikálhatott,[5] ezért, ha minden nehezítő körülmény dacára – vagy éppen azok által inspirálva – továbbra is alkotott, akkor egyelőre az „asztalfióknak” írt, abban a reményben, hogy előbb-utóbb ismét megjelenhetnek az írásai. Ilyen kimerítő és minden szálat elvarró, tehát az 1944–1945 utáni életszakasz teljes körű rekonstrukcióját célzó kutatómunkára nem vállalkozhattam, de egy véletlenszerűen a látókörömbe került dokumentáció, Bethlen Margit 1957-től 1974-ig, tehát az egyik örököse révén még a halála után is fennálló „kárpótlási ügye” apropóján elindulva sikerült az életrajzát néhány újabb elemmel kiegészítenem.[6]

 

[2]

Bethlen Margit.
Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény, Fotótár. Képszám: 040945.

 

Bethlen Margit.
Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény, Fotótár. Képszám: 040944.
 

 

Bethlen Margit kárpótlási igényének dokumentumai

A második világháború után a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) két törvényt alkotott a háború során vallási és faji okokból a náci Németország hatalmi szervei részéről sérelmet szenvedett személyek kártalanítására: az 1956. június 29-i szövetségi kártalanítási törvényt (Bundesentschädigungsgesetz – rövidítve: BEG) és az 1957. július 19-i szövetségi visszaszolgáltatási törvényt (Bundesrückerstattungsgesetz – rövidítve: BRÜG). Ez az a jogszabályi háttér, amely a mellékletben közölt dokumentumok értelmezésének elsődleges kiindulási pontjaként szolgál.

Bethlen Margit is megpróbált élni a német kárpótlási törvények által nyújtott lehetőséggel. Ennek jogalapját az adta, hogy 1944 november-decemberében Budapesten a német hatóságok internálták, és elkobozták tőle a személyes értékeit. Mint látható, 1957. szeptember 20-án kitöltött egy négy oldalas kérdőívet, amelyen az igényjogosulti tényállást rögzítve egyedül a Peugeot márkájú személygépkocsiját jelölte meg a kártérítés jogcímeként. (1. sz. dokumentum) Hat évvel később, 1963-ban, egy új nyilatkozatban azonban változtatott ezen, és a kárpótlási igénye alapjául szolgáló, tőle elkobzott vagyonelemek körét kibővítette, a gépkocsi mellett más értéktárgyakat is feltüntetett: két aranygyűrűt, két aranykarkötőt, egy karórát és egy nercbundát. (2. sz. dokumentum) Újabb hat év eltelte után, 1969-ben, a korábban benyújtott nyilatkozatához egy tájékoztató jellegű kiegészítő nyilatkozatot csatolt, s a jogigényét két tanú nyilatkozatával támasztotta alá. Ebben az értéktárgyai elkobzásának a körülményeit is ismertette röviden. (3–5. sz. dokumentum) A dokumentumokat olvasva elgondolkodtató, hogy még Bethlen Margit életében ez az ügy tizenkét éven át húzódott, ezzel együtt feltűnő az általa benyújtott okmányok keltezési ideje közötti bő hatéves intervallum, illetve önmagában az a tény is, hogy az 1957-ben kitöltött űrlapot egymás után kétszer is kiegészítette/ki kellett egészítenie.

Ezzel nem állt egyedül, ugyanis általában véve a magyar állampolgárok német állammal szembeni kártérítésének kérdéskomplexuma a fentnevezett törvények alapján, az 1950-es és 1960-as években az NSZK és a Magyar Népköztársaság (MNK) illetékes szervei közötti bilaterális megállapodás függvényévé vált, emiatt hosszú évekig húzódott, s csak 1971–1974 között rendeződött. A német kárpótlási törvények magyarországi vonatkozásait, illetve a magyar állampolgárságú üldözött és sérelmet szenvedett személyek érdekérvényesítésének meglehetősen szerteágazó történetét Dunai Andrea és Ungváry Krisztián dolgozták fel egy-egy alapos és gazdagon adatolt tanulmányukban.[7]

Az 1956-os BEG egyéni jóvátételt helyezett kilátásba olyan károsultaknak, akiket faji, vallási vagy világnézeti okokra visszavezethető üldöztetésük során – vagy szabadságvesztésük miatt – fizikai vagy anyagi károk értek. A kérelmezőknek ugyanakkor szigorú lakhatási előírásoknak kellett megfelelniük, s a törvényi rendelkezés eleve kizárta azon országok állampolgárait, amelyek kormányai legkésőbb 1953. október 1-jéig nem létesítettek diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val. Mivel az NSZK és az MNK csak jóval később, 1973. december 21-én létesített hivatalos diplomáciai kapcsolatot,[8] ez értelemszerűen a magyar állampolgárokra is vonatkozott. A magyarországi zsidóság NSZK-val szembeni, s más úton korábban részben már érvényesített jóvátételi törekvései ugyanakkor – a BEG-ben foglalt restrikció ellenére – felerősödtek. A magyar kormány külpolitikai és fiskális szempontok által vezérelve felkarolta ezeket a törekvéseket. 1957 áprilisában az MSZMP Központi Bizottságának javaslatára a Partizánszövetség keretein belül megalakult a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete – 1960-tól: Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága (NÜB) –, amely arra volt hivatva, hogy összegyűjtse a magyarországi lakhellyel bíró személyek kárigényeit, s a kárpótlás ügyét a vasfüggönyön átnyúló nemzetközi hálózat résztvevőjeként operatív módon képviselje és koordinálja.[9] A kárpótlási igények benyújtására vonatkozó felhívást a Népszabadság 1957. augusztus 25-i számában tették közzé. Az igényeket szűk határidővel szeptember 30-ig, az erre a célra a budapesti Franklin Nyomdában sokszorosított, 6 forintért beszerezhető bilingvis (német és magyar) kérdőíveken lehetett benyújtani.[10] Ezt a nyomtatványt töltötte ki először Bethlen Margit is. (1. sz. dokumentum)

Az összesen 62022 – általában véve rossz németséggel kitöltött – kérvényt 1958. március 18-án vitték el Budapestről Kölnbe. A német fél azonban visszautasította az együttműködést. Arra is hivatkozott, hogy a kérvényeket nem a kárpótlási, hanem a visszaszolgáltatási törvény alapján kellett volna kitölteni. Az 1957-es BRÜG alapján olyan elvett ingóságokért járt jóvátétel, amelyektől a károsultat saját otthonában vagy az üldöztetése során fosztották meg. A törvény elvileg bármely ország állampolgára számára engedélyezte az egyéni kérvényezést, ám a kárpótlás kifizetését szigorúan a diplomáciai kapcsolatok meglétéhez kötötte, a kelet-európai országok állampolgárai tehát a jogszabály értelmében eleve esélytelennek minősültek. Míg a BEG egyértelműen szigorú lakhatási feltételekhez kötötte az igényjogosultságot, addig a BRÜG elvben csak a kifizetést tette a diplomáciai kapcsolatoktól függővé. A kielégítési eljárást ugyanakkor mindig megelőzte a kárigény megállapítása, amit a diplomáciai kapcsolatok hiánya teljesen megbéníthatott. A Magyarország területéről elkobzott értékek ügyében az NSZK Pénzügyminisztériuma 1961 tavaszán egy átfogó megoldásra tett javaslatot: azt követelte a magyar féltől, hogy az 1958-ban beadott részigényeket hivatalosan vonja vissza, s ennek fejében azt ígérte, hogy azután a koncentrációs táborokban elvett értékekre fog összpontosítani. Ez utóbbiakat az úgynevezett egyezségi irányárlista alapján könnyűszerrel számszerűsíteni lehetett, ha a gramm-, a márka- vagy a karátadatok rendelkezésre álltak. 1962-ben az NSZK-ban ezeknek az értéktárgyaknak az ellenértékét 1956-os beszerzési áron állapították meg.

Magyar részről tehát a siker kulcsa a pontos adatszolgáltatásban rejlett. Mivel 1957-ben a kérdőíveket sebtében, bemondásos alapon és semmiképpen sem a BRÜG előírásai szerint töltötték ki, utólag kellett a válaszokon finomítani. A folyamat a következőképpen bonyolódhatott. Az ügyfelet levélben felszólították, hogy fáradjon be a NÜB központjába. Itt a volt foglyokból álló bizottsági tagok, miközben valószínűleg a bizonyos egyezségi árlista adatait és az eredeti kérdőívet tartották kezükben, felvették a jegyzőkönyvet és a kérelmező eskü helyetti nyilatkozatát. Hirtelen minden elveszett óra márkás lett és minden gyűrűnek többkarátos briliánsköve támadt. Az igénylőnek aláírását a Fővárosi Tanács Igazgatási Osztályán kellett hitelesíteni.[11] Nyilván ugyanezt az eljárást követték Bethlen Margittal szemben, s ezzel magyarázható, hogy a kérelmének 1963. évi kiegészítésében bővítette a kárigényét. (2. sz. dokumentum)

            Egyelőre nem teljesen világos, hogy 1969-ben miért kellett újabb nyilatkozatokat csatolnia a korábbi beadványaihoz. Joggal feltételezhető, hogy ez összefüggésben állt a magyar és német pénzügyminisztérium által 1968. január 13-án tető alá hozott globális megegyezés tervezetével, amely 150 millió márka értékben irányozta elő a magyarországi kárigénylőknek juttatandó összeget.[12] Valószínű, hogy ezek után a kártérítésre szánt összeg minél precízebb és igazságosabb elosztása érdekében a NÜB a kérelmezőktől újabb – immáron tanúk által is alátámasztott – írásos nyilatkozatot kért be, amihez a Pénzintézeti Központ egy újabb formanyomtatványt rendszeresített.

A Budapesten elért megegyezésből azonban nem lett tényleges megállapodás. A német külügyminisztérium nyomására, amely a jóvátétel ügyének rendezését arra kívánta felhasználni, hogy annak segítségével politikai engedményeket érjenek el a kelet-európai államok részéről, a német pénzügyminisztérium évekre visszalépett annak teljesítésétől. A végleges egyezményt végül 1971. január 22-én kötötte meg az NSZK Pénzügyminisztériuma és a NÜB részéről megbízott Általános Értékforgalmi Bank.[13] Az egyezmény részletei írásom tárgya szempontjából irrelevánsak, ugyanakkor a nehezen megszületett modus vivendi időpontja kapcsán érdemes egy megállapítást tenni. Mivel Bethlen Margit 1970. június 7-én elhunyt, az elvett értéktárgyai utáni kártérítésben – a BRÜG révén – az életében már semmiképpen nem részesülhetett.

            A kártérítési ügyének okmányait tartalmazó 32.360/1959. számú aktában van még néhány dokumentum, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kárpótlási eljárás ezzel még nem ért véget, mert a kárigényét az egyik örököse, Bethlen Andrásné megpróbálta érvényesíteni. Bethlen Margit legidősebb fia, a Magyarországon élő Bethlen András néhány nappal az édesanyja halála után, 1970. június 20-án hunyt el. Egyikük sem hagyott maga után végrendeletet. A hagyatéki eljárás keretében a kettejük ingó hagyatékának felosztásáról szóló végzést 1971. augusztus 19-én állította ki Széplaki László közjegyző. Eszerint az édesanyja rendkívül szerény örökségét az akkor még élő legkisebb fiú, Bethlen Gábor elutasította, így a hagyatékán fele-fele arányban kellett osztoznia ifjabb Bethlen Istvánnak és Bethlen András jogos örökösének, Bethlen Andrásnénak (leánykori nevén: Hoffmann Mária).[14] Egyelőre nem lehet tudni, hogy mi áll annak hátterében, hogy ezek után, 1973. november 8-án, az elhunyt BRÜG-károsult – vagyis Bethlen Margit – utáni igénybejelentésre rendszeresített űrlapot miért úgy töltötte ki Bethlen Andrásné, hogy ő Bethlen Margit (kárigényének) egyedüli örököse. Az örökségi részesedési arányát 1/1-nek tüntette fel, miközben az űrlap 7. és 9. pontja is arra vonatkozó kötelezettségvállalást írt elő, hogy az összes jogos örököst – beleértve a külföldön élőket is – megnevezik és felsorolják.[15] Ez szemet szúrt a Pénzintézeti Központ hivatalnokainak is, mert a kártalanítási határozatban igényjogosultként megnevezték ifjabb Bethlen Istvánt is, és a kárpótlási összeg felét, 3250 forintot állapították meg özvegy Bethlen Andrásné számára.[16] Ez az első dokumentum, amelyen konkrét kárpótlási összeg szerepel, egyúttal ez azt is jelenti, hogy a Pénzintézeti Központban az értéktárgyak árazási utasítása alapján a kárpótlási összeget összesen 6500 forintra kalkulálták ki.

Az ügyiratban lévő utolsó dokumentum a Pénzintézeti Központ vezérigazgatójának, Biró Mihálynak a feljegyzése Bethlen Andrásné ügyéről. Eszerint: „A Nácizmus Üldözöttei Bizottságának Elnöksége 1974. május 20-án tartott ülésén úgy határozott, hogy néhai Bethlen Istvánné utáni kárigényt elutasítja.” Bethlen Andrásné ezt nem fogadta el, és 1974. december 18-án egy panaszlevelet írt Faluvégi Lajos pénzügyminiszternek, aki a Pénzintézeti Központ hatáskörébe utalta vissza az ügyet. Ennek utolsó mondata alapján akár arra is lehet következtetni, hogy a NÜB nem azért utasította vissza Bethlen Andrásné kárigényét, mert ő azt örökségi alapon próbálta érvényesíteni, hanem azért, mert magát Bethlen Margitot sem ismerte el károsultként: „A kép teljességéért megemlítem, amennyiben a NÜB Bethlen Istvánnét károsultként elismerte volna, nevezett után 6.500 Ft vált volna esedékessé, melynek a fele illette volna meg a panaszost.”[17] Sajnos a NÜB elnökségi üléseinek a jegyzőkönyveit eddig nem volt módom tanulmányozni,[18] így azt sem lehet egyelőre megállapítani, hogy a 1974. május 20-i ülés jegyzőkönyve tartalmazott-e részletes indoklást Bethlen Andrásné – illetőleg Bethlen Margit – elutasítása kapcsán. Amennyiben egyszer sikerül majd bepillantanunk a NÜB elnökségi ülésének a jegyzőkönyvébe, elképzelhető, hogy abban csupán egy indoklás nélküli lakonikus bejegyzést találunk, amely rögzíti az elutasítás tényét.

A NÜB május 22-én visszaküldte az aktát az Általános Értékforgalmi Banknak.[19] A NÜB titkára, Szőnyi István szóban közölte, hogy az ügyfelet, azaz Bethlen Andrásnét csak reklamáció esetén értesítik a döntésükről. Erre hivatkozva egy pro domo instrukció elő is írta a bank számára, hogy ebben az esetben, válaszadás végett az ügyiratot küldjék vissza a NÜB-nek.[20] Ennek ellenére Biró Mihály nem adott ilyen értelmű utasítást, és nincs nyoma annak sem, hogy az akta még egyszer megjárta volna a grémiumot.

A NÜB elutasításának okai és indokai tehát még magyarázatra szorulnak. Noha a 21/1971. számú kormányrendelet – formálisan – a NÜB hatáskörébe utalta, hogy a kártalanítási igények elbírálása és rendezése tekintetében a saját szabályzata értelmében járjon el,[21] a levéltári forrásokból tudható, hogy az 1971. január 22-i szerződés után a kifizetés módjáról, annak főbb alapelveiről a magyar Pénzügyminisztérium és a Pénzintézeti Központ a NÜB bevonása nélkül döntött, s a részletek kidolgozásában is csupán statisztaszerep jutott neki. A Pénzügyminisztérium utasítása alapján négy kategóriát állapítottak meg. Az első kategóriába tartoztak azok, akik deportálás, kényszermunkára hurcolás és Magyarországon kívüli vagyonelkobzás miatt váltak jogosulttá, ők 13000 forintot kaptak. A második kategóriába az ő örököseik kerültek, akik ennek felére, 6500 forintra voltak jogosultak. A harmadik kategóriába azok tartoztak, akik Magyarország területén elkobzott értékeik miatt jelentették be jóvátételi igényüket, ők 4000 forintot kaptak. A negyedik kategóriába sorolták az ő örököseiket, akik 3000 forintot kaphattak.[22]

A sajtó tudósításaiból tudható, hogy a NÜB 1972. május 22-én egy önálló szabályzatot tett közzé, s a kártérítési követelések kielégítését e szabályzatban foglaltak szerint bonyolította. Sajnos a szabályzat teljes szövegét a sajtóban nem tették közzé, s arra eddig hazai archívumokban sem bukkantam rá, ezért annak tartalmára a sajtóban közzétett utalások alapján lehet következtetni. Eszerint az életben lévő egykori deportáltakat kárpótolták elsőként, ők fejenként 13000 forint anyagi kárpótlást kaptak az NSZK Pénzügyminisztériuma részéről 1972-ben átutalt első részletből.[23] A szabályzat szerint öröklött jogcímen is kárpótlásban lehetett részesülni: 6500 forint átalányösszeget kapott egy-egy időközben elhunyt károsult örököse. Noha a BRÜG-törvény hatálya nem terjedt ki azokra, akik Magyarország határain belül szenvedtek anyagi kárt, a NÜB úgy döntött, hogy az országhatáron belül eltulajdonított értékek ugyanúgy kárpótlandók, mint a deportálás során elvett javak, s ezeknek a károsultaknak fejenként 4000 forint átalányösszeget állapított meg. Az ezekhez a kategóriákhoz tartozó személyek kárigényét azonban csak később, az 1973-ban és 1974-ben átutalt részletből elégítették ki.[24] Ebből látható, hogy az első három kategória esetében a NÜB szabályzata valóban követte a Pénzügyminisztérium és a Pénzintézeti Központ által kidolgozott alapelveket. Ugyanakkor ellentmondást rejt magában, hogy a Pénzintézeti Központ Bethlen Andrásnéra vonatkozó 1973. november 20-i kártalanítási határozatában és Biró Mihály 1975. január 7-i feljegyzésében is a 6500 forintnyi (örökségi jogon járó) kárpótlási átalányösszeg szerepelt, noha a NÜB szabályzata szerint a Bethlen Andrásné számára megállapítandó összeg tekintetében elvileg a 4000 forintos kárpótlási átalány lett volna irányadó.

A NÜB kárpótlási szabályzatának részletei cizelláltabban kivehetők Gáti Ödönnek, a szervezet elnökének és Szőnyi Jánosnak, a szervezet titkárának a Dunántúli Napló 1973. május 14-i számában megjelent interjújából. Érdekes módon a NÜB két vezetője az interjúban azt emelte ki, hogy a szabályzat a kárpótlásra jogosult személyek körét szélesre nyitotta, s annak felekezeti hovatartozástól függetlenül részesei lehetnek a magyar társadalom legszélesebb rétegei. Akár még a Horthy-rendszer tisztviselői vagy katonatisztjei is, akiket például parancsmegtagadásért deportáltak. Ennél a kategóriánál külön hangsúlyozták az örökösödési jogcímet is, kiemelve, hogy ezen a jogcímen csak azok nyerhetnek kárpótlást, akiknek a felmenőit az ország 1944. március 19-i állapotának megfelelő határain kívül deportálták, internálták vagy munkaszolgálatra hurcolták és 1971. január 1-jén még életben voltak. Nyilvánvaló, hogy ebbe a kategóriába Bethlen Margit nem fért bele. A harmadik szakaszban, tehát 1974-ben, azok váltak jogosulttá a – 4000 forintnyi – kártérítésre, akik az 1944. március 19-i állapotnak megfelelő országhatárokon belül, a budapesti gettóban voltak, vagy börtönben, gyűjtőtáborban, büntetőszázadban voltak fogva tartva. Bethlen Margitot leginkább eszerint lehetett volna károsultként – és ebből kifolyólag igényjogosultként – elismerni. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a NÜB vezetői az ehhez a kategóriához tartozó személyek esetében örökösödési jogcímről egyáltalán nem tesznek említést.[25] Amennyiben ilyen jogcím valóban nem volt megállapítva a szabályzatban, az azt is jelenti, hogy a NÜB a Pénzügyminisztérium és a Pénzintézeti Központ által kidolgozott alapelvektől eltérve, kivette az utolsó (negyedik) kategóriát. Ezt ugyan nehéz elképzelni, ha mégis így volt, jogi alapon csak ez lehetett a kizáró oka annak, hogy Bethlen Andrásnét elismerjék igényjogosultként.[26]

 

[3]

Bethlen Margit.
Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény, Fotótár. Képszám: 041280.

 

Dokumentumok[27]

1. sz. dokumentum

 

Bethlen Margit kárpótlási kérelme

Budapest, 1957. szeptember 20.[28]

 

Budapest, 1957. szeptember 20.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959.

 

 

 

 

Kérdőív                                              Folyószám: 40413.

 

A német nemzetiszocialista üldözés áldozatainak kártalanítását rendező német szövetségi köztársasági törvény (Szövetségi kártalanítási törvény 1956. július 29-ről) alapján támasztott igénnyel kapcsolatban.

 

Igénytámasztó

 

Előnév és név: Bethlen Istvánné született Bethlen Margit

Mostani lakhely, utca és házszám: Budapest, [II. Bajvívó utca 8. II. 5.] VI. Lenin krt. 92.[29]

Családi állapota:

Gyermekeinek száma és életkora: 3

Állampolgárság: magyar

Tanult szakmája: újságíró

Jelenlegi foglalkozása: -

Saját személyében üldözött volt-e: igen

Ha igen:

A nemzetiszocializmus elleni ellenállás miatt – faji, vallási, világnézeti okokból? Igen

Családi vagy jogi kapcsolatai az üldözöttel?

Volt-e ghettóban, hol, mikor és mennyi ideig: nem

Szabadságában volt-e gátolva (sárga csillag stb.): 1944 októberének végétől a hatóságok körülbelül 10 napra letartóztattak és a SS Kommandó a Svábhegyen tartott fogva rendőri felügyelet alatt 1944 decemberének végéig.[30]

Milyen okokból és mikor tartóztatták le Önt: Politikai okokból, mivel a férjem miniszterelnök volt.

Melyik KZ-[31] vagy kényszermunka-táborba? A Gestapo különleges egységénél.

Mint fogoly vagy kényszermunkás dolgozott-e?

Melyik gyárban, üzemben, munkafajtában?

Mettől meddig:

A felszabadulás, elbocsátás napja? 1944 decemberének vége.

Mint fogoly a kényszermunkából kifolyólag elszenvedett-e testi sérüléseket, és melyek azok? Nem.

Személyi tulajdonában elszenvedett károk, forintban megbecsült érték? A német hatóságok lefoglalták a kicsi, zárt Peugeot személygépkocsimat.

Kapott-e eddig valamilyen szolgáltatást az elszenvedett károkért? Nem.

Nyújtott-e már be másirányi kártalanítási vagy kárpótlási igényt? Nem.

Igenlő esetben milyen helyeken, cégnél, hatóságnál?

Mikor?

Milyen iratai, bizonyítóeszközei vannak az igény alátámasztására?

Tanúk: Ágoston Mihály, Budapest, II. Torockó utca 8.

            A felesége, Erzsébet, Budapest, II. Torockó utca 8.

            Ügyvéd[32]

Megjegyzések (a kárigény rövid, tételes összefoglalása, az elszenvedett károsodások határozott megnevezése): Az autó értéke 50.000 forint.

 

Fentiek helyességéért felelősséget vállalok.

Kijelentem, hogy sem én, sem akinek jogán igényt támasztok, nem volt tagja sem a német nemzetiszocialista pártnak, vagy ahhoz hasonló magyar pártnak.

 

Kelt: Budapest, 1957. szeptember 20.

Olvasható aláírás: Bethlen Istvánné született Bethlen Margit

Lakhely, utca, házszám: Budapest, II. Bajvívó u. 8.

 

Jelzet: HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959. (440. doboz) – Német és magyar nyelvű bilingvis űrlap, német nyelvű gépelt válaszokkal. A szerző saját fordítása.

 

 

2. sz. dokumentum

 

Bethlen Margit kárpótlási kérelmének kiegészítése

Budapest, 1963. június 18.

 

[8]

Bethlen Margit kárpótlási kérelmének kiegészítése.
Budapest, 1963. június 18.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959.

 

 

A károsult kérelmező személyesen                Ügyiratszám: 9. WGA Magyarország 32.360/59.

Eskühelyetti nyilatkozat

 

Alulírott Bethlen Istvánné asszony, született Bethlen Margit – született: Budapesten, 1882. augusztus 6-án – jelenleg Budapest, VI. Lenin krt. 92. szám alatti lakos, miután nekem az eskühelyetti nyilatkozat értelmét és jogi jelentőségét, valamint az igazmondási kötelezettség megszegésének büntetőjogi következményeit megmagyarázták, ezennel eskü helyett az alábbiakat jelentem ki:

 

Politikai okokból, mivel a férjem miniszterelnök volt, letartóztattak, és az SS parancsnokság a Svábhegyen tartott fogva 1944 októberétől 1944 decemberéig. Az SS-parancsnokság az alábbi értéktárgyakat vette el tőlem:

 

1 darab aranygyűrű, briliánssal díszítve, 1½ karátos (szoliter), platinából készült foglalattal.

1 darab aranygyűrű, drágakövekkel díszítve (2 darab smaragd és 1 darab rubin, egyenként 1 karátos).

2 darab arany karkötő, drágakövekkel díszítve (zafírral és smaragddal, összesen 10 karát).

1 darab bunda (nerc).

1 darab női karóra, IWC márkájú (aranyból).

 

A német hatóságok lefoglalták a kis zárt Peugeot személygépkocsimat, amelynek értéke 10.000 volt.[33]

Fenti nyilatkozat tartalma valós és hajlandó vagyok azt bíróság vagy bármely hatóság előtt megerősíteni.

 

Budapest, 1963. június 18.                                        Hitelesítjük az aláírás valódiságát

Bethlen Istvánné asszony                                          Elnök

Született Bethlen Margit                                            [---]

Aláírás

 

Jelzet: HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959. (440. doboz) – Német nyelvű, gépelt irat. A szerző saját fordítása.

 

 

3. sz. dokumentum

 

Bethlen Margit 1963. évi kárpótlási kérelméhez csatolt kiegészítő nyilatkozata

Budapest, 1969. február 20.

 

Budapest, 1969. február 20.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959.

 

 

Ügyiratszám: 9. WGA Magyarország 32.360/59.

 

Eskü alatt tett kiegészítő nyilatkozat

 

Én, alulírott kérelmező, Bethlen Margit –1882. augusztus 6-án születtem Budapesten, lánykori vezetéknevem Bethlen, jelenlegi lakhelyem Budapest, VI. Lenin körút 92. szám –, miután felvilágosítást kaptam az eskü alatt tett nyilatkozat jelentőségéről, jogi következményeiről, valamint az igazmondási kötelezettség megsértésének büntetőjogi következményeiről, ezennel eskü alatt kijelentem a következőket:

 

Az 1963. június 18-án eskü alatt tett nyilatkozatom[34] kiegészítéseként a következőket adom elő:

            Férjem, gróf Bethlen István 1921-től 1931-ig Magyarország miniszterelnöke volt. Amikor a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, férjemet – aki antifasiszta beállítottságáról volt közismert – a német megszálló hatóságok a lakásán keresték. Azonban még időben sikerült elhagynia a lakását, és 1945-ig a magyar hadsereg rejtegette őt.[35]

1944 októberéig háborítatlanul hagytak a lakásomban, azonban 1944 októberének második felében, a Szálasi-féle puccs után, a Gestapo letartóztatott.

A letartóztatásom úgy történt, hogy a lakásomon (Budapest, II. Torockó utca 8.) Gestapo-tisztviselők jelentek meg, akik egy parancsot felmutatva felszólítottak, hogy úgy, ahogy vagyok, menjek velük.

Felvettem a nercbundámat és követtem a németeket, akik ezután a közeli Jávor-villába (Budapest, II. Pasaréti út) vittek,[36] ahol a Gestapo egyik parancsnoksága működött. Itt találkoztam Kánya Kálmán volt külügyminiszterrel,[37] akit a németek éppen akkor tartóztattak le, mint kifejezetten németellenes politikust.

Néhány nap múlva a Svábhegyre, a Gestapo főhadiszállására hurcoltak, és ott felszólítottak, hogy adjam át minden nálam lévő értéktárgyamat. A Gestapo-szervek fenyegető magatartása miatt kénytelen voltam eleget tenni ennek a felszólításnak, és átadni a nálam lévő ékszereket, amelyeket egyébként mindig viseltem, valamint a rajtam lévő nercbundát.

1944 decemberéig fogva tartottak. Ezt követően a fiam, Bethlen István gróf[38] kapcsolatba tudott lépni a korabeli nyilas kormány külügyminiszterével, Kemény Gáborral,[39] s közbenjárt nála az érdekemben, hogy szabadlábra helyezzenek.

Ennek köszönhetően 1944 december közepén szabadlábra helyeztek, és visszatérhettem a lakásomba.

A fenti nyilatkozat tartalma megfelel a valóságnak, és készen állok azt a bíróság vagy a hatóság előtt megerősíteni.

 

Budapest, 1969. február 20.

Bethlen Margit asszony                                             Hitelesítjük az aláírás valódiságát.

(Bethlen Margit asszony)                                          Osztályvezető

Személyi igazolvány száma: FS 024644                   [---]

 

Jelzet: HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959. (440. doboz) – Német nyelvű, gépelt irat. A szerző saját fordítása.

 

 

 

4. sz. dokumentum

 

Bécsi Mária Bethlen Margit kárpótlási kérelméhez kapcsolat nyilatkozata

Budapest, 1969. február 20.
 

Budapest, 1969. február 20.
HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959.

 

 

Ügyiratszám: 9. WGA Magyarország 32.360/59.

 

Eskü alatt tett nyilatkozat Bethlen Margit ügyében

 

Én, alulírott kérelmező Bécsi Mária – 1899. június 25-én születtem Dobozgerlán,[40] jelenleg Budapesten, a II/a. (Máriaremete), Csatlós utca 80. szám alatt lakom –, miután felvilágosítást kaptam az eskü alatt tett nyilatkozat jelentőségéről, jogi következményeiről, valamint az igazmondási kötelezettség megsértésének büntetőjogi következményeiről, ezennel eskü alatt kijelentem a következőket:

 

1944-ben szobalányként dolgoztam a gróf Bethlen-villában, a Budapest II. Torockó utca 8. szám alatt.

A német megszállás után nagy izgalom uralkodott a villában, mivel gróf Bethlen István közismerten németellenes politikus volt, ezért biztosra vette, hogy azonnal keresni fogják őt. Időben értesítést kapott azonban arról, hogy menekülnie kell. Ezt követően, nagy izgalmak közepette, elhagyta a villát és elrejtőzött.

A grófnő a villában maradt, és egy ideig valóban nem esett bántódása.

1944 őszén – a pontos napra már nem emlékszem – SS-katonák jelentek meg a villában, akiknek én, mint szobalány, nyitottam ajtót. Német nyelven érdeklődtek, hogy gróf Bethlen Istvánné otthon van-e. Mivel rosszat sejtettem, utánuk mentem a szobába, és bár nem beszélem a német nyelvet, a helyzetből mégis megértettem, hogy a grófnőt el fogják hurcolni. A grófnő ezután utasított, hogy készítsem elő a nercbundáját, mivel azt fel akarja venni. Úgy tűnt, azt gondolta, hogy néhány órán belül vissza fogják engedni. Segítettem neki felvenni a bundát, és amikor a grófnő már teljesen fel volt öltözve, láttam, hogy a gyönyörű ékszereit, amelyeket mindig viselt, már magára vette. Így ment el az SS-katonákkal, és ahogy a szakácsnőtől – aki követte őt – megtudtam, először a közeli Jávor-villába, onnan pedig a Svábhegyre vitték. Egyébként erről az utóbbi körülményről személyesen is meggyőződhettem, egészen különös módon. A grófnő politikai fogoly volt, ezért nem állt olyan szigorú felügyelet és ellenőrzés alatt, mint a faji alapon üldözött személyek. Nagy fáradság árán egy ismerősöm révén végül sikerült engedélyt szereznem arra, hogy ott beszélhessek vele. Így történt, hogy egy nap felmehettem a Gestapóhoz (Svábhegy), és valóban beszéltem a grófnővel. Azonnal feltűnt, hogy nincsenek nála azok az ékszerei, amelyeket a villánk elhagyásakor magával vitt. Amikor megkérdeztem tőle, hol vannak az ékszerei, nem adott választ, de a kézmozdulatából arra következtettem, hogy azokat elvették tőle. A beszélgetés ugyanis a Gestapo felügyelete alatt zajlott, ezért semmi másról nem mert beszélni, csak jelentéktelen dolgokról. Mindezekre ma is pontosan emlékszem, mert a korabeli jelenet mélyen bevésődött az emlékezetembe.

A fenti nyilatkozat tartalma megfelel a valóságnak, és készen állok azt a bíróság vagy a hatóság előtt megerősíteni.

 

Budapest, 1969. február 20.

Bécsi Mária                                                               Hitelesítjük az aláírás valódiságát.

(Bécsi Mária)                                                            Osztályvezető

Személyi igazolvány száma: AT-I. 074879               [---]

 

Jelzet: HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959. (440. doboz) – Német nyelvű, gépelt irat. A szerző saját fordítása.

 

 

5. sz. dokumentum

 

Ágoston Erzsébet Bethlen Margit kárpótlási kérelméhez kapcsolat nyilatkozata

Budapest, 1969. február 18.

 

[15]

Ágoston Erzsébet Bethlen Margit kárpótlási kérelméhez kapcsolat nyilatkozata.
Budapest, 1969. február 18.
HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959.

 

Ügyiratszám: 9. WGA Magyarország 32.360/59.

 

Eskü alatt tett nyilatkozat Bethlen Margit ügyében

 

Én, alulírott kérelmező, Ágoston Erzsébet asszony – 1903. október 3-án születtem Radványban,[41] lánykori vezetéknevem Krafcsik, jelenlegi lakhelyem Budapest, II. Torockó utca 8. – miután felvilágosítást kaptam az eskü alatt tett nyilatkozat jelentőségéről, jogi következményeiről, valamint az igazmondási kötelezettség megsértésének büntetőjogi következményeiről, ezennel eskü alatt kijelentem a következőket:

 

1944-ben a gróf Bethlen családnál szakácsként dolgoztam. Akkor már régi alkalmazottja voltam a grófi családnak. A villában laktunk Budapesten, a II. kerület Torockó utca 8. szám alatti házban. Gróf Bethlen István hosszú ideig Magyarország miniszterelnöke volt, és politikusként antifasiszta beállítottságáról volt közismert.

Amikor a németek megszállták Magyarországot, gróf Bethlen elhagyta a villát és elrejtőzött. A grófnő a villában maradt, őt a németek egy ideig nem zaklatták.

1944 késő őszi hónapjaiban – emlékezetem szerint november körül – SS-egyenruhás személyek jelentek meg a villánkban, és a grófnő, Bethlen asszony után érdeklődtek. Tájékoztatták, hogy azonnali előállítására vonatkozó parancsuk van, és felszólították, hogy öltözzön fel, és kövesse őket. Pontosan emlékszem arra, hogy a grófnő a nercbundájában ment velük. Ugyancsak emlékszem arra is, hogy amikor elvitték, nála voltak azok az ékszerei, amiket mindig hordott.

Amikor a grófnőt elvitték, utánamentem, és láttam, hogy a közeli Jávor-villába vitték, ahol egy SS-parancsnokság működött.

Néhány nap múlva a grófnőt a Jávor-villából a Svábhegyre vitték. Ezt onnan tudom, hogy valahogyan sikerült kapcsolatot teremtenem a Jávor-villa őrségével, és így megtudtam, hogy az ottani foglyokat a Svábhegyre vitték. Ezt egyébként a grófnő később, amikor szabadult, ugyancsak megerősítette.

A fenti nyilatkozat tartalma megfelel a valóságnak, és készen állok azt a bíróság vagy a hatóság előtt megerősíteni.

 

Budapest, 1969. február 18.

Ágoston Erzsébet asszony                                                     Hitelesítjük az aláírás valódiságát.

(Ágoston Erzsébet asszony)                                                  Osztályvezető

Személyi igazolvány száma: AU-II. 560368                        [---]

 

Jelzet: HU-MNL-OL-XIX-L-20-o-32.360-1959. (440. doboz) – Német nyelvű, gépelt irat. A szerző saját fordítása.