Bevezető

A hadiipar kiépítésében a Monarchia alapvetően német mintákat követett, ám a birodalom két felében volt egy fontos különbség: Ausztriában német példára lényegében a hadvezetés irányította a hadigazdaságot, Magyarországon viszont a kormány kapott erre felhatalmazást. Miután kiderült, hogy hosszabb háborúra kell berendezkedni, 1915-től a magyar kormány erőteljes beavatkozással szervezte át a gazdaságot. A haditermelés és a hadiszállítások élveztek elsőbbséget, de a hátország nyugalma érdekében a lakosság alapvető cikkekkel való ellátása is fontos szemponttá vált. Kormányrendelkezések szabályozták a termelést és a forgalmat, és megalakították az állami irányítás alatt álló nyersanyagközpontokat.

1915-1916-ban hadiipari konjunktúra bontakozott ki, és - Gratz Gusztáv kifejezésével élve - bekövetkezett a „fiktív virágzás" időszaka. Míg azonban a hadiipar termelése felfutott, az építkezések leálltak, s az építőiparban, illetve azokban az ágazatokban, amelyek túlnyomórészt fogyasztási cikkeket állítottak elő, a munkaképes korosztály mozgósítása miatt előállt nagyfokú munkaerőhiány következtében visszaesett a termelés. Ez vonatkozik a faiparra, a nyomdaiparra, a textiliparra, továbbá a mezőgazdaságra és az

is. Az iparban foglalkoztatottak összlétszáma csökkent, ám a hadianyaggyártó nagyvállalatok növekedni tudtak: gyarapodott munkáslétszámuk, termelésük és tőkeállományuk. Különösen jellemző volt ez a vas- és fémiparban, valamint a gépgyártásban, de megfigyelhető a villamossági iparban és a vegyiparban is. A nagy nyereséggel járó hadi megrendelésekre építve ezekben az ágazatokban számos nagyüzem bővíteni tudta kapacitását. A változások következtében a munkásság szerkezete is módosult. A háború előtt a fenti nehézipari ágazatokban az ipari munkásság harmada dolgozott, ám a háború folyamán ez az arány elérte az 50%-ot. Mivel a hadimegrendeléseket nagyobb részét nagyüzemek kapták, s a kisipar arányában több munkaerőt vesztett a behívásokkal, nőtt a munkásság üzemi koncentrációja. Emellett nőtt a területi koncentráció is, hiszen - szemben a vidéki trenddel - Budapesten több lett a foglalkoztatottak száma, s a Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületéhez csatlakozott gyárak közel 110 ezer vas- és fémipari munkásából mintegy 80 ezer Budapesten és közvetlen környékén működő üzemben dolgozott a háború idején.

Ganz-Danubius Francis turbina, 1916 Forrás: Fortepan 16027

A legalább ezer főt foglalkoztató jelentősebb nehézipari üzemek közül is kiemelkedett Weisz Manfréd csepeli gyára, hivatalos nevén a „Weisz Manfréd Lőszer Acél és Fémművei Rt," amely Magyarország legnagyobb hadiüzemévé és a Monarchia második legnagyobb lőszergyárává nőtte ki magát. A gyár munkáslétszáma is látványosan emelkedett: a háború előtti háromezer fővel szemben 1916-ban már 20 ezer, 1918-ban pedig 30 ezer munkást foglalkoztatott. Az állami tulajdonban lévő MÁV Gépgyár esetében kisebb mértékű a változás: 1914-ben több mint tízezer, 1917-ben több mint 12 ezer munkása volt. A nagy hadigyárak közé tartozott két háború előtt fuzionált vállalat, a Ganz-Danubius, illetve a Schlick-Nicholson gyár. Az előbbi, teljes nevén „Ganz és Társa-Danubius Villamossági- Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt.", 1911-ben egyesüléssel jött létre, s a háború alatt közel nyolcezer fős munkáslétszámot ért el. Az utóbbi, mely 1912-ben alakult, s a „Schlick-Nicholson Gép -, Waggon- és Hajógyár" hivatalos nevet vette fel, 1916-ban hatezer főt foglalkoztatott. A vidéki vállalatok közül kiemelkedett a Diósgyőri Vasgyár, amelynek 1916-ban kilencezer munkása volt. A hadiiparban sem Budapesten, sem a vidéki ipari központokban nem volt ritka a 3-5 ezer fős kategória, ebbe tartozott többek között a fővárosi Fegyver- és Gépgyár Rt, a kispesti Lipták Acél- és Vasszerkezeti Gyár, valamint az Újpesten működő Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt., melyek 1917-ben hozzávetőleg 4500, 4600, illetve 3500 főt foglalkoztattak.

A hadigazdaság működésének egyik kulcskérdése volt a szükséges munkaerő- és szakember-állomány biztosítása. Mivel a munkaképes korú férfiak nagy részét besorozták, a munkaerőpiac nem tudta fedezni a munkaerő-szükségletet, így az államra várt a feladat, hogy kezelje a problémát. A kormány idevágó intézkedések egész sorát léptette életbe: hadiérdekből katonai szolgálat alóli felmentéseket engedélyezett; munkára kötelezett személyeket, s egy részüket katonai fegyelem alá helyezte, illetve munkahelyhez kötötte; népfölkelő munkásosztagokat, majd később ún. munkásgyűjtő kereteket szervezett; hadifoglyokat, sőt internáltakat is vezényeltek munkára. A hadiüzemekben jelentősen megnövekedett a női munkások száma, de dolgoztattak hadirokkantakat, fiatalkorúakat, sőt idényjelleggel diákokat is.

A katonai szolgálat alóli felmentésekre lehetőséget adott a véderőről szóló 1912. évi XXX. törvény a hadsereg és a közszolgálat érdekeire tekintettel oly módon, hogy az illetők megmaradhattak polgári foglalkozásukban a mozgósításkor vagy akár a háború egész időtartamára. Ezt a megoldást alkalmazták számos katonai, illetve a közélelmezési cikkeket gyártó vállalat nélkülözhetetlennek ítélt munkásai és alkalmazottai esetében a vállalatok által felterjesztett kimutatások alapján. A háború első szakaszában a felmentések viszonylag szűk körre korlátozódtak, s felmentést rendszerint csak olyanok kaphattak, akik még szolgálatukat nem kezdték meg. Tisza István miniszterelnök, aki kezdettől tisztában volt vele, hogy a háború igen nagy terheket fog róni az országra, a mozgósítás elrendelésekor felhívta a miniszterek figyelmét, hogy szolgálat alóli mentesítési kérelmeket csak alapos indokok esetében

. A pénzügyminisztérium kimutatásokat kért az állami vasgyárak, és más állami vállalatok bevonulási kötelezettség alól korábban, még békeidőben felmentett alkalmazottairól, s a hadiérdeket figyelembe véve kérte megjelölni a feltétlenül nélkülözhetetlennek tartott tisztviselőket. (Lásd az 1. számú forrást!). A frontszolgálatot teljesítő katonák és hozzátartozóik körében a háború folyamán egyre több panasz fogalmazódott meg a felmentések vélt igazságtalanságával kapcsolatosan, ezért a honvédelmi miniszter 1917 áprilisában elrendelte a felmentések jogcímének személyenkénti . A hadiszolgáltatást folytató vállalatok frontszolgálatra bevonultatott szakmunkásaik pótlása érdekében a katonasághoz fordulhattak, hogy az ilyen célra kialakított tartalékból, az ún. munkásgyűjtő keretekből kapjanak szakmunkásokat (olyanokat, akik munkára alkalmasak, de frontszolgálatra kevésbé).

 

Az elhúzódó háború és a növekvő veszteségek miatt egyre nehezebb volt egyszerre biztosítani az „emberanyagot" hadsereg és a hadigazdaság számára. 1918 elején, amikor a honvédelmi miniszter elrendelte a katonai szolgálatra kötelezett legfiatalabb korosztály, az 1894-tól 1899-ig született hat évfolyam felmentett tagjainak a behívását, felsorolták a kivételt képező bányákat, kohókat, gyárakat, s a szállító vállalatokat (MÁV, hajózási vállalatok), amelyek esetében az üzemvezetőség a felterjesztett kérelem és kimutatás alapján felmenthette a katonai szolgálat alól egyes alkalmazottait és munkásait. (Lásd az 2. számú forrást!)

Ausztriában a háború kitörése után a kormány a haditermelés érdekében egyes vállalatokat államilag védett üzemekké nyilvánított, ami elsősorban az alkalmazottak vállalathoz kötését szolgálta, s a fontos hadiüzemeket katonai irányítás alá helyezte. A magyar kormány kezdetben elutasította ezeket a lépéseket, később viszont, a munka-erőszükséglet változása miatt módosított politikáján. A kellő létszámú, fegyelmezett munkaerő biztosítása érdekében több kiemelt fontosságú vállalat munkásait, alkalmazottait kötötték a céghez, illetve helyezték katonai irányítás alá. Erre jogalapot adott a hadiszolgáltatásokról szóló 1912. évi LXVIII. törvénycikk, ami alapján a hadsereg szükségleteinek kielégítésére a lakosságtól személyi és dologi szolgáltatásokat lehetett megkövetelni, s a 4. § szerint az 50 év alatti munkaképes férfiakat üzemekben munkára lehetett kötelezni és katonai fegyelem alá lehetett vonni. A honvédelmi miniszter e törvény 18. §-a szerint a hadi szempontból fontos vállalatok tulajdonosait „üzemük folytatására" kötelezhette, illetve a vállalat irányítását személyzettel együtt átvehette. Az intézkedéssel a hatóságok meg tudták akadályozni, hogy a hadsereg ellátása szempontjából fontos üzemeket, birtokokat, gyárakat elhagyják az alkalmazottak, akik egyúttal katonai fegyelem alá lettek helyezve, s kötelesek voltak az üzemhez kirendelt katonai vezető parancsait teljesíteni. E vállalatok számára az állami hatóságok előírták, hogy mit termeljenek, termékeiket kinek és milyen áron adhatják el, ugyanakkor biztosították számukra, hogy a szükséges nyersanyaghoz, energiához, berendezéshez garantált áron jussanak hozzá, kijelölt szállító közreműködésével.

Közvetlenül a háború kitörését követően csak Weisz Manfréd csepeli gyárait, a lőszergyárat és a fegyvergyárat vonták a hadiszolgáltatásra kötelezett üzemek körébe, majd 1914 decemberében a Schlick-Nicholson gyárat, 1915-ben viszont ugrásszerű változás következett be, s az év végére már 263-ra nőtt az ide sorolható vállalatok száma. Általában maguk a tulajdonosok kérelmezték ezt, attól tartva, hogy vállalatuk hátrányos helyzetbe kerül. 1915 júliusában a hadiszolgálatra kötelezett vállalatok alkalmazottai és munkásai számára - megkülönböztetésül - elrendelték a nemzeti színű karszalag kötelező viselését. (Lásd a 3. számú forrást!)

Csakhamar kiderült azonban, hogy az 1912. évi törvény alapján hozott intézkedések nem elégségesek, ugyanis az újabb és újabb korosztályok behívása és frontra vezénylése fokozódó munkaerőhiányt okozott a hátországban. Ezért az 1914. évi L. és az 1915. évi XIII. törvény alapján bevezették az általános személyes szolgálatra való kötelezettséget, ami azt jelentette, hogy nemcsak az 50 év alatti férfiakat, hanem bárkit személyes szolgálatra kötelezhettek térítés ellenében közérdekből, korra, nemre való tekintet nélkül. Ezzel az állam számára lehetőség nyílt a nem katonaköteles korú állampolgárokat is munkára rendelni vállalathoz, gyárhoz vagy birtokhoz, nőket éppúgy, mint férfiakat. A férfimunkaerőben mutatkozó nagy hiány miatt ezen törvények alapján sok nőt foglalkoztattak a hadiüzemek, például lőszergyárak is. Hazánkban elsősorban a nagy munkaerőhiánnyal küzdő mezőgazdasági üzemekre és az élelmiszeripari ágazatokra volt jellemző, hogy a fenti törvények alapján igyekeztek biztosítani a maguk számára a szükséges munkaerőt. A két említett törvény alapján kötelezett, de a hadiszolgáltatási törvény hatálya alá nem eső munkásokra (a nem katonaköteles korú férfiakra, valamint a nőkre) a katonai fegyelmezés nem terjedt ki, velük szemben szükség esetén a polgári hatóságok jártak el. Azt követően, hogy a hadkötelezettség 1916 januárjában 50-ről 55 évre emelkedett, a férfiak munkára kötelezhetőségének korhatárát is felemelték 50-ről 55 évre, ami azt is jelentette, hogy az 50-55 év közötti férfiakat a hadiszolgáltatási törvény értelmében munkahelyhez köthették és katonai büntető hatalom alá vonhatták.

A munkaerő háborús „röghöz kötésének" és a katonai fenyítő hatalom alá helyezésének ausztriai és magyarországi gyakorlatában volt egy fontos különbség: míg az osztrák tartományokban a munkahelyhez való kötést és a katonai fenyítő hatalmat a nőkre is kiterjesztették, addig a Magyar Királyság területén - bár a hadügyminisztérium itt is

- ez nem következett be. Kivételt ez alól csak a két csepeli hadigyár jelentett, ahol 1917-től a nők kilépését is megakadályozták, mivel a nagy munkaerőhiány már a hadianyag-utánpótlást veszélyeztette. A budapesti nagyipari munkáslétszám emelkedésében mindemellett fontos szerepet játszott a nők foglalkoztatása: 1914 és 1917 között a vas-és fémiparban több mint 12 ezer fővel, a gépiparban közel kilencezer fővel nőtt a nők száma, akik zömmel frissen betanított munkások voltak. A hadiszolgáltatásra kötelezett üzemek száma közben folyamatosan emelkedett, 1917. október elején már 615 működött, egy évvel később pedig a számuk meghaladta már a kilencszázat.

A hadiiparra jellemző munkaerőhiány fokozottan éreztette hatását a bányászatban és a kohászatban. Már a háború első nagyobb ütközetei hatalmas emberveszteséggel jártak, s a bevonultatott szakmunkások és bányászok jelentős része már a háború elején elesett vagy fogságba került. A pótolhatatlan veszteség már bekövetkezett, mire a hatóságok felismerték, hogy a bányászok és a gyári szakmunkások milyen fontos szerepet játszanak a modern háborúban, amit méltán neveztek „anyagháborúnak." A gyárakban részben pótolni lehetett munkaerőt oly módon, hogy a munkapad mellé állíthatták betanított munkára a nőket, az idősebb korosztályt és a fiatalkorúakat, de a bányákban, ahol erős férfikezekre volt szükség, ez a lehetőség kevésbé adatott meg. Ezzel magyarázható, hogy a háború alatt a bányászat, ahol 1914-1915-ben drasztikusan csökkent a munkaerőlétszám, az erőfeszítések dacára képtelen volt növelni a termelését, szemben a hadiipar egyéb ágazataival.

A bányák munkaerőpótlásukat elsősorban népfölkelő munkásosztagokból fedezték, de ezt a megoldást alkalmazták néhány nagyvállalat esetében is, főleg azokban, ahol nehezebbnek ítélték a rend fenntartását. A honvédelmi minisztérium főként a sorozáskor segédszolgálatra beosztott munkásokból, továbbá katonai szolgálatra alkalmatlannak minősített szakmunkásokból szervezett népfölkelő munkásosztagokat, s azokat katonai parancsnok alá rendelve bányaüzemekbe, illetve gyárakba vezényeltettek. A honvédelmi miniszter rendelkezett az osztagok felállításának módjáról, szervezetéről, felszereléséről, a magatartási szabályokról és az illetményekről. (Lásd a 4. számú forrást!) Minden osztaghoz tartozott a munkásokon kívül egy karhatalmi feladatokat ellátó ún. keretosztag, mely két részből állt, egy csendőr, valamint egy katonai karhatalmi osztagból. A keretosztagokat katonai parancsnok vezette, akit a frontszolgálat alól felmentett tisztek közül jelöltek ki. Az Osztrák-Magyar Államvasút Társaság Krassó-Szörény megyében levő bányái és üzemei számára kiadott honvédelmi miniszteri rendelkezés szerint szerb és román nemzetiségű legénységet nem oszthattak be keretosztagokba, mert a szerbeket és a románokat nem tartották eléggé megbízhatónak. (Lásd az 5. számú forrást!).

A keretosztagok feladata a rend és a fegyelem fenntartása volt az üzemekben. A fegyelmezetlen, „munkakerülőnek" minősített személyeket bevonultathatták, a „bujtogatókat" pedig a csendőr osztag letartóztathatta. A katonai parancsnok bérvitába, munkaviszonnyal összefüggő kérdésekbe nem avatkozhatott bele. A népfölkelő munkásosztagokhoz tartozó katonai szolgálatra kötelezett munkásoknak népfölkelő esküt kellett tenniük, melyben felesküdtek a királyra és a törvényekre, és esküjükben fogadalmat tettek az elöljáróknak való engedelmességre is. (Lásd a 4. számú forrást!) A munkásosztagokba a hadiszolgáltatási törvény alapján beosztották az üzemben dolgozó nem hadköteles férfiakat és a szolgálat alól felmentetteket is, de nekik nem kellett letenni a népfölkelő esküt.

1917. október 1-én az hadiszolgáltatásra kötelezett 615 üzem összesen közel félmilliós munkáslétszámmal rendelkezett, melyből 257 ezer főre rúgott a vállalatok alkalmazásában álló férfimunkások száma, közel 70 ezer főre pedig a női munkások

. További 85 ezer főt jelentett a katonai szolgálat alól felmentett, munkakörükben meghagyott munkások száma, 46 ezer volt a hadiipari munkára vezényelt katona (nagyrészt népfölkelő munkásosztagba szervezve), s 41 ezer főt tett ki a hadiüzemekben dolgoztatott hadifoglyok száma. A háború utolsó évében olyan nagyfokú volt már a szakmunkáshiány a gyárakban, hogy általános rendelkezés született arról, hogy a 32 évnél idősebb szakmunkások a frontvonalról is visszabocsájtandók.

A munkások gyárhoz kötése és katonai fegyelem alá helyezése a munkaadókat kedvező helyzetbe hozta, s ezzel több munkaadó vissza is élt. Mivel az üzemek katonai irányítás alá került munkásait katonai szolgálatban állónak tekintették, elvileg sztrájkot nem folytathattak, sőt bérkövetelésekkel sem léphettek fel. A szabad munkavállalás lehetőségétől megfosztott és a gazdasági érdekharcában is korlátozott munkásság védelmében felszólaló szakszervezetek - élükön a vasas szakszervezettel - német, illetve osztrák mintára úgynevezett panaszbizottságok felállítását javasolták a katonai felügyelet alatt álló üzemekben a munkaügyi konfliktusok kezelésére, amit a kormány elfogadott. Az 1916. január 17-én kiadott rendelet alapján hét fős panaszbizottságokat hoztak létre a szakszervezetek és a munkaadók két-két, továbbá a katonai parancsnokságok, a honvédelmi és a kereskedelemügyi minisztérium egy-egy

. A bizottság a munkaadók és a munkavállalók, valamint a katonai hatóságok között közvetített. Ezzel elismerte a kormány a szakszervezeteket a munkásság érdekvédő szervezetének és egyben a munkaadók és a kormányzat tárgyaló . Az elnököt a honvédelmi tárca delegáltja adta, ami megfelelt a szakszervezetek igényének, ugyanis a katonai hatóságok sokszor bizonyultak megértőbbnek a munkásság panaszai iránt nemcsak a munkaadóknál, de a polgári hatóságoknál is. A rendelet kimondta, hogy a munkabér megállapításánál figyelembe kell venni az alapvető élelmiszerek és közszükségleti cikkek drágulását, a munkabért nem lehet a munkások hátrányára változtatni, s a túlórákat ki kell fizetni. A panaszbizottságoknak kezdetben csak véleményező és egyeztető hatásköre volt (ha az egyeztetés nem vezetett eredményre, az ügyet felterjesztették a honvédelmi minisztériumhoz), ám félév múlva, az első sztrájkok hatására bővült a jogkörük.

1916 májusáig a munkások fegyelmezetten dolgoztak a hadiüzemekben, amiben szerepet játszott a frontra küldés veszélye és a várható szankciók. Ám ahogy fokozódott az áruhiány, s nőtt az infláció, a munkások egyre elégedetlenebbé váltak. A munkások bére egyre kevesebbet ért, miközben munkaidejüket több ágazatban is megnövelték. A romló helyzet hatására 1916 nyarán több bánya és ipari üzem dolgozói sztrájkba léptek. Május végén a nélkülözés miatt elkeseredett Zsil-völgyi szénbányászok kezdték a sztrájkot, amit katonai erővel törtek le. Június végén a MÁV Gépgyárban következett be néhány napos munkabeszüntetés, amire a válaszul az Állami Gépgyárak Központi Igazgatósága elfogadta a hadügyminiszter korábbi javaslatát, s a gépgyár munkásait népfölkelő munkásosztagba szervezték. 1916. július 3-án a legfontosabb hadigyár, a csepeli lőszergyár alkalmazottai léptek sztrájkba a gyári munkásszervezet irányításával, s a bérkövetelések mellett az élelmezés hiányosságait és a katonai hatóságok túlzott beavatkozását kifogásolták. A hadügyi vezetés tisztában volt vele, hogy a csepeli sztrájkok elhúzódás esetén a lőszergyártás nagy kiesést szenved, amit nem engedhettek meg, hiszen a keleti fronton zajlott a Bruszilov - offenzíva. A lőszertermelés biztonsága érdekében a katonai hatóságok elrendelték a csepeli gyárban a hadiszolgáltatásra kötelezett munkások népfölkelő munkásosztagba szervezését, rögtönítélő bíráskodást hirdették, s ezzel együtt intézkedtek a bérpanaszok és az élelmezési problémák

is. 

A sztrájkok hatására a panaszbizottságokat 1916 júniusában kiterjesztették a bányamunkásokra, majd a július 19-én kelt rendelettel működésüket

. A bizottságok döntési jogosítványokat kaptak és megváltozott az összetételük: a munkaadók és munkavállalók képviseletét egy-egy főre csökkentették, a katonai parancsnokság kiküldöttjét kihagyták, helyette bekerült viszont a pénzügyminisztérium delegáltja, s így a munkaügyi vitákban magukat pártatlannak vélő hivatalos tagok, a minisztériumok képviselői kerültek többségbe. Az újjászervezett panaszbizottságok ezután is főleg bérkérdéssel foglalkoztak, valamint szociális juttatásokkal kapcsolatos ügyekkel. 1917 júniusától a munkások mellett az egyéb alkalmazottakra is kiterjesztette a kormány a hatáskörüket, viszont állami vállalatokban panaszbizottságok ekkor még nem működtek.

A munkaadók negatívan ítélték meg a panaszbizottságok tevékenységét, ami nem meglepő, hiszen a bizottságok többnyire a munkások javára döntöttek a vitás kérdésekben. A munkaadók felhívták a kormány figyelmét, hogy a honvédelmi tárca beavatkozása a munkaügyi vitákba szerintük negatív következményekkel jár. Összesen 35 ezer munkást foglalkoztató, 22 budapesti nagyvállalat kérte, hogy inkább szabadítsák fel őket a hadiszolgáltatási kötelezettség alól, hogy ezzel mentesülhessenek a katonai fegyelmezés és a panaszbizottságok hatásköre alól, mert a „feltornázott" bérek mellett már a maguk is tudnának munkásokat toborozni, s a munkaügyi kérdéseket is jobban tudják kezelni. Hasonló álláspontot képviselt Allender Henrik, a diósgyőri vas- és acélgyár igazgatója, aki ellenezte a gyár katonai felügyelet alá helyezését, azzal érvelve, hogy a gyári vezetés eredményesebben tud fellépni munkásaival szemben, ha erre kényszerül, mint a beavatkozó katonai hatóságok (Lásd a 6. számú forrást!).

A sztrájkokat azonban a hatóságoknak sem katonai fegyelmezéssel, sem a panaszbizottságok révén, a szakszervezetek bevonásával sem sikerült megakadályozni. 1917 tavaszán és nyarán újabb munkabeszüntetésekre került sor. Tisza István lemondását és a rövid életű Esterházy-kormányt követően (1917. június 15.-1917. augusztus 23.) Wekerle Sándor (immár harmadik) miniszterelnöki ciklusa elején, 1917 októberében tárgyalta a magyar kormány Szurmai Sándor honvédelmi miniszter két előterjesztését, melyben a sztrájkok megelőzése érdekében a munkásság helyzetét tanulmányozó miniszteri bizottság alakítására tett javaslatot. Az 1917. október 19-én kelt előterjesztés helyszíni ellenőrzéseket és bizottsági vizsgálatot indítványoz az üzemekben annak kiderítésére, hogy rendelkezésre áll-e megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer a munkások számára elérhető áron, megfelelőek-e a bérek, a vezényelt katonák és a népfelkelő osztagokba beosztottak egyenlő díjazásban részesülnek-e a többi munkással. (Lásd a 7. számú forrást!). A következő, október 30-ai ülésre készült előterjesztésében a honvédelmi tárca vezetője a miniszteri bizottság szabályzatát terjesztette elő (Lásd a 8. számú forrást!). Ezen az ülésen fogadta el a kormány, hogy a munkásügyi panaszbizottságok hatáskörét kiterjesztik az állami tulajdonú ipari üzemekre és bányákra is oly módon, hogy esetükben a panaszbizottság határozata csak miniszteri jóváhagyás után léphet

. Mivel az üzemekben a bérkövetelések nem választhatók el az élelmezés helyzetétől, az előterjesztő javasolta, hogy a panaszbizottságok e kérdéseket egymással összefüggésben tárgyalják, s a bizottságokba esetenként a közélelmezési miniszter képviselőjét is rendeljék ki.

A gazdaság egyre súlyosbodó válságát mutatja, hogy 1917 második felétől egyre nagyobb volt a szén- és a nyersanyaghiány, ami miatt számos hadivállalat időszakosan szüneteltette a termelést, s a munkások fizetésük egy részét szénsegélyben kapták. 1917-ig a sztrájkok alapvetően bérkövetelések miatt zajlottak, ám 1917 novemberétől a munkáskövetelések mindinkább politikai tartalommal telítődtek meg, amiben az oroszországi forradalom hatása is szerepet játszott: követelték a háború mielőbbi befejezést, az annexiómentes békét, s megjelentek a szolidaritási akciók. Az 1918. január közepén kezdődő alsó-ausztriai sztrájkhullám hatására január 18-án négy napos általános politikai sztrájk tört ki Budapesten, amely január 21-22-én vidéki városokra is átterjedt. Ettől kezdve a sztrájkokban rendre megjelentek politikai célok is, a bérügyi és szociális követelések mellett. A hatóságok nehéz helyzetbe kerültek: a haditermelés fenntartása érdekében tartózkodtak a kemény fellépéstől és a szélesebb körű megtorlástól, s nem merték alkalmazni a saját rendszabályaikat. Ezt tanúsítja a hadügyminiszternek a magyar honvédelmi, a pénzügy- és a kereskedelemügyi miniszterekkel egyetértésben kiadott 1918. március 21-i rendelete, amely a katonai hatóságok által követendő magatartást szabályozta a katonai fegyelem alá rendelt munkások sztrájkja esetén, s amit honvédelmi miniszter 1918. május 3-án megküldött a honvéd főparancsnokságnak, valamint a kerületi parancsnokságoknak. A katonai vezetők figyelmét felhívja arra, hogy kötelességük a sztrájkoló munkásokat figyelmeztetni katonai esküjükre, s arra, hogy a sztrájk a hadra kelt sereg súlyos károsításával jár. Ha a sztrájkolók parancsra sem veszik fel a munkát, megtorló rendszabályokat kell alkalmazni, de elsősorban a „főcinkosok" és a felbujtók ellen kell eljárni, s azokat, akikről kiderül, hogy a többi munkásra „izgatólag hatnak," „rossz befolyást gyakorolnak," az üzemből mielőbb el kell távolítani és katonai szolgálatra kell őket bevonultatni (Lásd a 9. számú forrást!).

Szterényi József, aki 1918. január 25-től Wekerle-kormány kereskedelemügyi minisztere volt, majd könyvet írt Ladányi Jenővel a magyar ipar háború alatti helyzetéről, azt állítja, hogy a hadiüzemekben akkor kezdett megbomlani a fegyelem a munkásoknál, amikor azt tapasztalták, hogy a sztrájkok nem vonnak maguk után keményebb retorziókat még a katonai fenyítő hatalom alatt álló munkásoknál sem. Véleménye szerint, mely sok tekintetben egybecseng a munkaadók kritikájával, a katonai hatóságok nem hozzáértő beavatkozása ébresztette a munkásokat a maguk fontosságának tudatára, s ásta alá az állam tekintélyét. A panaszbizottságok rendszere pedig a szakszervezeteket a gyárvezetőség bírájává tette, ami megnövelte tekintélyüket a munkásság előtt, annál is inkább, mert szavuknak súlya volt, ugyanis ha a bizottság nem a munkások javára döntött, azok egyből tiltakoztak, s akcióba

.

A nagyipari munkásság helyzete a háború alatt alapvetően megváltozott, ami hosszabb távú következményekkel járt. Mivel a munkásoknak lehetőségük nyílt a bérük fokozatos emelésére, így ez a réteg tudta leginkább mérsékelni az infláció hatását a bérből élő rétegük közül, sokkal inkább, mint a tisztviselők és más alkalmazottak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a háború végére öntudatosabbá váltak, sőt erejük tudatára ébredtek. A szakszervezetek integrálása a munkaügyi intézményrendszerbe elősegítette a munkásság szervezetté válását. A szakszervezetek népszerűek lettek, létszámuk rohamosan emelkedett, s a háború végére a munkások jelentős része taggá vált. Mivel a szakszervezetekbe való belépés egyben a szociáldemokrata párti tagságot is magával vonta, a háború végére a szociáldemokrata párt közel egymillió tagjával megkerülhetetlen politikai erővé nőtte ki magát.

 

Források

  

 

1. Kimutatás az állami vasgyárak katonai szolgálat alól felmentett tisztviselőiről

Az irat jelzete: MNL OL K 255-1914-5-5367. - Gépelt, aláírással ellátott levél és gépelt kimutatás.

 

2. Rendelkezés az 1894-1899-ben született korosztályok felmentett tagjainak behívásáról, kivéve egyes vállalatok alkalmazottait

Az irat jelzete: MNL OL K 255-1918-5-2052. - Dátummal, aláírással ellátott másolat; kézzel írt kimutatás.

 

3. A nemzeti színű karszalag viselésének kötelezővé tétele a hadiszolgálatra kötelezett üzemekben

Az irat jelzete: MNL OL K 148-1915-25-27201. - Eredeti, gépelt aláírással ellátott levél és sokszorosított körlevél.

 

4. A honvédelmi miniszter rendelkezése a gyárakban, üzemekben, bányákban alakítandó népfölkelő munkásosztagok számára

Az irat jelzete: MNL OL K 255-1916-5-12502. - Sokszorosított irat.

 

5. Népfölkelő munkásosztagok alakítása az osztrák-magyar államvasút társaság Krassó-Szörény megyei üzemeiben és bányáiban

Az irat jelzete: MNL OL K 255-1916-5-19552. - Dátummal és aláírással ellátott gépelt másolat.

 

6. Allender Henrik, a diósgyőri vas- és acélgyár igazgatójának levele a központi igazgatósághoz a gyár katonai felügyelet alá helyezése ellen

Az irat jelzete: MNL OL Z 1557-1917-41/eln.-7. d. - Gépelt levéltervezet, kézzel írt javításokkal.

 

7. Javaslat a munkásság helyzetét tanulmányozó miniszteri bizottság alakítására a sztrájkok megelőzése érdekében

Az irat jelzete: MNL OL K 27-1917. október 19. 43. napirend. - Gépelt előterjesztés kézzel írt javításokkal.

 

8. Szabályzat a munkásság helyzetét tanulmányozó miniszteri bizottság számára

Az irat jelzete: MNL OL K 27-1917. október 30. 33. napirend. - Gépelt, aláírás nélküli előterjesztés ceruza javítással.

 

9. Körlevél a katonai hatóságok magatartásáról a hadiüzemekben sztrájk esetén

Az irat jelzete: MNL OL K 255-1918-5-3779. - Sokszorosított, aláírással ellátott másolat.