A magyar 2. hadsereg 10. könnyű hadosztályának kötelékében, a 36. gyalogezred alárendeltségében a keleti fronton harctéri szolgálatot teljesítő pélmonostori 38/II. zászlóalj 1942–1943. évi történetéről mindeddig csak mozaikszerű adatokkal rendelkeztünk. Ezért hiánypótló jelentőségű az alakulat 1942 júniusa és szeptembere, valamint 1942 novemberének vége és 1943 januárjának eleje közötti harctéri tevékenységét hitelesen dokumentáló kéziratos magánnapló,[1] amely nemrég került elő a 38/II. zászlóalj egykori karpaszományos tizedese, Halmi (1945-ig Hauk) László Baranya megyei igazgató-tanító hagyatékából.[2]

 

[2]

A megszállt Osztrogozsszk látképe 1942-ben. Szemben a Boldogságos Szűz Mennybemenetele templom.
Forrás: Fortepan / Miklós Lajos.

 

 

Dokumentum

 

 

Halmi (Hauk) László karpaszományos tizedes

(38/II. zászlóalj géppuskás század aknavető szakaszának tisztese)

harctéri naplója

1942. (április) június 11. – 1943. június 1.

 

 

Osztrogozsszk, 1942. július 27.

Hajnali négy órakor már talpon vagyok. A nap erőteljesen ontja sugarait. Az ég szikrázóan kék. A város is ébredezik. Álmodozó szemű muzsik,[3] vállán a vízhordó vödrökkel ballag vízért. Ez a reggeli foglalkozásuk.

Egymás után jelentkeznek a legényeink Karcsinál.[4] Mindegyiknél puska, gázálarc. Kerékpárjuk is van. Mi ketten is már készen állunk. Egész napi élelemmel felszerelve indulunk útnak. Felderítés a feladatunk. Mire a várost elhagyjuk, 8-ra szaporodunk. Áthaladunk a Tyihaja Szoszna folyó fahídján. A forgalom igen élénk. Autó autót ér. Főleg Rosszos felé tartanak.

Délkelet felé haladva felkapaszkodunk egy dombra. A dombháton aránylag jó úton haladunk tovább. 7 órakor elválunk. Ketten-ketten megyünk egy úton. Karcsival megyek tovább. Dolzsik falucskán keresztül kelet felé tartunk. Az út csakhamar elfogy. Mi megyünk tovább. Eleinte réten, később méter magas bükkönyben gázolunk. Szakad rólunk az izzadság. Egy kis forrásnál enyhítjük szomjunkat. Kulacsainkat is megtöltjük. Átgázolunk egy szép búzatáblán, s újból útra akadunk.

Leérünk egy völgybe. Fátlan, kopár dombhátak fehér márgája ontja a hőséget. Átkelünk egy rozoga hídon. A völgyben délkelet felé tartunk. Sehol egy árnyat adó fa, sehol egy bokor. Le kell maradnom, mert rossz a kerékpárom. Karcsi előre siet. Nyugtalan, rossz érzés fog el. Az ember nem érzi magát biztonságban. Csakhamar találkozom két legényünkkel. Egyik szintén defektet kapott. Most már ketten toljuk kerékpárjainkat.

Karcsi újból visszatért. Ő is úgy érezte magát, mint én. Alapos kosztolás után újból elválunk. Karcsi és társa folytatja a felderítő utat. Én az egyik legénnyel betérek Melahino községbe. A községben egy német páncélos alakulat tanyázott. Jól megvendégeltek. Persze harctéri szemmel nézve. Víz helyett teát itattak velem.

Este 6 órakor befutott Karcsi is. Közben a többi legény is megérkezett. Rövid pihenő után eleinte kerékpáron, majd teherautón folytattuk utunkat vissza Osztrogozsszkba. ½ 9-kor értünk vissza.

 

Krinyica, 1942. július 29.

Hatalmas dörrenésre ébredek július 28-án reggel. Még a sátrunk is beleremegett. Hirtelen kibújok. A sátor mellett egy orosz asszony kuporog. Kezei összekulcsolva, arcán a rémület kifejezése. Ahogy meglát, az égre mutat. Rögtön megértem a helyzetet. Egy Rata[5] idebátorkodott, és igen nagy magasságból bombázta Osztrogozsszk városát. A bombák valahol az állomás körül csapódtak be.

Idillikus nyári hajnal üli meg a várost. A nap már magasan jár az ég peremén. Melege már most leolvasztja rólunk a zubbonyokat. 8 óra felé már csak ingben, fürdőruhában sétálunk. Keressük az árnyat adó fát. De az nincs. Behúzódunk a falak árnyékába. Pihenő van. Persze csak papíron. A valóságban foglalkozást tartunk. Ez nem akadályoz bennünket a levélírásban.

Ebéd után nagyot szundítunk a falak árnyékában. A hőség lassan csökken, s öt óra felé már tűrhető az időjárás. Örülünk neki. Azonban korai örömünknek megjön a bánata. Menetparancs érkezik.

7 órakor menetkészen állunk. Alig 9 km-t megyünk. Ribnojén[6] keresztül 10 órakor érünk Krinyicára.

Zászlós urunk rossz hangulatban volt. Egy kissé ordított. Rossz hangulatának valószínűleg a betegsége volt az oka. Kiállította a tiszte[se]ket őrségbe. Jómagam is álltam 11-[től] 2 óráig.

A reggeli ébresztő bizony rosszkor jött. Álmosan bár, de újból felálltam telepőrnek. Nem sokáig tartott a dicsőség. 8-kor sorakoztunk kivonuláshoz. Szabályszerű békebeli foglalkozás. Krinyica-Keleten egy horhosban foglaltunk tüzelőállást. A nap tűzött, mint talán soha. A domb pereméről messze el lehetett látni.

A szembeneső dombháton vagy száz pár arató vágta a búzát, rozsot. Mindenfelé érő búza- és rozstáblákat lenget a szellő. Egyes táblákon már keresztekben áll a kenyeret adó gabona. Milyen más a szemnek ez. Odahaza ilyenkor már végtelen tarlómezők húzódnak a messzeségben. Már készül az új magyar kenyér. Itt most vágják.

A kosztunk bizony gyenge. Sőt nagyon gyenge. Azzal biztatnak bennünket, hogy még gyengébb lesz. Csak a kenyérellátásunk lesz biztosítva. A többiről magunknak kell gondoskodni. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

 

[3]

A 10. könnyű hadosztály harctéri tevékenységének területe, Osztrogozsszk és Korotajak térsége német katonai térképen.
Jelzet: HU-HL-II. 1453. 2. hadsereg iratai. (24. doboz).

 

Krinyica, 1942. augusztus 1.

Már két napja szüntelenül dörögnek az orosz ágyuk. Július 30-án délután kezdték lőni a magyar állásokat. Percenként robbantak a gránátok. Július 31-én aztán megunhatták a mieink, mert rájuk küldtek 6 repülőt. Azonnal szünet állt be az oroszok nagy munkájában. Az orosz ütegek úgy látszik, térkép alapján lőnek. A gránát becsapódások ezt bizonyítják. Hol itt, hol ott, hol meg a harmadik község közelében robbantak a lövedékek. Kár azonban nincs. Pazarolják a lőszerüket. Tehetik, mert rengeteg van belőle. Ezt ők is tudják. Ezért lőnek vaktában és sokat.

Mi a nyírfa árnyékában felállított sátrunkban hallgatjuk a robbanásokat. Hol közelebb, hol távolabb hallatszottak. Legénységünk is minden izgalom nélkül hallgatja a fejünk felett vijjogó hanggal elhúzó gránátok süvöltését. Mintha nem is háborúban volnának. Teljes béke honol a tájon. A domboldalak vetését most vágják az álmodozó szemű muzsikok s a dalos kedvű orosz leányzók. Az úton kocsioszlopok közlekednek. Utánpótlást szállítanak. Az utakat mélabús nótázással asszonyok, leányok javítják. Rá is fér. Hepehupás, gidres-gödrös az út. Csak állandó javítással lehet őket karbantartani. Hányják rá a földet. Esőben aztán vendégmarasztaló sár keletkezik.

Néha meg-megjelenik az égen igen nagy magasságban egy-egy Rata. Periszkópja kutató szemekkel keresi az állásainkat. Azonban légvédelmi tüzérségünk is legény a talpán. Oda-odasóznak nekik. Buknak is a Raták. Ha meg nem találták el, ész nélkül menekülnek. Igen szép látvány, mikor az eltalált gép szárnyaszegetten bukik a mélységbe, hogy ott teljesen megsemmisüljön.

Ülünk a sátorban és gondolkozunk. Múlnak a napok, a hetek, a hónapok. Befejeztük a júliust is. Új hónap küszöbére léptünk. Talán egy új korszak kapui nyílnak ki előttünk. Itt vagyunk a Don partján, messze a hazai tájaktól. Szemben velünk dacos erővel védi az orosz letűnő uralmának végső pontjait. Az új hónap újabb dicsőséges fejezetet nyit haditettektől fényes történelmünk lapjain. Megindul a gigászi küzdelem utolsó felvonása, hogy eldöntse, vajon a kereszt vagy a sarló és kalapács uralkodjon a végtelen orosz mezőkön.

Egyelőre csend van. Csak ágyúdörgés és repülőzúgás bizonyítja a két fél éberségét. Tartalékban pihenünk. Foglalkozás van, akár odahaza a laktanyában. Várjuk a parancsot. Bár minél előbb megjönne.

 

Szeljavnoje,[7] 1942. augusztus 8.

Augusztus 4-ig pihentünk Krinyicán. 4-én délben elindultunk, hogy Gyevicán felváltsuk a több mint 1 hónapot az első vonalban harcoló soproni zászlóaljat.[8] 6-án hajnalban értünk Bolgyirevka községbe. Az éjszakát a község előtt töltöttük el. Az oroszok erősen bójáztak.[9] Emiatt nem folytathattuk utunkat. Alighogy elhelyezkedtünk, megjelent felettünk egy repülő. Eleinte csak körözött felettünk, de úgy látszik, megunta a dolgot. Egyszer csak sistergés hallatszott s egy hatalmas csattanás. Alig 100 méterre csapott bele a földbe egy olyan 150 kg-os szeretetcsomag. Ezután békét is hagytak.

Bolgyirevkán alig egy órát pihentünk. Újból felszereltünk, s máris mentünk Urivba. Itt volt az ebéd. 1 órás pihenő után Uriv község északi szegélyén levő cserjésbe mentünk, s berendezkedtünk éjszakai szállásra. Kiástuk a légvédelmi árkokat. Még be sem fejezhettük a munkát, mikor újabb riadó parancsra felszereltünk, s támadásba mentünk át. Ugyanis Szeljavnoje község északi szélén levő erdőben levő 35-[ö]seket[10] a muszkák teljesen szétverték. Alighogy megindultunk, közénk csapott vagy 3 tüzérségi lövedék. Oda se neki. Csak tovább. Az előnyomulás most már könnyebben megy. Az éjszakát egy az erdő szegélyétől nem messze húzódó rozstáblában töltöttük. Reggeli négykor megindultunk. Alighogy elértük az erdő szegélyét, mint a héják, ránk csaptak az orosz bombázók. A felfejlődött zászlóaljat[11] alaposan végig géppuskázták. Mi aknavetők, csak szemlélői voltunk a dolognak. Nem kívánom senkinek, hogy ezt átélje. De a támadásnak folyni kell. A repülők ellen védekezve behúzódunk az erdőbe. Az erdő szegélyén nyomulunk előre. Szinte oszlopban. Az erdő északi szegélyén tüzelőállásba vittük a vetőinket. Alig pár lövés, és egy irtózatos csattanás megállítja a nagy munkát. Fejemet szinte a földbe fúrom. Na, de gyerünk tovább. Tüzelőállást változtatunk. Az aknagránátok ott csapkodnak körülöttünk. Közben megszólalnak az orosz géppisztolyok jellegzetes hangjukkal. A golyók, mint a darazsak fütyülnek, duruzsolnak a fejem körül. Mi parancsra beszüntetjük a tüzelést, mert állítólag saját csapatokat lövünk. Ezalatt felfejlődött az orosz gyalogság, s magyar ruhában, „Hajrá”-val megrohamozott bennünket. A hátunk mögött újból megszólaltak az orosz géppisztolyok. Az aknagránátok is jöttek. Az emberek hullottak, mint a legyek. Jobbra-balra ember dőlt ki. Kitört a pánik, s megindult az áradat visszafelé. Ment, ki merre látott. Az oroszok annál jobban vertek bennünket. A fák tetejéről, hátulról, jobbról, balról szólt a zene. Csak vissza! Megállítani nem lehet őket. Én is megyek. A sebesültek jajgatnak, arcukra kiül a halálrémület. Tudják, hogy végük van. Mindenki menekül. A halál arat. Egy darabig az erdő szegélyén, majd átvágva egy mezőn Szeljavnoje felé. Az oroszok lőnek. Akna csapódik be mellettem. Le a földre. Újból fel. Végre horpadást érek el. Addigra már megszaporodtunk. A horpadásban megyünk. A sárga, szennyes víz mennyei italként ízlik. Csurog rólam minden. Az izzadság átver a nadrágomon. Csak tovább. Nem lehet megállás. Bementünk a faluba. A faluban még magyarok voltak. Minden összeverve, összebombázva. Leereszkedünk a horpaszba. Erőm fogytán van. De megyek. Egymás után szakadnak le az emberek. A horpaszból való kikapaszkodás már csak négykézláb megy. De kiérek. Pár perc alatt elérjük az erdőt. Az erdőn keresztül leszakad a hátamról a kenyérzsák. Csak 1 törülközőt tudok belőle megmenteni. Nem maradt semmim. Mindenem odavan. A ládám a taligán maradt, a kenyérzsákom leszakadt. Csak a sisakom, fényképezőgépem és a gázálarcom van meg. A pisztolyt még az erdőben kilőtték a kezemből. Már csak 5[-en] vagyunk aknavetősök. Uriv felé tartunk. Közben újabb légitámadás ér bennünket. Isten segítségével ezt is megússzuk. Csakhamar beérünk Urivba, hol még magyarok vannak. Megnyugodva megyünk tovább, megmenekültünk. Forró hálaimát mondok a jó Istennek. Csak neki köszönhetem, hogy megszabadultam. Rövid pihenő után tovább megyünk. Bolgyirevkán elérjük a népünket. A zászlóaljból alig 100-an vagyunk. Délután keressük Vita Karcsit. Visszamegyek Urivba. Közben újabb légitámadás ér. Csak este érek vissza Bolgyirevkára. Két napja nem ettem, vizet alig ittam. Újból ki kell mennem a vonalba. Éjszakát egy légvédelmi gödörben, a körletben töltöm. Reggel, augusztus 8-án jöttem ki. Most egyelőre csend van. Csak a Sztálin-orgona[12] zúgása és a repülők duruzsolása bontja meg a csendet.

Most már úgy együtt vagyunk. Karcsi is megjött. 4–5-en hiányoznak. Talán ők is megjönnek.

Este a nép újból tüzelőállást foglalt Bolgyirevka-Kelet 122-es magassági ponton.

 

1942. augusztus 11.

Karcsival és Deli Pistával[13] kuporgok egy lövészgödörben. Egy rozstáblán áll a zászlóalj állása. Székely[14] százados a zászlóaljparancsnok. Kezd kialakulni a helyzet. Tisztjeink közül Fogarassy[15] alezredes, Mindek[16] főhadnagy, Benkő[17] főhadnagy hiányzik. A többi megvan. A legénység is szedelőzködik. Igen sokan hiányzanak.

Reggel 8 óra felé megjön Szabó Jóska[18] és Ludwig[19] is. Mint régen látott testvéreket öleljük magunkhoz őket.

A tűző nap ellen rozskévékkel védekezünk. Különösebb esemény nincs. A tüzérség gránátjainak süvítése és a becsalódások robaja tölti ki az időt. Állandóan figyelem a becsapódásokat.

Este megérkezik Arany[20] és Trufán Miska.[21] Mi azt hittük, hogy halottak.

Már nekikészülődtünk, hogy lefekszünk, pedig újból előrementünk.

Augusztus 9-én a vonalban feküdtünk. Az oroszok őrültek módjára vertek tüzérséggel. A nap tűzött. Szomjunk nagy. Hápogunk. Kibújni nem lehet. Szinte utolsó óráinkat éljük. Végre dél felé szünetel a tűz. Vízhez jutunk. Délután páncélosaink[22] támadnak. Kissé lélegzethez kerülünk. Este kezdődött elölről. Az éjszaka általában csendes volt. Reggel 4-kor kijöttünk a tűzvonalból.

Augusztus 10[-én] aránylag csendes nappal. A Raták tevékenysége élénkül. Géppuskával vernek végig bennünket. A nap folyamán 8-szor. Mint ezredtartalék, a vonaltól kb. 1 km-re vagyunk.

Az éjjel borzalmasabb volt, mint a nappal. A bóják[23] világítása mellett a repülők tömege rajzik a levegőben, s a bombák 100-ai hullanak ránk. A faluban 78 bomba esett le. Hajnalban még fokozódott a nyomás. A gödörben hasalunk, fejünket szinte a földbe fúrva. Idegeim kezdik felmondani a szolgálatot. Nagyon fellélegzem, mikor ránk köszönt a hajnali első napsugár.

A földön a röpcédulák ezrei feküsznek. Egyet elteszek emlékbe, föltéve, hogy élve hazakerülök.

5 órakor visszamegyünk a faluba, mint hadosztálytartalék. Egyelőre egy gyümölcsösben pihenünk. Várjuk sorsunk bekövetkezését.

A faluban azonnal nekilátunk gödreink kiásásának. Délre el is készülünk velük. Bunker bunker hátán. Egy esetleges becsapódás 100-akat ölhet meg. Bízunk a jó Istenben, ki eddig is velünk volt, hogy nem fog elhagyni.

Délután pihenő. Unatkozunk. Heverészünk megmaradt kis felszerelésünk mellett. Szemünk a távolba réved. Gondolataink messze szállnak. Csak a testünk hever itt. A lélek nincs itt. Valahol odahaza jár a Dunántúl hepehupás tájain, elrejtett kis falvak ölén. Odahaza jár a családi otthonban, elbeszélget a feleséggel, a gyermekekkel, az anyával. Csak a lélektelen test hever itt a gödrök mélyén, várva a további parancsot.

Este korán menedéket keresek bunkerom fenekén, hogy álmomban hazarepüljek szeretteim közé.

 

Bolgyirevka-Kelet, napraforgótábla, 1942. augusztus 15.

Augusztus 12-én hajnalban foglaltuk el mostani helyünket. Hevertünk a napraforgó gyér árnyékában. Vártuk a parancsot. Elkülönítve hadosztályunktól, másik ezredhez beosztva,[24] mint hadosztálytartalék várjuk, míg ránk kerül a sor a további küzdelmekben. A napok aránylag csendesen teltek el. Kölcsönös tüzérségi tűz volt csupán. Az orosz becsapódások kerülgettek néha, azonban elég messze vágódtak be. Légitevékenység semmi. Még éjjel sem. Csak felderítő gépeink már ismert zúgása tölti be a levegőt.

Augusztus 14-én posta érkezik. Nagy az öröm. Bánatunk is van. Egy magyar bombázó kigyulladt és lezuhant. Sajnálom a pilótákat, bár megmenekültek.[25]

Ma zenés ébresztő volt. Egész éjjel szakadatlanul dörögtek az ágyúk. Mintha égszakadás lenne és földindulás. Tompa hangú becsapódások jutnak fülünkig. Az ég borult. Szemerkél az eső. Majd eláll. Reggeli után riadót kapunk. Felszerelve, menetkészen állunk. A géppuskák kelepelnek, a golyószóró ugató hangja belevegyül a puskák csattogásába. A harc felélénkült. A mögöttünk levő nehéztüzérség éles hanggal kilőtt lövedékei majd megsüketítenek. A levegőben állandóan zúgnak a repülők. Mi csak állunk riadókészültségben.

10 óra. Még mindig várjuk a parancsot. Odahaza most jelzi a ministráns a mise kezdetét. Nagyasszony[26] napja van. Lélekben én is odahaza járok. Látom a templomba siető tömeget. Most vezetem az iskolásokat. A templom zsúfolt. Nagy ünnep van. Hazánk védőasszonyának ünnepe. Felzúg az orgona és az áhítatos hívek ajkán felcsendül az ének: „Nagyasszonyunk, hazánk reménye! Bús nemzeted zokogva esd…”[27] Igen, Nagyasszonyunk, Te vagy hazánk reménye. Mióta Szent István felajánlott bennünket, magyar népét s országát, azóta Hozzád folyamodunk. Évszázadok zivatarai közt sokszor fohászkodtak a reszkető ajkak Hozzád, Magyarok Nagyasszonyához. S Te mindig segítettél, sohasem hagytad cserben népedet.

Most, mikor távol hazánktól, idegen földön vívjuk a kereszt gigászi harcát, újból Hozzád folyamodunk. Hallgasd meg könyörgésünket, tárd ki felénk védő karjaidat, vezéreld győzelemre néped, hogy a Kárpátok medencéjében egy szebb, boldogabb magyar adhasson hálát égi segítségedért!

Lélekben ott járok, szemeimmel végigsimogatom gyermekeimet, s figyelem áhítatosan összekulcsolt kezüket, amint az ég felé tárják. Érzem, tudom, hogy énértem is imádkoznak. Az ő imájuk segít a sok veszélyen keresztül.

11 óra. Vége a misének. A gödröm fenekén kuporgok. Lelkem még mindig odahaza van. Látom a színpompás aratóünnepi felvonulást. Viszik a búzából font hatalmas keresztet, hozzák az új búzából sütött friss magyar kenyeret. Az új magyar kenyeret, mely sok-sok éhező szájnak csillapítja majd az éhségét. Új élet született a magyar kéz munkája nyomán. És ha befejeztük ezt a háború, új élet indul a Duna-Tisza medencéjében.

Testem itt van a napraforgótáblában, s hallgatja a gigászi küzdelem borzalmas zenéjét. Borzalmas zene ez. Az idegek harca. De meg kell harcolnunk, mert Magyarország léte, családjaink békessége függ tőle. Meg fogjuk harcolni a végső győzelemig. „Föl a fejjel, és légy férfi a vártán” – írja anyám legutolsó levelében. Igen, az leszek, anyám. Apámat a végtelen orosz síkság hantjai takarják.[28] Ő is ott áll a vártán, mint becsületes magyar tanító, példát adva fiainak. Igazad van, anyám, te szülők legjobbja. Ha egyszer kezedbe kerül ez az írás, lásd, hogy az apa fiából sem halt ki a hazafiúi érzés. Teljesítem kötelességemet a végső leheletig. A jó Isten és szeretteim imája meg fog óvni. Érzem, hogy úgy lesz. Ha azonban mégis eltalálna egy golyó, úgy sírhantom felett éledjen egy új élet, a Krisztusi szeretet békéjén alapuló új élet, hol minden ember testvérként boldogan éljen.

4 óra. Még mindig riadókészültségben vagyunk. A harc már 3 óra hosszat igen dühöng. 3 páncélosunk is beleavatkozott a harcba. Az ég zúg, az ágyúk dörögnek. Istenem, segíts bennünket győzelemre.

7 óra. A riadókészültség még fennáll. A harci zaj kissé elhalkult. Karcsival bebújunk a bunkerbe. Hűvös van. Legalább nem fogunk fázni.

 

1942. augusztus 18.

Már második napja, hogy első vonalbeli gödröm fenekén kuporgok. Az augusztus 15-i riadókészültség következtében augusztus 16-án este jöttünk ki, hogy a már 1 hetet az első vonalban töltő 4/II. soproni zászlóaljat leváltsuk.

Egy hatalmas napraforgótáblában van az állásunk, hol gödrünket augusztus 17-re virradólag kiástuk. Az éjszaka folyamán az egy hétig tartó légi csendet újból zavarja a Raták traktorszerű búgása és a bójázás.[29] Az éjszaka azonban csendben telik el. Egy-egy sorozat az oroszok géppisztolyából, melyre a mi géppuskánk sorozata felel, zavarja csak a csendet.

Augusztus 17. erősen a légitámadás jegyében áll. A nap folyamán 4-szer látogatnak meg bennünket az orosz bombázók. Bombáikkal és géppuskáikkal megzavarnak, de kárt nem tesznek bennünk.

A perzselő hőség ellen alig tudunk védekezni. Napraforgószárakkal fedjük be gödrünket. Némi vigasz a nagy hőségben. Egész napra van egy kulacs feketénk. Igen spórolunk vele.

A délután folyamán kissé körülnézek. Tőlünk balra vagy 6 orosz páncélos áll kilőve. Az egri 14-[es]ek[30] bújócskát játszanak bennük. Pedig alig 400 m-re vannak tőlünk az oroszok állásai Uriv község előtt egy rozstáblában. De oda se nekik. Nyugodtan járkálunk, akárcsak ők is. Néha-néha odapörkölünk nekik, erre behúzzák a nyakukat, s azonnal válaszolnak.

Estefelé Miklós[31] hadapród egy vállalkozás folytán egy foglyot hoz, kitől megtudjuk, hogy csak 3 géppuskájuk van. Nekünk sincs több, így nem csoda, ha csend van. Éjjel újból jönnek a zörgő hangú Raták. Egy éjjeli vadászunk megjelenése azonban akkora riadalmat kelt köztük, hogy menekülnek, s békét hagynak nekünk. A sötétségben figyeljük a távoli tűzijátékot, mit az oroszok légvédelmükkel rendeznek a számunkra. Valószínű a mi gépeinket lőtték.

Augusztus 18. Általános csend. Az ég beborult s hűvös van. Sátorlapokból tetőt hevenyészünk gödrünk fölé. Köpenyben kuporgunk a gödörben, s írjuk a tábori lapokat.

Két napja, hogy vizet nem láttunk. Mosakodásról szó sincs. Örülnénk, ha ivóvizünk lenne, de még az sincs. A ruha már vagy egy hete nem került le testünkről. Majd ha leváltanak bennünket, akkor majd szó lehet róla.

Úgy élünk, mint az állatok. Se tisztálkodás, se rendes koszt, semmi. Gödörben hálunk, semmi alattunk. Majd csak jobbra fordul sorsunk.

A csend irtóztató. Az unalom őrjítő. Nem tudunk mit csinálni. Egy kis zsírozó partival[32] ütjük agyon az időt.

Délután a légitevékenység megélénkült. A Raták kétszer is meglátogattak. Alapos géppuskatüzet kaptunk. A mieink sem maradtak adósak. Háromszor látogatták meg a komákat. Este korán a fedezékbe bújtam. Hűvös van.

 

1942. augusztus 20.

Augusztus 19-e eseménytelenül telt el. Reggel csöpögő eső ébresztett fel bennünket. Igyekeztünk gödrünket vízmentesíteni. Sátorlapot húztunk föléje és a sarokba kuporodva, mint ázott verebek ücsörögtünk. A jó Isten azonban megkönyörült rajtunk. Az eső elállt, s kisütött a nap. Így mi is kissé felvidultunk.

Kölcsönös lövöldözéssel telt el a nap. A németek jó párszor meglátogatták őket.

Este már fedett bunkerba bújok. Legalább nem lesz oly hideg.

Augusztus 20. Szép napsütéses reggel köszönt ránk. Hatalmas dörrenésekre ébredek. A Don túlsó partja füstölt. Majd méltóságteljes lassúsággal 6 német bombázó úszott a levegőben vissza. Mintha mi sem történt volna. Ez így ment egész napon keresztül. Minden félórában megjelent a 6 bombázó, leszórta az oroszok részére a szeretetcsomagokat, s fordult vissza. Még nézni is borzalmas volt, hát még átélni. Úgy látszik, a németek készülnek valamire.

Odahaza nagy ünnepséggel ülik meg első koronás királyunk szent ünnepét. Mi ebből az ünnepségből nem veszünk észre semmit. Csend van. Még a légy zümmögése is hallatszik. Néha-néha beleszól egy puska dörrenése, egy géppuska kelepelése, és a németek bombáinak ropogása. Ez tölti ki a napot.

Este 8-kor helyet változtatunk. Elhagyjuk eddigi körletünket, s előrébb megyünk az 5. századhoz az első vonalba.

Késő éjszaka van, mire harmadmagammal bebújok egy bunkerba, s álomra hajtom fejemet.

 

Galdajevka, 1942. augusztus 23.

Galdajevka község északi szegélyén egy kisebb horhosban tanyázunk. Előttünk 20 m-re van az első vonal. Jobbra-balra elhúzódik 500 m-re. Tehát kb. 1000–1500 m-es vonalat tartunk egy puskásszázadnyi erővel. A parancsnokunk Pálinkás János[33] főhadnagy. Mint régi ismerőst üdvözölt. Jó kis helyet jelölt ki számunkra.

Már harmadik napja, hogy itt vagyunk. Légitevékenység, kölcsönös aknavető és gránátvető tűz tölti ki a napot. Egyébként általános csend. Előttünk kb. 400 m-re húzódnak az oroszok állásai, kik lázas sietséggel építik ki védővonalukat.

Részünkről csak kisebb járőrvállalkozások voltak. Úgy pénteken, mind szombaton. Eredmény nem sok. Járőreink behatoltak Uriv községbe. Eredmény nélkül tértek vissza.

Már-már azt hittem, hogy nyaralás lesz a dologból, mikor az oroszok mégis meggondolták magukat. Szombaton este felderítő járőrünk azzal tért vissza, hogy az oroszok nagy mulatságban vannak. Isznak, danolnak. Én sejtettem, hogy ma készül valami. Nem egészen nyugodtan feküdtem le. 11 óra tájban aztán megkezdődött a haddelhadd. A puskák dörrenésébe beleszólt a golyószóró hangja, s a géppuskák rövid és hosszú sorozatai szinte belesimult[ak] a hangorkánba. Az aknavetőink is felébredtek, gránátvetőink tompa csattanásaiból is kihallatszott tüzérütegünk 15-[ö]seinek és 10-[e]seinek[34] éles dörrenése. Az egész alig fél óráig tartott. De elég volt. A különböző alakulatok összedolgozásának gyönyörű példája volt ez a szép össztűz.

Az egész dolog olyan harci zajban folyt le, mintha egész haderő össze tűzgépe dolgozott volna. Igen gyorsan kiment az álom a szemünkből. Mikor a harci zaj elcsendesült, álomra adtuk fejünket. Az orosz módszer iskolapéldája volt ez. Előbb leitatják a katonákat, s így berúgva indítják őket támadásra. 15-[ös]eink gránátjainak robbanására volt is jajgatás a ruszkik között.

A mai nap folyamán, talán mert vasárnap van, a légitevékenység igen élénk. Bár nem minket látogatnak, de szemtanúi vagyunk a támadásoknak. A korotojaki partot verik állandóan. Úgy reggel, mind délután két légiharcot láttam. Reggel vagy 60 gép keveredett össze.

Vasárnapunk eddig, mint a többi nap is, csendes. A nap tűző fénye elől behúzódunk a horhos árnyékába. Csak a figyelők állnak a helyükön.

Odahaza vadvirágos Mecsekünk síkba hajló dombjain szőlőt érlel az augusztusi napsugár. Fatornyos hazám kicsi falujában most van vége a litániának. Imádságos lélekkel vonul a nép haza a templomból. Leányok, legények sétálnak az árnyas utcákon. Öreg emberek tárgyalják a világ folyását a templom előtt. A házak előtti kis padokon asszonyok ülnek. Beszélgetnek. Vajon kiről folyik a szó? A férjről, a fiúról, ki messze Oroszországban küzd, harcol, szenved, nyomorog, csakhogy övéit mentse. Igen, a harcos magyar honvédről folyik a szó a családban, az utcán, a kocsmában, mindenütt. Vajon hol járnak most, milyen dolguk van, élnek-e még?

A magyar baka pedig állja a sarat a Don partján, tartja a védőállását Ukrajnában, ott menetel szövetséges társával a Kaukázus olajmezői felé, s támad a Volga mentén. A magyar baka ott harcol a végtelen Oroszország kék levegőegén, hogy diadalra vigye nemzetének színeit. S ha vége lesz a háborúnak, eltűnik a polgári élet szürkeségében, hogy földjét művelve szolgálja hazáját.

Igen, erről a magyar honvédról beszélgetnek kicsiny házak szobáiban. Folyik róluk a szó. Lesik a rádió legújabb híreit, hogy megnyugtassák lelküket.

Mi pedig, magyarok, lélekben odahaza járunk, s lelki szemeinkkel megsimogatjuk szeretteinket, megöleljük őket, s csókot lehelünk homlokukra.

Ez a mi vasárnapunk orosz földön, mialatt a kereszt diadalmas harcát vívjuk.

 

Galdajevka, 1942. augusztus 27.

Újabb négy nap esemény nélkül. Csendes első vonalbeli szolgálat. Imitt-amott egy-egy puskalövés. Persze megjön a felelet is rá. Egyes időközökben holmi labdázás. Legtöbbnyire a koma szokta kezdeni. Mi csak válaszolunk. Ilyenkor aztán mind a három labdázónkkal. Persze ehhez tudni kell, mi az a labdázó, és mi hogyan labdázunk. Mint már említettem, van háromfajta. Van kicsi, közép és nagy labdázó. A kis labdázó a gránátvető, a közép labdázó az aknavető, a nagy labdázó a tüzérség. Már most, ha ők átküldenek néhány labdát, mi, akik szintén játékos kedvben vagyunk, visszaküldünk kettőször annyit. Akárcsak a teniszezők. Ők a feléjük küldött labdát visszaütik. Mi új, azaz még használatlan labdákat küldünk vissza. Ezeknek ugyanis nagyobb a hatásuk. Robbanásukkor ugrálnak a muszkák, akárcsak a bolhák, mikor megzavarjuk őket. Szép kis játék! Persze mikor az ő labdáik csattannak a földön, akkor behúzzuk a fejünket. Ugyanis a fej a legdrágább kincsünk.

Ha ez nem volna, gondolná az ember, hogy nyaralni jött ide. Egész nap tétlenül ülünk. S eszünk, ha van mit. Egyelőre még van. Ha más nem, hát krumpli. Ez van bőven. Ez a reggelink, tízóraink, ebédünk, uzsonnánk. Mindenféle kiadásban esszük. Hol főzve, hol sütve, majd piré,[35] sőt vajban sütve is. Ugyanis néha vajat is kapunk. A vacsorát a konyha kihozza. Persze elég gyakran hoznak krumplit. De oda se neki. Ezt is megesszük.

Mire a nap felkapaszkodik az ég peremére, már füstölög a tűz, s a tűz felett hatalmas kondérokban rotyog a burgonya. Füst füst mellett bodorodik az ég felé.

Gyümölcsünk is van. Alma, körte. Csak még éretlen. Azért eszünk, egész jól esik, hisz eddig ritkán jutottunk hozzá. Azért nagyobb erővel is láttak hozzá a fogyasztásához. Persze ez emberi következményekkel járt. Ugrálnak is a bakák a lövészárokból. Komolyabb baj is támadt. Egyik legjobb emberünk, a Kálmán (Hergovics Kálmán)[36] belebetegedett, úgyhogy el kellett szállíttatnunk (augusztus 26-án). Sőt sebesültünk is akadt Fricsi Ádám[37] személyében. Lassan fogyunk, apadunk. Eredeti szakaszunkból már csak 19-en vagyunk. Mint oldott kéve, széthullunk. Veszünk.

 

Galdajevka, 1942. augusztus 31.

Egy újabb hónapot fejeztünk be. Egy hónap nem hosszú idő az ember életében. Mégis olyannak tűnt, mintha minden nap egy hét lett volna. Lassan múltak az órák, a napok. Még lassabban a hetek. Végre mégiscsak összetevődött a hónap.

Odahaza mint röpke pillanat múlik el a hónap. Alig jut idő egyre-másra. Itt, ahol csak egyfajta események követik egymást, igen lassan telt el ez a hónap.

A hónap utolsó négy napja teljesen eseménytelenül telt el. Már harc szempontjából. A muszka is megunta a lőszerpocsékolást. Alig hangzik el egy-két puskalövés. Mindkét részről csend van.

Egyik este (augusztus 28-án) itt járt a bomlasztó alakulat[38] két autóval. Az egyik rádiós autó volt. A hangszórót kivitték az első vonalba. Mire besötétedett, megkezdték a hangversenyt. Persze propaganda is volt. Van egy orosz foglyunk. Önként jött át. A képe megtetszett, s ezért megmaradt. Kapott magyar bakaruhát. Azóta ő a fő harcos. Önként járőrbe megy, részt vesz minden vállalkozásban. Igen boldog. Alig pár nap után már tudott magyarul jelentkezni. Ő volt a fő szónok. Hívta kollégáit, hogy jöjjenek át. Volt még egy százados és egy orvosunk is. Ők is beszéltek. Majd megszólalt a zene. Felhangzott az „Erika”,[39] a „Kacsa” és a többi szép magyar lemez. Befejezésül [a] „Somogy megye kellős [közepében]” stb. c[ímű] dal akkordjai áradtak szét az éterben. Megdobbant a szív, gyorsabban lüktetett a vér az erekben az ismerős és annyira kedvelt dal dallamára.

Lélekben máris otthon jártam. Ott ültem a vendéglő asztalánál. A sarokban húzta a cigány. Szállt a nóta át a termen, levegőn, messze-messze, s valahol egy kis faluban ugyanakkor fúrta egy szőkefürtű, könnyes szemű kislány fejét mélyen a párnáiba. Énrám gondolt, ki a valóságban a kemény orosz földön feküdtem s a csillagokat szemléltem.

Persze a muszkák irigyelték szórakozásunkat, s összes tűzgépeikkel s fegyvereikkel igyekeztek hangszóróinkat elnémítani. Igyekezetük kárba veszett.

Az aknazárunk kitűnő. Saját, magyar véreink bizonyították be. Rámentek s felrobbantak. Eredmény: 1 halott, 1 sebesült (54/III. zászlóalj).[40]

A meleg időt kihasználtuk. Nyaraltunk. Bár fordított életet élünk. Egész nap pizsamában, avagy lenge magyarban járunk. Estefelé kezdünk öltözködni. Mire megjön a lefekvés ideje, még a bakancs is a lábunkon, a köpeny a testünkön van.

Így is alszunk. Elkészülve minden eshetőségre. Reggel aztán nekivetkőzünk. S kezdődik az élet!

Csak a napok telnek lassan. Már őszbe hajlik az idő. Az este gyorsan beköszönt, s a reggel lassan köszönt ránk. Az esték, éjszakák hűvösödnek. A nappal melegét viszont alig bírjuk. Most is estébe hajlik az idő. Hűvös van. Kezdem az öltözködést. Legközelebb majd folytatom.

 

Galdajevka, 1942. szeptember 4.

Még magasan jár a nap az égi útján, fényözönnel árasztja el a galdajevkai kopasz dombhátakat és védelmet nyújtó horhosokat, de már gyengült az ereje. A Gyevica patak két partján húzódó erdő sejtelmes susogása széllé erősödik, mire ideér hozzánk. Jó öreg napunk, mely jó néhányszor megizzasztott a hosszú menetelés alatt, most szinte bágyadtan mosolyog ránk. Belefáradt a nyári nagy munkájába.

A szemközti dombokon érett búzát s rozsot lenget a szél. A napraforgók mélyen meghajlanak előtte. Lassan átveszi a szél az uralmát. Őszbe hajlik az idő valahol Oroszországban. A fák levelei még zöldek, a kertekben még virítanak a nyári virágok, de már csak színükkel emlékeztetnek vissza a nyárra. Az ősz jelét hordozza minden.

Otthon a szelíd hajlású lankákon és a Dunántúl dombos hátain szőlőt érlel a vénasszonyok nyarának napja. Az utcákon iskolás gyerekek tipegnek. Apró léptekkel sietnek az iskolába. Az ő számukra ezt jelenti az ősz. Apáik pedig idekint a Don partján kemény csatákban verik vissza a muszkák meg-megújuló támadásait.

Kemény csaták napjai múltak el felettünk. A szembenálló ellenség váltást kapott. Sőt erősítést is. Minden erők megfeszítésével ki akart piszkálni állásainkból. Szeptember 2-án erős aknavető és tüzérségi tűzzel kezdte. Puhított bennünket. Egész nap és egész éjjel zuhogott ránk a gránáteső. Szerencsénkre elég rosszul lőttek. Vagy előttünk, vagy mögöttünk csapódtak be.

3-án hajnalban aztán megindult a tánc. Két helyen támadt az orosz. Jobbszárnyunk aránylag rövid harcban verte őket vissza. A középen azonban cifrább volt a helyzet. Hajnali 3 órától ½ 8-ig 4-szer vertük vissza az ellenség meg-megújuló támadásait. Kemény dió volt. 3 sebesültünk[kel] és egy halottunkkal szemben igen sok orosz holttest fekszik az állásaink előtt. Igen ravaszok a muszkák. Cseleznek. Előre küldtek 4 embert, kik feltartott kézzel megközelítették az állásainkat, s ott lefeküdtek. Mikor járőrünk kiment, éktelen tüzelésbe kezdtek. A horhosból pedig vagy századnyi erő fejlődött fel támadásba. Golyószóróink, géppuskáink tüzét hatásosan fokozta gránát- és aknavetőnk, valamint tüzérségünk. Így sikerült őket visszaszorítani.

3-án egész nap verte dombjainkat az orosz gránátok tömkelege. Behúzódtunk bunkerjainkba, s onnét figyeltük a becsapódásokat. Tüzérségünk fokozott erővel küldte a lövedékeket. Szabályszerű tüzérségi párbaj fejlődött ki, melynek 3 bombázó megjelenése vetett véget. Bombáik fülsüketítő csattanással vágódtak be az oroszok állásaiba. A bombázás 4-én hajnalig csendet és nyugalmat biztosított számunkra.

Mint zsák dűlök végig éjjel 12-kor fekhelyemen, hogy 48 órás szolgálat után végre kialudjam magam. Tévedtem. 4-én hajnalban 3 órakor már kiugrasztottak. A muszka újból támadt. Irtózatos erejű tűzharc fejlődött ki. Az orosz tüzérség eleinte hallgatott. Később, mikor az oroszok visszavonulását kellett fedezni, megszólalt. Sőt a Sztálin-orgonát is megszólaltatták. Aknavetőik gyönyörű sorozatokat küldtek a horhosunk mögötti domboldalba. Másfél órás harc után, mely hol fellángolt, hol elcsendesedett, a muszkák visszavonultak. Délelőtt még szóltak tűzgépeik, délután már minden csendes volt.

Bunkerom ajtajában ülve sütkéreztem az ősz i nap fényében. A bunkerről is szólok néhány szót. Nem egyszerű földbevájt gödörről van szó. Nem is fejedelmi lakosztályról. Kényelmes tartózkodási hely a bunkerom, ahol azonban csak ülni és feküdni lehet. A horhos oldalába vájt pince, melynek előterében már állni lehet. Van szabályszerű ajtó is rajta. A mennyezete vagy 5 méter vastagságú föld. Bombabiztos. Ez a fontos. Van ennél kényelmesebb is. Ez fejedelmi lakosztálynak számít. A földbe mélyen beépített, egyszobás lakás. Pálinkásék[41] laknak benne. Én Karcsival és a páncéltörő komával[42] lakom együtt.

 

Galdajevka, 1942. szeptember 8.

Opálszínű, tejfelsűrű köd fekszi meg az egész tájat. Oly sűrű, hogy alig pár méterre látunk csak. Nehéz ilyenkor a bakának a védőállásban lenni. A jó Isten azonban megkönyörült rajtunk. 9 óra felé már napfényben csillogott a száradó fű ezüstszínű harmatcseppje. Határozottan jó idő van. Kell is, hisz a szeptember 7-i esőázta[tta] ruha száradni kíván.

Négy napja, hogy írtam. Nem sok esemény volt. Négy napon keresztül vert bennünket a muszka. A Sztálin-orgona hangjaira ébredtünk és feküdtünk le, az ágyúk lövedékeinek viharszerű becsapódását százszorosan verte vissza a gyevicai erdő, az aknagránátok százainak tompa robajai megrezegtették bennünk a szívet, a puskák ropogásába és géppuskák kelepelésébe mottóként hangzik a géppisztolyok éles csattanása. Négy nap, négy éjjel szüntelenül ment. A gránáttölcsérek százai borítják a dombot. Mintha az egészet felszántották volna. Négy nap emberfeletti küzdelme ez zászlóaljunknak. Bunkerom körül 34 becsapódás van. Aránylag kevés sebesülttel úsztuk meg. Negyedik nap reggelén (8-án) szűnt a veretés; mire a nap kisütött, már békés volt a helyzet.

Azóta csend van. Úgy látszik, vihar előtti csend. Minden jel arra mutat. Valami készül. Mögöttünk friss erők vonulnak fel. Magyar és német csapatok vegyesen. Gyalogság, tüzérség, harckocsik. Úgy látszik, támadás készül. Pedig mi gyengék vagyunk. Tűzgépeink nincsenek. A legénység kinyírva. A még megmaradt legénység legyengült állapotban. A rossz felszerelés, a gyenge koszt, a hideg, esős éjszakák mind közrejátszottak. Heteken keresztül főtt burgonyán élünk. Ha ez nem lenne, nem tudom, mi lenne. Egy falu teljes burgonya termését feléltük. Nap nap után halkonzerv. Már a könyökömön jön ki. Sajnos gyenge ellátás. Így nem lehet háborút nyerni. Ruhánk rongyokban lóg rólunk. Mint a koldusok nézünk ki. Már 4 hete állunk az első vonalban. S egy ilyen kifáradt, lelkileg összetört, gyenge felszerelésű zászlóaljjal akarnak támadni. Nem hiszem, hogy ezt megteszik. Elég baj lenne belőle.

Ma Mecskén[43] búcsú, Kisasszony[44] napja van. Csak lelkileg vagyok odahaza. Testem összetörve. Csak az imádság tartja bennem az erőt. Testileg s lelkileg ki vagyok fáradva. Az úton voltam így. A mindennapi rózsafüzér[45] adott erőt. Azóta naponta elmondom. Majd csak megsegít a jó Isten, s hazakerülök. Eddig is megsegített. Tudom s érzem, most sem fog cserbenhagyni.

Csak tudnám, mit hoz a jövő? Mi lesz holnap?

 

Szinyije Lipjagi, 1942. szeptember 12.

Szeptember 9-én már hajnali 3 órakor talpon van mindenki. A nap vérvörös korongja lassan emeli fel a fejét. Mire sugarai elárasztják a völgyet, mindenki a helyén.

6 óra 30-kor megjelenik vagy 30 bombázógép. Ugyan[abban] a pillanatban feldörögnek az ágyúk. Az ütegek ontják a tüzet. Megszólal a Hitler-orgona.[46] Borzalmas volt hallgatni.

6 óra 50-kor megindult a gyalogság. Elől a rohamjárőr. Ezt követik a gyalogszázadok. Ropog a puska. Robban a kézigránát. Máris mienk az első orosz bunker. Még orosz géppuskát is hagytak ott.

Újabb hullámmal lódulunk előre. Rövid harc után kiemelünk egy bunkerfészket. Az oroszok őrültek módjára lőnek. Előremozgás tovább nincs. Megsebesül Székely[47] százados és a legénység tömege. Saját tüzérségünk lő belénk. Emberi cafatok repülnek az ég felé. Kiss[48] főhadnagy lesz a zászlóaljparancsnok. Az ő parancsa nyomán beássuk magunkat. Ránk borul az éjszaka. Eddig 480 sebesültet adtunk le.

10-én reggel újból fellángol a harc. Bedobják a 35/II. 1. századot,[49] ez sem megy sokra. Majd a 4/II. zászlóaljat[50] dobják be. Épp úgy elvéreznek, mint mi. Előrehaladás nincs. Állunk egy helyen. Ha valaki kicsit mozog, máris csattog az orosz puska. Ezzel múlik is a nap. Este Kiss főhadnagy úrral megállapítjuk a hadi küzdőlétszámot. 7 tiszt, 75 fő gyalogság a küzdőlétszám. Két csoportban küzdünk. Nekem van 26 emberem, főhadnagy úrnak 49 embere. Az éjszaka csendben telik. Farkas[51] hadapród őrmester lehallgatja a magasabb parancsnokság beszélgetését, mely szerint segítség s leváltás addig nincs, míg Galdajevka nem lesz magyar kézben.

Ez a zászlóalj[52] halálra van ítélve. El kell, hogy pusztuljunk mindnyájan. Az éjszaka csendesen telik. Reggel ½ 4-kor elmegyek összekötő járőrbe. Alig haladok 200 métert, ütést érzek a karomon. Fájdalom semmi. Valami meleg folyik végig rajtam. A segélyhelyen bekötik. Kocsival elindulok Bolgyirevka felé. Épp ott érem a mentőautót. Jó 1 órai út után elérek Novij Oszkolba az egészségügyi oszlophoz.[53] Itt kaptunk tetanusz injekciót, s át lett kötve a seb. Délután tovább vittek Szinyije Lipjagiba a 3/I. tábori kórházba. Itt elhelyeztek a 8. számú épületbe. Jó helyem van. Van 38-as[54] elegendő. Nap nap után érkeznek a szállítmányok. Karcsi is itt van légnyomással.[55] Szegény mozogni sem tud. Sebem szörnyen sajog. Igen meg van szorítva a kötés.

A koszt itt a tábori kórházban kitűnő és bőséges. Az ápolók barátságosak és szolgálatkészek. Van néhány német is. Az egyik nem szereti a kakaót. Ezért minden étkezésnél avval húzzuk, hogy kakaót kap.

 

Sztarij Oszkol 1942. szeptember 14.

Szeptember 13-a. Verőfényes őszi vasárnap. Az ég azúrkékje mélyebbé válik. A levegő kissé hűvös. Végre kötésre kerülök. Persze még Szinyije Lipjágiban. Sebem már gennyezik. Épp kötés alatt vagyok, mikor három nagyobb szállítmány fut be. Megkérem az orvos zászlóst, hogy küldjön Sztarij Oszkolba. Vágyam teljesül, s két órán belül már ülök az autóban.

Vagy 4 órai autózás után érünk ide. A kórházak zsúfoltak. Egy pinceszerű helyiségben szalmán heverünk. Egy pokrócot kaptunk. Azzal takarózunk. Az ápolók is olyanok, mint a pokróc. Durvák. A koszt gyenge.

Felkerestem Székely századost és Papp[56] zászlóst. Sokáig beszélgettem velük. 38/II-es[57] sok van. Nem írok tovább, mert a karom szörnyen fáj.

 

Lgov, 1942. szeptember 18.

A Sztarij Oszkolban eltöltött napok már az idegeimre mentek. Az elhelyezés kriminális volta, a koszt állandó késése, a kiszolgálás hanyagsága mind az elhagyatottság érzését keltik bennem. Olyan vagyok, mint a menhelyi gyermek, kinek sem apja, sem anyja. Székely százados napi meglátogatása nyújtott némi vigaszt.

Mint üstököst az égen, úgy üdvözöltem Varga Sanyi[58] bátyámat, ki, mint Ellós[59] főhadnagy, szintén a kórház vendége. Alaposan kibeszélgettem magam vele. Egymást vigasztaltuk. Ő is hazavágyódik velem együtt. Jó Istenem, segíts haza, szeretett hazámba. Ott még a levegő is más, mint erre.

Szeptember 17-én, mint könnyű sebesült, rögtönzött sebesültszállító vonatra kerültem többedmagammal. Zötyögős, rázós tehervagonban utaztunk. Mégis az az érzés, hogy vonaton vagyok, mely távolodik a fronttól, valahogy örömre késztetett. Kurszkon keresztül szeptember 18-án déli tizenkettőkor (12 óra) értünk Lgovba. Az állomáson állt egy magyar sebesültszállító vonat súlyos sebesültekkel. Oh, hogy fájt a szívem, mikor ezeket láttam. Hogy irigykedtem rájuk, hisz ők pár nap múlva már magyar kórházban lesznek. Ki tudja, hány béna, rokkant lesz majd köztük? Bár én is velük utazhatnék! Az egyik karomat is feláldoznám rá. Inkább bénán, de otthon, mint egészségesen és itt, ebben a végtelen nagy Oroszországban.

Minket Lgovban kiraktak. Autókkal beszállítottak a cár volt nyaralójába, mely most betegellátó állomás.[60] Az orvos őrnagy parancsnok[61] előzékenysége folytán nagyszerű elhelyezéshez jutottam. Egy őrmesterrel és egy karpaszományos tizedessel vagyok egy szobában. Nagyszerű ágyam van. Mily fönséges érzés ágyban aludni. Magyarországon volt ebben utoljára részem.

Igen, Magyarország. Jobb nem is emlegetni, mert összeszorul az emberben a szív. Vajon látni fogom-e még szeretett hazámat, szülőföldemet? Fogok-e még sétálni a mecseki erdő árnyas fái alatt? Mi lesz velem? Zászlóaljam szétverve, szétzüllesztve. Alig pár ép s pár sebesült van belőle. Odahaza az emberek ezrei sétálnak, kik azt se tudják, mi a háború. Mi, akik már átszenvedtünk jó néhány támadást, itt tespedünk, s egy borzalmas orosz télnek nézünk elébe.

Bízom a jó Istenben, ki eddigi útjaimat is vezérelte, hogy ezután is megóv minden veszélytől, s hazavezérel Magyarországba.

Ima szárnyán lelkem nap nap után odahaza csatangol. Ott jár a szőlős dombok közt, mély völgyek ölén, ott sétál az erdei patak partján a baranyai mezőkön, hol munka folyik, építő munka, melynek célja a szebb, boldogabb Nagy-Magyarország.

 

[4]

Lgov látképe a Szejm folyó felrobbantott hídjával 1942 nyarán.
Forrás: Fortepan / idősebb Konok Tamás.

 

Lgov, 1942. szeptember 25.

A nap már felütötte aranyos fejét az opálszínű ködbe burkolt lgovi dombok mögött. Fényárja megfürdik a reggeli harmat aranykönnyeiben. A lgovi üdülő parkjának évszázados fái sejtelmesen mozognak ezen a szép őszi, szeptemberi reggelen. Az üdülőben elhelyezett honvédek reggeli sétájukat végzik a park gondozott útjain. Egyiknek a karja van felkötve, a másik a fején visel hatalmas kötést, a harmadik mankón biceg. Mind-mind sérültjei, szenvedői a ma dúló nagy háborújának.

Valamikor régen talán elkényeztetett grófkisasszonyok sétáltak itt. Most a sebeikre enyhülést, gyógyulást kereső honvédek tömege tartózkodik az árnyat adó faóriások alatt. Sokan vagyunk itt. Ki korábban, ki későbben ért ide. Mind egy vággyal: haza Magyarországba.

Már egy hete, hogy élvezem a lgovi üdülést. Nap nap után kisétálok a városba, hol a német Soldatenheim[62] helyiségeiben pótolom a kitűnő minőségű, de kissé kevés mennyiségű üdülői kosztot. Alig 60 pfennigért kap az ember egy tányér főzeléket, persze hús nélkül, egy feketét és két szelet vajas kenyeret gyümölcsízzel. Nagyszerű ebédpótlék.

Vasárnap (szeptember 20-án) a Himnusz hangjaival zártuk a megható tábori misét, melyet német katonapap celebrált. Csodálkoztam a pap beosztásán, ki mint tizedes éppolyan szolgálatot teljesít, mint bármely más német katona.

Már több mint egy hete gyönyörű őszi időben van részünk. A fák levelei megszíneződtek. A szellő rezgésére hullanak a levelek. Mutatják, hogy a jó idő dacára is itt van az ősz. Az ősz az enyészet ideje. Elmúlik az élet, s lassan beáll a zord téli idő. Az az elmúlás jele.

A napokban temettünk egy tizedest. Őt hiába várja haza a pufókarcú kisfia és ölelő karjait kitárva a felesége. Lelke ott jár az alföldi síkon, de a teste itt fog porladni a többi hős tetemével együtt az orosz földben. A betegellátó állomás parancsnoka, dr. Sáry Dezső[63] orvos őrnagy gyönyörű beszédben búcsúzott tőle. Könnyes szemmel álltunk körül koporsóját. Sirattuk a magyar honvédet, ki életét áldozta fel családjáért, hazájáért. Majd az általam szervezett énekkar gyászdalának hangjaira lebocsájtották a koporsót a sírba.

Sebem nagyszerűen gyógyul. Október elején valószínű visszakerülök a csapatomhoz. Csak maradjon meg a jó idő. Orvosaim megígérték, hogy egészségügyi szabadságra fognak javaslatba hozni. Így talán sikerül, hogy rövidesen hazakerülök szabadságra. Bár adná a jó Isten, hogy ez sikerülne. Nagyon rám férne már egy kis pihenés.

 

1942. szeptember 30.

Már csípős hideg van reggelenként. A park fái sárgába öltöztek. A levelek mint megannyi sárga aranytallér húzódnak meg a fán. A legkisebb érintésre megindulnak útjukra. Hullanak. Eléri őket a sorsuk.

Még a lgovi üdülőben vagyok. Meddig még, az az orvosok jóakaratától függ. Lehet, hogy már csak pár napig, lehet, hogy egy hétig, lehet, hogy tovább. Aztán én is indulok utamra. Elindulok vissza csapatomhoz, s várom sorsom beteljesedését. Már napok óta állandóan hangoztatják, hogy a magyar harcoló csapatok le lesznek váltva. Mióta szárnyra kelt ez a hír, szívem körül melegebb lett. Én eddig is bíztam állandóan, hogy leváltanak bennünket.

A napok múlnak, s újból egy új hónap küszöbére lépünk. Az ötödik hónap, melyet Oroszországban töltünk. Azonban ez a hónap nem lesz olyan, mint az eddigiek. Eddig a nappali nagy hőség enyhítette az éjjeli hideget. De mi lesz most, mikor nappal is már hűvösre fordul majd az idő. Felszerelésünk pocsék. Semmi téli felszerelésem sincs. Amit magammal hoztam, az az augusztus 7-i támadásnál elveszett. Most semmim sincs. A postán sem küldhettek utánpótlást, mert a csomagforgalom szünetelt.

A karom már nem fáj. Csak nem tudom kiegyenesíteni. Mintha mázsás súly lógna az ujjaim végén, oly nehéz. Nem tudom, mi lesz vele. Pedig hát igen nagy szükségem van rá. Hisz mint kántortanító, nélküle nem létezhetek. Ha felfektetem az asztalra, nagyszerűen tudok vele írni, csak gyorsan kifáradok. Jó Istenem, segíts meg, hogy ép maradjon.

Az oroszországi ősz gyönyörű. Talán még sohasem volt olyan szép, mint az idén. Szeptember hónap, mely itt már az esős évszaké, gyönyörű volt. Alig két-három esős nap volt egész hónapban. A napsütés az itt töltött időt szebbé tette. Még az éjszakák is langyosabbakká váltak. Szép ez az ősz! Még itt is, idegen földön. Hát milyen szép lett volna odahaza Magyarországon!

Vasárnap (szeptember 27.) a betegek szórakoztatására műsoros délután volt. Az általam szervezett énekkar is szerepelt katonanótákkal. Igen nagy sikerünk volt. A többi műsorszámot az oroszok adták.

Állítólag a hét folyamán újabb sérültszállító vonat megy hazafelé. Bárcsak engem is elszállítanának. Micsoda öröm lenne ez nekem. Hát még az otthoniaknak, kikkel már több, mint egy hónapja, hogy semmilyen összeköttetésben sem vagyok.

 

Lgov, 1942. október 7.

Borongós őszi idő. A felhők kárpitja mélyen jár. Szemerkél az eső. A fák levelei a reá hulló esőcseppektől nehezebbé válnak, s méltóságteljes lassúsággal szállingóznak a föld felé. A park távoli része sejtelmes ködfelhőbe burkolózik.

Az ablakon át figyelem ezt az őszi időt. Még ágyban persze, pedig már 8 órára jár az idő. Szobatársaim is még alusznak. Lassan kikecmergek. Sietnem kell. Újabban hivatalba járok. A konyhaszámadásokat vezetem. Már október 1-je óta. Mindketten jól járunk. A konyhafőnök is, én is. A konyhafőnök, mert az írásbeli munkák oroszlánrészét én végzem el helyette, én pedig azért, mert a rendes adag koszt mellett a konyhában is hozzájutok a legjobb falatokhoz. A rendes adagomat így át tudom adni a szobatársaknak. Mert a koszt az kriminálisan kevés. Az ember állandóan éhes. Egy jó étvágyú embernek meg sem kottyan az adag.

Karsebem nagyszerűen gyógyul. Talán egy hétig még kihúzom a kórházban. Tovább már nem hiszem, hogy itt maradnék.

Október 6-án szép napsütéses időben az itteni hősök temetőjében[64] ünnepély volt. Előzőleg gyászmisén vettünk részt. Az ünnepi beszédet dr. Sáry Dezső orvos őrnagy, a kórház parancsnoka tartotta. Énekkarom is szerepelt. Megható volt. Hisz idegen földön tartottuk ezt a hazafias gyászünnepséget.

Nem tudom, mi van az alakulatommal. Ellentétes hírek keringenek. Állítólag nincsenek az első vonalban, mások szerint ott vannak. Sőt arról is beszélnek, hogy már folyik a váltás. Tény, hogy új magyar csapatok vannak szállítás alatt. A lgovi állomáson nap nap után haladnak keresztül a szerelvények. Bárcsak meglenne a váltás, hogy a karácsonyi ünnepeket már otthon tölthetném.

 

1942. október 14.

Még mindig a lgovi kórházban vagyok. Karom erősen gyógyulóban van. A seb után rövidesen a csapatomhoz kerülnék. Azonban sikerült egy jó állást kipanamáznom, hol írásbeli munkával töltöm az időmet. A konyha gazdasági hivatalát vezetem. Már múltkor beszámoltam az előnyökről. Most nem akarom újból hangsúlyozni őket. Sok jó falathoz jutok. Egy kórház raktárában sok jó dolog van. Kitűnő ínyenc csemegékkel táplálkozom. Napi étrendem igen változatos, de jó. A reggeli jó édes tejeskávé, vaj, méz, esetleg jam, tízórai zónapörkölt, ebéd húsleves, főzelék, rántott hús, esetleg sült hússal, vörösbor ásványvízzel és befőtt, uzsonna tetszés szerint, a vacsora valamilyen konzerv rumos teával. Még otthon sem éltem ilyen jól.

Kilátásaim a jövőre nézve igen jók. Ugyanis a kórházparancsnok megígérte, hogy ameddig lehet, itt fog tartani. Nem lenne utolsó dolog, ha ezt megcsinálják.

Az idő kissé borongós, de azért jó. Köpeny még nem kell. Pedig otthon is már felöltőben járnak az emberek.

Bárcsak lenne már leváltás!

 

Lgov, 1942. október 22.

Szinte elhanyagoltam a naplómat. Már több mint egy hete, hogy írtam bele. Így van az ember. Csak akkor van szüksége vigasztalókra, míg rosszul megy sora. Mikor jóra fordul a sors, megfeledkezik mindenről. Él a mának.

Így vagyok én is. Míg az első vonalban küszködtem, szinte megváltás volt rám nézve a napló. Ha búsultam, elővettem s írtam. Ha nagyon kínzott a honvágy, újból csak írtam. Most azonban jól megy sorom, szinte el is feledkezem leghűségesebb fegyvertársamról, a naplómról.

Úgy élek itt a kórházban, hogy otthon sem volt jobb dolgom. A magas gh-iroda nagy karosszékében úgy trónolok, mint a szultánok a trónszékben. A konyha legjobb falatjai mind hozzám vándorolnak. A szakácsok igyekeznek jóban lenni velem, mert ezáltal az ő életüket is javítják. Ugyanis én csalok nekik. Itt egy tábla csokoládé, amott egy kis cukor, avagy egy kis befőtt. Ez mind szükséges, viszont énrajtam keresztül kapható csak meg. Nem beszélve a „gingi”-ről,[65] mely a legfőbb szerepet tölti be ebben a játszmában.

Így élek most Lgov magyar tábori kórházában már vagy három hete. Mindenesetre nem utolsó dolog!

Már napokon keresztül ködök ülték meg a Szejm folyót. Szinte folyt a köd, oly mélyen járt. Lelkem is ilyen borongós volt. Alkalmazkodik az időjáráshoz.

Ma aztán megszánt bennünket a nap. Széles mosollyal az arcán kukucskál be az ablakon. Hívogat a szabadba. Az ég kékje mélyebbé válik a levegő párájától. A park kopasz fái közt bakák sétálnak. Élvezik ezt a szép verőfényes őszi napot, mellyel a jó Isten örvendeztetett meg bennünket október derekán túl.

Szorgalmasan folynak a téli munkák. Fát fuvaroznak, az ablakokat javítják, a szobákban kályhákat raknak. Szorgalmas előkészületek a télre.

Pedig úgy számítottunk, hogy a telet már otthon fogjuk tölteni szeretteink körében. Az előkészületek mást mutatnak. Pedig borzalmas lesz majd a hóban, fagyban őrséget állni valahol a Don partján. Apáink példája nyomán mi is kibírjuk. Ők is álltak [19]14-[től] [19]18-ig, mi is állunk, ameddig kell.

Talán megkönyörül a sors rajtunk, és valami jó helyre juttat bennünket.

A leváltásról, melyben eddig vakon bíztam, már lemondtam. Pedig már hat hónapja, hogy kincstári angyalbőrben szívom a levegőt. Milyen hosszú idő. Elmúlt a tavasz, a szép nyár tovasuhant, itt van az ősz, jön a tél, s én még mindig katona vagyok. Igen, hosszú idő. Több mint négy hónapja, hogy idegen földön tapod a lábunk. És még meddig fog még tapodni. Ilyen alakulatnál, mint ez a kórház, akár még egy évet is kihúznák. De az első vonalban, azt nem… Az nehéz dolog.

Anyagilag is kezdek rendbe jönni. Szaporodnak a márkák. Elvégre nem azért vagyok gh-s, hogy még pénzem se legyen. Itt mindent el lehet adni. A kenyér darabja 6 márka, csokoládé szinte megfizethetetlen. Egy doboz 100-as Levente[66] cigaretta 20 márka. Jó kis ár, de hát mit csináljunk a márkával.

Abbahagyom az írást. Gyertyám leégett. A villany csak 8-ig ég. Azon túl 3 márkás gyertyát égetünk. Spórolni kell vele.

Karom teljesen begyógyult. Most front-lógós vagyok. Húzom az időt, ameddig lehet.

 

Lgov, 1942. november 1.

Az őszi napsugár simogatja az arcomat. Ma szokott helyemen, kis szobám ablaka előtt ülök és élvezem a hónapnak egész szokatlan melegét. Ablakomon át kilátok a kórház parkjára. A fák, mint a díszüktől megfosztott oltárgyertyák, kopaszon nyújtogatják nyakukat az ég felé. Egy-egy fenyő diadalmasan hordja örökzöld díszét. A messze végtelenbe nyúló mezőn a közelgő tél kétségtelen jelei, a varjak kárognak.

Ilyen időben írom e sorokat. Még mindig a kórház lakója vagyok. Bár nem mint beteg. Csak itt vagyok. Egy újabb hónapot hagytam mögöttem. Megkezdődött a november hó. Ilyenkor már nem számítottam, hogy még mindig Lgovban legyek. De hát a sors kedvező szerencséje folytán ezt is megértem. Hogy hány hónapot fogunk még megkezdeni s befejezni, az teljesen bizonytalan. Mesélik, hogy leváltás lesz. A másik épp az ellenkezőjéről beszél. Nem tud itt senki semmit. Bár adná a jó Isten, hogy a karácsonyt már otthon tölthetnénk. Bár semmi jele a nagy bizalomnak.

Hazulról két hónapja, hogy egyetlen sor írást sem kaptam. A csapathoz bizonyára érkezett írás, azonban ők ez ideig nem küldték utánam. Pedig de kíváncsi volnék, hogy mi újság van otthon. Rajongásig szeretett anyámról nem tudok semmit. Antiék[67] valószínű szorgalmasan írnak, de én nem kapom meg. Ma érkezett posta. Én megint nem kaptam semmit. Pedig nagyon áhítozom a hazai hírek után.

Lelkem már szinte belefáradt ebbe az áhítatozásba. Elfásultam minden iránt. Nem érdekel már semmi. Lesz-e váltás vagy sem. Belsőleg felkészültem az orosz télre. Majd csak sikerül szabadságot kieszközölnöm csapatomtól. Olyan ügyeim vannak elintézés alatt, melyek nem tűrnek halasztást. Ez a remény ad lelki erőt, hogy lelki fásultságomat legyőzzem. A jó Isten, ki eddig is minden veszélyen átsegített, majd a továbbiakban is gondot visel rám.

A mai postával érkezett lapok alapján újból ellentétes hírek kerültek forgalomba. Csapatom pihenőben van. Állítólag Cserligovban. Ez merre van ebben az irdatlan nagy országban, arról fogalmam sincs. Mindenesetre nem nagy hely lehet, mert a térképen nem találom. Biztos valami kis vacak orosz falu. S talán itt fogom eltölteni a tél nagy részét.

Vannak olyan hírek is, hogy Lengyelországba kerülünk megszálló csapatnak. Mindenesetre jobb lenne, mint az első vonalban, kitéve az oroszok állandó támadásainak. A legjobb volna otthon. Bármit is beszélnek, mi sziklaszilárdan bízunk abban, hogy leváltanak bennünket. Mi megtettük a magunkét már.

Legnagyobb boldogságom az volna, ha karácsonyra hazaérnék, s az éjféli misén újból játszhatnék. Igen, ez boldogság lenne. Földöntúli boldogság!

Ma délután futballmérkőzés volt. Az itteni német megszálló csapat legénysége mérte össze erejét a kórház legénységével. Én mint bíró működtem közre az eredmény alakulásában.

A nap most estefelé is oly szokatlanul melegen süt, hogy lekívánkozik rólam a zubbony. Ingujjban ülök a fűtetlen szobában. Igazán rendkívüli idő Oroszországban.

A hét folyamán itt járt a tábori színház. Egy egészen egyedülálló, meleg estét töltöttünk el velük. Akárcsak otthon lettünk volna. Szép volt.

 

Lgov, 1942. november 9.

Még mindig Lgovban vagyok a tábori kórházban. Pedig erről álmodni sem mertem. Valamikor szeptemberben csak arról ábrándoztam, hogy legalább október 15-e előtt ne rúgjanak ki. Most meg azon dolgozom, hogy legalább december 1-je előtt ne kerüljek ki a csapathoz. Hiába, mindenkinek maga felé hajlik a keze. Mindenki igyekszik a helyzetén javítani. Én is csak azt teszem. Ha már a telet itt kell tölteni Oroszországban, legalább igyekszem jó és biztos helyen eltölteni. Mert az orosz tél nem lebecsülendő ellenfél.

Ma is gyönyörűen süt a nap. A hőmérő higanya -16 fok Celsius körül sétál déli 12 órakor is még. Reggel 7-kor -22 fok hideg volt. Pedig még csak november 9-ét írunk. Mi lesz még később?

Amerre a szem ellát, havas a táj. A fák az erős zúzmarától szinte dideregnek. A hó még nem magas. Egyelőre még nem okozott közlekedési nehézségeket.

Igen váratlanul állt be a tél. November 3-án még gyönyörű verőfényes őszi napsütésben gyönyörködtünk. Estére beborult az ég. November 4-én már sűrű fekete fellegek borították az eget. A park fái a mindinkább erősödő szélben rejtelmesen susogtak. Az éjszaka folyamán megindult az eső. November 5-én állandóan esett. A hőmérő higanya közel járt a fagyponthoz. Szinte sejtettük, hogy itt a tél. Estefelé igen élénk északi légáramlás kerekedett. Kergette a felhőket. Reggelre minden fehér volt. Vagy 20 cm magas hó esett az éjszaka folyamán. Váratlanul és gyorsan állt be a tél. A november elejei napok nem ezzel bíztattak. Most aztán itt van az orosz tél a maga hidegségével. Napok alatt esett a hőmérő higanya -22 fokra. Ma éjjel még hidegebb lesz.

Pedig azt hittem, mire a tél beáll, mi már melegebb tájakon szívjuk a levegőt. Azt hittem, hogy november 9-e már nem fog Oroszországban találni. De hát ember tervez, Isten végez.

Itt Lgovban igen csendes az élet. Az unalmasságig csendes. Ezt a csendet csak ritkán zavarja meg az orosz Martin bombázók[68] jellegzetes zúgása. Már majdnem két hónapja, hogy lakója vagyok ennek a kórháznak. Ez idő alatt összesen 6-szor látogattak meg bennünket. A terhüket valahol a lgovi állomáson csomagolták ki. Csak segítettek az orosz muzsikokon. Kevesebb földet kell felszántaniok.

Most már komolyan foglalkozom azzal a gondolattal, hogy kimegyek a csapatomhoz. Eddig állandóan húztam-halasztottam az ügyet. Most meg komoly betegség tartóztat vissza. Erős aranyerem keletkezett. Valószínűleg hűlés következtében. Most azt kúrálgatom. Meleg ülőfürdőket kell vennem.

A csapatok helyzete nem a legkellemesebb. Ebben a nagy hidegben bunkerban aludni, földön heverészni kész betegség. Tudom előre, hogy nem sokáig leszek a csapatnál. A hidegre különösen reagál a mostani betegségem. Sem ülni, sem állni, sem járni nem tudok.

Leváltásról semmi hír. Úgy látszik, orosz földön fogjuk tölteni a karácsonyt. Pedig most már a 6. hónapja, hogy orosz levegőt szívok. Már nagyon meguntam. Igen jól esne már egy kis baranyai levegő.

 

Lgov, 1942. november 16.

A nap sugarai szikrázva törnek meg a park évszázados fáinak zúzmaráján. Az éjszakai dermedtség alábbhagy. A nap éltető sugarai melegséget adnak, életet öntenek a téli dermedtségre kárhoztatott fákba. A fák alját fehérre festette az éjszaka szállingózó hava. A fák felett nagy csapat varjú húz keletnek élénk károgással.

A kórházépület kéményei okádják a füstöt. A reggeli életnek nyoma ez a füst. Egyenesen száll az ég felé, mint Ábel áldozati oltáráról.

Vasárnap van. November harmadik vasárnapja. Az épületekben nagy a sürgés-forgás. Mindenki siet. Még az örökké lusta ápolók is gyorsabban szedik a lábaikat. A betegek sietsége őrájuk is átragadt. Takarítónők mossák a folyosókat. Bár mindennapi munkájuk ez, ma mintha még tisztábbak lennének munkájuk nyomán a betegszobák, a folyosók.

9 órára minden beteg ott szorong a nagyteremben. A terem egyik végében egyszerű tábori oltár áll. Minden dísze az örökzöld fenyőből font kereszt, melyet glóriaszerűen vesz körül a nemzeti lobogó. A terem két oldalán emeletes ágyakban sebesültek, betegek feküsznek. A most dúló nagy háború áldozatai. Az ágyak közti szabad térségben padok vannak.

Egyre gyülekeznek a járó sebesültek és betegek. Zsúfolásig tömve a terem. Vasárnapi istentisztelet lesz. A kórházparancsnok bejelenti a sajnálatos eseményt, hogy szeretett német tábori lelkészünk, O[ber]g[e]fr[eiter][69] Schnauder,[70] szolgálati elfoglaltsága miatt ma nem tarthat részünkre szentmisét. Magunk közt fogjuk a vasárnapi áhítat emelésére az imát és éneket megtartani. Az arcokon meglátszik a csalódottság érzete. Azok az emberek, kik odahaza kerülték az Isten házát, most keresik. Sebeikre enyhülést, szomorodottságukban vigasztalást csak Őnála találnak. Szomorúság olvasható le az arcukról. S ebbe a szomorúságba, mint villám hasít a hír: egy magyar tábori lelkész érkezett. Szabadságra utaztában a várakozás óráit a betegeknek s sebesülteknek szenteli.

Egy félórai készülődés után már ünnepi díszben ragyog az oltár. Az oltár lépcsőjén fejét mélyen hajtva áll a tábori pap. Kezdődik a mise. Felzeng az ének: „Egybegyűltünk, óh, nagy Isten”.[71] Száll az ének fel az Isten trónusához, viszi ötszáz magyar forró óhaját az Isten elébe. És amikor a pap az Úr szent testét magasra tartva elmondja az „Agnus Dei”-t…,[72] a csengettyű szavára 500 alázatos fej csuklik a mellre, hogy befogadja az Úr legszentebb testét. S lélekben megtisztulva s megerősödve 500 magyar arcán látszik a megdicsőülés csodálatos mosolya.

 

1942. november 25.

Hóesésben indultunk el a lgovi kórházból. Lassú pelyhekben szállingózott a hó. A messzi látóhatárt köd borította. 54-en gyógyultak tartottunk a lgovi állomásra. November 24-ét írtunk. A magyar szabadságos vonat nem vitt el bennünket. Így az éjszakát a 104. személyirányító állomás melegedőjében töltöttük. Jómagam a parancsok előzékenysége folytán a tiszti szoba szalmazsákján aludtam. Este elég sokáig elbeszélgettünk.

A mai nap folyamán ½ 6-kor indultunk Lgovról a német kurir[73] vonattal. A vonatban jóformán[74] voltak német szabadságosok. Szomorú arccal bámultak a végtelen hómezőre. Kurszk felé közeledve mindig több lett a hó. Bár még nem az az igazi orosz tél. A hó még csak 20 cm magas. De már mindenütt cseng a trojka[75] csengője. Nagy subába burkolt orosz muzsikok és rongyos ruhájú parasztasszonyok ülnek rajta.

Kurszk után találkoztunk a magyar szabadságos vonattal. Hogy fájt a szívem. Íme, ők, hazafelé tartanak, én meg az első vonal felé. Micsoda ellentét a két lélek közt!

Vonatunk száguld a nagy orosz síkságon keresztül. Mindjobban közeledünk az első vonalhoz. Kasztornojén átszállunk Sztarij Oszkol felé. Már sötét éjszaka van. Pedig még csak 6 óra. 8 óra tájban kifut vonatunk. Sztarij Oszkol – Novij Oszkolon keresztül november 26-án reggeli ½ 6-kor érünk Valujkiba. Igen forgalmas állomás. Szinte nemzetközi. Van itt német, magyar, olasz, szlovák, román katona. Ezekhez vergődnek a civil oroszok. Igazán nemzetközi.

Élelemvételezés után folytatjuk utunkat Osztrogozsszk felé. Szitáló esőben, este 1/2 7-kor kötöttünk ki.

November 27-én folytattuk utunkat Krinyica felé. Persze most már szánon. Szerencsénk volt. Zászlóaljunk három szánja épp kenyérvételezés céljából Osztrogozsszkban volt.

Estefelé értünk Krinyicára. Persze holtfáradtan. Kedd óta nem volt lenn a lábamról a bakancs. Az irtózatos erejű szél is alaposan kikészített bennünket. Nagyon jólesett a pihenés. Ha rögtön padon aludtam is. A búbos kemence árasztja a meleget. Így aztán igazán jó meleg van.

 

Krinyica, 1942. december 9-én.

Tombol a hóvihar. A sűrű pelyhekben hulló havat az erős keleti szél kavarja. Szinte vízszintesen jön. Mintha nem is az égből hullana. Mind nem is jön a felhőkből. Az erős szél felkapja a havat, s vágja a havat. Az apró kis pelyhek, mint tűszúrások érik a bőrt. Az ember szeme tele lesz hóval. A sötét felhőkből pedig egyre hull a hó.

Már majdnem két hete, hogy Krinyicán vagyok. Csapatom legyengülve, mint ezredtartalék van itt elhelyezve. Persze felszerelés nincs. Amit szeptemberben elmaradt, az mind hiányzik.

Ma kaptunk géppuskákat, de viszont nincs kezelőnk. 4 géppuskás rajt tudtunk kiküldeni a vonalba. Így mégis kissé erősödött a vonalat tartó erőnk.

Újabb csapatok is érkeznek. A napokban meneteltek erre a 8/III. zászlóalj[76] emberei. Schvoy Ferivel[77] is beszéltem. Ők november 2-án indultak hazulról. Sajnos nem leváltani jöttek. Mi, kik már 6 hónapja vagyunk itt, továbbra is itt kell, hogy maradjunk. Mi is kapunk a napokban pótlást. Egy menetszázad jött ki. Fel leszünk töltve, s újból megyünk ki a vonalba. Bár aknavetőnk nincs. Jó leszünk mi puskásoknak. Ha eddig véreztünk, vérezhetünk továbbra is.

Igen, így van ez. Aki kijött a frontra, az mindenben hátrányt szenved. Az otthon maradt kartársaim rövidesen már zászlósi rangfokozatban sétálnak, míg én, aki önként jött ki, az nem ér el semmit.

Az emberek már nagyon gyengék. Naponta 35–40 gyengélkedő van közöttük. Hiába, a gyenge koszt kiveszi az erőt. A szokatlan tél, a szokatlan hideg, a mostoha körülmények mind hozzájárulnak az emberek gyengítéséhez. Hogy mi lesz velünk, azt csak a jó Isten tudja. Én erősen bízom benne. Eddig is megsegített, ezután sem fog cserbenhagyni.

Talán sikerül rövidesen szabadságra mennem. Igazán jólesne már egy kis igazi, gondtalan pihenés.

 

Gyivnogorszk, sziklakápolna (szanatórium),[78] 1942. december 18. este ½ 11 óra.

Kilenc napja, hogy toll nem volt a kezemben. Sem lapot, sem levelet nem írtam. Igen eseményteli 9 nap volt. Hisz ezért nem jutottam íráshoz. Pedig nem akarok hűtlen lenni a naplómhoz. 6 hosszú s keserves oroszországi hónap élete van belesűrítve, beleírva ezekbe a sorokba. Hosszú idő odahaza is, hol teljes kényelemmel élnek az emberek, hát még akkor itt Oroszországban, hol a legelemibb kultúráról is le kell, hogy mondjon az ember.

9 nappal ezelőtt még Krinyica földszagú, kisablakú viskóinak egyikében laktam. Közben a zászlóalj harcálláspontjának egyik földbevájt, de kideszkázott bunkerja is lakásom volt. Most a Don partján levő szanatórium[79] sziklakápolnájában lakom. Igen változatos sors. Egy helyt kényelmes vaságy, majd jó deszkapriccs, most pedig a földre hintett zizegő szalma a fekhelyem.

A bunkerok is különbözők. Egyik éjjel iszonyú zörgetésre ébredtem. Még a zászlóalj harcálláspontján történt. Leragadt szemekkel ülök föl a kényelmesnek épp nem mondható deszkapriccsen, s keresem a baj forrását. Látom ám, hogy Kiss[80] főhadnagy bottal a jobb kezében, zseblámpával a bal kezében a plafont veregeti egereket kergetve. A plafon gerendái közt úgy sétálnak az egerek, akárcsak az otthoni korzón az emberek. Engem nem izgattak, de a főhadnagy úr nem tudott aludni. Pedig hát rajtam is sétáltak úgy éjjelente.

Jelenlegi helyem, a sziklakápolna a krétahegybe van faragva. Gyönyörű kilátással a Donra és a Donon túli vidékre. Bár a kilátást nem nagyon élvezhetjük. Ahogy kidugjuk a fejünket, már fütyül is a golyó. Túl közel van a piszkos muszka. Alig 300 m-re. A sziklakápolna alatt van a szanatórium hatalmas épületcsoportja. Persze alaposan kikészítve. Hisz az oroszok naponta küldik a szeretetcsomagokat hozzánk. Most még nagyobb szeretettel csinálják, hisz közeledik az ajándékozás ünnepe, a karácsony. Hát ők ajándékoznak eleget. Aknagránáttól kezdve minden fegyver lőszere képviselve van. Még szerencse, hogy ilyen kitűnő helyünk van. Vagy 50 méterre a hegy belsejében vagyunk. Ez mindent kibír.

Szabadságom még nem jött ki. Ezek után már nem készülök haza szabadságra karácsonyra. No, majd az új évben!

 

[5]

A „sziklatemplom”, Gyivnogorje barlangkolostora az 1930-as években, háttérben a Don folyó.
Forrás: www.divnogor.ru/en/kollekcii/fotografija [6].

 

Sziklakápolna, 1942. december 22.

Pislákoló petróleumlámpa fényénél rovom e sorokat. A rajkályha duruzsoló hangja altatólag hat rám. Az odú két ablaka elsötétítve, nehogy a fény eláruljon bennünket. Lakótársaim már alszanak. Csak a távbeszélős és én vagyunk ébren. Ő hivatalból, én magánszorgalomból.

Kintről rövid géppuska sorozatok jelzik, hogy éberen figyel a magyar baka a Don partján. Szükség is van erre. Alig 300 m-re van tőlünk a muszkák előretolt állása.

A tegnapi nap folyamán egy járőrünk átment a Donon. Sikerült néhány muszkát elpusztítani. Ennyivel is kevesebb van. A főcélt, az előretolt muszkaállás bunkerját azonban nem sikerült felrobbantani. Pedig ez jó lett volna. Kissé szabadabban járhatnánk, kelhetnénk.

Szinte barlanglakók lettünk. Csak a sötétség beálltával bújhatunk ki odúnkból. Napközben nem tanácsos mutogatni magunkat. Amint csak egy is kidugja a fejét, máris jön az üdvözlet. Így kénytelenek vagyunk minden éjjel elintézni. Azért alvásra is sor kerül. Én például ma nappal aludtam. Ezért vagyok most fenn.

Épp most csendülnek fel a rádióban a magyar Himnusz akkordjai. Különleges érzés fog el. Le se írhatom. 2000 km-re szeretett hazánktól, egy hegy belsejében hallgatom a Himnuszt, minden magyarok legszentebb imádságát. A zene akkordjai betöltik a teremszerű odút. Még az alvók is felserkennek mély álmukból. Csodálkozva néznek körül. Igen, a Himnusz hangjai szállnak feléjük az éter hullámain. Most a Rákóczi induló pattogó ritmusa zsong. Áhítatva figyelik. Bennem különös érzések kelnek szárnyra. Érzések, melyek áthidalják a 2000 km-es távolságot, s szállnak a messzi Oroszországból az ismerős tájakra, a baranyai lankák közé, a vadvirágos Mecsek egy völgyében rejtőző kis falucskájába, hol most készülődnek a karácsony szent ünnepének megülésére. Érzéseim, gondolataim ott vannak, s mintha csak az én rádióm szólna a fehér falú kis falusi házam udvari szobácskájában.

Nehéz út volt idáig, míg ezt elértem. A legnagyobb gránát- és golyótűzben másztam meg a szinte sima falú krétasziklát, hogy a rádió antennáját kifeszíthessem. De megcsináltam, mert már vágytam a rádió magyar zenéje után. Épphogy elkészültem vele. Már csak a Himnusz és Rákóczi induló elhaló akkordjai jutottak a mai nap folyamán nekünk. De ezek után már hallgathatjuk Budapestet. S ez a fő.

 

Sziklakápolna, 1942. december 26.

A petróleumlámpa rőt fénye csak nehezen világítja meg az íróasztalomat. Társaim alusznak. Csak én virrasztok még egyedül. Ülök az asztalnál, s gondolatban újra átélem a karácsonyi ünnepeket. A magyar karácsonyt a Don partján 1942-ben. És gondolataimban felelevenedik a három nap minden pillanata, minden momentuma.

Karácsony estéje van. A pislákoló lámpafény imbolygó árnyakat rajzol a fehér krétából álló sziklakápolna falaira. A sarokban a maga egyszerűségében is pompázó zöld karácsonyfa áll. Az összes dísze 5 szál gyertya. A bunkerban példás rend. Ki az ágyán ül, s várja a megható karácsonyi ünnepség kezdetét.

Kint mélységes csend honol a tájon. A holdvilág fényében szikrázik a hó, s szépen látni a Don jegének ezüstös szalagját. Végig a vasúti töltésből füst kígyózik a magasba. A védőállás bunkerjainak füstje ez. Szépen, egyenletesen száll fel, mint Ábel áldozati oltáráról.

7 óra van. Meggyújtjuk karácsonyfánk gyertyáit. Az apró gyertyák fénye békésen árad szét a kápolna belsejében. Körülálljuk a karácsonyfát. 9-en vagyunk. S kilenc meglett férfi ajkáról csendül fel a karácsonyi ének: „Mennyből az angyal”. Gondolataink pedig valahol hajlott hátú, bogárházú kis községünkben bolyong. Ott is ünnepelnek. Ünneplik a kis Jézus születését. De milyen más ünnep ez. A karácsonyfát körülálló család nem teljes. Egyik házból hiányzik az apa, másutt a fiú, s talán a vőlegényét könnyezi a harmadik ház lánya. Az apa simogatásra emeli kezét, hogy letörölje fiacskája arcáról a fájdalom könnyét, a fiú édesanyja keze után nyúl, hogy a hála kézcsókját ejtse rá, a vőlegény görcsösen szorongatja arája kezét, mintha sohasem akarná elengedni. És a meglett férfiak szemeiben megjelenik a könnycsepp, végiggurul a szikkadt arcokon. Először csak egy, majd kettő, s lassan jönnek, folynak a könnyek. Igen, arcunkon a hazasóvárgás könnyeivel álljuk körül kis karácsonyfánkat, de képzeletünk ott nyargal a messzi Alföld rónáin, a Dunántúl hepehupás lankáin, a Kárpátok fenyőkoszorúzta kis völgyeiben meghúzódó apró házak kicsi szobáiban. És ebbe a karácsonyi hangulatba, mint vészes valóság, kelepel bele géppuskánk hangja. Felvágódik az ajtó, s a pihegő hírvivő jelenti: az oroszok betörtek állásainkba. Már a többi géppuska is ugat. Szórják a halált. Aknavetőnk gránátjai süvítve szállnak el fejünk felett. A tüzérség is beleavatkozik. Egymás után robbannak a lövedékek, s robbanásuk nyomán emberi részekkel kevert föld száll az ég felé. Heves a harc. Az orosz ott van már a drótakadályoknál. Géppisztolyaik pattogó lövedékei mint darazsak repülik körül fejeinket. De nincs megállás. Tömött sorokban jönnek felénk. Az aknamező és a kézigránátjaink megteszik a hatást. A megmaradtak véres fejjel menekülnek vissza a Don túlsó partjára. Géppuskáink üldözik őket, s ezzel véget is ért a harc. Kemény dolog volt. Másfél órás nehéz küzdelemben sok halottat hagyva itt, menekültek a vörösök. És ebben a pillanatban felcsendült a Himnusz. Talán a jó Isten sugallta. Először csak egy torok énekelte, majd kettő, három, s pár pillanat múlva a lövészárokban feszes vigyázzállásban, szemükbe lógó csapzott hajjal száz és száz torok énekelte: „Megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt”. Szállt az ének messze tájakra, fel a jó Isten elébe, hogy lássa, milyen karácsonyt ünnepel a magyar a Don partján. Magyar karácsony valahol Oroszországban 1942-ben.

Az ünnep első napján szentmisén vettünk részt. Az orosz ezt is megzavarta tüzérségi gránátjaival. Úgy látszik, nem tud nyugodni.

Az este (december 25-én) megismétlődött a szentestei támadás. Most nagyobb erővel jött. Hajnali háromra azonban újból visszakergettük őket. Mint az állatok, jöttek ránk. Dülöngéltek. Látszott, hogy részegek. Így csinálja ezt az orosz. Először leitatja őket, úgy kergeti őket támadásba. Halomra hullanak.

Igen, karácsony ünnepén, mikor a világ legszebb ünnepe van, egymást gyilkolják a jó Isten teremtményei. A szeretet ünnepén szólnak a halált okádó géppuskák, golyószórók, s a kíséretet adják a kézigránátok.

Úgy látszik, a két kudarc észre térítette őket, mert karácsony másodnapján csendben maradtak. Úgy látszik, tanultak a két esetből. Na, majd újévkor bizonyára újból fognak próbálkozni.

Most csend van kint. A holdvilág szelíd fénye bevilágítja a nagy hómezőt. És ebből a nagy hómezőből sziluettként emelkedik ki a sziklakápolna égnek álló hatalmas sziklája.

 

Sziklakápolna, 1943. január 1.

Január 1-je van. Már 1943-at írunk. Tegnap még 1942. volt. Most az egészet egy év távlatából nézzük. Megkezdtük az új évet. Messze hazánktól, a Don partján. Ki gondolta volna ezt? Reményünk oly merész volt, hogy karácsonyra már otthon akartunk lenni. Ahogy a karácsony közeledett, reményünk úgy csökkent, most már teljesen szertefoszlott.

Hosszú volt az út idáig. 7 keserves oroszországi hónap van mögöttünk. Az orosz nyár szédítő melegén, az ősz hatalmas szélviharain keresztül jutottunk az orosz tél megpróbáltatásaihoz. Meddig kell még ezt húznunk, azt a jó Isten tudja.

A csapatok le vannak romolva. Hatalmas és számokban nagy veszteségeinket alig pótolja a beérkezett menetszázad. Az orosz klíma kikezdte egészségünket. A szédítő nyári forróság, az őszi szelek, s most a kegyetlen orosz tél. Embereink szédelegnek. A betegek száma napról napra emelkedik. Pótlás helyettük nincs. A szolgálatot továbbra is el kell látni. Úgy érzem, el kell pusztulnunk itt!

Jómagam is már 3 napja gyengélkedem. Magas lázam van. Állandóan 39 °C-on felül. A közérzetem rossz. Heverek az ágyamon. Étvágyam nincs. Minden keserű. Így inkább nem eszem.

Ilyen állapotban ünnepeltük meg a Szilveszter estét. Bár a hadvezetőség kitett magáért. Mindenki 2 üveg francia pezsgőt kapott. Hangos volt a vonal a nótától. Mi szerényen, házi körünkben ünnepeltünk. Én alighogy megkóstoltam a kapott ajándékpezsgőt.

A hadihelyzet változatlan. Csend van. Úgy látszik, készülnek valamire. Hírszerzőink és felderítő repülőink nagyobb csapatösszevonásokat jelentettek. Peszki előtt páncélosokat figyeltek meg. Úgy látszik, január lesz az oroszok téli offenzívájának ideje. Hisz Sztálingrádot kivéve október óta sehol sem támadott. Majd meglátjuk, mondta a vak is.

 

Pécs, 1943. január 11.

Pécsett, a Pannónia szálló egyik szobájában ülök. Ha nem látnám az ablakon keresztül ódon városházánk tornyát, azt hinném, hogy csak álom az egész. Pedig valóság. Látom a Király utcában rohanó embereket, messziről a bőrgyár kéménye füstöl. Igen, idehaza vagyok. Szabadságon. Nehezen, de hazaértem.

Január 3-án este kaptam az értesítést, hogy 4-én reggel 7-kor jelentkezzek a zászlóalj harcálláspontján a menetlevelemért. 40 °C-os lázban henteregtem az ágyamon. Társaim rá akartak beszélni, menjek egy-két héttel később, ne induljak el ilyen állapotban. Egy belső érzés azt súgta, mennem kell. Meszleny Laci[81] tüzér hadnagy bajtársam orvosságokkal látott el. Igazán melegszívű, igazi bajtárs.

4-én szánon jutottam Osztrogozsszkba. A vonat a szokásos késéssel indult. Délután ½ 4 helyett este 9 órakor. Így csak hajnali ½ 3-kor értünk Valujkiba. Zászlóaljtól 12-en voltunk. Köztük Németh Pista[82] hadapród őrmester a legényével. Glück Ferenc[83] őrvezető, géppuskás századbeli írnok, volt iskolatársam is.

Valujkiban eltöltött éjszakázás után, január 5-én délután 3 órakor indult el a magyar szabadságos vonat. Nekem sikerült Pista barátommal egy fülkében helyet kapnom. Többi társunk lemaradt, mert nagy volt a torlódás.

Január 6-án délben értünk Kurszkba egy keservesen eltöltött éjszaka után. Most már gyorsabban haladhattunk, hisz ismét kétvágányú a vasút. Valujkitól Kurszkig egyvágányú vonal vezet.

Január 7-én 12 órakor haladtunk át a Dnyeper hatalmas új vashídján, s befutottunk Ukrajna fővárosának, Kijevnek hatalmas pályaudvarára.

Rövid tartózkodás után már mentünk is. Vinyica, Tarnopol, Sztrij, Lavocsne volt az útirányunk. Lavocsnéra január 9-én hajnali 4-kor értünk.

Fürdés, fertőtlenítés, menetlevél lebélyegzés, reggeli. 8 órakor helyjeggyel és a lebélyegzett menetlevéllel beszálltunk a Pest felé menő, tisztán másodosztályú kocsikból álló szabadságos szerelvényre.

Este ½ 6-kor indultunk. Beszkidnél léptük át a magyar határt. Hogy megdobbant a szív, mikor a Kárpátok fenyőkoszorúzta, szűk völgyében száguldott velünk a vonat. Volóc, Munkács, Csap, Sátoraljaújhely, Miskolc, Budapest. Száguldott velünk a vonat, s vitte a boldog szabadságosokat szeretett otthonukba, hol édesanyák, feleségek, menyasszonyok várják a hős katonákat.

Pestre késéssel érünk, s így estig várnunk kell a pécsi gyorsra.

Pesten bejártuk a várost. Szemünk itta a régen látott fővárosunk szépségeit. A belvárosi templom ódon falai közt adtunk hálát a jó Istennek, hogy hazavezérelt bennünket. E helyt emlékezem meg Imhof István[84] vendéglősről, ki igazi magyaros vendégszeretettel fogadott bennünket.

½ 10-kor indult a gyors, s ½ 3-kor futott be a sötét pécsi pályaudvarra.

A szabadságos vonat nagyszerű intézmény. Az ellátás kitűnő, s nem kell a hosszú, 2000 km-es úton oly sokszor átszállni. Látszik, hogy a magyar kormány mindent megtesz a fronton levő katonáiért.

S most kezdem a szabadságomat!

 

Erdősmecske, 1943. június 1.

Jó három hónapja, hogy idehaza vagyok. Szabadságom rég elmúlt, azonban a hadi helyzet okozta változások itthon fogtak.

Február 17-én fel kellett mennem Pestre. A rádió közölte, hogy vissza kell menni a frontra. Felérve Pestre kellemes meglepetés ért. Visszairányítottak a pótkerethez.

Újabb hét napi szabadság után, február 24-én vonultam a pélmonostori zászlóalj puskás pótszázadához.[85] Rengeteg ismerősre akadtam. Maga a századparancsnok, Eszenyi[86] főhadnagy úr is jó komám. Beosztásom igen könnyű volt. Alpár törzsőrmester és Pintér zászlós[87] gondoskodtak, hogy napjaim kellemesen teljenek. Döme hadapród[88] szakaszvezető és Gárdos zászlós[89] mindenre kész, jó bajtársak voltak. Nem beszélve a sok frontharcosról, kik idehaza ragadtak.

A pélmonostori sarokcsárda, a Csenge csárda, a baranyavári korcsma billiárdasztala de sokat mesélhetnének pélmonostori tartózkodásomról.

Közben lehoztam a motoromat is. Így még nagyobb volt a lógás. Még Pintér zászlóst is megtanítottam vezetni. Szinte meglepetésként hatott, amikor március 22-én Eszenyi főhadnagy úr bejelentette leszerelésemet.

Végre március 29-én végleg leszereltem teljesen.

Ezalatt nagyot változott a világ helyzete. Január 4-én, mikor én elindultam szabadságra, a magyar csapatok még szilárdan a kezükben tartották a Don vonalát. Épp mikor én hazaértem, akkor tört ki a botrány kint a vonalban. Székely[90] százados úr, volt zászlóaljparancsnokom elbeszélése szerint írom le az eseményeket:[91]

„Január 16-ig semmit sem észleltünk a vonalaink előtt. Általános csend volt. Talán épp ez a csend volt oly nyugtalanító. Csak onnan tudtuk, hogy baj van, hogy a tőlünk keletre álló alakulatoktól egyre nagyobb számmal érkeztek menekülők. Január 16-án reggel Krinyica felől tüzérségi tüzet kaptunk. A kapott parancs értelmében 16-án délután 3 órakor kiürítettük állásainkat, s megkezdtük a visszavonulást. Este 7 órakor értük el Krinyicát, mely már lángokban állt. A kapott parancs értelmében tovább vonultunk Osztrogozsszk felé. A Szrednye Szoszna[92] hídnál orosz tűzbe kerültünk. Az aknagránátok és tüzérségi lövedékek igen nagy pusztítást okoztak bennünk. Egyesével átgyülekeztünk Osztrogozsszk-Keletre. Osztrogozsszk városa még szilárdan magyar kézben volt. Minden átvonuló zászlóalj visszahagyott egy századot a város védelmére. Január 25-én jött ki az utolsó magyar katona, miután az összes hadifontosságú berendezéseket előbb elpusztították.

Osztrogozsszktól kezdve egyre szaporodott a visszavonulók száma. Alekszejevkán csak közelharccal tudták áttörni a szovjet gyűrűt. Irány Veretyje, Bugyennij. Mind-mind véres kézitusák színhelye. Az irtózatos hidegtől igen sokat kellett szenvedni. Megfagyottak százai mutatták az utat, merre kell visszavonulni. A sok szenvedést el sem lehet mondani. Végre elértük Belgorodot. Innét már rendezve vonultunk vissza.

A zászlóalj 50%[-a] elesett, 25%[-a] kórházban van, alig 25%[-a] maradt meg, de az sem volt küzdőképes. Felszerelés nem volt. Teljesen lerongyolódva, kiéhezve kerültünk Konotopba, onnét Nyezsinbe, majd Ovrucsba, hol május 1-jén berakodtunk, s elindultunk haza.”

Jelenleg közeleg az arcvonal a Dnyeperhez. Hol álltunk mi valamikor, s hol van most a vonal?! Vajon mi lesz a vége?! Mikor kell nekem újból bevonulnom?[93]

 

[7]

A 38/II. zászlóalj utólagos harctudósítása az alakulat egyes századainak1943. január 15. és 20. közötti tevékenységéről.
Jelzet: HU-HL-II. 1453. 2. hadsereg iratai. (25. doboz).

 

 

 

Függelék

 

 

A 38/II. zászlóalj utólagos harctudósítása 1943. január 15-étől január 20-áig

 

38/II. zászlóalj                                                                       Kiss József főhadnagy

 

Harctudósítás

 

A 38/II. zászlóalj [1943.] január 15-ig védelemben volt. Január 15-én délután 16 órakor a 4. század, mint zászlóaljtartalék század, azt a parancsot kapta Székely Lóránd százados zászlóaljparancsnoktól, hogy azonnal induljon útban Krinyicára, és ott az állomásparancsnokságon jelentkezzék. Jelentkezés után azt a parancsot kapta Krinyicán, hogy a külső szállásőrségeket az ott levő alakulatoktól váltsa fel. 16-án reggel 5 órakor az állomásparancsnokságtól azt a parancsot kapta, hogy Krisanich[94] ezredes úr parancsára azonnal vonuljon a 36. gyalogezred parancsnokának harcálláspontjára. Lázár János[95] tartalékos hadnagy, mint a 4. század parancsnoka, századával 9 órakor jelentkezett ezredes úrnál. Ott védelemre rendezkedett be a század. Azt a parancsot kapta a századparancsnok, hogy 15 óra 30-kor Krinyica-Északra vonuljon vissza, és ott várja be a közben szintén visszavonuló zászlóaljat, és ott további parancsot kap. A megadott időben a megadott helyre a század visszavonult, de jelentkezni nem tudott, mert Krinyicán már bent voltak az oroszok. Menetét folytatta Osztrogozsszk felé, mert a zászlóalj az ellenséges behatás következtében nem Krinyica felé vonult vissza. A század Osztrogozsszkba este 22 órakor érkezett meg. A városban olyan nagy volt már a zűrzavar, hogy a szétszórtan elhelyezett századot riadó alkalmával teljesen összehozni nem lehetett. Riadó után a megmaradt rész egy menetoszlopba besorolt.

A kiment menetoszlopok a közben kapott ellenséges támadások következtében teljesen összekeveredtek.

Az 5., 6. és géppuskás század a visszavonulási parancsot [január 16-án] 15 órára kapta meg. Az 5. századhoz a géppuskás század zárkózott fel, a 6. század kissé lemaradt, mert a közben besorolt más alakulatok miatt felzárkózni nem tudott. Az 5. század, beosztva hozzá 1 géppuskás szakasz, azt a parancsot kapta, hogy Krinyica-Északon menjen az új védőállásba. Jobbszárnyán a 6. század, és attól jobbra a 36/1. század fog védőállásba menni. Az előre szemrevételezett helyen védőállásba mentem a századommal, miközben lovas hírvivő útján a zászlóaljparancsnoktól azt a parancsot kaptam, hogy meneteljek tovább. Krinyicára akartam bemenni, de azonban oda bemenni nem lehetett, mert oroszok voltak bent, és teljesen lángokban állt. A menetet Osztrogozsszk felé folytattam. Tavolzsanka községnél századommal erős ellenséges tűzbe kerültem, ezen keresztülvágva folytattam a menetet. Osztrogozsszk vasútállomásánál az őrség erős tüzébe kerültünk. A tűzhatás következtében a század szétszóródott. Az együtt maradtakkal az állomásparancsnokságon jelentkeztem, és ott a vasútállomásra vezető hidak biztosítását kaptam feladatul. Az őrséget ott lévő tüzérektől átvettem. Huszadikán hajnalban jöttünk ki, beosztva Magda[96] őrnagy úr menetoszlopába. Ezen menetoszlop is szétoszlott.

 

A 6. és géppuskás századról közelebbit nem tudok.

 

Tábori posta 220/44. 1943. március 2.

 

Kiss[97] főhadnagy

 

 

Az irat jelzete: HL 2. hadsereg iratai 25. doboz. M. kir. 10. könnyűhadosztály iratai.[98]