Válság a KGST-ben

1956-1958

„A KGST munkája legfőbb hiányosságának tartjuk, hogy eddig nem történt meg az együttműködés közgazdaságtudományi megalapozása. A szóban forgó országok a fejlettség különböző fokán álló, természeti gazdasági adottságaikban különböző, önálló országok, amelyeknek érdekei az egyes termelési ágak fejlesztésében nem mindig megegyezők. Mindegyik ország elsősorban azokat a termelési ágakat, gyártmányfajtákat igyekszik fejleszteni, amelyek látszólag a legtöbb gazdasági eredményt adják, viszonylag kisebb és amellett gyorsan megtérülő beruházásokat igényelnek."

A KGST VIII. ülésszaka

A szinte minden országban sürgetett ülésszakot 1957. június 10-ére tűzték ki mindenféle előzetes írásos javaslati anyag szétküldése nélkül. Ráadásul végül Varsóban

június 18-22-e között. A képviselő-helyettesi értekezlet után lengyel elgondolást nem tárgyalhatták meg. Az azonban szükséges volt, hogy beszéljenek a berlini megállapodások helyzetéről, hogy a szállítási tervek összehangolása napirendre kerüljön, és az is, hogy az 1957-1960 évekre vonatkozó elgondolásokkal kapcsolatos problémák, a szén, a kőolaj, a kőolajtermékek, a kohászati koksz, a vas, és a színesfémek deficitje az ülés tárgyát képezze. A lengyelek számára siker volt, hogy széniparuk fejlesztésében való nemzetközi részvétel - legalább az 1960-1965 közötti évekre - szóba került. Ugyancsak sikernek tekinthették, hogy legalább a kölcsönös tájékoztatás szintjén szót válthattak a vasúti és vízi szállításról az 1957-1960 közötti időszakra . Véleményt cseréltek a KGST és szervei munkájáról is.

A KGST Tanács Titkárság siralmas eredményről tudott beszámolni a berlini ülés határozatainak végrehajtásáról. A Gépipari Állandó Bizottságban az 1957-re 15 témában tervezett szakosítási ajánlásból csak kettő realizálódott, mégpedig a távolsági telefonkészülékekről és egyes olajbányászati berendezésekről, de végrehajtásról az apparátusnak nem álltak

adatok.

Az ülésen megismétlődtek a berlini egyezségből való kihátrálásra vonatkozó többé-kevésbé ismert bejelentések nemcsak magyar, hanem a Szovjetunió kivételével valamennyi ország részéről.

A magyar fél meglehetősen alárendelt szerepet játszott az ülésen, mert alapjában véve fenn kellett tartania a tervhivatali elnökök 1957. márciusi ülésén bejelentett kéréseit. Magyarország továbbra is a berlini ülésszak, az együttműködés bővítésének platformján állt. A KGST működésének hiányosságait a magyar delegáció a gazdasági együttműködés közgazdaság-tudományi megalapozatlanságában vélte felfedezni, erre vezette vissza azt a problémát is, hogy a berlini ülésszak után nem törekedtek a legkorszerűbb műszaki színvonal elérésére. Kívánatosnak tartotta továbbá a KGST bank tervének kidolgozását. A szervezeti keretek átalakítására javaslatot ezúttal sem tett.

Az ülésszak először is sürgősen új tervhivatali és külkereskedelmi miniszteri tárgyalások mellett döntött az 1958-1960 közötti időszak reális szállítási megállapodásainak elkészítése érdekében. Három hónap határidőt adott a tárgyalásokra. Ezt KGST titkársági szinten összesíteni kellett. A termékfajták szűkítése nem került szóba. Másrészt a 10-15 éves tervek összehangolásának módszereire elgondolásokat, illetve ütemterv-javaslatokat kértek, hogy ezt figyelembe véve október 15-éig elkészülhessen a tervek összeghangolásának technikájára valamifajta javaslat. Döntöttek önálló közgazdasági bizottság felállításáról, ez az elméleti munkát feszegető magyar javaslattal szinkron elképzelés volt. Külön foglalkoztak a lengyel szénbányászattal, de itt is az újbóli összehangolás mellett foglaltak állást, mégpedig első körben tervhivatali vezetői szinten, 1957. év végi határidővel. Az aktuális szállítási zavarok egyeztetésére exportimport, és tranzit szállítási munkacsoportot hoztak létre. A bizottságoknak azonnal felül kellett vizsgálni munkaterveiket, újakat kellett

, mégpedig úgy, hogy azok „az országok népgazdaság-fejlesztési terveiben felmerült feladatok végrehajtására irányuló gyakorlati kérdések megoldására irányuljanak". Külön kötelezték a gazdasági gépipari és tudományos-műszaki bizottságot azonnali beszámolóra a képviselő-helyettesi értekezlet előtt. Ezt követően egy hónapra rá a vegyipari következett. Döntés született arról is, hogy meg kell csinálni a Titkárság és a helyettesi értekezlet ügyrendjét, ami a lengyel fellépés egyik eredménye volt. A másik a tájékoztatási munka gyors megjavítására vonatkozó határozat volt.

Első alkalommal került terítékre a vasúti és vízi szállítás komplex vizsgálata. Kiderült, hogy nem történt meg a szállítási tervek összehangolása, miközben egyre növekedtek a szállítási problémák. Munkabizottságot hoztak létre lengyel vezetéssel.

Az utolsó téma nem került plenáris ülés elé. A munkabizottság elhárította azt a javaslatot, hogy a szervezeti átalakítást ne a korábbi keretekre alapozzák. Ugyanakkor egyetértés volt abban, hogy a távlati terveket minden kérdésnél figyelembe kell venni, a képviselő-helyettesi értekezletek szerepét növelni kell, a tájékoztatást ki kell szélesíteni, tehát a lengyel elgondolások részben egyetértésre találtak.

A VIII. ülésszak semmit nem oldott meg, mindössze a részleges átalakítás lehetőségét villantotta fel a tagországok előtt, mégpedig fordított sorrendben: kétoldalú megállapodásokra épülő KGST-együttműködés létrehozására adtak maguknak lehetőséget az országok. Kérdés az volt, hogy a kétoldalú megállapodásokkal kielégítő eredményre lehet-e jutni?

A VIII. ülés után hogyan alakult a helyzet? Ha a lengyelek a KGST elnökhelyettesi értekezleten súlyos vereséget is szenvedtek, a KGST VIII. ülésszaka után látták, hogy álláspontjuk teljes feladásáról szó se lehet. Ismét kezdeményezően léptek fel, és 1957. júliusban külkereskedelmi minisztériumuk javaslatokat tett egy olyan miniszterek közötti egyeztetése - 1957 szeptemberére -, amely a KGST határozatnak megfelelő keretek között próbált bizonyos elképzeléseket érvényre juttatni. Most már felhatalmazva érezték magukat, hogy a kétoldalú megállapodások jelentőségét igyekezzenek

. Az általuk előterjesztett anyag gyengesége az volt, hogy mindössze ötlet szintű ajánlatokat a két ellenérdekelt, nyersanyagszegény fél, Magyarország és az NDK számára, miközben kilátszott a lóláb, vagyis a román kőolajipar, és a lengyel szénbányászat fejlesztésében való külföldi részvétel megszerzésének elérése. A lengyelek tisztában voltak azzal, hogy az ilyen beruházásokban való részvételt tartalmazó két- vagy háromoldalú egyezmények - ha létrejönnek egyáltalán - csak hosszabb távon hoznak eredményt, ezért gyorsabb megtérülésű javaslatokat is tettek. Az egyik a határ menti vidékek forgalmának élénkítésére vonatkozott, a másik a közszükségleti cikkek cseréjére és e termékek gyártásának az együttműködésére. A kapitalista piacra szánt árukat is fel kellett ajánlani a KGST piacon, mert így egy sor árut nem kellene nyugati országokból beszerezni. Példákat is soroltak: Lengyelország a bolgár műszaki karbamidot Angliától, bolgár búzát Franciaországtól, cseh citromsavat Angliától vásárolt, Kína az NSZK-n keresztül vett lengyel hengerelt árut. A szovjet és román ásványolajtermékek eladását részben Svájc, illetve Finnország közvetítette. A többoldalú megállapodások létrejöttét azonban súlyos ármegállapítási problémák is nehezítették, ezért a javaslat a többoldalú klíring bővítését és a kapitalista klíringek átutalási alapelveinek megállapítását.

A magyar fél nem folytathatta a lengyelekkel szembeni követelődző magatartást, hiszen tisztában volt azzal, hogy a 100 millió zlotyi értékű árusegély és a 40 millió rubel értékű hosszúlejáratú kölcsön 1956 végén igencsak megterhelő volt Lengyelország számára. A magyar fél a VIII. ülésszak határozatait kormány szinten fogadta el, és hozott intézkedési tervet. Hruscsovnak ez tetszett, így a szovjet, majd a csehszlovák kormány is ilyen értelmű

hozott.

A KGST apparátus most valóban meglódult, egymást követték a tervhivatali elnökök, képviselő-helyettesi értekezletek. A lengyelek mellett a szovjetek voltak a legaktívabbak, az NDK-val és Csehszlovákiával ígéretes tárgyalások kezdődtek gépipari együttműködési megállapodások előkészítéséről. A képviselő-helyettesi értekezlet ügyrend-tervezetét az ülés után húsz nappal szétküldték.

A lengyelek 1957. augusztus 29-én újabb javaslatot nyújtottak be a KGST képviselők tanácskozásának összehívására, amire Pavlov, a KGST Titkárság vezetője csak közel három hónap múlva, november 16-án reagált, mégpedig közvetetten egy általános

a végrehajtás menetéről. Ebből kiderült, hogy a külkereskedelmi miniszterek a sorozatos tárgyalások eredményeként sem tudtak megfelelni annak a szándéknak, hogy három hónap alatt végezzék el a főbb termékfajták 1958-1960. évi kölcsönös szállítási terveinek összehangolását, és a külkereskedelmi miniszterek kössenek hároméves megállapodásokat. Minden termékből hiány maradt, egyes országok nem is tudtak végleges javaslatokat tenni. A külkereskedelmi miniszterek ebben a helyzetben visszaütötték a labdát a KGST állandó bizottságaihoz (a vaskohászatihoz és a kőolaj- és gáziparihoz), és felkérték őket, hogy dolgozzanak ki a termelés növelésére, a felhasználás csökkentésére szervezeti és műszaki intézkedéseket. A vaskohászati tett is javaslatokat, de ezekhez nem voltak nyersanyagforrások. A kőolaj- és gázipari össze sem ült. November 10-ig mindössze három országok közötti kétoldalú kötöttek meg.

1957. szeptember 19-20-án képviselő-helyettesi szinten vita zajlott a berlini, gépiparral kapcsolatos szakosítási döntésekről. A magyar fél foggal-körömmel ragaszkodott az akkori határozatok fenntartásához, a termékek jegyzékét azonban többek véleményének megfelelően a jövőre nézve mégis csökkentették, és a megmaradt területeket összetett vizsgálatnak kellett alávetni. A berlini ajánlások ugyan pro forma életben maradtak, de a jövendő terveket illetően világos volt, hogy

nélkül nincs előrelépés.

A távlati tervek összehangolásával kapcsolatban csak a határidők kitolásának sorozatáról számolhatott be Pavlov. A kétoldalú tárgyalások elsősorban a lengyel szánbányászat fejlesztésében való külső részvételt illetően volt hasznos. Megállapodás született az NDK 400 millió rubeles és Csehszlovákia 250 millió rubeles részvételéről. Magyarország viszont képtelen volt felajánlásra. Megszületett az 1975-ig terjedő szénbányászati terv elkészítésének ütemezésére vonatkozó javaslat is. A közlekedéssel kapcsolatos munkacsoport hatékony munkát végzett, de a töménytelen feladatot látva azt javasolta, hogy hozzanak létre állandó közlekedési bizottságot. A képviselő-helyettesi értekezlet kétheti rendszerességgel ülésezett, vizsgálta egyes bizottságok munkáját, és ajánlásokat fogadott el. Ez azonban érdemben nem befolyásolta az egyes országok magatartását, az anyagok késve érkeztek, az elemzések így nem készülhettek el. Rossz maradt a tájékoztató munka is. A titkársági apparátus létszámának 72-ről 110-re emelése nehézségekbe ütközött. Az 1958 elejére a [popup title="VIII. ülésszakon" format="Default click" activate="click" close text="Az április 16-ára tervezett IX. ülésszak elhalasztását április 11-én a szovjet fél is kérte. „Egyidejűleg a szovjet fél kéri, hogy Kuzmin elvtárs levelét és a szovjet javaslatokat semmisnek tekintsék, és kérik, hogy ezeket az anyagokat küldjük vissza a KGST Titkárságra. A IX. ülésszak újabb határidejére vonatkozólag nem közöltek semmit. Jakó [?]elvtárs közlése szerint figyelembe vették Apró elvtárs megjegyzését, hogy ésszerűbb felső szinten megtartani az ülésszakot.” (MOL XIX–A–2–gg. 68. d. – Marai László értesítése Apró Antalnak. 1958. április 11.)"] elhatározott Tanácsülésről Pavlov szerint szó sem lehetett.

Február legelején még úgy tűnt, hogy a február 26-i képviselői értekezletből lesz valami, de a szovjet álláspont nem érkezett meg.  Február 7-én aztán idült, hogy Mikojan és Pervuhin nem tanácsülést, hanem legfelsőbb szintű

akar. Az új tanácsülési dátum 1958. április 16-a, a legfelsőbb szintű értekezleté május 20-a volt. Ebből sem lett .

1958. március 17-18-án a képviselő-helyettesek értekezlete elé került a Gépipari Állandó Bizottság anyag a specializáció elveiről. A helyettesek alapul elfogadták, és véleményezésre küldték a tagországoknak. Persze a fenntartások erősek voltak, de valami elindult. Nem úgy a Közgazdasági Munkaközösségben, amely el sem kezdte az egyes országok helyzetének összehasonlító analízisét.

Ezen a napon történt december 11.

1941

A Német Birodalom és Olaszország hadat üzen az Amerikai Egyesült Államoknak.

1941

Bárdossy László Horthy Miklós kormányzó távollétében és a Minisztertanács hozzájárulása nélkül bejelenteti, hogy a Magyar Királyság...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők